A Maláj-félsziget déli csücskében található hatmilliós városállam alig nagyobb Budapestnél. Ennél fogva itt egy talpalatnyi zöld terület nem található – gondolhatnánk –, de nem így van. Olyannyira, hogy mindjárt a kirándulóhajók kikötőjét is egy hatalmas, trópusi park veszi körül, pedig közel álltunk meg a belvároshoz. Hogy ne kelljen az egész parkon átgyalogolnunk, kisétáltunk a legközelebbi metrómegállóhoz, és földalattival közelítettük meg a park túlsó végében elterülő Gardens by the Bay modern komplexumot, ami mostanában a legkeresettebb turistalátványosság Szingapúrban. Emlékeztem, hogy amikor utoljára a városban jártam, mennyire egyszerű volt a metró használata, de ha lehet, most még simábban közlekedhet a külföldi. Nem kellett ugyanis jegyet vagy feltöltőkártyát vásárolnunk, egyszerűen odatartottuk a beeresztőkapu leolvasójához a bankkártyánkat és azonnal szétnyíltak a karok előttünk. Az önvezető metró peronján futófények mutatják, merre kell mennünk, és hány perc múlva érkezik a legközelebbi szerelvény majd az utána következő. A kocsikban minden ajtó fölött szintén egy tábla, ami mutatja, hol tartunk éppen, és milyen állomások következnek, de ha valaki vak lenne, azt négy nyelven is figyelmezteti a hangosbemondó.
Szingapúrban döntő többségben kínaiak élnek. A malájok száma húsz százalék körüli, míg körülbelül tíz százalék az indiai. Ennél fogva az angol a közös nyelv, ezért valamilyen szinten mindenki beszéli. Ez már majdnem a Paradicsom egy turista számára, de hogy kinézetre is az legyen, arról a városvezetők gondoskodtak. A Gardens by the Bay egy 105 hektáros városi park, ami három vízparti kertből áll. A kertek közül a legnagyobb ingyen látogatható. A Flower Dome, ami a világ legnagyobb üvegháza hatezer forintért megtekinthető. Miután a Jurassic Worldnek berendezett Claud Forest (szintén egy üvegbúra alatt található kert) karbantartás alatt állt, csak az előbbibe váltottunk jegyet. A 34 fokos hőségből belépni a 20 fokosra lefagyasztott üvegházba eléggé meglepő élmény. Úgy látszik, itt fordított funkciójú a melegház, mint nálunk. Hívhatnák akár hidegháznak is. Az ízlésesen berendezett csarnok úgy néz ki, mintha egy növény expo lenne, ahol Japán, Kína, és mediterrán országok kaptak volna „standot".
Innen a Supertree Grove felé vezetett az utunk. A 2014-ben átadott park legmagasabb látványosságai azok a fémvázra futtatott növények, amik óriásfákra emlékeztetnek. Esténként a ledfénnyel dekorált ágaiban a város több pontjáról gyönyörködhetünk. Aki nem elégszik meg a látvánnyal alulról, az fel is mászhat a Skywalknak nevezett, tízemelet magasban húzódó lombkoronasétányra is pár ezer forintért.
Nekünk be kellett osztanunk az erőnket, mert a Marina Bay-hez egy bevásárlóközponton keresztül vezetett az utunk. (Aki Katát ismeri, tudja miről beszélek…) A három felhőkarcolóból és a tetejükön keresztül ívelő úszómedencéből álló szállodán csak átvágtunk. (Aki erre kíváncsi, elolvashatja egy korábbi Malajzia blogomban.) Első utunk a kajaudvarhoz vezetett, ami egy igazi unikum. Se McDondald’s, se KFC, csak ázsiai kifőzdék sorakoztak egymás mellett, a bőségnek olyan zavarát árasztva, hogy végül, az otthoni kínaira leginkább hasonlító standnál vettük meg az ebédet. Utána beültem egy kávézóba, és megbeszéltünk egy időpontot, hogy az én Drágám mikorra végez a butikok teljes átvizsgálásával.
Késő este került elő egy halom szatyorral a kezében, de addigra én már visszatértem a hajóra az útleveleinkkel együtt – folytathatnám, ha fel akarnám dobni a sztorit. Ehhez képest annyi történt, hogy a megbeszélt idő előtt megérkezett, és az egyetlen zacskójában az a tábla csoki lapult, amit Húsvétra kaptam tőle (pedig meg sem locsoltam).
A toronyházak dzsungelén átvágva jutottunk el a kínai negyedig, amelynek szélén helyezkedtek el azok a templomok, amiket érdemesnek tartottam meglátogatni. Elsőként a Buddha Tooth Relic Temple-t kerestük fel. A szentély nem régi, csak 2007-ben adták át, viszont a negyedik emeletén található Buddha egyik foga, ami rögtön zarándokhelyek közé emelte. Miután végig néztük az imahely összes buddhaszobrát, fellifteztünk a legfelső szintre, ahol a híres fogat őrzik. Fényképezni tilos, nyilván azért, nehogy a mianmari ásatáson talált fogról kiderüljön, mekkora kamu. De úgy látszik, a hívőket nem zavarja, hogy az egykori indiai hercegnek, majd vallási tanítónak, hogy lehetett hét centiméternél is nagyobb agyara.
Egy sarokkal lejjebb egy hindu templom csicsás színeiben gyönyörködhettünk, amit még 1827-ben alapítottak, ezzel a legrégebbi hindu szentély a városban. Ezt nem hagyhatták annyiban a muszlimok, és a következő sarkon felépítették az első mecsetet, ami végül 1935-re készült el.
Kész csoda, hogy Sir Raffles brit gyarmati tisztviselő, államférfi és tudós, akit leginkább a modern Szingapúr alapítójaként ismernek el, nem emelt itt egy keresztény templomot is, pedig még kormányzója is volt a városnak. Mondjuk, eltörölte a rabszolgaságot, amivel a szememben javított valamelyest ezen a hiányosságán.
Kellőképp elcsigázva érkeztünk meg utolsó programpontunkhoz, a Boat Quay-hez, ami egy történelmi rakpart a régi kikötőnél. Bár a vízi kereskedelem kiszolgálása már nem feladata a Boat Quay-nek, a rajta található üzletházakat gondosan megőrizték, és ma különféle bároknak, puboknak és éttermeknek adnak otthont. Itt múlatják az időt a környékbeli bankok, és irodaházak dolgozói egy fárasztó nap után, és vedelik a túlárazott sört. Bár mi nem dugdosgatjuk a fél világ adócsalói vagy kelet-európai diktátorok pénzeit, mégis úgy éreztük, megdolgoztunk a hideg sörért, amit a szingapúri parlament épületével szembeni rakparton fogyasztottunk el.
◄Előző kikötő: Da Nang Következő kikötő: Kuala Lumpur ►
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése