Sajt, tulipán és fapapucs

Ha nem lenne elég a holland jelképekből, akkor vegyük ide még a biciklit is! Annál is inkább, mert erre az útra elvittünk magunkkal a ritkán használt kétkerekű járgányainkat. Amszterdamban élj úgy, mint az amszterdamiak, ahogy az ismert dakota közmondás tartja.

Na de ne szaladjunk ennyire előre, mert még oda is kell érni valahogy!

1. nap: Mosel-völgy romantikus várai

Este már mindent bekészítettünk a furgonba, a bringák lekötözve gumipókkal, a bőröndök kitámasztva pótkerékkel, úgyhogy a kora reggeli órákban már száguldoztunk is (110 km/h) az M1-esen mai úti célunk, a németországi Rheinland-Pfalz tartomány felé. 

Az első hely, amit feltétlenül útba akartunk ejteni az Eltz vára, ami az egyetlen ilyen létesítmény a régióban, amit soha meg nem hódítottak és el nem pusztítottak. Ez lehet, hogy azért van, mert az erődítményt úgy eldugták a hegyek között, hogy csak úgy odatévedni még véletlenül se lehessen. Szemmel láthatóan nem az volt a cél, hogy innen tartsák szem előtt a környéket, mert fura mód alacsonyabban van az építmény, mint a környék lankái. Ez védelmi szempontból nem lehet túl praktikus, mert bármivel be lehet lőni a falakon belülre, de gondolom abban bízhattak, hogy ide sem talál majd az ellenség. Illetve hát, a XII. századi Európában, még nem ismerték az ágyúkat, csak Kínában. Annak az esélye, hogy a Szung-dinasztia eltaláljon ide, vajmi kevés volt. Márpedig I. Frigyes német-római császár valamikor 1100 környékén építtethette, hogy aztán az Eltz család nyolc évszázadon át bővítse és csinosítsa.

Innen egy köpésnyire van Reichsburg vára. Érdemes azt is megnézni, annál is inkább, mert a folyóparti Cochem városka is hangulatos. Ez a vár is a XII. században épült, de nem volt olyan szerencséje, mint a hegyek között megbúvó szomszédnak. 1689-ben francia seregek földig rombolták. Amit most látunk, az 1877-re készült el és ma egyike a leglátogatottabb német váraknak.

Mertloch nevű faluban szereztünk szállást a Vogt család vendégszobájában, amire azért esett a választás, mert útba esett és olcsó volt, de olyan klassz kis apartmant kaptunk, hogy akár még lakásnak is elfogadnám. Ha hozzáadom a hűtőben felejtett tonik ízesítőnk (Beefeater) értékét, még úgy is megérte.

2. nap: Kölni dóm és Maastricht

Ma már Hollandiában alszunk, de itt van ez a Kölni Dóm az út mentén, csak beugrunk már egy pillantásra. Jelentem még mindig jó nagy. A katedrálisról szóló leírásokat a templom egyik padján olvastuk fel, és már haladtunk is tovább fő úti célunk felé, annál is inkább, mert a közelben lévő fizetős parkoló csak kicsit volt drágább, mintha meg akartam volna venni ugyanazt a földterületet.

A jó öreg Maastricht! Mindenki hallott a határ menti holland városkáról, de pontosan mi is volt itt? Hogy mi is az a maastrichti szerződés, arra már kevesebben emlékeznek. Gyakorlatilag itt született meg az Európai Unió 1992. február 7-én, és itt foglalták írásba a közös valuta bevezetésének lépéseit.

Amúgy Maastricht belvárosa egy tipikus holland városka sok virággal, tisztasággal és mindenfelé kerekező hollandusokkal. Egy városszéli parkolóban hagytuk az autót, és mi is bringára pattantunk.

A Wilhelmina Singelen át jutottunk el a Vilma királynő nevét őrző hídhoz, ahonnan csodálatos a rálátás a Maas folyó felett ívelő ősi hétlyukú kőhídra, a Szent Szervác-hídra (XIII.sz.). Az óváros legfőbb látnivalói a középkori várfal és templomok. Néhányba be is mentünk, köztük a Vrijthof téren álló ikertemplomok egyikébe. Ahogy beléptünk, nejem rögtön a szenteltvizes tálat kereste, hogy keresztet vethessen, amikor a kegytárgyárus megértő, vagy lesajnáló mosollyal (nem tudtam eldönteni) jelezte, hogy azt a szomszéd műintézményben keressük, ez bizony itt evangélikus templom. Vicces, hogy a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templomban nem divat a szenteltvíz. Ezeknek a protestáns templomoknak nagy hibájuk, hogy ha egyben voltál, szinte mindegyiket láttad. A festmények és szobrok hiánya miatt, maximum az építési stílusban gyönyörködhetünk, ami elég unalmas, ha már több száz ilyen helyen járt az ember. Kétségtelen előnyük viszont a praktikusság. És most nemcsak arra gondolok, hogy többségükben WC is van a hívőknek, hanem némelyik komoly képzőművészeti kiállításnak is helyet ad az épület hátsó traktusában. Itt még könyveket is árultak, amit már egy kicsit aggályosnak tartok. (Máté evangéliuma 21. fejezet, 12.)

Kerékpárral felfedezni a várost nagyon cool. Főleg itt, ahol minden téren találunk biciklitartót, ahova lelakatolhatjuk a paripánkat. Ahogyan ezt tettük a Markt téren is, amit nyugodtan nevezhetünk a város szívének. A reggeli piacnak már csak a nyomait láthattuk ezen a napsütötte, de hűvös délután, így a tér közepén álló barokk városházáról remek fotókat lehetett lőni.

Elég volt mára a templomokból, irány a szeles alföld! Egészen pontosan a Kinderdijk malomrendszer, mert ha autentikus holland szélmalmokat akarsz látni nagy mennyiségben, ennél jobb helyet nem is találhatsz. Az UNESCO világörökségként nyilvántartott malmokat itt nem annyira terményőrlésre használták, sokkal inkább vízszivattyúzásra. Ugyanis a mélyebben fekvő területeken rendszeresek voltak a belvizek, amelyeket a szél erejével szivattyúztak ki egy közös csatornába. Ma persze ezt már elektromos szivattyúk végzik, így a szélmalmokat inkább csak hétvégi házként használja néhány kiváltságos, bár azt mondják, a legtöbbjük működőképes.

3. nap: Delft, Leiden és Keukenhof

Delft a fajansz fővárosa, ezt mindenki tudja, aki giccses szobrocskákat tart a vitrin polcain, alájuk fektetve egy saját maga horgolt terítőcskét, nehogy megsértse a politúrt. Tehát a nagyi.
A városban a XVII. században lendült fel a porcelán ipar. Olyannyira jól másolták a kínai mütyüröket, hogy még a Holland Kelet-Indiai Társaság hajói a delfti kikötőt használták egy idő után. Nem mellesleg itt ölték meg Orániai Vilmost, a Hallgatag Herceget, akit mindmáig a németalföldi területek függetlenségéért harcoló hadvezérként tartanak számon. Tiszteletét mi sem jellemzi jobban, hogy a holland válogatott sportolók mellén mai napig ott feszít a narancsszínű mez. (oranje = narancs)

Delft belvárosa egy-két óra alatt is végigjárható. a csatornák környéke, és az óváros úgy hat, mintha a régi holland építészet szabadtéri múzeumában járnánk. A piactér, a Markt a város központja, amely jókora kiterjedésű, ezért is tudja befogadni minden év augusztusában a holland hadsereg parádézó egységeit a Taptoe elnevezésű ünnepség keretében. Ekkor harangjátékot is hallgathatunk a téren.

Hága szomszédságában, az Amszterdam felé vezető autópálya mentén található az 1575-ben alapított egyeteméről híres Leiden. Az egyetem egy érdekes választás során jött létre: Hallgatag Vilmos választást hagyott a leideni városvezetőknek: adómentességet akarnak-e vagy egyetemet? A városatyák bölcsek voltak: az adómentességet egy új uralkodó visszavonhatja, de egy már megalapított egyetem megmarad. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a ma is működő Leideni Egyetem. Itt született Rembrandt is, de mi főleg a város kanyargós utcáira és csatornáira voltunk kíváncsiak, mintegy felkészülve az amszterdami látványra. A város leghíresebb temploma a Pieterskerk, amely a XV. század első felében épült gótikus stílusban. Ez a templom is, mint annyi más holland templom, tele van sírokkal. Az egyik leghíresebb egy bizonyos Coccejus, egy három évszázaddal ezelőtti teológia professzor sírja. A sír azért nevezetes, mert a leideni egyetem vezetői 1940 őszén úgy döntöttek, hogy ide rejtik a rektori, dékáni láncokat és pecséteket. Bár ezek nélkül nem avathattak doktorokat a hitleri megszállás éveiben, de ugyanakkor megakadályozták, hogy a kollaboráns fiatalok doktorátushoz jussanak. Furcsa, hogy láttuk Johannes Vermeer sírját is, pedig a Wikipédia szerint a híres festő Delftben van eltemetve.

Rembrandt szülőháza ma már nincs meg, csupán egy emléktáblát találtunk a Weddesteeg egyik házán, melynek helyén állt a híres festő szülőháza. Visszabicikliztünk az autónkhoz, mert az idő vészesen fogyott és még hátra volt utunk legnagyobb durranása.

Keukenhof virágkert Amszterdamtól délnyugatra található, és az ország hagymás virágtermelésének központja. 1949 óta minden évben a helyi virághagyma-termelők elhozzák ide legszebb portékájukat és közszemlére teszik. Minden egyes tavasszal virágok milliói díszlenek itt, 80 hektáron nyílnak a tulipánok, nárciszok és jácintok a turisták nagy örömére. A kert mindössze 2 hónapon át tart nyitva, elvirágzás után kiássák a 7 millió hagymát, aminek a fele tulipán. A területen található több elkülönülő kert, egyikben például nagyon ritka virágok kapnak helyet.

Ide nem engednek be kerékpárral, de már az idevezető út mentén elaléltunk a hatalmas virágmezők láttán. Nem is értem igazán, ez mire jó? Milliónyi tulipán és jácint kinyílva. Ezt már eladni nem lehet. Akkor meg miért? Pusztán csak a látvány kedvéért beleölni több ezer eurót, melózni vele, nem hiszem, hogy bárkinek megérné. Pedig így van, elképesztően nagy parcellákat borítanak be az elvirágzott színes növények.

Az arborétum bejáratánál még délután is tömegek várakoztak a világ minden tájáról. Engem például leszólított egy nő, hogy nem venném-e át a jegyét, mert a barátnője nem tudott eljönni. Amikor szóba elegyedtem vele kiderült, hogy brazil volt a lelkem. Akkor még furcsálltam egy kicsit, hogy pár szál virágért idesereglenek embertömegek messzi földrészekről, de ahogy beértünk mindent megértettem. Nem igazán lehet szavakba ölteni a látványt inkább csatoltam egy-két fotót, ami mondanom sem kell, hogy nem igazán tükrözi a hely valódi hangulatát. A rengeteg látogató ellenére áradt a nyugalom a parkban. Az ember egyik ámulatból esik a másikba, míg eljutunk egy pavilonig, ahol virágkötészeti műremekek mellett képet kaphatunk a tulipán nemesítés rejtelmeiről. Természetesen minden eladó, de a legnagyobb sikere a csomagolt tulipán és amarillisz hagymáknak volt. Nálam mondjuk a favorit a heringes szendvics, amit az egyik kioszkban vettem potom pénzért, az íze viszont annál finomabb volt.

4. nap: Amszterdam

Amszterdam baromi drága, nem találni normális szállást száz euró alatt. Végül a várostól 20 kilométerre lévő Overveen település fogadójában szálltunk meg, ami inkább volt étterem, mint panzió, de szerencsére estére elcsendesedtek a népek, így a tetőtéri szobánk jó választásnak bizonyult. Nem akartam a sportot túlzásba vinni, ezért a főváros széléig autóval mentünk és csak ott kaptuk elő a bringákat. A P+R Sloterdijk nevű helyen hagytuk a verdát, abban a tudatban, hogy aki 9 óra előtt odaér, annak ingyenes a parkoló, utána már fizetni kell minden egyes óráért. Ki érti? Nekem is furcsa ez a rendszer, de nem az ujjamból szoptam, ez volt fenn a honlapjukon, merthogy olyanja is van ennek a vasútállomásnál lévő parkolóhelynek. A helyzet az, hogy ez egy baromság. Délután úgy lehúztak rólunk 12 eurót, mint a sicc, pedig sikerült odaérni a megadott időpont előtt, sőt még egy helyet is találtunk nagy nehezen. Persze egy teremtett lélek nem volt, akinél reklamálhattam volna, csak automaták, akik addig ki nem engednek, míg nem csengeted ki a díjat. Ezt persze még reggel nem tudtuk, úgyhogy boldogan kerekeztünk a város irányába a 2x2 sávos (!) bicikliúton.

Azt hittem Hollandiában könnyű lesz a bicajozás, mert minden vízszintes, de nem számoltam a szembe széllel. Az pedig alattomos dolog, még ilyen alacsony sebességtartományban is. Amikor motort vezetek szoktam mondani, hogy 80 alatt a motorozás szórakozás, fölötte munka. (Pedig ott nem én hajtok, csak kapaszkodnom kell a kormányba.) Ugyanez a határ kerékpárral 20 km/h, de ha így fúj a szél, mint ezen a napon, akkor már abban a pillanatban elvesztette szórakozás jellegét, amikor felülök a nyeregbe. Az az egy vigaszom maradt, hogy visszafelé, amikor már jóval fáradtabb leszek, remélhetőleg ugyanekkora hátszél fog segíteni a haladásban. (Nem így történt.)
Elképesztőek ezek a holland fiatalok. Úgy bámulja a telefonját tekerés közben, mint itthon a buszmegállóban állók. De nem ez bosszantott legjobban, hanem a sok robogós, akik mind a kerékpárúton haladnak, és mondanom sem kell, hogy bőven a megengedett 40 km/h fölött. Egyáltalán, mi a fenét keres egy robogós a bicikliúton? Megnéztem mit ír a KRESZ, és legnagyobb megdöbbenésemre kiderült, nemcsak Hollandiában, de még nálunk is szabályos. Eközben meg más országokban egy segway, (ami húsznál többel nem tud menni) nemhogy a bicikliútról, de komplett városokból ki van tiltva. Röhej.

Nem sokat teketóriáztunk, egyből a centrumba tekertünk. Amszterdam főterén, a Dam-on éppen egy ideiglenes vidámpark volt felállítva. Az én hitvesem pedig sóvárgó szemmel nézett arra a gigantikus pörgettyűre, aminek még a látványától is hányingerem lesz, nemhogy felüljek rá. Ő viszont széles vigyorral az arcán kötötte be magát az ülésbe. Azt nem mondom, hogy leszálláskor is őszinte volt a mosolya, de legalább nem dobta ki a taccsot.
A nagy ijedtségre, és hogy kipihenjük a bringázás fáradalmait, lehuppantunk egy vízibusz ülésére, hogy a csatornák felől vegyük szemügyre a várost. Ekkor vettem észre, hogy a pályaudvar mellett többszintes parkolóházat építettek a tömegesen ingázó bicikliseknek. Durva! A hajóút a város nyugodt és érdekes oldalát mutatja meg nekünk mintegy 30 percben. Visszamentünk a biciklikért és meglepetten láttuk, hogy a kosárkában hagyott félliteres ásványvíznek nyoma veszett. No, hát ilyen is van. Biztos egy turista. Vagy egy migráns. Igen, ez csakis migráns lehetett.

Következő célpont a Piros Lámpás Negyed, Amszterdam talán leglátogatottabb turista célpontja. Mondanom sem kell, hogy nem délelőtt van itt a fő műsoridő, de azért egy két lány már 11-kor kellette magát a kirakatban. Jól lecserélődött a felhozatal, mióta utoljára itt jártam. A lányok többsége ma már kelet-európai, köztük magyarok is. Itt a prostitúció legális, még adóznak is utána. Amúgy a környék abszolút belváros, ha csak az épületeket nézzük, akkor is érdekes. Azért ha valaki ennél többet szeretne, sötétedés után jöjjön ide!
Leidseplein Amszterdam éjszakai életének egyik vibráló központja. Az városból ide vezető utcán, a Leidsestraat-on érdemes szétnézni, ha az ember vásárolgatni szeretne. A téren rengeteg étterem, pub, coffeeshop, mozi és színház található. Gyakran találkozhatunk itt utcai zenészekkel, mutatványosokkal, tűznyelőkkel és egyéb előadóművészekkel. A helyiek is előszeretettel látogatják e környéket, bár szerintem tipikus turistaközpont.
Muszáj leírnom, hogy pár évvel ezelőtt mit láttam itt, még ha egyeseket meg is botránkoztatok. Az egyik padon egy anyaszült meztelen, hatvanas úr ült és recskázott. Ez már önmagába véve is szürreális, de az emberek közönye még inkább meglepő volt. Jóformán oda se hederített senki, sőt még csak nem is nagyon súgtak össze a párok. Nem időztünk ott, pedig kíváncsi lettem volna, mikor ér oda egy rendőr, vagy valaki, aki illemórát tart a bácsinak, hogy nem hokizunk zsúfolt a tereken, bármennyire is eredeti ez a performance.
Az egykori XIX. századi vajpiac, mely ma a Rembrandt tér -a Leidseplein párja- bárok, hotelek, éttermek láncolatává nőtte ki magát, ebből adódóan mágnesként vonzza a turistákat. A tér közepén egy kicsi, de annál kellemesebb park van, ahol lepihenhet az ember vagy a megcsodálhatja Rembrandt szobrát.

Vondelpark az egyik zöld pont a városban, Amszterdam déli részén helyezkedik el, 5 percnyi sétára a Leidsepleintől, 10 percre a Rijks-, és a Van Gogh múzeumtól. Itt elfogyasztottuk szendvicseinket és már tekertünk is tovább.
Európa egyik leghíresebb és legforgalmasabb szabadtéri piaca az Albert Cuyp. Évente látogatók ezreit vonzza, főleg szombatonként. Több mint 300 stand található itt. A friss zöldségektől kezdve a ruhákon át a legelképesztőbb dolgokig mindent megtalálható itt. Az egyik hentes pultban még Gyulai kolbász és Pick szalámi is fellelhető. Sok ínyencségre akadhatunk, ehetünk heringet, igazi holland sajtokat, zöldségeket, gyümölcsöket. Emellett Amszterdam egyik legolcsóbb piacai közé tartozik. Vasárnap szünnap, minden egyéb más napokon délután 17 óráig tart nyitva. Ha élelmiszert akarunk venni, akkor érdemes zárás előtt kb. fél órával érkezni, mert ilyenkor sokkal olcsóbban tudunk az egyes árukhoz hozzájutni.

Másik híres piac a Waterloo téri (Waterlooplein markt) kifejezetten a turistáknak szól, sok használt holmi, bőrkabát szuvenír, könyv, lemez, lakberendezési tárgy található. Ez a piac sokkal kisebb, mint az Albert Cuyp piac, előnye viszont, hogy a belvárosban van. Áraiban nagyon változó, de lehet alkudni. Vasárnap zárva van, a hét többi napján 17 óráig tart nyitva.
Korábbi amszterdami látogatásaim alkalmával kimaradt a Rembrandt Ház, ezért ide feltétlenül be akartam menni. A híres festő 1639 és 1659 között lakott itt. A Jodenbreestraat 4 szám alatt található, egy utcányira a Waterloo téri piactól. Ma múzeumként üzemel, mely a festő életét mutatja be. A szobák berendezettek, és a tetőtérben néhány festmény is található. Érdekesen oldották meg a nagy látogató forgalmat. Megvették a szomszéd házat is, ahol a jegypénztárt, ruhatárat és mellékhelyiségeket helyezték el, majd innen jutunk át Rembrandt birodalmába, ahol a földszintről indulva szűk csigalépcsőn, egy irányban haladhatunk felfelé, majd a legfelső szinten visszavezetnek a szomszéd épületbe, ahol akár lifttel is visszatérhetünk a kijárathoz. Ötletes.
Ha azt várod, mikor ültünk be egy coffee shopba egy jó kis jointra, el kell, hogy szomorítsalak, mert ezt a földi örömöt idén kihagytuk. Hacsak nem számít annak a cannabis-os sajt, de erről majd holnap.

5. nap: Alkmaar, Giethoorn

Amszterdamtól 50 kilométerre, északra található a holland sajtok egyik, ha nem a legnagyobb fellegvára Alkmaar. Itt tulipánillat helyet sajtszag terjeng a levegőben, de pont ez az, ami miatt temérdek turista látogat el a városba. Úgy időzítettük a látogatást, hogy pénteken érkezzünk Alkmaarba, mert ilyenkor rendezik a világhírű sajtvásárt, ami igazi kuriózum.

Kedves hangulatú, régi időkre emlékeztető ceremónia, ahol több száz éves mázsán mérlegelik a malomkerék nagyságú sajttömböket. A sajthordók (kaasdrager) XVII. századi viseletben cipelik az árut egy hordágy-szerű meggörbített tálcán, aminek több száz kilós súlyát a vállukon átvetett gurtnival emelnek fel. Mindez a város közepén álló Mázsaház téren zajlik elég nagy területen. A kíváncsiskodókat egy kordon tartja távol a sajthegyektől, de a tér szélén lévő asztaloknál meg is vásárolhatjuk a sajtkülönlegességeket. Itt sikerült szert tennünk egy füves sajtra, ami a csomagolása szerint 3 gramm cannabist tartalmaz. Igaz, nem egyszerre küldtük be a húsz dekás gurigát, de az biztos, hogy semmilyen hatást nem váltott ki. Az egész buli játékossága ellenére nagyon is komoly. A kereskedők autói és hajói ott sorakoznak a környéken, és ha megköttetett az üzlet, már viszik is sajtokat az üzleteikbe.

A vásártér (Kaasmarkt) közelében a Mient téren XVII. századi patríciusházak állnak, és itt van a halárusok csarnoka is, amely a spanyol felszabadulás utáni években épült. Sokkal öregebb viszont a „Golyós-ház”,  (Het huis met de Kogel), amelyet 1480 körül építettek. A nevét onnan kapta, hogy a spanyolok egyik ágyúgolyója ide csapott be, amit ma is látni a ház homlokzatán.

Európa egyik leghosszabb gátján, az Afsluitdijk-en haladtunk tovább. (Aki ezt elsőre helyesen ejti ki, külön ajándékot kap.) Életemben először láttam árapály erőművet. Lenyűgöző, hogy miket nem találnak ki élelmes mérnökök. Az 1933-ban épült gáton lévő autópálya szakasz még arról nevezetes, hogy itt lehet egyedül 130-cal menni az országban, mert a többi autópályán 120 a limit. Ennél többet nem is érdemes beszélni róla.

Annál inkább a közelben lévő kis faluról, Giethoorn-ról. Ez tényleg egy gyöngyszem. Ilyenkor tavasszal pedig egészen élhető, már ami látogatók számát illeti. A bájos falu, mely 1230 körül jött létre, mára már nemzetközileg ismert turisztikai célpontnak számít. Giethoorn házait csak gyalog fahidakon vagy vízen csónakokkal lehet megközelíteni, ezért holland Velencének is nevezik. Megközelítőleg 7 és fél km csatorna folyik át a falun, ezeken keresztül 50 kis fahíd ível át. A csatornák többsége 1 méter mély. A forgalom legnagyobb része a vízen bonyolódik az úgynevezett “suttogó-hajókon”, azért suttogó mert elektromos motorral működnek és így nem zavarják a csendet és nyugalmat ebben a festői faluban. Mi is kibéreltünk egy ilyen ladikot és bejártuk vele a környéket. Úgy gondolom, ezek a házak inkább nyaralók, mint lakóházak, de hétvége lévén még ilyen hűvösben is megteltek élettel.
Hangulatos hely, egy fél napot érdemes rászánni.

6. nap: Český Krumlov

A 15 ezer lakosú kisváros, mely több mint 500 éves építészeti emlékekkel büszkélkedhet, 1992-ben nyilvánította az UNESCO a kulturális világörökség részévé. A Cseh-erdő déli részén, a Moldva két kanyarulatában fekszik, az egyik az óvárost öleli át, a másik a várhegyet. Na és pont útba esik, ha Hollandiából jössz hazafelé, ezért választottuk pihenőpontnak a várral szemben lévő domboldalon egy családi panziót.

A hegyen található Csehország legnagyobb vára, de a várkörnyéki óváros is egy gyöngyszem. A macskaköves utcák és a szépen felújított régi házak, zegzugos sikátorok, átjárók, apró terek szökőkutakkal középkori hangulatot árasztanak. Egymásba érnek a jó kis cseh kocsmák és a szuvenír árusok, akik többnyire kézműves termékeket árulnak.

A szinte városnyi erődítményben több várudvar és háromszáz-egynéhány szoba van (ahol nem engednek fotózni). Elég béna rendszer, hogy nem lehet egy jeggyel bejárni az egészet. A komplexum több szekcióra van osztva és csak vezetett túrán lehet megtekinteni a termeket. Ha mindent látni szeretnél, többféle jegyet is meg kell venni, és logisztikázni, hogy ne legyen sok holtidő, de le se késs a következő tárlatvezetésről, mert hogy angol vagy német nyelven ritkábban indul csoport. Angol nyelvű túra ezen a napon csak egyszer, 10:45-kor indult, 250,- CZK/fő, és kb. egy órás, de mondom, ez nem visz el mindenhova, csak a reneszánsz helységekbe, az arany hintóhoz, és a „Maskara” álarcos terembe. Él a városban több idegenvezető is, akik vállalnak magyar nyelvű kíséretet, de elég drágán ahhoz, hogy kettőnknek megérje igénybe venni a szolgáltatásukat.

A várdombot kettészelő mély szakadékon különleges, többemeletes híd ível át, a várárokban évszázadok óta medvék laknak. (Állítólag…)
Krumlovnak semmivel össze nem hasonlítható hangulatot ad, a vár és a házak közt kanyargó Moldva folyó. Egymás után, megállás nélkül érkeznek a kajakban, kenuban, gumicsókban ülő sportolók, turisták és helyi fiatalok.
Jó, hogy szakítottunk egy teljes napot erre a helyre, mert bőven volt mit nézni. Innen az út hazáig 440 km, laza öt óra Ausztrián át.

Feltűnés nélkül kövess!

Sok hűhó-virág semmiért

Tudtad, hogy van hóvirág ünnep? Mert én mind ezidáig tudatlanságban éltem. Pedig tőlünk nem is olyan messze, az Alcsúti Arborétumban minden év március elején „megrendezik” ezt az ünneplést.

Most egy facebook poszt hívta fel rá a figyelmem, de ahogy közeledtünk a falu felé, óriásplakátokkal is elárasztották a környéket. 

Nosza, süt a nap, menjünk egyet sétálni, és nézzük meg a hóvirágokat! Azt azért lehetett előre sejteni, hogy ilyenkor az arborétumban még minden kopasz, a jellemző szín a barna és szürke ötven árnyalata, na de biztos olcsóbb is ilyenkor bejutni ide. Nos, hát el kell, hogy keserítsek mindenkit, nem olcsóbb. 1050,- forintért kószálhatunk a még téli álmát töltő erdőben, és csodálhatjuk az avar alól nagy foltokban előbújó hóvirág mezőket. Mit mondjak? Nem egy Keukenhof. Kicsit kisebb, kicsit szürkébb, de legalább a miénk. 

A bejárathoz vezető főútról már látni lehetett, hogy 11 órakor nyugodtan ki lehetett volna tenni a megtelt táblát. Hosszú, tömött sorokban sétálgattak kicsik és nagyok, fiatal családok és idős nénikék. Természetesen a parkolóban egy hely sem volt, de jól szervezett biztonsági emberek elirányítottak a tartalék parkolóig. Így viszont volt alkalmunk kifigyelni, hogy a pénztárhoz egy kb. száz méter hosszú, két-három ember széles sor kígyózik. Tanácstalan tekintettel néztünk egymásra, mi tévők legyünk, de viszonylag hamar megszületett a konszenzus. Pánikszerűen húzzunk haza, és majd nézegetjük a kertünkben a saját hóvirágjainkat!

Ha már arra jártunk, lecsekkoltuk azt a bizonyos kisvasutat is a szomszéd faluban és azt a bizonyos stadiont is, ami utolsó itt jártunk óta további sportcsarnokokkal bővült, természetesen Makovecz stílusban, mert egy 1600 fős falunak ez jár.

Annyi haszna lesz belőle ennek a blognak, hogy hazaúton elhatároztam, megírom egy pár évvel ezelőtti holland élményünket, amikor is tulipánvirágzás idején elbringáztunk a keukenhofi arborétumba.

Féktelenül (fake-telenül)

Kedves Olvasóm!
Örömmel tudatom, hogy épségben hazaértem világkörüli utamról, aminek keretén belül, a világon elsőként, megmásztam az Everesztet flip-flop papucsban, és snorkel pipával lemerültem a Mariana-árok fenekére. De ezek az élmények mind eltörpülnek amellett, hogy Kínai tartózkodásom alatt kiáltották ki az első szabad Kínai Köztársaságot, amit a világsajtó teljesen elhallgat. Személyesen tapasztalhattam meg azt az eufóriát, amikor a kínai hadsereg kivonult Tibetből, és hivatalosan is elismerik Taiwan függetlenségét.

Mi? Hogy ezt nem hiszed? Miért, te kinek hiszel? Szerinted a mai világban kinek lehet hinni? A fake news (álhír) gyártás olyan szintre emelkedett, hogy videón nézheted meg, Putyin miként teríti le a medvét egy pörgő rúgással, vagy éppen Rihanna-t, amint Obama elnököt kényezteti. Úgy.

A politikai eszköztár kedvelt fegyvere lett mára a hazugság. Tagadd le, mondd az ellenkezőjét még akkor is, ha nyilvánvaló bizonyítékok vannak ellened. Aki hinni akar neked, az hinni fog, a másik tábort pedig hordd le mindennek, kiabálj rá kígyót, békát! Nem baj, ha az sem igaz, a lényeg, hogy a te hangodat többen hallják, és akkor már nyerő vagy.

Elég sok mindent megéltem már, és tudom, hogy ez korábban is így volt, de Gorbacsov elnökkel felcsillant a remény, hogy a világ tényleg jobbá tehető. Ami viszont mostanság történik, finoman szólva is aggasztó. Jól láthatóan egy újabb hidegháború veszi kezdetét azzal, hogy a nagyhatalmak élére ismét egoista, erőfitogtató, pojácák kerültek, akik most is valamiféle ideológia különbség mentén egyesítik a nemzeteket és próbálnak csatlósokat keresni. Világ diktátorai egyesüljetek!

Annak idején Marx fantazmagóriája köré építettek egy rendszert, ami akár még jól is elsülhetett volna, de kipróbáltuk, ráment negyven évünk, hogy kiderüljön, nem működik. Ma már nincsenek gazdasági elméletek, amik a piaci verseny előnyeit vitatnák. A mai politikus ideológiája a nacionalizmus, gyűlöletkeltés és a közös ellenségkép. Ha ezt jól adod elő, emberek millióit állíthatod magad mögé, akik észre sem veszik, hogy újból államosítás zajlik, mindent központosítanak, a teljhatalom egyetlen vezető kezébe kerül. Amiről jól tudjuk, hisz átéltük Kubától, Kelet-Európán át Ázsiáig, hogy nem működik. Nem működött akkor sem és a jövőben sem fog, legyen az bármilyen kultúra a világon. Viszont a hatalom olyan természetű, hogy szeretné örökre fenntartani magát, ha máshogy nem, ellehetetlenítéssel, megfélemlítésekkel, és végül elhallgattatásokkal. 

A magam részéről, csak annyit tudok ígérni, hogy behúzom a fake-et, és továbbra is csak az igazságról fogok írni, ami lehet, hogy szubjektív, de láttam, megtapasztaltam, átgondoltam, és ezek után is igaznak vélem.

Karib-tengeri hajóút

Kedvezményes (örlibörd) áron foglaltam a jegyet a Royal Caribbean Cruise társaság honlapján a „Jewel of the Seas” nevű óceánjáróra. Azért esett a választásom erre az útra, mert olyan karibi szigeteket érintett, ahol még nem jártam, és ahova egyenként biztos sokkal többe került volna elutazni. Egy évvel korábban 1.694,- € volt a szuper kedvezményes ár, pár héttel az út előtt 1.526,- euróért megkaphattam volna ugyanazt a szobát. Gratulálok. (Csak halkan jegyzem meg, ez korántsem a végösszeg, de erről majd később.)

A teljes összeg befizetése után elkezdtek potyogni a csontvázak a szekrényből. Ezt nem lehet, azt nem szabad. Példának okáért, koponyánként 1 üveg bor a megengedett italmennyiség, amit a fedélzetre vihetsz, slussz-passz, de azt is csak az első beszálláskor. Ha rajtakapnak, hogy felcsempészel egy üveg sört, már elvileg kizárhatnak az utazásból. Bár gondolom, ezt nem tennék meg, hiszen még jó pár dollárt le akarnak rólad húzni a fedélzeten.

Ha azt hiszed, kedves olvasó, hogy egy ilyen luxushajón nincs mit fikázni, hát tévedsz. Igazi csemege egy olyan bloggernek, aki utálja, ha hülyének nézik. 

Kezdjük ott, hogy a foglalásnál mindössze annyit adtak meg, hogy indulás Puerto Rico, San Juan, Cruise kikötő. Mit tesz ilyenkor az ember? Megnézni a térképen, hogy hol van a kikötő, és ott foglal szállást, hogy az indulás napján már csak ki kelljen húzni a bőröndünket és átadni magunkat az élvezetnek. Még jó, hogy a recepciós megkérdezte, hívjon-e taxit. 

- Á -mondom- felesleges, csak ide megyünk a kikötőbe, 400 méter az egész. 

- Melyik társasággal utazunk? Kérdi.

- Royal Caribbean.

- Az az öböl túloldalán van, több mint egy óra gyalog.

Így hát taxit kellett hívnunk (20,-$) és megköszönni a segítséget (5,-$)

A kikötőbe érkezve először a bőröndünket kellett leadni, ahol az átvilágító ember szívélyesen útbaigazított, hogyan tovább, majd hozzátette: Ha kapunk borravalót, azért nagyon hálásak lennénk. Most erre mit tudok tenni? Adtam neki két dollárt, hátha akkor hamarabb felkerül a koffer a kabinunkba. (Bocsánat „stateroom”. Kiszótáraztam, azt jelenti, luxus lakosztály. Ez az, csak szerényen!) Ezután jön az útlevél vizsgálat és kézipoggyász átvilágítás, akárcsak egy repülőtéren, majd megkapjuk a beszállókártyát. Az infrastruktúra pazar, mozgólépcső visz fel a hajó 4. szintjén lévő lobbyba, ahol senki nem fogad minket. Egy közepes karibi hotelben is minimum kapunk egy welcome drinket, de itt még csak egy londiner sem volt, aki útba irányított volna, merre van a 7640-es szoba. Volt a kezünkben egy névre szóló plasztik kártya, amivel akár fizetni is lehet a hajón, de főleg az ajtónkat lehet vele kinyitni. Erre viszont csak annyi volt írva, hogy 640, úgyhogy már abban sem voltam biztos, jól emlékszem-e, hogy a hetedik szintre vettem jegyet. 

Na mindegy, végül odataláltunk és még a kulcskártya is működött. A szobába nem tudok belekötni, az tényleg rendben volt. Nem gondoltam volna, hogy kényelmesen elférek majd a zuhanyzóban is. Hamarosan kopogtak az ajtón, azt hittem a csomagunk, de csak a takarító néni, aki boldogan közölte, hogy jaj de jó, hogy magyarok vagyunk, mert ő a szomszédos Romániából való, és ha valamire szükségünk lenne, csak szóljunk neki.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a jegyár „kiegészítéseképp” bevezették a kötelező borravaló intézményét, ami 14,50 $/nap/fő, tehát a mi esetünkben ez kb. 60.000,- Ft. plusz kiadást jelent. Na és most jön a slusszpoén, ez csak a szakácsoknak, matrózoknak és ki tudja még milyen személyzetnek megy, akivel mi nem fogunk találkozni, de ha a szobalány vagy pincér munkájával meg vagyunk elégedve, akkor az ajánlott jatt napi 5 $.

Ezt én is bevezetem, ha hazaérek. Nyitok egy üzletet, ahol a termékek ára 1,- forint lesz. Tódulni fognak a népek. Aztán, amikor a pénztárhoz érnek, majd közlöm velük, hogy kötelező kiszolgálási díjat számolunk fel, plusz az adók, plusz az üzlethelyiség bérleti díja, stb. Ez összesen 89.600 forint lesz, és ha meg volt elégedve az eladók munkájával, ne felejtsen el adni nekik is borravalót, mert én fizetést nem adok nekik!

A hajón kapsz szállást, és folyamatosan zabálhatsz az egyik étteremben. Ehhez tölthetsz magadnak bármikor vizet és nagyjából ennyi, ami ingyen van. Ja, még megnézheted az esti show műsort a színházteremben, ami ma például egy amerikai stand up komikus lesz. Remek szórakozás egy nem angol anyanyelvű számára.

Aki csak magáért a hajókázás élményéért fizetne be egy ilyen útra, jól gondolja meg! Egy 2,5 decis palackozott csapvízért 2,5 dollárt fizettünk. Egy sör 7,- $ műanyag pohárban, normális kávé 6,-$ (a reggelihez csak ezt a híg, amerikai löttyöt adják) és persze itt is rájön a nyomorult adó. Mikor már nagy nehezen kiválasztottad melyik ital árához nem kell bankkölcsönt felvenni, a blokkon egy kicsit mindig nagyobb összeget fogsz látni, mint az étlapon.

Azzal nyugtattam magam, hogy a fuvarár is benne van, hogy szigetről szigetre visznek minket, és így nekünk megéri az út.

Valami hangosbemondófélét hallottam a szobából. Muszáj volt kinyitnom az ajtót, halljam mit akarnak. Jól tettem, mert kiderült, hogy riadó gyakorlatot tartunk 10 perc múlva, és mindenki húzzon a kártyáján jelölt evakuációs pontra. Megnéztem, a miénk V17. Jó, és akkor most merre? Végül egy arra kószáló személyzettől tudtam meg, hogy az ötödik szintre kell lemennünk. Ott aztán katonás sorokba rendeztek minket, majd előkerült a jelenléti ív. Addig nem kezdődik az előadás, amíg nincs ott mindenki. Több mint fél óra volt, míg a meghirdetett időponttól összeterelték az összes utast, majd öt percben elmondták, hogy kell felvenni a mentőmellényt, és hogy ha megszólal a sziréna, a mentést vezető tiszt utasításait kell betartani. Arra mindenesetre jó volt, hogy volt időm elgondolkozni azon, hogy talán mégsem a hajó végében kellett volna foglalnom kabint. Merthogy a Titanicnak is a segge került először víz alá.

Olvastam más blogokban, hogy minden nap kapunk egy „újságot”, ami az aktuális időjárás jelentés mellett, tartalmazza a következő napi tudnivalókat. Na most ez a mi hajónkon úgy nézett ki, hogy egy félbehajtott A3-as lapra rányomtatták, milyen programokon tudsz részt venni aznap, és hogy az mennyibe fog neked kerülni. Az első napi hírlapban pedig az a kedves figyelmeztetés fogadott, hogy megkavarták az előre meghirdetett útvonalat. Csak egy szigetet vettek előbbre, de ezzel az összes többire is csúszik az érkezés napja. Miért rohadt szemét egy húzás ez? Mert én már otthon bejelentkeztem több itteni utazási irodánál, hogy elvigyenek minket egy egynapos túrára, természetesen sokkal jobb áron, mint ahogy azt a hajón befizethetnénk. Ez most ugrott, mert nem azon a napon érkezünk meg. Nekem ne mondja senki, hogy ez véletlen! Erről a bevételről sem mondhat le a hajótársaság. Minden centet neki kell bevasalni. Telefonálni akarsz? Nem gond, használhatod a hajó mobilhálózatát vacak kétezer forintos percdíjért. Interneteznél? Hát azt itt nagyon lehet. Fizess be 20 dollárt egy napra és már szörfözhetsz is a hálón! Szerencse, hogy nyaralni jöttünk, így ez még külön jól is jön, nem a telefont bámuljuk egész nap, mint az amerikaiak többsége.

Ahogy felmértem, az utasok több mint 90%-a amerikai vagy spanyol ajkú. Ezen kívül csak néhány oroszt láttunk eddig.

Van TV is a szobában, de sajnos a pendrive-unkról nem tudtunk filmet nézni rajta, így maradt a társaság által kínált választék. Az első csatornán a kapitány magyarázza, hogy merre fogunk haladni, hány csomóval megyünk és mennyi tengeri mérföldet teszünk meg. Gondolom ezt az adást sokan nézhetik. A második állomáson invitálnak kirándulásokra, illetve más hajóutakra a jövőben. A harmadikon egy lista van a napi programokról, míg a negyediken navigációs térkép, hogy hol vagyunk és hány csomóval haladunk éppen. Azért vannak „rendes” csatornák is filmekkel, sportműsorral.

Bosszantó volt, hogy már három órája elfoglaltuk a szobát, a bőröndjeink még mindig nem érkeztek meg (a csúszópénz ellenére), így kellett elmennünk vacsorázni. Ha nem a büfé rendszerű (értsd: svédasztal) kajáldát választod, mehetsz egy puccosabb étterembe is, de ott szigorúan be kell tartanod a turnusidőt, ami nekünk 18:00 óra volt. Ez is ingyenes és csak annyival jobb, hogy pincérek ugrálnak körül, és talpas pohárból ihatod a vizedet. A napról napra változó menüből három fogást választhatsz egy viszonylag széles választékból. Hátránya, hogy nem látod előre, mit eszel, de az első nap után azt mondhatom nem nagy kockázat, minden finom volt.

Már éppen a román asszonykát akartam hívni, amikor kinéztem a szobánk ajtaja elé és láss csodát, ott voltak a csomagjaink. Nem zavartak kopogással. A kabint úgy választottam, hogy messze legyen a közösségi helyiségektől, mert ott esténként mindig van valami zajforrás. Jobb esetben csak zene, de van, hogy valami rendezvény műsorvezetője üvöltözik a mikrofonba. Szerencsére a hajó nem billeg annyira, hogy tengeribetegek legyünk (remélem ez így is marad), de olyan érzés, mintha már jól felöntöttél volna a garatra és inog a lábad alatt a talaj. (Ezt csak elmesélésből tudom, mert ebben nincs tapasztalatom.) Alvás közben gyakran éreztem egy puffanást, mintha elütöttünk volna egy bálnát, de gondolom csak egy komolyabb hullám lehetett, ami megrengette a 90 ezer tonnás monstrumot.

Az első napot az óceánon töltöttük, úgyhogy volt alkalmunk felfedezni a hajót. Minden hajó más, ezért nem merülök bele a részletekbe, csak kiemelnék egy-két dolgot, amiről tudom, hogy más hajóutakon hasonlóan működnek. Mindjárt az első program, amit még délelőtt meglátogattunk, egy aukció volt. No nem mintha festményekre akartunk volna költeni egy ilyen úton, inkább csak a kíváncsiság vezérelt, annál is inkább, mert az egyik kedves barátunk festőművész, és a galériája gyakran utaztatja őt hasonló óceánjárókon, hátha ott jobban megnyílik az emberek pénztárcája. Elég nagy feneket kerítettek neki, a hosztesz lány estélyi ruháját egy kicsit soknak gondolom így 11 óra tájban, ráadásul mindössze egy tucatnyi érdeklődő gyűlt össze. Az aukciót vezető hölgy hosszasan beszélt a kiállított darabokról, a művészekről sőt kettőt mindjárt be is mutatott személyesen. Valószínű működik a dolog, mert legnagyobb meglepetésemre egy tetovált néger házaspár jelentette be vásárlási szándékát Milosnak, a szerb festőnek, mindössze azzal volt gondjuk, hogy a keret megsérült egy helyen. Végignéztük a festményeket, felhörpintettük az ingyen pezsgőt, majd angolosan távoztunk. Tényleg, tudja valaki, hogy kell angolosan távozni? Mert folyton mondogatjuk ezt, de nem hinném, hogy az angolok másképp távoznának dolguk végeztével, mint mi.

A sok művészettől nagyon megéheztünk, úgyhogy megnéztük mi van ebédre. Minden. A látványtól már majdnem jól is laktam, úgyhogy ciki vagy nem, de egy salátával beértem. Nejem pedig először vetemedett arra életében, hogy rákot egyen, és vigyorgó arccal nyúlt a második falatért. (Most majd ezt is dugdosnom kell előle.)

A délutánt egy kis strandolással szerettük volna eltölteni, de a hajó fő medencéjénél olyan sokan voltak, hogy alig lehetett látni a vizet (ami egyébként sós). Üvöltött a zene, az animátorok pedig egy has szépségversenyre invitálták harsányan a jelenlévő férfiakat. Gondoltam, hogy benevezek a szépen kidolgozott pocakommal, de a sok hamburger zabáló amerikai közt esélyem nem lett volna. Pedig a sörhast sem adják ingyen, azért keményen meg kellett dolgoznom. Végül nagy nehezen sikerült egy olyan erkélyt találnunk, ahol csend volt, és még szabad napágy is állt rendelkezésre. Egyetlen hátránya, hogy ez volt egyben a hajó dohányzásra kijelölt helye, úgyhogy az utasok és a személyzet folyton pöfékelt a közelünkben.

Este Mamma Mia II. a moziban (kb. 50 fős), majd a változatosság kedvéért újból hastömés. Ezen a hajón hál' istennek be lehet menni a fő éttermekbe öltöny nélkül is, csak a speckó klubokban és fizetős kajáldákban szigorú a dresszkód. De lehet bérelni is szmokingot, lakkcipőt vagy akár nyakkendőt, csak kicsit drágább a bérleti díj, mint amennyiért a Mr.XL-ben meg is lehet venni.

Éjfélig még elhallgattuk a lobby-ban játszó zenekart akik profi szinten hozták az összes világslágert a hatvanas évektől napjainkig. Ez is érdekes lehet, ki kaphat meg egy ilyen állást? Mert bár jól tolta a négytagú banda, ilyen csapat ezrével van a világon, és gondolom jó sokan vannak akik el tudnák viselni, hogy egész nap lébecolnak egy luxushajón vagy egy karibi szigeten, majd este muzsikálnak egy kicsit, amit élvezettel tesznek és ezért még fizetést is kapnak.

 Antigua és Barbuda

A harmadik nap reggelén kikötöttünk St. John's-ban, a három szigetből álló miniállam fővárosában. Antigua és Barbuda 443 km2, a lakosság kb. 70 ezer, és bár 1981-ig az Egyesült Királyság része volt, ez nem látszik meg rajta. Meglehetősen lepukkadt egy hely. Műemlék nincs, az üzletek, néhány kivétellel, nincsenek felkészülve az óriási turista forgalomra. Amivel büszkélkednek, az rengeteg strand, de sajnos a kikötőtől 4 kilométerre van a legközelebbi.

Ennek ellenére útnak eredtünk. A belépéshez semmi másra nincs szükség, mint az ajtónkat nyitó kulcskártyára. Ennek vonalkódját lecsippentették, mikor elhagytuk a hajót, majd pár lépés, és a kikötő forgatagában találtuk magunkat. Ezen a napon három, a miénkhez hasonló hajó kötött ki Antiguán, ami az jelenit, hogy ha mindenki kiszáll, a szigeten tartózkodók száma 10%-kal növekszik. El lehet képzelni, milyen ramazúri volt a főutcán. Taxisok ajánlkoztak, hogy elvisznek egy strandra, mikrobuszosok, hogy egy félnapos túrára, de még quadozásra is be lehet fizetni. Düledező fabódék és kétes kinézetű boltocskák között felmentünk a dombtetőre, ahol egy réginek látszó templom volt, de kiderült, hogy nem régi, csak elfelejtették felújítani az utóbbi évtizedekben. Belül viszont rendben volt, masszív, faragott fa burkolatok és padok mindenütt. A szószéken a kereszt mellett egy Dávid csillag is helyet kapott, és mivel volt karzat is a nőknek, úgy vélem, egy ökumenikus templomról beszélhetünk. Arra azért kíváncsi lennék hány zsidó él a szigeten, mert én csak négereket láttam mindenütt. Szerintem az utolsó kiöregedett hippi is elhagyhatta a szigetet a függetlenség kikiáltása után.

Gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, nem görcsölünk rá a homokos strandra, inkább visszamegyünk a hajóra, hátha most nincs az a zsúfoltság a medencénél. Azért előtte még beugrottunk egy sörre, annál is inkább, mert free wi-fi-vel csalogattak, és már három napja nem olvastunk e-mailt. Egy undok pincérnő hanyagul elénk tette a két üveg (275 ml) sört, majd odaböffentette a jelszót és elkért 10 (!) dollárt a sörért. Egy hervadt kocsma előtti padról beszélünk igaz, közvetlenül a kikötő bejáratnál. Ráadásul még internet kapcsolat sem volt, szóval nem ez lesz a törzshelyünk. Viszont egy kedves angol házaspár ült mellénk, akikkel szóba elegyedtünk. Southhamptonból indultak egy hete, és átszelték az Atlanti-óceánt. Pár nap a karibi térségben és vissza Angliába. Kérdésemre, hogy nem unalmas-e az út így, azt mondták, hogy nyugdíjasok, idejük van bőven, nekik nem drága egy ilyen hajóút. Elbüszkélkedtek vele, hogy ez már a sokadik hajókázásuk, egyszer egy orosz óceánjáróval felmentek egész Szentpétervárig, érintve Lengyelországot, Lettországot és Észtországot. Biztattam őket, hogy más közlekedési eszközt is érdemes kipróbálni, mert így sosem fognak eljutni olyan szép helyekre, mint Magyarország.

St. Lucia

Ahogy közeledtünk Saint Lucia kikötőjéhez, messziről látszott, hogy ez sokkal összeszedettebb sziget, mint az előző. A hegyoldalakról takaros házak figyelték a tájat, színes autóforgatag kanyarodott a szerpentineken. A kikötőt pedig egyenesen csinosnak mondanám. Szépen parkosított területen, átgondolt elrendezésben sorakoztak az üzletek.

A kilépés ugyanúgy zajlik az ajtókulccsal, (amit errefelé elegánsan see pass card-nak hívnak) most viszont ugyanezzel a kártyával strand törölközőt is vételezünk. Beírják a gépbe, hogy hányat vettünk el, majd lecsippantják a kártyát. Ez azon kevés szolgáltatás egyike, amiért nem kérnek el plusz pénzt. A visszaváltás hasonlóképpen működik.

Ideges voltam, mi vár majd odakint, mert ez volt az a sziget, ahol már otthonról lefoglaltam egy programot, és a menetrend változtatás miatt egy nappal később érkeztünk. Csak halványan reménykedtem benne, hogy ott vár egy ember Cosol Tours táblával a kezében, vagy legalább valaki más, aki hasonló szigetkörutat tud felajánlani hasonló áron. Fülig ért a szám, amikor egy nagydarab fekete ember ott állt a kijáratnál a Cosol felirattal. Elmagyaráztam neki, hogy bocsi, mi tegnapra jelentkeztünk be, de csatlakozhatnánk a mai csoporthoz? Egy gyűrött papírlapot vett elő kb. 10 e-mail cím volt rajta. Megtaláltam a miénket is, és akkor jöttem rá, persze, hogy tudnak a késésről. Nemcsak mi gondolkodtunk előre, a 2500 utasból legalább húsz jelentkezőt vártak, ami a fejenként 75,- dolláros részvételi díjjal számolva egy szabad szemmel is jól látható summa. Naná, hogy utána érdeklődnek, miért nem jöttek meg a kuncsaftok.

Három mikrobuszba tuszkoltak be bennünket, a miénk egy takaros Toyota volt, mínusz tíz fokra lehűtve. Nem is vacakoltak sokat, nekivágtunk a hétórás kalandnak. 

A 180 ezer lakosú sziget mindössze 620 km² területű. Meredek vulkanikus hegyek borítják, némelyik még működik is. Igaz, az utóbbi kétszáz évben nem tört ki egy sem. A fő attrakció az UNESCO világörökség listáján is szereplő Piton hegyek, ami két csúcsos kúp egymás mellett. Vezetőnk, Baptist (tényleg ez volt a keresztneve) viccelődött, hogy a Piton nevet még a francia gyarmatosítók adták neki, de a kormánynak ez nem tetszett, és angolosabb hangzású nevet adtak: Parton. 

Miután az utolsó másfél évszázadban az angolok vették át a sziget birtoklásával járó felelősséget, a közlekedés a baloldalon zajlik. Ráadásul elég szűk és kanyargós hegyi utakon, ami a heves esőzések miatt mindkét oldalon rohadt mély csatornával szegélyezett. Szóval, ha valaki itt autót bérelne, gyakoroljon egy napig a parkolóban a jobbkormányos verdával, hogy érezze a kocsi bal szélét, mert ha belehajt egy ilyen vályúba, onnan csak daruval lehet kihúzni!

Néhány fotószünet után, megérkeztünk egy banán ültetvényhez, ahol megkóstolhattuk a friss termést. (Pont olyan, mint otthon a Tesco-ban.) A tavalyi hurrikán itt is szép tarolást végzett, de jól látszott, hogy a derékba tört banánfa törzsekből már jönnek elő az új hajtások. Egy újabb fotópontos megállónál helyi srácok árulták a pálmafalevélből hajtogatott madárkáikat, miközben a helyi Bob Marley próbált minket szórakoztatni kopottas gitárjával. Kisvártatva előkerültek a hűtőláda mélyéről a frissítők. A mi buszunkban jellemzően amerikaik ültek, akik rögtön a Coca Coláért nyúltak, pedig hát micsoda kincseket rejtegetett az a láda. Piton néven palackozzák a helyi sört, ami 5,2%-os láger, egy baja van csupán, hogy picurka üvegbe töltik. Kaptunk enni is mindenféle finomságot, és kevésbé finomságot. 

A nap csúcspontja, mikor motorcsónakokba ültünk, hogy a két Piton hegy között elterülő Sugar Beach öbölben mártózzunk egyet. Volt lehetőség sznorkelezésre is, mert közel egy órát töltöttünk a fehér homokos parton. Nincs túl sok strand amúgy a szigeten, emiatt a több napra érkező turisták száma nem is olyan nagy, jellemzően az óceánjárók utasait viszik mindenféle programra. Az egyik legnépszerűbb, kötélpályán csúszkálgatni az esőerdők felett, de van aki madárlesre fizet be, és olyan is, aki buggy-val (nyitott kisautó) járja be a környéket. 

A mi utunk egy másik helyi kuriózumhoz vezetett, a Soufriere sárvulkánhoz. Ez valójában egy kénes iszap, aminek gyógyító erőt tulajdonítanak. A múlt század elején egy élelmes üzletember medencét épített, a 38 fokosra lehűlt termálvíznek, és elterjesztette, hogy a vulkáni hamut tartalmazó iszapot magunkra kenve éveket fiatalodunk. Szerintem ezt a medencét azóta sem újították fel, de az árat gondolom folyamatosan emelik, mert a sok turista hiszékenységből vagy csak poénból, de tódul ide és csinál magából sárbohócot. A testünkre kent iszapot aztán le is moshatjuk az innen nem messze lévő vízesésnél, ahol a fürdőzés megengedett némi ellenszolgáltatás fejében.

Még egy kis frissensült kifli házi sajttal, hozzá finom rumpuncs, és nagyjából el is ment a nap. Négyre értünk vissza a hajóhoz. A megadott indulási időt nagyon komolyan kell venni, mert a hajótársaság egy cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindenkit itt hagy, aki nem érkezik vissza a megadott időre. Senkire nem fog várni több mint kétezer utas és a 859 fős személyzet. A Jewel of the Seas pontban hatkor elrugaszkodott a kikötőtől, hogy nekivágjon a következő szakasznak. A pikantériája az volt ennek a kikötőnek, hogy a 13 emeletes hajó pont keresztezte a leszálló repülők pályáját, és mit tesz isten, most akart volna leszállni egy utasszállító gép, aminek miattunk kellett megtenni még egy tiszteletkört, mielőtt landolhatott volna.

Barbados

A Budapest nagyságú szigetről az a hír járja, hogy az egész karibi térségben itt a legmagasabb a napsütéses órák száma. Mivel az egyetlen látványosságnak egy kisebb mészkőbarlang mondható, úgy gondoltuk, hogy ezt a napot inkább a strandolásnak és a karibi életérzésnek szenteljük. Ehhez képest, szakadt az eső, amikor megérkeztünk és egy hatalmas teherkikötő látványa fogadott. 

Valahol azt olvastam, hogy Barbados manapság az egyik legjobban prosperáló ország a Karib térségben. A kikötői sürgés, forgás erre engedett következtetni, de a főváros nem tűnt fejlettebbnek, mint az eddigiek. Szerencsére nem kellett végig gyalogolnunk a konténerek között, a hajókhoz shuttle busz jön ki, és viszi be a népet a turistakikötő termináljába. Innen pedig taxisfalkák hada várja a látogatókat. Az 5 dolláros viteldíj elsőre nem hangzik olyan vészesnek a 2 kilométeres szakaszra, aztán hamar kiderül, hogy ez személyenként értendő. A városba egyébként egy szép tengerparti sétányon is eljuthatunk.

Elsőként a helyi halpiacot látogattuk meg. Furcsa volt látni a sok rasztafárit, ahogy pucolják a különböző halakat, de azt kell, hogy mondjam, sokkal higiénikusabb volt a hely, mint amit a legtöbb „fejlődő” országban láttam. A központban egy shoping mall (pláza) várta, hogy bemenjünk, hát nem sérthettük meg, de csak a légkondi miatt töltöttünk ott pár percet, mert lehangoló volt a látvány. Akárcsak a sétáló utcájukban. Otthon a Négy Sárkány piacon színvonalasabb az árukészlet, mint amit itt láttunk. Ezután jött a város legnagyobb temploma, ahol épp egy mise zajlott anglikán szertartás szerint. Beültünk a hátsó sorba és húsz perc megfigyelés után arra jutottam, hasonló a ceremónia egy katolikus miséhez és ugyanolyan unalmas. A parlament épülete historizáló stílusban készült (mostanában ez nagy divat otthon is) és nem nagy, de hát miért is lenne az egy ilyen kis országban. Ezzel nagyjából át is értünk a belvároson. Innen már csak kétszáz méter a fehér homokos strand. Mondanom sem kell, hogy a taxis hiénák egész út alatt dudálgattak nekünk, ajánlgatva szolgáltatásaikat. Viszont a közlekedési kultúra meglepően jónak mondható. Türelmetlenségből, vagy móresre tanítás okán nem dudálgat senki. Az autók megállnak, ha látják, hogy át akarunk kelni a zebrán. Ez többször is előfordult, tehát nem lehet véletlen. Gyakran ráköszönnek az emberre és csak szép napot kívánnak, nem akarnak eladni semmit, ez tetszik. Sok a raszta hajú egyed, és általában olyanok a fazonok, mintha Jamaicán lennénk.

A városi strand pazar. Hófehér homok, púder finomságú és világoskék víz enyhén mélyülő mederrel. Időközben a nap is kisütött, mi kell még? Rögvest letámadtam egy fickót, aki éppen napernyőt tűzött le a homokba, hogy mennyi lenne egy ernyő két napággyal. Az 5 dolláros ajánlat kecsegtető volt, azonnal lecsaptam rá, de mikor már elhelyezkedtünk, kiderült, hogy ez csak az ernyő, a két ággyal 16,-$. Az már egy beugró ára a Dagályba, igaz, ott nem adnak napernyőt. A közeli bárból folyamatosan bömbölt a zene, amit csak a parton rajcsúrozó jetski-sek motorzúgása nyomott el néha. Hamar tele lett a part turistákkal, mert három hajó is kikötött itt ma. Olyan forgalom volt egész nap a parti bárban, hogy három mixer folyamatosan pörgött, és még így is egy csomót kellett várnom a sörömre, pedig nem volt olcsó. Szívesen átvenném a helyet egy szezonra.

Bár folyamatosan figyeltük az időt, mert ma 15:00 órára kellett visszaérnünk a fedélzetre, de ha elfeledkeztünk volna róla, segítenek a taxisok, akik jobban tudják a menetrendet, mint mi. Kettő körül már meg is jelent az első a strandon, hogy visszavigyen a hajóhoz. Mi most a sétát választottuk, hogy útközben szert tegyünk egy jó kis hűtőmágnesre.

St. Maarten

A csöppnyi szigeten Hollandia és Franciaország osztozik meg, mint két gyarmatosító őskövület. A Cruise kikötő  Philipsburg-ban van, a holland oldalon. Azt sejtettem, hogy nem fognak fejkendős holland lánykák fapapucsban, kezükben tulipánnal várni, de hogy egy halvány jelét sem fogom látni a holland tulajdoni viszonyoknak azon kissé meglepődtem. Most nem arra gondolok, hogy itt is főleg feketék élnek és angolul beszélnek, de sem az egyenruhák, sem az autók vagy rendszámaik nem viselnek még nyomokban sem európai vonást. Eleve dollár a fő fizetőeszköz, vagy ha euróval próbálkozol, azt is elfogadnák, de csak egy az egyben rátával. Meggyőződésem, hogy a szigeten egy lélek sem beszél hollandul, még az a sajtárus sem, aki a kikötő közelében kínálja hat hétig érlelt, helyben készült Gouda sajtját. Nem úgy a francia oldalon. Ott gyakran hallani francia beszédet, és az autók rendszámtábláin feltűnnek az uniós csillagok. 

A menetrend kavarás eredményeképp ide csak 11:00 óra után érkeztünk meg, és bár nyolc órára tolták el az indulás idejét, ez nem nagy kaland, mert hatkor már sötét van. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, felkeressük azt a bizonyos strandot, ahol a repülőgépek pár méterrel a fejünk felett szállnak le. Az embertömeg transzportálása itt is szervezetten megy. A taxi diszpécser szépen osztályozza az embereket, attól függően ki akar a belvárosba menni, és ki arra a bizonyos strandra a reptér mellé. Miért is gondoltam, hogy csak én akarok elmenni oda? A taxi alatt itt mikrobuszokat kell érteni, amibe betuszkolnak 8-10 embert és csak úgy indul el. A kikötőtől a Maho beach-ig 16,- $ egy retúr jegy. Ezért kaptunk egy karszalagot és már szállhattunk is be az előhűtött Chevy Van járműbe. (Hollandiában ilyet biztos nem látsz.) A forgalom elég zsúfolt, helyenként még kisebb dugó is kialakult, de nem bántuk, mert így jobban körül lehetett nézni a úton. Az jól látszik, hogy ide biztos tolnak pénzt az „óhazából”, de azért ne képzeljünk egy Amszterdamot! A karibi jelleg abszolút dominál, csak itt már van KFC és Burger King is. A reptérhez közeledve, a jachtkikötőnél fogadott minket az eddigi legszomorúbb látvány. A hurrikán által partra vetett, vagy elmerült hajók tucatja hever szanaszét. Van köztük, amin látszik, hogy nem egy éve rohad féloldalára dőlve a parton, de valószínű, hogy a gazdája már felvette a kártérítést a biztosítójától, aki meg pont letojja, mi lesz a ronccsal, neki az csak költség lenne kiemeltetni. A helyi hatóság meg gondolom tehetetlen, a tulaj már rég felszívódott, a biztosító pedig mossa kezeit.

Megérkezve a célunkhoz a taxis hölgy közölte, hogy félóránként indulnak vissza ugyaninnen az iránytaxik, csak fel kell mutatnunk a karszalagunkat és már visz is vissza a hajóhoz. A fotókon nem feltűnő, de ezen a szakaszon nagyon keskeny a homokos part, és még egy forgalmas autóút is vezet a reptér kerítése előtt. Ember pedig van bőven, mindenki szeretne egy szelfit a háttérben egy Jumbo Jet-tel. Csakhogy ilyen nagy repülőgép ritkán jön a szigetre, ami ott töltött két óránk alatt mindössze egy nagyobbacska utasszállító landolt és több kisebb gép. Felszállni meg csak légcsavaros gépelet láttunk, pedig a legdivatosabb extrém sport itt az, amikor egy lökhajtásos utasszállító indul neki a kifutónak. Ilyenkor az idióták a kerítésbe kapaszkodva próbálnak ellenállni a légnyomásnak. Tele van a YouTube olyan videóval, amikor ez nem sikerül, és a fejüket verik be a betonszegélybe.

A karszalagos rendszer remekül működött, egy taxi (többed magunkkal) visszavitt a hajóhoz, illetve minket a belvárosba, ami kb. egy kilométerre van a kikötőtől.

St. Maarten híres az adómentes, olcsó piáiról, nem csoda hát, ha a belváros teli van szeszbolttal. Itt kb. Auchan árakon meg lehet venni a Whiskey-t, de ezeknek ez már durván olcsó. Mi egy koktélt toltunk csak be egy part menti bodegában, amit a maga ezerötszáz forintos árával, műanyagpohárban, nem mondanám olcsónak, de tény, hogy fent a hajón ez a háromszorosa. Felkerestük a Hard Rock Café-t is, hátha látunk valami jó kitűzőt a gyűjteménybe, és hát, hogy is mondjam? Ilyen igénytelen, kicsi és lepattant HRC-t még a világon nem láttam. Debella néger csaj tehénkedett a pulton, még az is fájt neki, hogy ráköszöntem, nemhogy még kiszolgáljon. Kérdésemre,  hogy mennyibe kerülnek ezek, undok arckifejezéssel visszakérdezett, hogy melyik. Mikor aztán zorall tekintettel a szemébe néztem, nagy kegyesen elsorolta, a különböző árakat. Az otthoni szocialista időkre emlékeztetett, amikor az eladók sértésnek vették, ha egy vevő érdeklődni óhajtott egy termékről.

Visszasétálva a hajón azon méláztam, mi a francot akarnak itt a hollandok? Miért jó nekik egy ilyen külbirtok? Nem hinném, hogy adóbevételeik lennének innen, mert akkora önállóságot hagynak a szigetnek, amik fenntartásához valószínű kellenek az itt befolyt adók. Csak presztízs lenne? Mert a franciáknál még érteni vélem. Ők mindig is szerettek nagyhatalmi szerepben tetszelegni, és stratégiailag fontos lehet nekik egy-egy sziget a világ különböző óceánjaiban. De nem hinném, hogy a félelmetes holland armada egyszer majd innen akarná megvédeni Hága biztonságát.

A kikötőbe visszaérve újabb meglepetés ért. Az eddigi szigeteken mindig a miénk volt a legnagyobb és legmodernebb hajó, amire bevallom egy kicsit büszke is voltam. Már-már kezdtem lesajnálni a vacak kis tízemeletes óceánjárósokat. Most viszont beparkolt mellénk két olyan monstrum, amik mellett a miénk csak vízibusznak tűnt. Azonnal elkezdtem érvelni a meghitt, családias méretek mellett.

Nem írtam még róla, de eddig nem csináltak ügyet abból, ha két sört vagy üdítőt fel akartunk vinni a hajóra. Itt St. Maarten-en kicsit komolyabban vették az átvilágítást. Aki rendes, nagy üveges piát hozott fel a hajóra, attól elvették, de nincs harag, kiszállásnál mindenki visszakapja. Hogy ennek mi a menete, sajnos nem fogom tudni megírni, mert mi nem élünk ilyen tudatmódosító szerekkel. Pfuj!

St. Thomas (US Virgin-szigetek)

Azért ezt is meg lehet ám unni. Minden reggel ugyanaz a kaja. A tojás már a fülemen jön ki, a kolbászkájuk fűrészpor ízű, a zöldségek és gyümölcsök egyre szottyadtabbak. A banánon látszik, hogy útközben nem töltenek utána a kajának. Induláskor még mindegyik zöld volt, most már több rajtuk a barna folt, mint a sárga. Kezdem érteni az amerikaiak miért szoktak rá a cornflakes reggelikre.

Ma megkaptuk a játékszabályokat a kicsekkolásra vonatkozóan. Legjobb, ha ma este (utolsó éjszaka előtt) kirakjuk a bőröndjeinket a szoba elé és ráragasztjuk a kiosztott, egyedi számozással ellátott szalagot. Mivel mi még befizettünk egy utolsó utáni túrára, egy leszállás utáni rumgyár látogatás reptéri transzferrel kombinálva, ezért az 5-ös számú szalaggal kell jelölni a kitett csomagot, és holnap reggel nyolckor találkozó a színházterem előtt. De mindenkinek el kell hagynia a szobát 8-ig, és a hajót 9:30-ig. Még ma lehet rendezni a mocskos anyagiakat, ami abból áll, hogy a kulcskártyánkról (bocsánat: SeaPass Card) leolvassák mit ittunk, vagy milyen kirándulásra jelentkeztünk, (netán hány kenceficét vásárolt az asszony, merthogy itt milyen „olcsó”) Majd vacsoraidőben megyek le a recepcióra, talán nem lesz nagy a sor.

Talán a legérdektelenebb sziget maradt a végére, az Amerikai Virgin-szigetekhez tartozó St. Thomas. Nem mintha ez csúnyább lenne, mint az előzők, de itt még annyi látnivaló sincs, mint korábban, leszámítva a csodás strandokat és a remek sznorkelező helyeket. A másik érték, amivel a fővárosba,  Charlotte Amalie-be csábítanak az a bevásárló utca. A reggeli „újság” nem átallotta Párizshoz hasonlítani, amikor azt írta: Charlotte Amalie-ben nem vásárolni olyan, mintha a francia fővárosban kihagynánk az Eiffel-tornyot. Nosza! Nincs ugyan semmire szükségünk, és a bőröndünk is a súlyhatár közelében inog, egy ilyen látványosságot ki nem lehet hagyni. 

A kikötő elég messze van a belvárostól, de a taxik már itt is sorban állnak, hogy bevigyenek fejenként 4,- dollárért. Ezt úgy kell érteni, hogy felszálltunk egy kisteherautó platóján erre a célra kialakított padokra, majd megvártuk míg megtelik a kb. 16 ülőhely. Néhány perces utazás után kidobott minket a sofőr, hogy ez itt a főutca. Hát mit mondjak, nem egy Champs-Élysées. Sokat látott koloniális stílusú, kétszintes épületek szegélyezték az utcát, mindkét oldalon egymást érték az ékszerboltok. Ezeknek ez  a mániájuk. Minden karibi szigeten ékszereket próbálnak rásózni a látogatókra. Nem tudom mennyire tesz jót, mondjuk a Cartier imidzsének, hogy leszólító emberek noszogatják a turistákat vásárlásra, de lassan már egy arab bazár hangulatát kezdtem érezni. Isten látja lelkemet, kerestük a kultúrát, de a múzeumnak csúfolt erődítmény és a holland templom is zárva volt. Szerintem egy óra bőven elég a városra, és mi már kettőt is elfecséreltünk. Irány vissza a hajóra! Egy öreg néni vett fel minket a platójára és ő is négy dollárért vitt volna vissza bennünket, de miközben újabb utasokra vadászott, talált egy ötfős csoportot, akik valamilyen beach-re igyekeztek. A néni egy kicsit hezitált, majd felvette őket. Mentünk két sarkot és bekövetkezett, amitől féltem, gond nélkül leszállított minket a jobb fuvar miatt. A korrektség kedvéért, azért szervezett nekünk egy másik taxit, aki végül elvitt a kikötőbe. A szigeten baloldali közlekedés van, ami teljesen érthetetlen, mert dán gyarmat volt, egészen 1917-ig, amikor is az amerikaiak megvásárolták 25 millió dollárért. A mai státusza hasonló Puerto Ricóhoz. Amerikai állampolgárok, 4 évente választanak 1 képviselőt az amerikai Kongresszusba, aki azonban szavazati jog nélkül vesz részt a Kongresszus munkájában. Emiatt a terület lakosai mentesülnek az amerikai szövetségi adóktól. Ezzel együtt itt mindenki büszke amerikai, egy csomó épületen és autón ott lobog a csíkos zászló. Persze, hogy itt nincsenek függetlenségi törekvések. Az őslakos indiánokat még a spanyolok kiirtották a XV. században, az itt élő feketék pedig a legkülönbözőbb afrikai országokból elrabolt rabszolgák utódai, tehát nem alakulhatott ki a mély Virgin-szigeteki szavazó.

Na de vissza a közlekedéshez! A balra-hajts ellenére az idióták egytől egyig baloldali kormányos autót használnak. Bizonyára az USA-ból szerzik be használtan ezeket, mert ott a legolcsóbb, ami érthető is lenne, de aki próbált már egy kanyargós angol országúton megelőzni egy teherautót a saját (bal-kormányos) autójával, érti mire gondolok.

Rövid ittlétünk alatt tanultam egy új angol szót, ami gyakran ki volt táblázva: loitering (kószál, lebzsel, őgyeleg). Azt még értem, hogy egy bank előtt miért van kint a „No loitering” tábla, de hogy egy parkban, (?) az már túlzás.

Most, hogy az utolsó kikötőn is túl vagyunk, már le merem írni, hogy nincs kikötői díj, vagy más hasonló lehúzás, mint amikkel otthon ijesztgettek. Rém egyszerű volt minden szigeten a ki- és bejutás és teljesen ingyenes.

Utolsó napunk a hajón, ideje felfedezni olyan részeket, ahol még nem jártunk. Most nem annyira a fitneszteremre gondolok, sokkal inkább a wellness részlegre. (Nagyon fontos, hogy ne keverjük össze a két fogalmat.) Találtunk egy olyan medencét, ami sok más tengerjárón külön fizetős részleg, itt szabadon használható. Lényege, hogy 16 éven aluliak nem használhatják, ergo nincs ricsaj és ugri-bugri. A nyugágyak is sokkal puhábbak, az üvegtető felől pedig trópusi madárfütty hallatszik. Van egy 6-8 fős jacuzzi, és egy 12 méteres medence, amiben sajnos sós víz van, de legalább hideg. Egy életmentő úszómester folyamatosan áll a parton teljes béjvacsos felszerelésben, mint valami hollywoodi kellék. A tető elhúzható, de nem a hideg téli napok miatt, fenéket. Légkondizzák az uszodát, nehogy már túl melegünk legyen itt a trópusokon. Jó dolog egy ilyen oázis, mert más társaságok „nyugdíjas járataihoz” képest, ezen az amerikai hajón rengeteg a fiatal házaspár, sokszor több gyerekkel. Érdekes módon nem a síró babák jelentették a legtöbb zajártalmat, hanem a sok dél-amerikai népség. Legnagyobb tiszteletem a kivételnek (ők voltak többen). Idejöttek nagypapástól, unokákig komplett családok, elterpeszkednek az ebédlőasztalnál és nem képesek, csak üvöltözve beszélgetni. Szerencsére a kabinoknak jó a hangszigetelése, az éjszakáink mindig nyugodtan teltek. Azt tudom tanácsolni, hogy minél magasabbra kell szobát foglalni és lehető legmesszebb a közösségi terektől. Igaz, az utolsó éjjel jobban billegett a járgány, még Deadalont is vettem be a biztonság kedvéért miközben azon gondolkoztam, hogy talán az alsóbb szinteken nem inog ennyire.

Túl vagyunk az utolsó éjszakán is. Az este kikészített kofferokat már elvitték, csak a kézipoggyászt kellett magunkkal vinni. Egy gyors reggeli és már mentünk is a kijelölt helyünkre. A hajó tájékoztató monitorain pedig olvasható volt, hogy hányas bőröndszalaggal hány óra, mennyi perckor kell elindulni a kijárat felé. A kikötő várócsarnokában még egy gyors útlevél ellenőrzés és mehet ki-ki a dolgára. Mi még befizettünk egy kirándulást, hogy elüssük a délelőttöt, (amit az előző, puerto rico-i bejegyzésben leírtam) ezért a csomagjaink egy teherautóra kerültek azzal, hogy a repülőtéren viszontlátjuk őket. Így is történt. A terminál előtti szabadtéren, (pont ugyanúgy képzeljük el, mint a Ferihegyi reptér bejárata előtti részt) a betonra voltak lerakva a csomagok számozás szerinti libasorban, és egy ember vigyázott az uszkve 100 kofferre. 

Összefoglalva: egy ekkora hajó utasait az utolsó percig koordinálni, hogy a távozás is zökkenőmentes legyen, nem könnyű feladat, nincs is mindegyik alkalmazott a helyzet magaslatán, (össze-vissza beszélnek hülyeségeket) de azért így vagy úgy mindenki lekerül a hajóról minimális várakozással és jó esetben hozzájut a bőröndéhez. És bár szétfikáztam, amit lehet, azért amiről nem írtam külön, azok a dolgok jól működtek. Nem kizárt, hogy egyszer még újra felülünk egy ilyen hajós utazásra.

 Feltűnés nélkül kövess!