Kellemes 34 fok és nulla km/h szellő fogadott Port Klangban, Malajzia legnagyobb kikötőjében. Azt hittem, a szingapúri hajóforgalmat már nem lehet überelni, de itt mintha még több teherhajó vesztegelt volna a mólók előtt, bebocsájtásra várva. Szerencsére, a Magnificának foglalt helye volt, de így is meg kellett osztanunk a kikötőt Miki egérrel. Ajándék kirándulás várt ránk a parton (amit persze busásan kifizettünk a hajójegy vásárlásával), aminek azért örültem, mert a kikötő igencsak messze helyezkedik el a maláj fővárostól. Macerás lett volna taxival bekeveredni a kilencmilliós Kuala Lumpurba.
Több mint egy óráig tartott az út a Batu barlanghoz, ami egy sziklafal hasadékában kialakított hindu szentély. Malajzia hivatalos vallása muszlim, de a lakosság húsz százaléka buddhista, és sok a hindu is, akik szabadon gyakorolhatják vallásukat. Beálltunk a leaszfaltozott, hatalmas buszparkolóba, akkor jutott eszembe, hogy amikor 2010-ben itt jártam, még egy poros placcon kellett hagynom az autónkat, és szinte semmilyen építmény nem volt a 272 lépcső lábánál, ami a barlang szájához vezetett. Csak Lord Murugan 43 méteres, aranyozott szobra állt ott ugyanolyan némán, mint tizenhat éve. Mostanra egy egész komplexum épült a lépcső lábához újabb szentélyekkel, étteremmel és szuvenírshopokkal. A hőség ellenére, becsülettel felmásztunk a színes lépcsősoron, de a két csarnokból álló barlangban már nem ért újabb meglepetés. Hacsak az nem, hogy makákók helyett baromfiudvart találtam az első teremben. A kakaskukorékolástól hangos zarándokhelyen árusítóbódék és rendetlenség fokozta az autentikus, indiai hangulatot. Visszamenekültük a busz légkondizott oázisába, és ott bekkeltük ki, amíg az utastársak beszerezték a nélkülözhetetlen emléktárgyakat vagy újabb pólóikat.
A 36 millió lakosú Malajzia olajexportáló ország, és mint ilyen, van mit a tejbe aprítaniuk. A gazdaság évente hat százalékkal növekedik, ennek ellenére, ahogy haladtunk a belváros felé, jó néhány szegénynegyedet kereszteztünk. A helyi idegenvezetőnktől megtudtuk, az állam szociális bérlakásokat épít nekik, amit igen kedvező áron bérelhetnek. Egy háromszobás lakásért mindössze húsz-harmincezer forintnyit kell fizetnie egy legalább négytagú családnak. Hogy meglegyen a kontraszt, a Petronas tornyoknál álltunk meg fényképezni. Az 1998-ban átadott, 452 m magas épület még a világ legmagasabb felhőkarcolójának számított, amikor először jártam itt, azóta a „futottak még” kategóriába került, de a rozsdamentes acélborításnak köszönhetően, még mindig régi fényében csillog a város közepén. Az újdonságot számomra az jelentette, milyen hihetetlen mennyiségű magasház veszi körül az ikertornyot. Nem is tudom, hogy a nyilvánosságnak is megnyitott sóhajok hídja a 42. emeletnél milyen panorámát kínál a látogatóknak, annyi épület öleli körbe az egykori rekordert. Amit még nem értek, hogy mi motiválta a maláj miniszterelnököt, hogy a függetlenség ötvenedik évfordulójára felépítse innen két kilométerre a világ második legmagasabb toronyházát. Kuala Lumpur legújabb büszkesége már elkészült, állítólag idéntől látogatható lesz a nyilvánosság számára is.
Egy óra körül járhatott, amikor a buszunk megállt egy Ibis hotel előtt, ahol az ebédünk várt. Európában ezt a szállodaláncat az olcsóbbak között jegyzik, de ezen az üvegpalotán nem látszott, hogy spóroltak volna. A több száz főt is leültetni képes, panorámás éttermükben ázsiai konyha remekei vártak bennünket a büféasztalon. Kiemelném a leveses pultot, ami azonnal a kedvencem lett. Itt egy forró alaplébe magunk válogathatjuk ki, ízlésünk szerint a zöldségeket, húsokat, tésztákat, vagy éppen tofut, aztán tovább finomíthatjuk az ízeket szójaszósszal és egyéb általam nem ismert adalékokkal. (Visszaolvasva úgy tűnik, mintha ironizálnék, de tényleg odavoltam a saját phoe-levesemért.)
Nincs is jobb, mint tele hassal, kánikulában műemlékeket nézni. Felkapaszkodtunk hát egy közeli domboldalra, ahol a Tugu Negara nemzeti emlékműve várt minket panorámás környezetben. A 15,54 méter magas, bronz szoborcsoport a világ egyik legnagyobb köztéri műalkotása, Felix de Weldon amerikai szobrász tervei alapján készült. (A jó öreg Weldon gyakorlatilag másodszor is eladta a malájoknak az ötletét, mert ugyanez a szobor megtalálható az USA-ban is.)
Utolsó programpontként visszatértünk a belvárosba, hogy megtekintsük a Függetlenség teret. Az egykori brit klubház előtti krikettpályán ma már csak piknikeznek a helyiek, vagy éppen fényképezkednek a Sultan Abdul Samad palota előtt. Esetleg keresik az utastársukat, mint mi. Történt ugyanis, hogy csak tíz percre álltunk meg a tér melletti, forgalomtól elzárt területen, hogy lefotózzuk a bacon-házat vagy a nulla kilométerkövet. Egy horvát asszonyság (bocsánat, de képtelen vagyok úrinőként vagy akárcsak hölgyként aposztrofálni azt a nőszemélyt) úgy gondolta, hogy neki ne dumáljon egy idegenvezető, és még az sem zavarta, hogy harmincan várnak rá a buszban, köztük a saját férje. Időközben megjelentek a kékek, akik intettek, hogy húzzunk el tilosból. Az idegenvezető fejvesztve rohangált a téren, hátha megtalálja a nőt, ezért a buszsofőr szállt ki a járműből, hogy felvázolja a közegnek a kínos szituációt. A fakabát már vette elő a feljentő űrlapját, amikor megjelent a kedves utastárs, mint aki jól végezte a dolgát, és még ő volt megsértődve, amikor megtapsolták a többiek.
A délutáni csúcsforgalomban araszoltunk vissza a kikötőbe, de még idejében elértük a hajó indulását. Nem úgy három busznyi kiránduló, akik beragadtak a dugóba, ezért végül kétórás késéssel sikerült csak elindulnunk az Andaman-tenger felé.
Aki még több információra szomjazik Kuala Lumpurral kapcsolatban, javaslom, olvassa el korábbi blogbejegyzésemet is a város egyéb részeiről.
◄Előző kikötő: Szingapúr Következő kikötő: Penang ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése