#BABOD

Ki ne hallott volna már Somogybabodról, a terepjáró rajongók Mekkájáról? Kevés olyan nagy múltú rendezvényt ismerek, ami a nyolcvanas évek óta töretlenül fejlődik, és minden évben látogatók tízezrei keresik fel. Olyannyira, hogy a szervezők ma már Európa legnagyobb off road fesztiváljaként emlegetik honlapjukon.
Ifjú titán koromban Balatonszemesen nyaraltunk, amikor feltűnt, hogy rengeteg német (NSZK) rendszámú Jeep, Toyota és más terepjáró lepte el az utcákat, kerekükön olyan bütykös gumikkal, amilyet addig csak tévében láttam. Hamar kinyomoztam, hogy egy találkozóra jöttek, amit a közeli, Somogybabod motokrossz pályáján tartottak. Bepakoltam a családot a Zsiguliba és felkerestük a helyszínt. Az út menti búzatáblán átvágva, megtaláltuk a katlant, ahol szájtátva bámultuk a szebbnél szebb „nyugati” verdát, ahogy bőgő motorral csörtetnek felfelé a meredek emelkedőkön. Kicsit ugyan visszataszítónak éreztem a német tulajdonosok pöffeszkedő, exhibicionista viselkedését, de tetszett az a bajor sörsátor, amit egy rögtönzött kemping közepén állítottak fel. Lelkesedésem rögtön alábbhagyott, amikor megtudtam, hogy márkáért mérik a csapolt nedűt.

 

Évekkel később, amikor már magyar szervezésben tartották meg a rendezvényt, ismét ellátogattunk a somogyi faluba. Óriási élményt nyújtott a fesztivál egyik különleges eseménye, a roncsderbi. (Nem is értem, miért száműzték a programok közül ezt a rendkívül látványos versenyszámot.) Házilag átalakított Ladák, Wartburgok lökdösték egymást egy hepehupás körpályán, ahol plusz pont járt annak, aki felborította az előtte haladó kocsit.
Aztán a kétezres évek elején engem is utolért az őrület, és vásároltam egy használt terepjárót, amit átalakíttattam egy erre szakosodott műhelyben, hogy a legnehezebb terepviszonyok között se hagyjon cserben. Első dolgom volt kipróbálni a vasat a somogybabodi pályán. Az év nagyobbik részében elhagyatott katlanban kedvemre roboghattam a kitaposott pályákon, és azt kell, hogy mondjam, nem szippantott be az érzés. Az adrenalinfüggők bizonyára élvezik, amikor tengelyig süppednek a sárba, vagy a borulás határán billeg az autójuk egy meredek hegyoldalon, de én jobban szerettem a hangulatos erdei utakat, napsütötte réteket.

 

Ennek ellenére, néhány évente kilátogatok az eseményre romantikázni. Utoljára már nyomasztott a kezelhetetlenül nagy embertömeg, és a magas belépődíjak, ezért hanyagoltam a fesztivált. Idén azonban ismét Szemesen nyaraltunk, és mivel vasárnap strandolásra alkalmatlan, szeles időjárást fogtunk ki, adta magát, hogy ugorjunk el Babodra. A bejáratnál leszurkoltuk a 7.500,- forintos díjat (két fő és egy autó), amiért kaptunk egy „jó szórakozást” biztatást, és egy karszalagot. Egy tájékoztató nyomtatványnak jobban örültem volna, aminek a hátuljára akár egy térképet is nyomtathattak volna, mit hol találok, és hogy melyik útvonalon hagyhatom el a helyszínt. A látogatók terelésére odaszervezett helyi erőnek fogalma sem volt a rendezvény részleteiről, ezért a szervezők honlapján próbáltunk tájékozódni, csakhogy ott nem találtunk pontos információt a vasárnapi eseményekről. Ráadásul egy baleset miatt órákig kellett várni, amíg a rendezvényre kirendelt mentősök ellátták az eltört karú sérültet a pálya közepén. A helyszínt hosszú, tömött sorokban hagyták el a résztvevők. Német vagy osztrák rendszámot ma már alig lehet látni, viszont Dunát lehet rekeszteni a rozzant Suzuki Samurai-jal, és veterán korú, leharcolt Nissan Patrollal. A kényszerszünet után egy autocross futamnak örülhettünk, ahol az erre a célra épült buggy-k úgy pattogtak a buckákon, mint szöcskék a fűben. Ezt követte egy quad motoros verseny 3 az-az három résztvevővel. Egy órakor a rendezők bontani kezdték a kordonszalagokat, a pályát ellepték a nézelődők, és a közöttük kóválygó autók. Puccos Volvók és utcai Jeepek jelentek meg pályán, ugyanis bárkit beengedtek a terepre aki kifizette a harmincezer forintos beugrót.

 

 

A nap fénypontjakén hirdetett szuperkupa pedig abból állt, hogy néhány vállalkozó kedvű terepjárós egy meglehetősen könnyűre kijelölt pályán, egyesével futhatott egy kört. A sorrendet a mért idők alapján állították fel. A hangosbemondó tájékoztatójából kiderült, hogy itt ma már nem lesz „kamion húzás”, „falmászás” és „dagonya programok”. Csalódottan hagytuk el a helyszínt, az-az csak hagytuk volna, mert a parkolóból a 67-es útra vezető, egyirányúsított földúton összetorlódtak az autók, és csak fél óra araszolás után szabadultunk.
Bizonyára a résztvevőknek nagy élmény lehetett a három-négy napig tartó bandázás, de én nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a következő tíz évben kerülni fogom ezt a rendezvényt.