Monaco fél nap alatt

 „Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítottam, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
  Verona, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról az El Camino zarándokútról. 

MONACO

  A mentális egészség is fontos, márpedig ha valakinek önértékelési zavarai vannak, annak nem árt egy sétát tennie Monaco sűrűn beépített hegyoldalain. Nekem például már-már kezdett fejembe szállni a tudat, hogy egy majdnem új Dácia büszke tulajdonosaként döngethetek az utakon, és csak egy hajszál hiányzott ahhoz, hogy letekert ablakomon át üvöltessem a hifiből, hogy „csak a nézését, meg a járását...”

  Ebben a városban (országban) mindannyian tanulhatunk egy kis alázatot. Aki a frissen elnyert közbeszerzési pályázaton talált millióit Mercédeszre vagy BMW-re költi és idejön, hogy a maradékot feltegye a rulett asztalra, meglepetten tapasztalhatja, hogy a negyvenmilliós verdáját itt úgy elhajtja a portás a kaszinó elől, mint úszómester a kukucskáló kölyköket a női napozótól.
  Kettőkor foglalhattuk el a szobát, ami megérkezéskor tudatosult bennem, hogy nem is Monacóban van, pedig csak két saroknyira voltunk a Casino Monte-Carlo épületétől. A sűrűn beépített tengerparti hegyoldalnak ugyanis csak az alsó fele tartozik a hercegséghez, a mi utcánk páratlan számai már Beausoleil nevű francia város része.

  Természetesen egy földalatti garázsban parkoltuk le a verdát, mert az utcán csak kihalásos alapon lehet parkolóhelyhez jutni. A 24 eurós napi ár, az egynegyedét tette ki szállásköltségünknek, pedig az autónk nem igényel tiszta törölközőt, minibárt és légkondicionálást. Megállapítottam, hogyha Monacóba költözöm, parkolóba fektetem a felesleges milliárdjaimat. Ennek persze igen csekély az esélye, és nemcsak az említett összeg hiánya miatt, hanem a világ legnagyobb népsűrűsége is aggaszt kissé. Nehezen viselem a tömeget. Nem beszélve arról, hogy az „ország” államfőjét, II. Albertet csak hercegként aposztrofálják a helyiek, ami roppant zsenánt. (A mi Albertünket legalább császárnak hívták.)

  Mindössze egy parkon kellett átvágnunk, hogy eljussunk a kaszinóig. A tikkasztó kora délutáni melegben kevesen őgyelegtek a XIX. századi épület előtt, azok is inkább a polgárpukkasztó álomautók mellett fényképeztették magukat. Az igazi élet itt estefelé kezdődik, amikor egymás (nem repedt) sarkára lépnek a feltöltött mellű, kacsacsőrű nők nyakig érő combokkal. Éppen csak, hogy árcímke nem fityeg a nyakukban. Az orosz turistákat sem tudja otthon tartani holmi embargó, boldogan fizetik ki a tízeurós belépőt, amivel persze csak a félkarú rablókig jutnak be, de azzal is lehet menőzni a VKontakte (ruszki fészbuk) oldalon.

  A kaszinó melletti Cafe de Paris átépítés alatt áll, így a belle époque stílusban emelt kávéháznak csak a teljesen kommersz, kiskörúti stílusú teraszát figyelhettük meg, ahogy turisták hadai áhítattal kortyolgatják a kapucsínót.
  A vele szemközti, 1864-ben átadott épület szintén a Párizs nevet viseli. A Hotel de Paris, ahol olyan illusztris személyek múlatták az időt egykoron, mint Verdi vagy Dumas. Nem tudom, hogy egy mai zeneszerzőnek vagy írónak tellene-e az ezereurós szobaárakra, minden esetre mi nem költöztünk át, túl nagy a nyüzsi.

  A Forma 1-es pálya nyomvonalát követve jutottunk le a kikötőhöz. Nem volt nehéz dolgunk, mert bár a Monacói Nagydíj már egy hete lezajlott, a kordonokat és lelátókat még mindig nem bontották el. Hiába, a lassú munkához idő kell, még gazdagéknál is. A kikötőben aztán kisebb csalódás ért, mert nem láttam sehol a Lady MRD, vagy a Seagull MRD jachtokat (Merthogy Szíjj Lászlónak már kettő is van.)

  Felkapaszkodtunk a Le Rocher névre hallgató hegyre, ami egyetlen hatalmas sziklatömb. Nyolcszáz méterre nyúlik be a tengerbe és háromszáz méter széles. Lifttel is fel lehet jutni, de csak a túloldalról, ahol nem igazán járnak turisták. A Palais du Prince (Albert herceg kecója) mellett számos állami hivatal és jó néhány lakóház épült ide. Elzarándokoltunk a Saint Nicholas katedrálishoz is, amit zárva találtunk, ezért a palota előtti téren rendezett kézműves vásárhoz sétáltunk. A tér mostanában kordonnal van lezárva, és egy repülőtérihez hasonló átvilágítókapun át juthatunk csak be.

  Nagyjából két óra alatt végigcsoszogtuk a világ második legkisebb országát és már majdnem mindent láttunk. A herceg autógyűjteményének otthont adó múzeum már bezárt, ezért trolira ültünk, ami visszavitt minket a szállodákhoz. A kéteurós viteldíjat valami érthetetlen okból nem kérte el a sofőr, csak hajtogatta, hogy „gratis”, de nem tudtam megfejteni az okát. Csak arra tudok gondolni, hogy felismert, és nem szerette volna, ha valami negatívat írnék róla a Fikatours blogon.

Délutáni séta Veronában

„Egészségügyi séta” címmel rövid sorozatot indítok, melyben néhány városról fogom megosztani a gondolataimat, és útvonaltippeket ajánlok közszolgálati jelleggel.
(Verona, Monaco, Porto, Segovia, Madrid, Barcelona, Cinque Terre látnivalói után bővebben írok majd utunk valódi céljáról, az El Camino zarándokútról.)

VERONA

  Egy hétezer kilométeres európai túra első állomásaként a tőlünk hétszáz kilométerre fekvő Veronába látogattunk. Balatontól rajtoltunk el, így már a koradélutáni órákban megérkeztünk a 273 ezres város szélén álló szálláshelyünkre. Lemostuk az út porát, és nyakunkba vettük a várost. Gyér szombati forgalom mellett közelítettük meg a belvárost, amely 2000 óta az UNESCO világörökség része, és ókori emlékekben Róma után a második leggazdagabb Európában. Nem csoda, hogy izgatottan hajtottunk be az óváros közelében lévő mélygarázsok egyikébe. A háromeurós óránkénti tarifa elég borsos, főleg így négyszáz feletti euró árfolyamnál, de hát így adózik az autós turista, miután már kifizette az idáig vezető út pofátlanul magas autópályadíjait, és a kéteurós benzinár sokkhatása ellenére idelátogatott.

  Sétánkat a város központi és egyben legnagyobb terén kezdtük a Piazza Bra (Amit olaszosan brának ejtünk és nem brének.) Elnevezése egyébként német eredetű, a breit (széles) szóból származik. A tér közepén egy gondozott park terpeszkedik, az elmaradhatatlan szökőkúttal és lovas szoborral. A parkot délutánra már ellepték az egész napos sétától megfáradt turista hordák. A teret számos történelmi épület szegélyezi (Palazzo Gran Guardia és a Palazzo Barbieri), de a fő látványosság kétségtelenül az Aréna.

  Az Amfiteátrum, amire leginkább kíváncsiak voltunk, és ahová ezen a napon nem léphettünk be, ugyanis egy esti operaelőadásra készültek. Végül is, egyik aréna olyan, mint a másik: középen egy nagy placc, és körülötte ülőhelyek gyűrűznek lépcsőzetesen emelkedve. Igaz, hogy ezt az I. században építették szorgos rabszolgák fehér és rózsaszínű mészkőből, és még ma is olyan állapotban van, hogy tizenötezres rendezvényeket lehet benne tartani, de hát akkor is csak egy stadion, amiből nálunk minden mezővárosra jut egy.

  A Via Giuseppe Mazzini sétálóutcán folytattuk a látványosságok felfedezését, amit nejem kissé félreértelmezett, hiába mondtam neki, hogy a Gucci és LV butik nem része az ókori emlékeknek. A kelleténél lényegesen több időt töltött a kirakatok tanulmányozásával, de végül elérkeztünk a következő ikonikus pontra.
  Bár több Shakespeare-darabnak is helyszíne ez a város, elsőként mindannyiunknak a Rómeó és Júlia ugrik be. Nem csoda, hogy már messziről lehet látni, melyik a Casa di Giulietta, annyi kíváncsiskodó tolong a bejáratnál. A háznak természetesen semmi köze sincs a Capulet-családhoz, de még csak nem is ez az épület inspirálta a nagy drámaírót, hiszen az erkélyt, amelyért 6 eurót gombolnak le a fényképezkedő balekoktól, csak 1936-ben építették, éppen ezzel a szándékkal.

  Innen csak két sarok a Piazza Delle Erbe, Verona történelmi városközpontjának a centruma. A szabálytalan négyszög alakú tér a rómaiak idején a Fórum helyszíne volt. A teret ma középkori házak szegélyezik: az 1301-ben épült Casa dei Mercanti vagy a XV. században emelt Palazzo Maffei. Megpihentem a tér közepén álló XIV. századi szökőkút lépcsőjén, és egy IV. századi Madonna-szoborral szemeztem, miközben Kata felment fotókat készíteni a Lamberti toronyba.
  Az Erbe tér melletti Torre dei Lamberti 1173-ban épült, és 6 euróért lift repít fel a tetejébe. Ott aztán észreveszi a szeleburdi turista, hogy a fényképező apparátust a férje nyakában hagyta, így korunk vívmányával, egy okostelefonnal készít káprázatos fotókat a tetőcserepekről.

  A torony bejáratától balra fordulva lyukadtunk ki a Piazza dei Signori térre, ami lényegesen nyugodtabb hely, már ami a látogatók tömegét illeti. XIV. és XV. századi paloták között folytattuk az utunkat a város legszebb temploma felé.
  A XIV. században épült gótikus Chiesa di Santa Anastasia kívülről nem tűnik nagy eresztésnek, de belépve elámultunk a sok szobor és freskó láttán. Az útikönyvünk szerint 3 euró lett volna a belépő, de mi ingyen jutottunk be, jegyárusnak nyomát sem láttuk. Ennek leginkább Szent Antal örülhetett, akinek szobra alatti perselybe dobtuk az előkészített pénzt.

  Az óvárost körülölelő Adige-folyó felett, egy Krisztus előtt száz évvel épült hídon, a Ponte Pietrán sétáltunk át a túlpartra, ahol a Teatro Romano romjai húzódnak. Sajnos nem sok maradt fent az egykori színházból, de egy fotót megér, és amúgy is erre kell felmenni a várba. Mármint annak, aki nem olyan lusta, mint én, és nem a közeli siklót választja.
  A Castel San Pietróhoz ugyanis egy vezető nélküli járművel is feljuthatunk. A 2,50-es retúrjegyet automatából kellett megvennünk és jegyszedő helyett is csak önműködő sorompó fogad. A rómaiak által épített várnak már nyomát sem láthatjuk itt, sőt, az osztrákok építette kastélyt is lerombolták Napóleon seregei 1801-ben, de a panoráma lenyűgöző a városra és a büfében jéghideg Aperol Spritzet szolgálnak fel.

 Elcsigázva poroszkáltunk vissza a városba, de még útba ejtettük a felírt látnivalókat, nehogy hiányérzetünk maradjon. Bekukkantottunk a nem sokára ezer éves veronai katedrálisba (Duomo), és megnéztük a Porta Borsarinak keresztelt ókori kaput, amely a Corso végében áll. Vetettünk egy pillantást a Ponte di Castelvecchio hídra, ami 1354-es építésekor a világ legnagyobb boltíve volt a maga 48,7 méteres fesztávjával.

SIRMIONE

  Ha már Veronában vagyunk, vétek kihagyni a Garda-tó déli partján épült Sirmione városkát, amit csupán félórás autókázással elérhetünk. Érdemes korán indulni, mert a parkolók hamar megtelnek. Sirmione szépségéről a római költő, Catullus is ódákat zengett. Én ezt nem fogom megtenni, de valóban egy gyöngyszem a félszigetre épült település, mármint addig, amíg el nem lepik a turisták. Tíz óra után már lépni nem lehet a szűk utcácskákon.
  A Scaligero erőd inkább csak kívülről látványos, nem éri meg a 6 eurós belépőt, hogy belülről is megnézzük a nagy semmit, vagy maximum a XIV. században épült, erődítményszerű dokkot.

Nauru

Napok óta kering a hír, hogy két „ország” van csupán a világon, ahol az oktatást a belügyminiszter felügyeli. A miénken kívül a Csendes-óceánban található, a világ ötödik legkisebb országa: Nauru, ami fele akkora, mint a Szentendrei-sziget. Ez a mini állam abból él, hogy pénzt kap az ausztráloktól, hogy menekülttáborokat működtethessenek a bezárt foszfátbánya helyén. Bár az utóbbi időben cunami is sújtotta a térséget, kíváncsiságból megnéztem, hogy tudnék-e ott szállást foglalni, ha kedvem szottyanna egy látogatásra.

Leesett az állam attól, amit találtam.

Liget projekt

Az idén januárban, nagy csinnadrattával felavatott Magyar Zene Házában tettünk családi látogatást tegnap, amiről szeretném megosztani a független, de továbbra is szubjektív tapasztalataimat. Független, mert nem tartozom azok táborába, akik azt mondják, minden, ami az Orbán rendszer alatt épült, az csakis rossz lehet, és kizárólag a lopásról szól. (Nem kizárólag.) A zeneháza esetében még csak nem is beszélhetünk a Városliget pusztításáról, hiszen egy évtizedek óta a fák közt éktelenkedő épületszörny helyére került Fudzsimoto Szószuke, japán építész formabontó alkotása.

  Gondoltam, a legpraktikusabb módszer, ha meg szeretnénk ismerni az épületet, hogy befizetem magunkat egy vezetett „épületsétára”, és az ezerötszáz forint fejében, hatvan perc alatt bejárhatjuk az intézményt, és egy narancssárga pólós hölgytől meghallgathatjuk, minden mennyire csodálatos. Na, de ne szaladjuk ennyire előre!
  Miután három programra is vásároltam belépőt online felületükön, (Egyszer élünk!) szembesültem azzal a ténnyel, hogy milyen élénk az érdeklődés, a nyitás utáni hónapokban, ezért a közeli hétvégékre már elkelt minden jegy. Egy csütörtök délutánt szemeltünk ki, amikor nincsenek sokan, és autóval közelítettük meg a terepet. A Dózsa György út melletti, egykori Felvonulási tér ingyenes parkolóhelyén alakították ki a többszintes mélygarázst, ahol óránként háromszáz forint kifizetése fejében otthagyhattuk a gépjárművet. Praktikus a parkolószelvényt magunkkal vinni, mert csak annak birtokában tudunk visszajutni az autónkhoz, ugyanis a lépcsőház ajtaja csak azzal nyílik. Illetve nem árt, ha bankkártyával vagyunk felvértezve, mert a fizetésre kihelyezett automata nem fogad el készpénzt. Hiába, ez már a huszonegyedik század!

  A hamarosan nyíló Néprajzi Múzeum mögötti területen, mintegy ötszáz méter séta után értük el az ementáli sajt tetejű gombaházat, ami felülről egy lyukas palacsinta látszatát kelti. (Csakhogy teljes legyen a képzavar.) Az attrakció már az épület előtt elkezdődik, ugyanis egy „Zenei játszótér” fogadja a gyanútlan látogatót, ahol különböző eszközökön ugrálnak a lurkók, amik ilyen-olyan hangot adnak ki magukból, ezzel is felkeltve a zene iránti érdeklődésüket.
  Az épület előterét lefedő impozáns tetőt úgy alakították ki, hogy a fák növekedését ne akadályozza. A csupaüveg falakon át, elénk tárul a hatalmas aula, ahol egyből az információs pulthoz siettem, hogy parkolójegyemre érvényesítsem a két óra ingyenes kedvezményt. Sajnos a technika még nem tart ott (vagy inkább csak nem akar ott tartani), hogy ha három programra van jegyünk, akkor háromszor két órát húzzon le a gép, én pedig vagyok annyira lusta, hogy nem megyek vissza a mélygarázsba kétóránként, hogy egy újabb jeggyel ismét élvezzem a kétórás ingyen parkolást.

Az épületséta pontban egy órakor indult a bejárat elől, ahol először a szabadtéri színpadot leshetjük meg, mint bárki, aki arra jár. Itt megtudtam, hogy amit a fejem fölött látok, az nem egyszerű nyílás, hovatovább lyuk, ezek kérem szépen „napkutak”, és amiben éppen nincs fa, ott majd lesz egyszer. Aztán következett a fő durranás, az előadóterem, majd egy kisterem, ahova egyébként legtöbbször beleshetünk kívülről is, ha éppen nem húznak az üvegfal elé óriási függönyt irigy kezek. Egy csigalépcsőn át felkísértek minket a nyilvános könyvtárba, amit nyitvatartási időben bárki ingyen látogathat, és a büfén keresztül kiléphettünk egy erkélyre is. (Wow!) Nem szeretném, ha pikírt megjegyzéseim azt a látszatot keltenék, hogy nem tetszett, amit láttam, csak érzékeltetni szeretném, hogy a jövőbeli látogató jobb, ha tartózkodik a túlzott elvárásoktól, és megfontolja, megér-e neki ezerötszázat egy ilyen séta. Ha mondjuk, volt már valaki az Operaházban hasonló bejáráson, vagy akár csak valamelyik nagyobb színházunkban vezetett sétán (merthogy ilyen is van), az hozzászokhatott, hogy olyan helyiségekbe is beleshetnek, amit alapból csak ott az dolgozók, vagy fellépők láthatnak, és olyan kulisszatitkot tudhatnak meg, amit nem írt meg a Blikk. Itt ilyen nincs, és hát nem irigylem az idegenvezetőt, mert nem tudja feldobni az egyórás sétát múltbéli történetekkel, hiszen az intézmény csak néhány hónapja működik. Az út vége a pincében végződik, ahol megcsodálhatjuk a meszelt falakat és egy ásítozó biztonsági őrt.

  A legalsó szinten helyezkedik el a Hangdóm, ahová szintén váltottam jegyet fejenként ötszáz forintért. Bár csak húsz perces produkciót kapunk ezért az összegért, de azt mondom, ez megérte. Egy félgömb alakú kupola alatt helyezkedhetünk el kényelmesen, amire egy 360 fokos panorámafilmet vetítenek, és a különböző hangokat, zörejeket és persze a zenét mindig abból az irányból halljuk, ahonnan a vetített kép alapján indokolt.
  Miután csak délután négy órára sikerült jegyet vásárolnom a szintén a mínusz kettes szinten lévő állandó kiállításra, ezért a maradék másfél óránkban elsétáltunk a háromszáz méterre lévő Millennium Házához, ami 1885-ben az első épület volt a Városligetben. A Zsolnay kerámiával díszített, szépen felújított ház a közösségi terek mellett, egy elegáns étteremnek is helyt ad, így hát betértünk egy késői ebédre. A lenyűgözően tálalt ételeknél különös hangsúlyt fektetnek a vendég alakjára, ezért az adagok mennyiségét úgy állítják be, hogy még véletlenül se tudjunk meghízni elfogyasztásukkor. Ha pedig valaki arra vetemedik, hogy desszertet, ne adj’ isten alkoholt rendeljen, az készüljön fel rá, hogy egy főétel árát fizettetik meg vele, ezzel is terelve az egészséges táplálkozás irányába.

  Várakozással telve tértünk vissza a zeneházba, mert a fő programpont még csak ezután jött. A „Hangdimenziók - Zenei utazások térben és időben” fedőnevű állandó kiállítás tényleg valami új, legalábbis hazánkban még nem láthattunk ilyet. Minden látogató kap egy helyzetmeghatározóval felszerelt fejhallgatót és egy hozzákapcsolt, nyakba akasztható készüléket, és nincs szükség az audioguide további kezelésére. Az eszköz mindig látja, hogy hol állunk éppen, és az ott kiállított tárggyal vagy vetített képpel kapcsolatos hangokat, zenéket fogjuk hallani. A rendszer olyan érzékeny, hogy néha elég egy lépést tennünk és már más tartalmat hallhatunk. Igazán látványos, interaktív élményben volt részünk, ami felvonultatta a digitális csúcstechnológia vívmányait. Nem is szeretném részletezni, a sok szellemes megoldást, mert ezt tényleg hallani, látni kell. Akik ódzkodnak a múzeumok monoton, statikus látványától, és a falra függesztett rengeteg olvasnivalótól, annak jó szívvel ajánlom ezt a kiállítást, mert itt, a múzeumi tárgyak helyett leginkább szórakoztató elektronikát fog találni. Persze nem árt, ha az illető szereti a zenét és még inkább a komolyzenét, mert a kiállítás nagy részét ennek szentelték. A könnyűzene nagyjai mindössze egy teremet kaptak az út végén.

  A 2800 forintos belépőjegy megvásárlásakor ki kell választanunk az időpontot, mikor szeretnénk megtekinteni a show-t, de bent már rajtunk múlik, milyen mélyen merülünk el a világ- és főképp a magyar zenetörténelem bugyraiban. A vendéglátók szerint 2-3 órát érdemes rászánni a látogatásra. Mi két órát töltöttünk ott, mondanom sem kell, hogy a teljesség igénye nélkül, de majd egyszer visszatérünk, főleg, ha a sok elektronika mellett több műemlék hangszer is ki lesz állítva.

Mexikó

avagy, egy társasút romantikája

Mindjárt az elején szeretnék eloszlatni egy esetleges félreértést. Ez a blogbejegyzés nem reklám, (nem kaptam kedvezményt az utazási irodától) egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni, milyen ma egy tengerentúli utazás csoportosan. Főleg, hogy mostanában a legtöbb blogger azzal menőzik, hogy fillérekből, hátizsákkal járja be az egzotikus helyeket, és persze egyedül megy mindenhová, mert úgy tudja igazán „megélni a látottakat”. Van azonban egy másik alternatíva is: rábízni magunkat egy profira, akik – helyi utazásszervező bevonásával – úgy tervezi meg rövidke szabadságunk mind a tizennégy napját, hogy a lehető legtöbbet lássunk az adott országból, optimális kényelem mellett. Nyilvánvaló, hogy a másokhoz alkalmazkodás jár némi lemondással, de ez a Fikatours bloggernek akár remek téma lehet utastársai rigolyáinak boncolgatása.
  Az AB Agro utazási irodára azért esett a választásom, mert korábban jó tapasztalatom volt velük, és mert az egyik legnagyobb vesztesei a 2020-as lezárásoknak. Szerencsére túlélték, így most úgy éreztem, rajtam a sor. Ezúttal ne a hotelfoglalási oldalakat és repülőjegy közvetítői portálokat hizlaljam az utazásunkkal, hanem egy magyar cég és annak számos alkalmazottja megélhetéséhez nyújtsak némi támogatást.

  Mindjárt a hétfő hajnali találkozón húztam egy strigulát az előnyök mellé: ha nem vagy még nyugger, biztos lehetsz benne, hogy egy ilyen úton az átlagnál fiatalabb életkorod cirógatja majd a hiúságodat, és erre még egy hatvanpluszosnak is van esélye. Talán ha három ember volt, aki még nem töltötte be az ötvenedik évét, és ebben már az idegenvezető is benne volt. Marcit egyébként már ismertük, tudtuk, hogy jól felkészült szakember, rábízhatjuk magunkat, csak győzzük befogadni a temérdek információt, amit ránk zúdít! Kiosztotta az utasbiztosítási kötvényeket, és egy információs füzetet, amit az iroda állított össze a látnivalókról.

  Becsekkolásnál ért az első pofon, amit nyugodtan a társas út rovására írhatunk. Az átszállással együtt, több mint tizenhárom órás repülőútra szétültettek bennünket az asszonnyal. Most nyilván többen értetlenül csóválják a fejüket, hogy mi ebben a pofon, de el kell, hogy áruljam, én szeretek a nejem mellett ülni. (Főleg, hogy ő leglelkesebb olvasóm.) Csakhogy, amikor egy utazási iroda – a legkedvezőbb kondíciókkal – lefoglalja a helyeket, még neveket sem tud megadni a légitársaságnak, ezért aztán intézkedni sem tud a helyek kiosztásáról. A KLM-nek (bár nem fapados járat) eszébe sem jut, hogy az azonos vezetéknevűeket egymás mellé ossza be. Mindegy, megoldottuk a fedélzeten egy hármas cserével a dolgot.
  Átugrom a várakozással együtt 22 órás utazás gyötrelmeit, mert elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi idő és kényelmetlenség kellett Kolumbusznak, ugyanennek a távolságnak a leküzdéséhez.

  A mexikóvárosi repülőtéren, a rengeteg szolgálatban lévő hivatalnok ellenére, egy órába tellett, míg átjutottunk az ellenőrzésen, pedig nem sokat vacakoltak. A Covid igazolás nem érdekelte a határőrt, csak a visszaútra szóló repülőjegyet kérte. Még jó, hogy az utazási iroda abból is nyomtatott egy példányt, különben azt hihetnék, hogy emigrálni szeretnék egy olyan országba, aminek fele annyi a GDP-je, mint nekünk. (Mert "Magyarország jobban teljesít".)
  A csomagok átvétele után első dolgom volt váltani egy kevés pénzt, mert ahogy olvastam, Mexikóban sok helyen nem fogadják el a bankkártyát, de van, aki még a dollártól is ódzkodik. Szerencsére a reptéren óriási a konkurenciaharc, több mint húsz pénzváltó ablakot számoltam meg. Érdemes volt elsétálni a távolabb esőkhöz, mert néhány pesóval többet kaptam a dolláromért. (Itt jegyzem meg: a városban elég kevés a pénzváltóhely és rosszabb árfolyamon váltanak.)
  Újabb pontot könyveltem el a társasút mellett, amikor ott állt a buszunk a kijáratnál, és nem kellett hulla fáradtan, transzferről gondoskodnom, vagy egy mérsékelt angoltudással bíró autókölcsönzőssel kínlódnom.
  Jócskán beesteledett, amikor a hotelbe értünk. Bezuhantunk az ágyba azzal, hogy mi már át is álltunk a hét órával későbbi időzónára...

Mexikóváros, Teotihuacan, Guadalupe

  Hát nem. Hajnali háromkor már kukorékoltunk és vártuk a nyolcórás indulást. Akarom mondani, először a hét órai reggelit. A középkategóriás hotel azonban nem kényeztetett el minket finomságok garmadájával, mindössze kétféle péksütemény, vaj, dzsem és kihűlt rántotta fogadott minket. Ezen kívül, ízelítőt kaphattunk két helyi jellegű ételből, amit meg is kóstoltam, de nem sikerült megállapítanom, mit töltöttek a féltenyérnyi lepénybe. Nem baj, úgyis fogyózok!
  A buszba szállva ért az első meglepetés, hogy ültek a helyünkön, pedig tegnap is már csak a negyedik sorba tudtunk lehuppanni. Semmi baj, jó nagy a busz és fele annyian voltunk, mint a férőhelyek száma. Csakhogy az éber utastársak, akik korábban felszálltak, úgy szóródtak szét, hogy mindenki egyedül üljön egy üléspáron (még házastársak is), így a busz hátuljába kényszerültünk. (társasút: -1 pont)

  A hírhedten szmogos, agglomerációval együtt 22 milliós Mexikóvárost szinte lehetetlen elhagyni a reggeli csúcsforgalomban. Egyik kerület követi a másikat, ahogy távolodunk a központtól, annál szakadtabb házak, roggyantabb ipartelepek váltják egymást. A táj változatos, kisebb hegyek és dombok követik egymást, mindegyik beépítve addig, amíg a telek dőlésszöge megengedi, és néha még azon is túl. A dombokon elhelyezkedő külvárosi telepek színes házainak lakói, gyakran kötélvasúttal (értsd: lanovka) ereszkednek le a völgybe, ahol aztán kisebb buszokon (értsd: marsutka) juthatnak el a város szívébe. A szerencsésebbekhez kifut valamelyik metróvonal felszíni toldása. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy New York után Mexico City-nek van a leghosszabb metróhálózata a kontinensen.
  Végül másfél óra alatt abszolváltuk a várostól északra eső, Teotihuacanig tartó hatvan kilométeres távot. A Mexikói-fennsík itt 2500 méter magas. Tíz órakor a nap már olyan erősen süt, hogy előkerültek a fejfedők, de a 25 fokos hőmérséklet és az alacsony páratartalom miatt kellemes kirándulóidőben indultunk el a parkolóból az olmékok által emelt piramisokhoz.

  Ennek a blognak nem tisztje, hogy részletesen beszámoljon a különböző indián kultúrák tündökléséről és bukásáról, de azért nem árt mindjárt az elején tisztázni, hogy a majákon és az aztékokon kívül jó néhány törzs itt hagyta a nyomát. Ilyenek voltak a toltékok és az olmékok is. A kutatók többsége szerint ez utóbbiak állnak nyerésre, már amikor Teotihuacan alapítóiról vitatkoznak.
  Segítségképp kijegyzeteltem a Közép-Amerikai térségben uralkodó nagyobb törzsek tündöklésének aranykorát.

• Olmékok: i. e. 16-4. század (Kultúrájuk példaként szolgált az utánuk jövő maják számára is.)
• Maják: 4-10. század (Leszármazottaik ma 6 millióan élnek.)
• Toltékok: 9-12. század
• Aztékok: 14-15. század. (Magukat mexikáknak nevezték.) (Ma élő leszármazottaik száma kb. 2 millió fő.)

  Ami biztos, hogy Teotihuacan városát már az időszámításunk előtt elkezdték építeni és az ötödik században több mint kétszázezres lakosság tobzódott a ma is látható piramisok környékén. A Nap piramis mellett haladtunk el, ami egy 63 m magas csonka gúla és roppant tömegével a legnagyobb feltárt piramis a kontinensen. Ennél fotogénebb testvérét a Hold piramist a Holtak útja végében találjuk. Ezt a nevet még az aztékok adták neki, akik – amikor felfedezték az elhagyatott várost – azt hitték, hogy temetkezési helynek használták elődeik az út menti építményeket. Ma már tudjuk, hogy csak vallási szertartási célokat szolgáltak a lapos kőemelvények. Ne legyenek kétségeink, nem misebort kortyolgattak itt a papok, sokkal inkább fejeket vágtak le és szíveket téptek ki, hogy aztán a lépcsőn legurítva imponáljanak isteneiknek. Bár, ha úgy vesszük, ebben az esetben is stimmel a Holtak útja elnevezés.

  A covidveszélynek „hála” a máskor tömegek látogatta (évi kétmillió) világörökségnél alig lézengtek a turisták. A grandiózus teret áthatotta a sípárusok muzsikája. Márpedig árus akad itt szép számmal. Legtöbbjük kedvelt szórakozása, hogy speciális „körtemuzsikájukkal” jaguár üvöltés hangját imitálják, ijesztgetve a gyanútlan látogatót.
  Áhítattal merültünk el az építmények szépségében és hallgattuk Marci előadását, aki annyi információt tömött a fejünkbe, mintha ebből készülnénk megírni a szakdolgozatunkat. (Ezúton kérek elnézést tőle, ha valamit rosszul idéznék.)
  Nem úsztuk meg a helyi kézműves bolt meglátogatását sem. A turistabuszokra berendezkedett kereskedés udvarán rögtönzött bemutatót kaptunk, mi mindenre lehet felhasználni az agávét a tequilagyártáson kívül. Rostjait mind a mai napig felhasználják kötélgyártásra, de ha elég ügyesen fejtünk le belsejéből egy réteget, akkor egy selyempapír vékonyságú anyagot kapunk, amire elkezdhetjük felírni a kódexünket, hogy aztán majd a spanyol hódítók módszeresen elégethessék azokat. Itt találkoztunk először obszidiánból csiszolt késsel, merthogy szerencsétlen indiánoknak nem sikerült felfedezniük a vasat, így ebből az üveg keménységű, vulkanikus kőzetből farigcsálták szerszámaikat.

  A városba vezető visszaúton szerencsére feloszlott a reggeli dugó, így zökkenőmentesen eljutottunk a Guadalupei bazilikához, ami a világ leglátogatottabb Mária-kegyhelye. Az 1976-ban megnyitott, vitatható szépségű székesegyház bejáratával szemben szálltunk ki a buszból (+1 pont) és pillanatokon belül elérhető közelségbe került Mexikó legértékesebb vallási ereklyéje, Juan Diego tilmája (indiánköpeny) a Mária-képpel.
  A sztori leegyszerűsítve annyi, hogy ez a Diego az első indiánok egyike volt, aki áttért a keresztény hitre, miután néhány ferences rendi szerzetes meggyőzte őt. Hálából megjelent neki a Szűzanya, nem is egyszer. A püspök eleinte nem vette be történetét. Bizonyítékot kért tőle a hit felszentelt követe. 1531-ben aztán, egy szép tavaszi napon, Diego hetykén a püspök elé vetette köpenyét, amelyen ott tündökölt Mária egész alakos képe, összekulcsolt kezekkel.

  Ezt a „tilmát” nézhettük meg az új bazilika alagsorában kialakított leselkedő helyről. A folyamat úgy zajlik, hogy a belépőjeggyel elindultunk lefelé egy lépcsőn, majd négy sorban mozgójárda fogadja a látogatókat, és csak annyi idő van bámészkodni, amíg a mozgójárda végére nem érkezünk. A fél perc alatt, viszont annyi fotót készíthettünk, amennyit csak akartunk. Eközben a templomban javában zajlott a mise. A hívők persze végig látják a szent ereklyét, de aki lekésett, annak bizony sorba kell állnia, hogy a következő szertartásra beengedjék.
  A betongyűrű formájú modern épület mellett áll a régi bazilika is, amit egyszerű templommá minősítettek azóta, hogy az ereklyét új helyére szállították. Nemcsak az egyre növekvő zarándokok száma miatt volt erre szükség, hanem mert a folyamatosan süllyedésben lévő várost gyakran sújtják komoly földrengések, és nem jó ötlet hívők tömegeit egy csálén álló templomba tömöríteni, még ha hisznek is Mária gondviselésében. A közeli Pocito kápolna előtti földnyílás jelzi, mennyire komolyan kell venni a Kordillerák alatt húzódó törésvonalakat.

  A kápolna mögötti dombon kialakított parkban, csobogók és virágágyások ölelésében ámuldozhatunk egy szoborcsoporton, ahol indiánok és fehérek együtt adóznak Szűzanya tiszteletének, miközben churros illatfelhő kúszik be az elárusító bodegák irányából.
  A nap hátralévő részében a belvárosban csalinkáztunk, még mindig csoportosan. A Szépművészeti Palota elől indultunk, melynek érdekessége, hogy a tetején magasodó szobor, a színpadot elválasztó speciális üvegfüggöny és a terem áttetsző mennyezete, mind magyar művészek alkotása.

  Átellenben található az ötvenes években emelt Latin-Amerika torony, ami sokáig a legmagasabb épülete volt Mexikónak, de 1973-ig a világ legnagyobb épületeként tartották számon a ráktérítőtől délre. (Bármiből lehet „leget” kreálni, csak kreatív kritériumokkal kell szűkíteni a lehetséges vetélytársak számát.) A téren éppen demonstráció zajlott a nők egyenjogúságának elismeréséért, ami régóta kedvenc téma a városban. Nagy hátránya, hogy mindenhová felfirkálják a rózsaszín logójukat.
  Mexikóváros „Váci utcája” (Av Francisco I. Madero) 700 m hosszú és Zócalo téren ér véget, amit szintén a legnagyobbak között emlegetnek, de nem tudom, milyen szűrők alapján, mert csak magam fél tucat nagyobb főteret láttam. Persze ez mit sem von le értékéből, ami az, hogy itt fekszik az 1523-ban épült Nemzeti Palota és a Szűz Mária Székesegyház (Catedral Metropolitana). Ez utóbbiba be is tudtunk menni és megcsodáltuk a spanyol katedrálisokra jellemző ornamentikát. Az 1524-es építkezést az itt található azték piramis templom helyén, annak köveiből kezdték meg. Mentségükre legyen mondva, húsz év elteltével az egyházi hatóságok elrendelték a katedrális bővítését, hogy a spanyolok mellett az indiánok is használhassák templomként.

  Az egykori azték fővárosból, Tenochtitlánból mindössze egy régészeti ásatás tárt fel maradványokat a közelben, ahol néhány maketten ábrázolták, hogyan nézhetett ki az egykori birodalom központja.

Xochimilco, Coyoacán

Tenochtitlánt 1325 táján alapították azték törzsek a Texcoco-tó egyik szigetén (a mai Mexikóváros helyén). Ahogy a város fejlődött, feltöltésekkel növelték az eredeti szigetet, és újabbakat is építettek. A kitermelt iszapból termékeny, kisebb szigeteket alkottak növénytermesztés céljából. Ennek a tradíciónak maradványait látogattuk meg Mexikóváros Xochimilco nevű kerületében. Nem akarom a vadnyugat Velencéjének hívni a területet, mert kissé elcsépelt lenne, inkább használom a Mexikó Giethoornja kifejezést, mert engem a holland falucskára emlékeztet a csatornáival és virágos kertjeivel, csak ez teljesen más. Ez olyan mexikói. Kissé kopott, jócskán gazos és turista hordákkal terhelt.

  A csónakok viszont igazi fotócsemegének számítanak. Nem győztünk ámulni a tarka festésen, a csicsás homlokzaton és a csónakosok leleményén, ahogy hosszú, bambuszrúdjaikkal kinavigálnak a kikötői káoszból a nyílt vízre. A csónakos fiú mellé kaptunk egy helyi „utastársat” egy nyakláncárus hölgy személyében, aki végig kísért másfél órás utunkon abban a reményben, hátha valamelyikünknek kedve támadna a bizsuvásárláshoz. És milyen igaza volt. Minden csoportban vannak vásárlási kényszerrel küzdő hölgyek, akik nem bírnak ellenállni néhány színes üveggolyónak, mert az itt nagyon olcsó. A mi kompániánkban több ilyen is akadt. Amúgy az árusok errefelé nem tolakodóak. Egyszer megkérdezik, hogy nincs-e szükségem sombreróra, vagy egy maja uralkodó halotti maszkjának másolatára, de ha elhárítottam a közeledésüket, nem görcsölnek tovább, mint keleti kollégáik.

  A vízi utakat használják helyiek is közlekedésre és áruszállításra, de megtörtént, hogy egy főtt kukorica árus oldalazott a csónakunkhoz, kínálgatva portékáját. Kisvártatva egy másik hajó közeledett felénk és talpig mariachinak öltözött zenészek ugráltak át a hajónkra, majd csaptak a húrok közé. Ezt nyilván a helyi iroda rendelte meg nekünk, mert a néhány perces produkció után a kíséretünkre rendelt hölgy rendezte a költségeket. Akármennyire is megrendezett, műbalhé ez az egész hajókázás, összességében jó móka volt.

  Frida Kahlo talán a legismertebb mexikói festőnő nem mindennapi külseje és viszontagságokkal teli sorsa miatt is. Az utazás előtt – ráhangolódásképp – újra megnéztük az életéről szóló filmet, így, amikor a ma múzeumként funkcionáló házuk elé értünk, nem csodálkoztam, hogy a látogatók sora az utcán kígyózott. Hiába volt pontos időre foglalt belépőjegyünk, így is fél órát kellett várni, míg sikerült bejutni. A bejáratnál a szokásos lázmérés és kötelező kézfertőtlenítés várt, de egy meglepetéssel is szolgáltak a tulajdonosok. Ha fotózni is akarsz, fizess még harminc pesót, és ragassz ki egy matricát magadra, hogy az éber csőszök lássák, lecsengetted az extra sarcot. Bent aztán megy a totyogás és a másfél méteres követési távolság szigorú ellenőrzése. A leghíresebb képei többnyire a világ neves képtáraiban tekinthetők meg, de itt is lógott szép számmal a szürrealista alkotásokból. Ahogy férjének, Diego Riverának (az ötvenes évek legfelkapottabb mexikói festője) a munkáiból is lehet találni néhányat. Szép nagy ház, biztonságos belsőudvarral, nem csoda, hogy sokáig sikeresen tudták bújtatni kommunista elvbarátjukat Trockijt. Néhány szobát berendeztek eredeti bútorokkal és Frida sokat mondó tárgyaival, majd a végén az elmaradhatatlan shop, ahol emléktárgyakat vásárolhatnak a művésznő rajongói.

  Coyoacán negyed Mexikóvárosnak az elegánsabbnak tartott környéke. Nem mondom, láttunk néhány impozáns villát (kőfalak és szögesdrót tekercsek mögött), de az összkép alapján nem jött meg a kedvem, hogy oda költözzek. Általában a fővárosról elmondható, hogy nagyon szegényes. Bár az utcákat rendszeresen felsöprik és a szemetet is elhordják, mégis olyan piszok érzése van az embernek. Mocskosak az épületek ablakai, koszosak és lepukkadtak az autók, az emberek porlepte lábbelijei viseltesek, és még életükben nem láttak cipőkrémet. Minderre rátesz egy lapáttal a villanyvezeték erdő és az eget gyakran elhomályosító szmog. Bár ez utóbbi azért nem tűnt olyan vészesnek, mint ahogy a híradások kommunikálják.

  Kaptunk egy óra szabadidőt, és amíg mások a közeli piacot kutatták át újabb kincsek után, mi kiültünk egy étterem teraszára, hogy kulináris örömökhöz juttassuk kiéhezett gyomrunkat. Miután rögtön egy galambszar landolt a vállamon, áthelyezést kértünk a fedett részre. Csakhogy a bájos pincérlányka nehezen értette mit akarok, mert híján volt az angol nyelv ismeretének, és az én spanyol tudásommal csak a galambot tudtam volna lefordítani az ürüléket már nem. Végül megoldódott a helyzet, mert amíg beszélgettünk, a felettünk terebélyesedő lombkoronából újabb fehér folt pottyant az asztalra, egyértelművé téve a problémát. De, hogy a lényegről is szó essék: végül ettünk egy levest, két tányér finom és bőséges ételt, aminek máig nem tudom a nevét, és ittunk mellé két sört. Ezért fizettünk nagyjából ezer pesót, ami egy otthoni erős-közepes ár lenne, de itt ennyiért már a környék legmenőbb csehójában falatozhattunk.

  Az itteni élelmiszerárak amúgy hasonlítanak az otthonira, de ezt leginkább csak a kólán és a csipszen tudjuk összehasonlítani, mert a disznósajtot, és a túrórúdit hiába keressük a polcokon. A legelterjedtebb bolti hálózat az Oxxo is csak italokat, kávét és nasit árul. Minden nagyvárosban vannak hipermarketek, ott nyilván nagyobb a választék, de a kínálat annyira amerikai, hogy gyakran éri csalódás az európai utazót. Amiben nagyon erősek, az a zöldség kínálat (a gyümölcsválasztéktól nem voltunk elájulva) és a péksütemény. A legtöbb üzletben az a rendszer, hogy egy alumínium tálcát markolunk fel a bejáratnál, és mint ahogy az önkiszolgáló étteremben, felpakoljuk rá, amit meg szeretnénk venni, majd azzal megyünk a pénztárhoz.

Puebla

  Mielőtt még nekivágnánk hosszú, piramisokkal szegélyezett kulturális utazásunknak, nem árt, ha megismerkedünk az itteni őslakosok múltjával. Erre mi más lenne a legalkalmasabb hely, mint a Mexikói Nemzeti Embertani Múzeum, ahol 44 ezer négyzetméteren csodálhatjuk meg a Kolumbusz előtti kultúra kőbevésett maradványait. Nem részletezném a grandiózus kiállításon látottakat, csak egy dolgot emelnék ki, hogy itt kaphattuk lencsevégre azt a híres, nevezetes azték naptárt, aminek kicsinyített változatát gyakran látjuk jósoló automaták homlokzatán. Az amerikai kontinens legrégebbi írott anyagaként számon tartott 3,6 m átmérőjű bazaltkorong jóval nagyobb, mint azt elképzeltem, mégsem láttam rajta kristály tisztán, hogy akkor most hányadika van, de még az aktuális világvégére sem találtam utalást.

  Felhőkarcolók között, az attraktív Pasaei de la Reforma sugárúton sétáltunk vissza buszunkhoz, amely a Függetlenség-emlékmű lábánál várt ránk, és megkezdtük utazásunkat Puebla városába.
  Hogy mennyire nagy város ez a Mexico City, csak most éreztem igazán. Órákig tartott, míg elhagytuk a lakott települést. Az utak állapota hagy némi kívánnivalót maga után, de a járművezetők előtt le a sombreróval! Én még ilyen déli országot nem láttam, ahol nem nyomják izomból a dudát, és nem akarja minden autós maga mögé utasítani a közlekedés többi résztvevőjét. Urambocsá’ még a zebra előtt is megállnak, ha gyalogos készül átmenni. Ha több lett volna a Volvo, már azt hittem volna, Svédországban vagyunk. A gyalogosok is fegyelmezettek, szinte mindenki visel maszkot, pedig szabadtérben nem lenne kötelező. Kerékpárost elvétve látni, de még a motorosok száma is elenyésző a város méretéhez képest.

  Puebla nagyon más. Elsőre egy bájos kisváros arcát mutatja színes házsoraival, hangulatos tereivel, pedig egy másfél milliós iparvárosról beszélünk. A főtéri dóm és a városháza akár egy andalúz városka központjában is állhatna. A sétáló utcában elegáns butikok és olcsó cipőboltok váltják egymást. A fő látnivaló viszont a Szent Domonkos templomhoz tartozó barokk oldalkápolna gazdagon faragott és aranyozott borítása. Ide ingyen benézhettünk, csak azt kellett megvárni, amíg annyi látogató jön ki a templomból, ahányan a csoportban vagyunk. Komolyan veszik a távolságtartást. Mondanom sem kell, itt is csak hőmérés és fertőtlenítés után engedtek be.
  Hotelünk a belvárosban volt és a negyedik emeleti étterméből rálátás nyílt a békésen pöfékelő Popocatépetl vulkáni csúcsra. Kell ennél szebb napzárás?

Cholula piramis

  Komoly gondom van ezzel a piramissal. Jöhetnek nekem azzal a szöveggel, hogy 180 ezer négyzetméter alapterületű, meg hogy térfogata alapján a legnagyobb, ez valójában akkor is csak egy domb. Elhiszem, hogy vannak alatta kövek, hiszen a déli oldalon feltártak egy szakaszt, de ez akkor is olyan, mintha én lemutatnék a földre otthon, hogy tessék, ez itt a Pannon-tenger, tele ősbálna csontvázzal. Csak most éppen föld takarja... Ráadásul azzal hergelik a kedélyeket, hogy a 154 hektárnyi történelmi lelőhelyből csupán hatot tártak fel. Tessék szólni, ha majd végeztek a munkával, és akkor visszajövök ámuldozni! Elképzelni otthonról is eltudom a karosszékemből.

  Megmásztuk a dombtetőre vezető utat, hogy egy jelentéktelen spanyol templomot megnézzünk, aztán irány vissza a fővárosba!
  Na jó, elmesélem, valójában min húztam fel magam. Ismét elfoglalták a helyünket, pedig ez már a jármű hátsó harmadában volt. Az oka, hogy egyik utastársunknak már korán reggel szemet csípő izzadságszaga volt a busz elején, ezért néhányan hátra költöztek.
  Ezen a ponton kénytelen vagyok egy nagy mínuszt bekönyvelni az utazási irodának, mert máshol már régen találtak megoldást az ülésvitákra. Az idegenvezetőnél van egy lista a résztvevők jelentkezési sorrendjéről, és ez alapján lehet felszállni a buszra. Aki korábban fizetett be az útra, előbb választhat. Korrekt, nem? Az utastárs ideológiáját pedig, hogy „nincs foglalt hely” még a második nap elfogadtam, de amikor már három napja mindenki ugyanott ül, akkor kissé sántít ez az érvelés. Juszt sem fogok hajnalban ott toporogni a buszajtónál, hogy kikönyököljek magamnak egy jobb helyet! (Inkább itt nyafogok a blogon.) 

  Akik jártak már társas úton, bizonyára ráismernek azokra a karakterekre, akik szinte minden csoportban felbukkannak. „Büdöskénél” már csak egy zavaróbb figura van, az „okoska”. Ő mindent jobban tud, mindenről van véleménye és folyton kiegészíti az idegenvezetőt. Elmaradhatatlan „kellékei” egy ilyen útnak a notórius késők. Újra és újra elkésnek a megbeszélt időpontról és még csak nem is érzik, milyen gáz, hogy egy busznyi utas vár rájuk. Aztán ott vannak a masszív dohányosok és a vizelettartással küszködők, akik miatt óránként meg kell állni. A fázósak, akik képtelenek egy pulóvert, vagy egy kendőt magukra tenni a légkondicionáló ellen, inkább letekertetik a klímát, hadd pusztuljon, akinek melege van. Végül nagy kedvencem a „folyton pofázós”, aki miatt nem hallom a buszban, mit mesél az idegenvezető.

  Egy ilyen illusztris társaságban tértünk vissza Mexikóvárosba, ahol mindössze egy program maradt hátra: Diego Rivera néhány falfestményének szemügyre vétele. Frida Kahlo egykori férje világhírnévnek örvendett már a saját korában is, és közismerten kommunista nézeteket vallott. Az Oktatási Minisztérium árkádjai alatt megtekinthettük igazi szocreál stílusban készült freskóit, ahol a burzsoázia képviselőit ellenszenves, dagadt embereknek ábrázolja, míg a nép gyermekeit, indiánokat és fehéreket szimpatikus, dolgos figuráknak. Nem tudom megállni, hogy ne kritizáljam Riverát, és a kormány megrendelésére készült képeit. Az Európában tanult, tehetséges Diegót, hazatérése után, állami megrendelésekkel tömtek ki, amikor is nagyüzemben tolta a mexikói kultúrát ábrázoló alkotásait. Ezek engem sokkal inkább emlékeztettek a naiv művészek munkáira, mint egy, a Párizsi iskolán nevelkedett festőére, aki barátai közé sorolhatta Modiglianit. Ebből aztán jól megszedte magát, és hatalmas házat építtetett Mexikóvárosban, majd három évre az Egyesült Államokba költözött, hogy onnan hirdesse a Szovjetunió igéit...
  Az este leszállta előtt, szabadprogram keretében elsétáltunk a hotelhez közel eső kínai negyedbe, ami valójában csak egy utcaszakaszt jelent lampionokkal és éttermekkel. Igazi kínait még nyomokban sem láttunk, csak a burritó tekercseket tavaszi tekercsek váltották fel mexikói vendéglősök.

Sumidero Canyon, San Cristóbal

  Hajnalban keltünk, hogy elérjük az Aeromexico belföldi járatát, ezzel átugorva mintegy ezer kilométeres távot, hogy aztán Tuxtla városában landoljunk. A repülőtéren kisebb kellemetlenséget okozott csoportunk maszktagadó, renitens tagja, a maszkellenállás Che Guevarája, aki többszöri felszólítás ellenére is csak tokatartóként viselte ötven forintos sebészeti maszkját. Csakúgy, mint társasághoz tartozó legidősebb hölgy, aki nyilván szeret veszélyesen élni. Nem mindenki vállalja az egészségkárosodás kockázatát, mert többeknél megfigyeltem, hogy vízszintesen tartják szájuk elé a telefonjukat, mint valami zsíroskenyeret, amikor beszélnek. Viszont, ha nem hallják a vonal túlsó feléről válaszolót, akkor szintén vízszintesen halántékukhoz emelik a készüléket, mert így biztos nem okoz agyrákot. Agyrém...

  Tuxtlában újabb busz várt ránk és ugyanaz a helyi idegenvezető hölgy, csak már egy kissé könnyedebb ruhában, mert Mexikó legdélibb tartományában, Chiapas-ban jóval melegebb az idő, mint a fővárosban. Rövid utazás után értünk el a környék fő látványosságához, a Sumidero Canyonhoz, ahol motorcsónakokba ültünk, hogy egy másfél órás kanyart tegyünk a Grijalva folyó felduzzasztott vizén. Több vállalkozás is ráállt a turistaforgalomra és bivalyerős ladikokkal száguldoznak a sziklafalak tövében. Olykor megállnak egy fotószünetre krokodil, vagy pókmajom láttán, illetve a Csend Barlangjának keresztelt bemélyedésnél. A fő látványosságnak a Karácsonyfa nevű, hatalmas, moha lepte tufaképződmény, amelyen olykor vízesés hullik alá. Most éppen csak, hogy csorgott a víz ezért egész közel merészkedtünk a sziklafalhoz, hogy aztán, ha lehet, még tempósabban térjünk vissza a kikötőbe.

  Buszunkkal nekivágtunk az előttünk álló hágó leküzdésének, ahol utunkat nemcsak a meredek emelkedők, de számos fekvő- és álló rendőr lassította. Az országút (nem autópálya) fizetős, ráadásul nem is olcsó. A benzin viszont 220 peso volt, ami csupán 330,- forintnak felel meg, de akkor a ruszkik még nem mentek be „békét fenntartani” Ukrajnába.
  Szállásunk San Cristobal óvárosában volt, így a cuccunk lepakolása után azonnal nyakunkba vettük a várost. Nem kellett sok lépést tennünk a sétálóutcán, hogy rádöbbenjünk, ez a település egy valóságos hippi tanya. Kiöregedett egykori- és fiatal műhippik lepték el az utcákat feltűnő gúnyájukban. Többségük amerikai turista, ezért is volt furcsa, hogy sem a pincérek, de még a recepciós lány sem tudott egy kukkot sem angolul. Cancunt kivéve egyébként ez volt a tapasztalatunk az összes városra, amin azért meglepődtem.

  A hangulatos utcácskákat ellepik az árusok és a vendéglátóhelyek. Be is faltunk egy helyi „specialitást”, ami a világ bármelyik konyhájába beleillene, semmi lepény vagy tekercs, csak hús és köret.
  A főétkezések nagyrészt este, a szállásokon, félpanzió keretében zajlottak, ahol inkább a gazdaságosság volt a fő szempont, mintsem a világhírű mexikói ételekkel való elkápráztatás. Pedig készültem, még otthon kiírtam, mi a különbség burrito, tacco és enchillada között. Ezt most meg is osztanám:

• Tortilla: Mindennek az alapja, a kukoricalisztből készült lepény, amiből az alábbi ételeket készítik.
• Nachos: Feldarabolt, ropogósra sült tortilla, amit különböző szószokkal kínálnak.
• Burrito: Tortilla tekercs, amit többféle finomsággal tölthetnek, majd a végeit behajtogatják, hogy könnyen kezelhető legyen.
• Fajíta: Lényegében egy burrito, aminek végei nincsenek behajtva.
• Tacco: Egy olyan fajíta, amit még visszatesznek a sütőbe, hogy ropogós legyen.
• Enchilada: Amikor több burritót tepsibe raknak, leöntik szósszal, majd egybesütik. (Rakott burrito.)
• Quesadilla: Itt nem vacakolnak a tekeréssel, csak félbehajtják a torrtillát és megtöltik sajtos bármivel.

Tehát az olasz konyhához tudnám hasonlítani, mármint ami a kreatív elnevezéseket illeti. A taljánok is kifőznek egy egyszerű tésztát, és attól függően milyen formájú, számtalan, jól csengő névvel látják el.

  Hogy ledolgozzuk a bevitt kalóriákat, még a naplemente előtt felmásztunk egy kápolnához, de erről mindenkit lebeszélek, mert fent a lombkoronák miatt nem lehet igazán jó fotót kattintani a városról. Nem beszélve arról a demoralizáló tényről, hogy, ami lentről csak gyalogosan megmászható dombnak tűnt, oda a túloldalról hatalmas parkolóban végződő műút vezet fel.

Chamula, Zinacantan

  

  A mai program szerint, indián településeket látogatunk meg, ami a „turisták által leglátogatottabb két chiapasi falu”. Hú, mekkora kamu lesz itt – gondoltam magamban – és eszembe jutottak azok a dél-amerikai túrák, ahol inkának látszó családok mesterséges falut hoztak létre az erdő mélyén, amit aztán pénzért mutogattak a naiv európaiaknak.

  Nem így történt. Kezdjük ott, hogy San Juan Chamula nyolcvanezres város, fóliasátrak által borított hegyoldalak tövében. Amikor odaértünk, javában zajlott a vasárnapi piac. Népviseletbe öltözött kofák árulták a portékáikat, helyi vagányok üzleteltek vagy éppen komoly farmerek beszéltek meg nagy dolgokat. Turistát a mieinken kívül alig láttam. Fehér ember számára elképesztő üdítőitalok és sült szöcskék tarkították a kínálatot.

  Amint átverekedtük magunkat a tömegen, a főtér végében megpillantottuk a tzotzil indiánok fő vallási központját, az 1524-ben épült templomot, ahol csak fővesztés terhe mellett lehet fényképezni. Marci eléggé ránk ijesztett, így nem is kísérleteztünk fotózással, ezért most megpróbálom leírni azt a megdöbbentő érzést, amit a templomkapun belépve mellbe vágott. A helyi vallás itt a katolicizmus és a maja rituálék keveréke. Padok nincsenek a teremben, helyette selyemfenyő tűlevelével borították a padlót. A mennyezetről fordított vé alakban, hosszú drapériák lógnak méltóságteljesen. A falak mentén üvegvitrinbe zárt szentek szobrai sorakoznak és temérdek gyertya ég mindenütt, mintegy kiegészítve az apró ablakokon beszűrődő kevés napfényt. Néhány hívő állva, térdelve vagy éppen fekve mantrázza imáját, miközben többek előtt nyers csirkehús fekszik egy tányéron – gondolom – egyfajta áldozat gyanánt. A halk moraj a gyertya átható illatával egyesülve annyira megérintett, hogy csak álltam ott tátott szájjal és próbáltam feldolgozni a látottakat.

  Zinacantan ehhez képest egy csendes falu, csak két kéregető gyerek ugrott oda hozzánk, amikor megállt a buszunk. Az itteni templom koránt sem annyira régi és áhítattal teli. Odaérkezésünkkor egy rövidnadrágos pap éppen a Jézus szobrot öltöztette az oltáron. Néhány fiatal a templom közepén ülve jegyzetelt, mintha csak a leckéjüket írták volna, miközben három zenész a terem végében játszott valamit kissé hamisan. Nem tellett bele öt perc, és megjelent a sekrestyés, és az orrunk alá nyomta a perselyt. Itt már egyértelműen a spanyol hatás dominált.

  Ma is beiktattak egy amolyan „turistás” programot: meg kellett néznünk, hogy szövi soha el nem készülő terítőjét egy helyi asszonyság, aki egyáltalán nem nézett ki indiánnak. Majd megmutatták, hogy lapítják ki a tortillát és sütik meg parázson. Természetesen a vásárlásra ösztökélés a fő cél, és a mi csoportunkban remek alanyokra találtak.

Agua Azul, Palenque

  A nagy indián autonómiának ára van. Kinyílt a csipájuk, és egyre több támogatást követelnek a kormánytól, amit útlezárásokkal igyekeznek kikényszeríteni. Aggasztó hírek érkeztek, hogy a mi utunk következő szakaszát is érinti egy tervezett demonstráció. Ez pedig több annál, mint egy traktoros felvonulás otthon. Gyakran az útzár útonállássá fajul, amikor pénzt követelnek a továbbhaladásért. Ezért buszsofőrünk – aki négy évig szolgált dzsungelharcosként a seregben – javaslatára kora hajnalban indultunk. Hiába keltünk fel háromkor, végül úgy döntött a kupaktanács (sofőr és dzsungelharcos, helyi idegenvezető és belépőjegyharcos, magyar idegenvezető és utasnyugtató), hogy nem kockáztatunk, inkább választjuk a 250 kilométerrel hosszabb kerülőutat. Az utastársak többségét nem izgatta fel, hogy emiatt elveszítünk egy programpontot, a lényeg, hogy legyen tele a hasuk és újabb haszontalan szuvenírekkel gyarapíthassák gyűjteményüket.

  Késő délután értünk az Agua Azul vízeséshez. Itt kétszer is lehúzzák a gyanútlan látogatót, ugyanis a park bejáratát olyan messze helyezték el a látnivalótól, hogy ne legyen kedve senkinek gyalogolni. Amikor beértünk a parkolóba akkor kell megvásárolni a belépőjegyet, ami egy karszalag és ezzel már nyugodtan kóvályoghatunk az elárusító bódékkal szegélyezett, lépcsős vízesés mentén. Bátrabbak fürödhetnek is. A turistákat csecsebecseárus gyerekek rohanták le, ami inkább tűnt koldulásnak, mint valós üzleti ajánlatnak, de hamar eltűntek. A kalcium fehérítette vízlépcsők helyenként elérik a hat méteres magasságot. A türkizkék folyó nagy robajjal zubog lefelé, hogy aztán eltűnjön Chiapas tartomány trópusi erdeiben. A látvány megkapó, de egy óránál több nincs a programban és ebbe még az is belefért, hogy egy ebéddel örvendeztessük meg magunkat egy családi kifőzdében, vállalva egy komolyabb bélfertőzés lehetőségét.
  Valójában tiszta volt a hely és a robbantott csirke is finom, csak összekötőnek szántam, hogy rátérjek a nagy mexikói klotyó bizniszre. Ugyanis országszerte rendkívül népszerű vállalkozás a nyilvános vécék üzemeltetése. 5 pesóért cserébe, (75 Ft) tiszta mellékhelyiségeket és papírt is kaptunk szinte mindenhol, amerre jártunk. A másik infó, amit még gyorsan beszúrok ide, hogy a nyilvános internet kapcsolódási pontok száma is meglehetősen gyakori. Nagyvárosok főbb csomópontjain ott virít a wifi logó az oszlopokon, és jelszó nélkül működik az „állami” net. Így, amikor telefonunk egy újabb csatlakozási pontot talál, már automatikusan fellép.

  Másnap reggel utunk talán legromantikusabb helyszínét látogattuk meg az őserdő közepén. A Palenque piramisok teljesen más élmény, mint az eddigiek és nem csak a buja növényzet miatt. Az itteni építményeken már gazdagon látni faragásokat, vagy éppen maja írásokat, amelyek nagy részét már sikerült megfejteni. De itt találták a mexikóvárosi múzeumban korábban megtekintett Pakal király sírját is. A szarkofágot borító fedlap domborművét itt csak az emléktárgy árusok kínálatában nézhetjük meg tányéralátétre vagy asztalterítőre nyomtatva. A karcolat igencsak emlékeztet a Star Wars filmekből ismert légsiklóra, így nem csoda, ha beindította az UFO hívők fantáziáját. Némi párhuzamot én is látok benne. Amikor a spanyol hódítók megjelentek hatalmas bárkáikkal az Azték partok mentén, majd páncélos lovasok lepték el a partot, az indiánok valóban úgy nézhettek rájuk, mint mi néznénk egy földönkívülire. Mivel ők sem vasat sem lovat nem láttak addig, kezdetben azt hitték, hogy állat és utasa egyazon teremtmény. Csoda, hogy istenségnek vélték Cortés első katonáit?

  Már a kijárat felé vettük az irányt, amikor halk morajra, majd ütemes dobolásra lettünk figyelmesek. Csak nem a maják szelleme tért vissza? Kiderült, hogy egy amerikai „nap imádó” szekta tartja éves közgyűlését a helyszínen. A fehér ruhába öltözött, unatkozó társaságnak nincs jobb dolga, mint idejönni a történelmi emlékhelyre, hogy eljárják rituáléjukat. Egészségükre!

Campeche, Uxmal, Merida

 

  A Mexikói-öböl partján álló San Francisco de Cammpeche-ben ébredtünk, ami kedvelt turista célpont, és nem mellesleg, UNESCO világörökség. Tegnap este már tettünk egy sétát a városban, de most átmozgató jelleggel megismételtük azt. Színesre festett falú házak között bandukoltunk le a tengerpartig. Az óvárost kőfallal vették körbe még a XVII. században, a rendszeressé váló kalóztámadások miatt, melynek egyes részei mind a mai napig láthatóak.

  De a nap fő látványossága nem itt, hanem egy jóval kisebb településen, Uxmalban várt ránk. A X. századig virágzó, maja városállam helyén ma csak egy régészeti lelőhely és néhány hotel található, viszont az itteni romokat sokkal jobban rendbe hozták, mint sok más hasonló, egykor népes maja várost. A régészek és mérnökök óriási munkával illeszthették helyükre a szétszóródott kődarabokat, mire egy-egy épület elnyerte mai formáját, ami – bízhatunk benne – nagyjából megegyezik az eredetivel. Néhány piramist azonban csak részben újítottak fel, hogy látszódjon az az állapot, ahogy a felfedezők rátaláltak. Természetesen itt sem maradtak el az árusok, viszont új elemként megjelentek a leguánok, nem kis meglepetést okozva. A nagy kiterjedésű feltárásokon viszonylag szabadon mozoghattunk, de a piramisokat megmászni már itt is tilos. Ellenben a „focipályán” nyugodtan nézegethettük, mekkora tehetség kellett ahhoz, hogy a maja labdajátékos csípőpasszal átjuttasson egy nehéz kaucsukgolyót a falra erősített kőgyűrűn. Minden esetre, erős motivációt jelenthetett nekik, hogy a vesztest gyakran lefejezték, csakhogy az istenek is mulassanak egy kicsit.

  A nap második felében Merida városában csavarogtunk. Kihasználtuk a kapott szabadidőt és felfedeztük a belváros környékét, majd meglátogattunk egy kisebb múzeumot. Az 1549-ben épült Casa de Montejo egy konkvisztádor által építtetett ház, amely ma egy bank tulajdona, de néhány termet berendeztek korabeli bútorokkal. Egy faliképből azt is megtudhattuk, hogy nézett ki akkoriban Merida helyén álló maja város maradványa.  Az egymilliós település lakosainak, állítólag közel a fele, maja gyökerekkel rendelkezik, így először nem értettem, miért hívják a helyiek „fehér városnak”, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a többnyire fehérre meszelt falú házak miatt. Az egységes kép ellenére nem tetszett annyira ez a környék, ezért hamar kerestünk egy hangulatos zugot, ahol kedvenc elfoglaltságomnak hódolhattam.

  A városnak persze vannak elegánsabb részei, hiszen valaha igen gazdag kereskedők népesítették be, de az elegáns villák nagy része ma elhagyatottan áll a sugárutak mentén.

Izamal, Chichen Itza

  Ha még nem lenne elég a piramisokból, mára is maradt kettő. Elsőként a közeli Izamalba látogattunk, amit gyakran csak „sárga városnak” neveznek (és most már tudom, hogy nem kínai bevándorlók miatt), hanem meleg sárgára festett házai miatt. Az itteni piramisnak az adja a bukéját, hogy az élő város közepében található, és fel is lehet mászni rá. A másik attrakció a városnézés konflissal. Az iroda elintézett nekünk egy félórás körutat, ahol – legnagyobb meglepetésemre – Pedro, a kocsis, angolul kommentálta a látottakat, nem kis elfogultsággal. Hiába: jattos szakma...

  Ahogy a Yucatán-félszigeten haladtunk tovább, a Karib-tenger irányába, a hőséget hűsítő fuvallatok tették elviselhetőbbé. A növényzet sem annyira buja már, és a sík terepen a dzsungelt leváltják a legelők. A megművelt földek aránya kevés, leginkább cukornád és agávé ültetvényeket láttunk.

  Hamarosan Chiczen Itza-ba értünk, ahol már komolyabb tömeg gyűlt össze. Nem csoda, hisz a közeli Cancun nyaralóparadicsomból ezrével hozzák ide a turistákat különböző vállalkozások. Talán éppen ezért, itt hajtották végre a legnagyobb felújítási munkálatokat.

  Impozáns látogatóközponton át jutunk be a régészeti területre. A járványügyi előírások betartását külön rendőrök ellenőrzik (legalább is a kapuban). Bent aztán újraértékeltem a sok árus fogalmát. Gyakorlatilag, mintha egy szabadtéri bazárba léptünk volna, ahol néhány híres maja és tolték piramis szakítja meg a kereskedőstandok láncolatát. Az ezeréves építmények között elsétáltunk egy természetes víznyelőig, majd szelfibajnok amerikai csoportokat kerülgetve, elhagytuk a terepet. Talán már megcsömörlöttem a sok piramistól, de Chiczen Itza nem okozott akkora élményt, amit hírneve után vártam volna.

  A Yucatan-félsziget víznyelőiről már sok látványos fotót láttam, ezért nagyon örültem neki, amikor bónuszprogramként felkerestünk egyet. Az itt élő maják számára egy-egy ilyen cenote jelentette az élethez szükséges vizet. A mészkőbarlangok beomlásával kialakuló gigantikus kutakat az esővíz táplálja és a legnagyobbak mélysége meghaladja a száz métert. A legszebbekből persze turistalátványosságot kreálnak, és belépőjegy ellenében engedik be a látogatókat. Cserében akár fürödhetünk is bennük.

Cancun

 

 Sajnos kimaradtam a kilencvenes évek nagy Cancun lázából, amikor a nyaralni vágyó magyarok kiszabadultak a nagyvilágba, és csak fehér homokos tengerparton tudták elképzelni a pihenést. Most sem rajongok a nyugágyban, naphosszat döglésért, ezért éppen elég volt a másfél nap, amit a híres (hírhedt) mexikói üdülőhelyen töltöttünk. Nem is érzem szakavatottnak magam, hogy a strandokról véleményt alkossak, de azt el kell ismerni, hogy a színek valóban káprázatosak errefelé. A hangoskodó amerikaiakat nem minősíteném, és az all inclusive szállodák smucig hozzáállásáról sem fogok értekezést írni, bármennyire is viszket a tenyerem, mert szeretnék végszónak valami magasztosabbat.

  Bár sokszor úgy éreztem, némelyik utastárstól nagyobb kulturális távolságra vagyok, mint az aztékoktól, végül sikerült ignorálnom a furcsaságaikat, és egy élményekben dús két hetet eltölteni, valamint ismeretekben meggazdagodva hazatérni.

2026-ban két Csendes-óceánparti városban is jártunk, ha az is érdekel, katt ide!