Penang egy maláj sziget az Andaman-tengeren, a thai határ közelében. A külföldiek leginkább nyaralóhelyként ismerik, de azért van néhány látnivaló is. Mi most három helyszínt kerestünk fel, ami a 2010-es látogatásunkkor kimaradt.
Elsőként a szigetet a szárazfölddel összekötő két hídnál álltunk meg egy fotószünetre. A rövidebbik, első hidat már láttuk, de a Sultan Abdul Halim Muadzam Shah híd csak 2014-ben készült el. Hogy miért kellett egy olyan pontot választani, ahol 24 km távolságra van a szárazföld nem tudom, minden esetre itt építették meg Délkelet-Ázsia leghosszabb hídját ráadásul kanyargósra, amit gondolom a stabilitás érdekében terveztek így.
A szigetkörül futó országút egy ponton átvág a hegyeken. A szerpentin mentén mindenhol duriánültetvény. Az az nem is biztos, hogy ültetvény, lehet, hogy vadon nő a hegyoldalon a rengeteg fa, aminek kókuszdió nagyságú gyümölcse, lábszagra emlékeztető illata és semmihez sem hasonlítható íze miatt nem terjedt el a világban, de itt karmolják a népek. A szállodák éttermeiből kitiltott ínyencség errefelé annyira közkedvelt, hogy még fagyit is készítenek belőle. Nekik legyen mondva… Bár, ha belegondolok, hogy északi szomszédunk kedvenc itala a pörkölt cipőtalpra emlékeztető ízű Koffola, akkor semmin sem csodálkozom. De vadon terem errefelé a szerecsendió, papaja, mangó és a kakaó is, olyan mennyiségben, hogy a környék majomkolóniái nem tudják mit egyenek jó dolgukban.
A hegyről leereszkedve egy tengerparti kisváros szélén álltunk meg, ahol egy pillangófarmot vehettünk szemügyre. A világ első, élő trópusi lepkemenedéke különféle lepkefajokat és apró hüllőket mutat be természetes élőhelyükhöz hasonló környezetben. A 2016-ban újjáéledt parkban állítólag négyezer különböző pillangót figyelhetünk meg, ebből talán, ha tízet tudtam megkülönböztetni, és azok sincsenek olyan tömegével, mint azt már korábban láttam különböző állatkertekben, de összességében szépen megépítették ezt a lepkedómot, egy órát megért rászánni.
Nem úgy a következő megállóra. A társasutazások elengedhetetlen kelléke az üzemlátogatás, ami végül mindig egy mintaboltba torkollik. Ezúttal egy batikoló műhelyben nézhettük, hogyan nyomják a viaszmintákat a textilre, ami egy későbbi festés után rajzolódik ki az anyagon. Fél órát kellett szenvedni a szitanyomók, és kézifestők között, amíg eljutottunk a légkondis butikba, ahol aztán mindenki vásárolta a rongyokat, mintha mindig erre vágytak volna.
Ezek után a buddhista templom (ami pont olyan, mint a többi) felüdülésnek számított. Szöget ütött a fejembe, hogy ha Malajzia muszlim ország, hivatalos vallássá emelték az iszlámot (jelentsen ez bármit is), miért nem hallottam egyszer sem óbégatni egy müezzint ima idején? Miért mutogatják minden városban a buddhista és hindu szentélyeket? Ha toronyházakra van pénzük, miért nem óriásmecsettel csábítják ide Allah követőit? Ezzel szemben itt van ez a Wat Chayamangkalaram templom, ami a világ negyedik legnagyobb fekvő Buddha szobráról ismert. Egy kis faragás, némi aranyfüst, és már csőstül jönnek a turistabuszok. Amúgy nem értem, mi ez a fekvő és álló Buddhaszobor versengés a Távol-Keleten. Hogy-hogy nem jutott még senkinek eszébe, hogyha guggoló Buddhát ábrázolnának, akkor már egy tíz centis darabbal is világelsők lehetnének. (Szívesen.)
Fotók később
◄Előző kikötő: Kuala Lumpur Következő kikötő: Indiai-óceánon►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése