Eljött a búcsúzás pillanata. Az utolsó két napban lecserélődött az utasközönség nagy része. Új arcok a várakozással teli, tíznapos utazásuk előtt és párszáz, élményekkel jóllakott vendég, aki alig várja, hogy hazatérhessen. Még a tévécsatornákat is kicserélték a kabinokban. Testre szabták az új összetételű közönségnek: zömében olasz adások váltották le a CNN és BBC műsorokat. Amolyan megtűrt kuncsaftnak éreztem magam, aki rontja itt a levegőt, miközben én a felsőbbrendűek közönyével pásztáztam a hajóval ismerkedő, csillogó szemű „first day touristokat”. Magam sem gondoltam volna, hogy furcsa lesz elhagyni a négy és fél hónapig otthont nyújtó tengerjárót. Bármennyit is zsörtölődtem az elmúlt hetekben, majdnem elérzékenyültem, amikor a kijáratnál az élelmiszerellátásért felelős szuperfőnök, és a kapitányaspiráns elsőtiszt állt, hogy kezet fogjon velünk.
Minden hercehurca nélkül kijutottunk az MSC utasterminálba, ami mondanom sem kell, a legmesszebb helyezkedett el a kikötő bejáratától. Megtaláltuk a bőrönünket és azt a pultot is, ahol feladhattuk őket, hogy kiszállítsák a repülőtérre. A Bags & Go egy barcelonai cég szolgáltatása, aki reggel összeszedi a koffereket az utasoktól, és kiviszi a reptérre, hogy ne nekünk kelljen cígölni egész nap. Miután a gépünk csak este indult, egy kis hátizsákkal utazhattuk körbe a város azon pontjait, ahol még nem jártunk.
A „fee shuttle bus” 3 euróért bevitt minket a World Trade Centerhez, ahol váltottunk egy jegyet a hop on hop of buszra. Felszálltunk az első, kilenc órai járatra, és elhelyezkedtünk a nyitott, emeleti részen, bár még csak tizenhat fok körül járhatott a hőmérséklet. A felkelő nap bíztatóan melengette a hátunkat, de sajnos az időjárásjelentésnek lett igaza és dél körül esni kezdett az eső. Meghúztuk magunkat az alsó szint utolsó ülésén, ahonnan szinte semmit nem lehetett látni, viszont levegőt sem kaptunk. Kiszállásról szó sem lehetett, úgy szakadt le az ég, ami aztán átváltott csendes szemerkélésbe. Átszálltunk a kék vonalra, (merthogy két útvonalon is becserkészhetjük a várost), és tettünk egy teljes kört, de csak a buszból szemlélődtünk az audioguide-ot hallgatva. A délután maradék részét egy Taco Bell-ben húztuk ki, a reptéri autóbuszmegállóval szemben. Mondanom sem kell, hogy amikor kiértünk a repülőtérre elállt az eső, és még a nap is kisütött.
Ilyenkor már nem idegeskedik az ember a természet sajátos humorán, csak érjünk haza! Éjfél körül landolt a gépünk Ferihegy 2B terminálon. Amíg az indulási oldal járdáján a fiamra vártunk, hogy hazafuvarozzon minket, váratlan érzés fogott el. Olyan, mintha csak tegnap szálltunk volna ki az autójából pedig az még január elején volt. Ahogy körülnéztem, mintha semmi nem változott volna, amióta elmentünk, pedig dehogynem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése