Adaman-tenger gyöngyszemei

Első thaiföldi nyaralás tervezésekor gyakran felmerül a kérdés, hogy Pattaja vagy Phuket legyen? Samui vagy egy kisebb sziget a legjobb? A válasz, amit keresel, úgy hangzik:

Krabi

  Krabi egy tartomány és annak nem túl attraktív fővárosának neve az Andaman-tengernél. Viszont hozzá tartoznak olyan ikonikussá vált szigetek, mint Phi Phi vagy Hong, amiről később részletesen is írok. Számtalan látványos partszakasszal rendelkezik, ahová külön hajókirándulásokat szerveznek például Phuketről. Ráadásul még őfelsége, X. Rama is ide emeltette szerény nyaralóját. Hosszas mérlegelés után, mi az Ao Nang Beach-et választottuk, ami nem a legszebb mind közül, viszont a legalkalmasabb arra, hogy környékbeli kirándulásokra induljunk.

  Ha már kirándulás, akkor mindjárt szeretném bemutatni Csabit, aki Krabin él és kisebb kirándulások szervezésével foglalkozik. Még az utazás előtt felvettem vele a kapcsolatot, de csak annyi konkrétumot sikerült lebeszélem, hogy küld elénk egy kocsit a reptérre, aki elvisz a szállodáig.

  – Minden mást majd megdumálunk, ha itt lesztek – mondta, aminek nem örültem, mert jobb szeretek úgy elindulni otthonról, hogy már mindent fixre megszerveztem. (Még így is folyton közbejönnek komplikációk.)

  Az autó, amit küldött, egy mikrobusz volt luxus belső kialakítással és egy megnyerő arcú sráccal, aki névtáblával várt minket a kijáratnál. Negyven perc alatt értük el a tengerparti hotelt, ahol azonnal átadtuk magunkat a földi örömöknek. Este aztán besétáltunk a „városba” körülnézni és vacsorázni. Ao Nang egy közel három kilométeres tengerparti útból és egy rá merőleges főútból áll, amin üzletek, éttermek, masszázsszalonok és szórakozóhelyek váltják egymást. A nyüzsgés már visszatért a Covid előtti szintre, de még a tűréshatáromon belül volt. A felkapottabb éttermekhez nyolc és kilenc óra között kisebb sorokban várakoztak a turisták, de a legolcsóbb kifőzdénél sem volt könnyű helyet találni. A középút viszont éppen megfelelt nekünk, és végül egy egyiptomi étterembe ültünk be, aminek a személyzete indiai volt és az ételválasztékuk lefedte az egész világot. Nagyjából nyolcezer forintot hagyhattunk ott, miután teli hassal visszaindultunk a szállodába.

  Miután az első este Csabival nem sikerült találkozni, kezembe vettem az irányítást, és beültettem az asszonyt egy long tail boatba, hogy meglátogassuk a szomszédos Railay Beach-et. A csónakok már libasorban várták a reggeli utasokat, akiknek a 100,- bahtos jegyet a két főút találkozásának sarkán lévő bódéban lehetett megvenni. Hamarosan felbőgött a ladik végére barkácsolt teherautó-motor, és a járgány nagy robajjal nekivágott a hullámoknak. Nagyjából tíz perc kellett, hogy megkerüljük azt a hegyet, ami miatt nem lehet közúton megközelíteni ezt a partszakaszt. Itt már jóval kevesebb az ember és a parti homok is porhanyósabb, de az igazán nagy durranáshoz innen még gyalogolni kell egy kicsit. Üzletek és bárok között vezet egy ösvény a földnyelv túloldalára, ahol mangrove és fürdésre nem annyira alkalmas part fogadott. Ha viszont elfordulunk jobbra és a járdát követve elsétálunk a sziklákig, olyan látványban lesz részünk, mint kevés helyen a világon.

  Elképesztő sziklaboltozat alatt fut a járda, hogy aztán kibukkanjon egy újabb öbölben. Aznap a Phranang Beach képeslapra való sziklaszirtjei és homokos partja szolgált díszletül a strandoláshoz. 

  Másnap leginkább a strandon olvasgattunk, vagy áztattuk magunkat a 30 fokos tengervízben. Csupán egy közeli, eldugott öblöt kerestünk fel, amihez át kellett verekedni magunkat egy kisebb hegyen és egy majomkolónián. Leereszkedve a sziklák túloldalán, a rend éber őre fogadta a látogatókat, és egy naplóba kellett bevezetni a nevünket illetve az érkezés (majd távozás) időpontját. Mindössze egy hotel fért el az elzárt öbölben, de mielőtt azt gondolnánk, hogy ez a nyugalom szigete, ki kell, hogy ábrándítsam az érdeklődőket. A partszakasz előtt félpercenként elrobogó motorcsónakok amúgy sem kis hangját a sziklák még jobban visszaverik, így olyan a hely, mintha egy méhkas közepében ültünk volna.

  Csabi még mindig elfoglalt, de legalább sikerült egy programot lebeszélni másnapra.

Négy-sziget túra

Ao Nangon számos cég és közvetítő kínálja a különböző kirándulásokat bódékból és weboldalakon is. Az egyik legnépszerűbb túra neve a „Négy sziget”, de van, aki öt, sőt hat szigetet emleget, hátha azzal elcsábíthatja az érdeklődőt. Valójában mindegyik útnak a lényege Poda, és az őt körülvevő mini szigetek, ami a mi strandunktól kisebb távolság, mint Balatonszemesről az északi part. Ettől persze még érdemes átnézni, mert pazar látvány fogadja az odaérkezőt.

  Reggel, a megbeszélt időben megjelent Csabi embere a szállodakapu előtt egy személyszállításra átalakított pickuppal, ami a legkedveltebb taxiféleség errefelé. A kikötő felé menet, még két házaspár szállt fel a platóra, mind a négyen magyarok, úgyhogy azonnal megkezdtük az addig megtapasztalt ismeretanyag cseréjét. Hamar megérkeztünk a csónakunkhoz, ahol már várt a túravezetőnk és két markos legény, akik szemmel láthatóan, rutinosan kezelték a térségre oly jellegzetes járgányt. Nagyjából fél óráig hasítottuk a habokat, amikor kikötöttünk Poda-sziget egy turisták által kevésbé látogatott helyén. Már csak azért is, mert egy lakatlan sziget látványa akkor az igazi, ha nincs tele emberrel. Egy órás pancsolás után átugrottunk a szomszédos területekre, megkerülve Kai-szigetet, amire a Chicken Island nevet ragasztotta az utókor, lévén, hogy egy pulykafejre emlékeztető szikla magasodik a déli oldalon. Vele szemben egy teknős formájú szikladomb (Ko Khom) emelkedik ki a tengerbőr, ehhez nem fér kétség. Miután ezeket a fontos tájékozódási pontokat dokumentáltuk, következhetett a nap fénypontja, Ko Thap és az őt körülvevő lagúnák. Apály idején száraz lábbal kelhetünk át a fehér homokos földnyelven egyik dombról a másikra. Utoljára a Maldiv-szigeteken láttam ilyet, sajnos itt csak sokad magunkkal együtt gyönyörködhettünk a tájban.

  Ebédünket (csomagolt, rizses egytálétel) némi enyhet adó trópusi fák árnyékában fogyasztottuk el, majd sznorkelezni indultunk. (Ez az elegáns neve annak, ha egy búvár-szemüvegen át vizslatjuk a tengerfeneket.) Az egyik kísérőfiú előre úszott felkutatni a legszínesebb halakat, hogy nekünk már ne kelljen annyi ideig visszatartani a lélegzetet. A délutánt Poda strandján töltöttük, ami akár ki is maradhatott volna, de így telt ki egy nap. Ezért Csabinak csupán 1300,- bahtot fizettünk fejenként, ami megegyezik a legkedvezőbb parton kapott árajánlattal, viszont itt jó fej útitársakra és saját kezűleg szeletelt gyümölcsre is leltünk.

Phi Phi

  Következő nap az egyik legnagyobb helyi céggel utaztunk, és azt kell, hogy mondjam, kellemesen csalódtam bennük, mert a GoogleMapen több negatív értékelést is olvastam róluk korábban. Elég volt előző este befizetni a 2500,- bahtos részvételi díjat a hozzánk legközelebb eső irodánál, és onnantól átadhattuk magunkat a szervezőknek. Reggel, atom pontosan érkeztek meg értünk a recepcióra, majd a tegnapihoz hasonló kisteherautóval kiszállítottak minket a tengerparti gyülekezőhelyükre. Ott egyenpólóba öltözött hosztesz lányok terelgették a vendégeket attól függően, ki milyen útra fizetett be, közben kávéval és gyümölccsel kínáltak. Nem kellett sokáig várni, hogy minden résztvevőt odaszállítsanak a különböző szálláshelyekről, és egy, angolul jól beszélő srác vezetésével, lesétáltunk a tengerpartra, ahol már várt minket egy nagy teljesítményű motorcsónak. Railay Beachen még beszálltak néhányan, így meg is telt a hajónk, körülbelül húszan lehettünk.

  Phi Phi (ejtsd: pipi) szigetekre már azóta vágyom, amióta egy ’90-es évekbeli, utazási magazinból megtudtam, milyen csodálatos szeglete a világnak. Ezután jött A Part című film, aminek köszönhetően rátalált a tömegturizmus, majd a Covid-lezárások. El lehet képzelni, milyen tömegek rohamozták meg a helyet, mióta újra megnyílt a nagyközönség előtt. Sebaj – gondoltam – ezt akkor is látnunk kell.

  A hajónk először egy hasadék előtt állt meg a szigetcsoport első szikláinál, amelynek jelentősége a rengeteg fecskefészekben rejlik. Szabályozott körülmények között próbálják fészekrakásra ösztökélni a villásfarkúakat, mert a kínai piac aranyárban vásárolja fel az általuk ínyencségnek tartott eledelt... Igen, még mindig a fészekről van szó, nem a madárról. Fene a gusztusukat.

  Következő állomásunk talán leghíresebb tagja a szigeteknek, Phi Phi Leh, annak is az északi oldalán bemélyedő öböl, ahol már tobzódtak a korábban, vagy a közelebbről indult csónakok. Remek alkalom nyílt egy újabb sznorkelezésre, mert a tenger itt koralloktól hemzseg. Kiosztották a búvármaszkokat és a mentőmellényeket, aztán ugrás! Utazott velünk három olasz hölgy, amolyan háziasszony típusúak (öreglány nem vén néni), akik nyilván valamelyik tengerparti városból jöhettek, mert lenéző mosollyal utasították vissza a mellényt, ami fenntarthatta volna őket a felszínen. Ennek az lett a következménye, hogy az egyikük két perc után visszaszállt a hajóra, mert megsérült a lába egy korál szirttel történt affér közben. A négy főből álló személyzet egészségügyi vészhelyzetért felelős tagja rögtön tudta, mit kell tennie, és dohányt (!) rakott a vérző sebre. (Gondolom, nem az elsősegély dobozból vette elő.)

  Türelmetlenül vártam, hogy végre továbbálljunk, és a sziget igazi látványosságához érjünk. A Maya Bay megközelítését már betiltották a tenger felől, a sziget szemközti partján építettek ki egy kikötőt. A lebegő mólón elektromos ordibátorral tereli a népet egy fickó, mint marhákat a vágóhídra. A szárazföldön aztán egy keskeny fahíd szolgál közlekedésre, ezzel is védik a környező növényeket. Rövid gyaloglás után egy tábla jelzi, hogy megérkeztünk, és hogy mit nem szabad csinálnunk az ittlétünk alatt. Valószínű, csak a szelfi megengedett, mert a tömeg ott zsúfolódik a parton, mint fókák a jégtábla szélén, és különböző szögből fotózza magát, vagy a párját. (Mondjuk, mi is.) Bármennyire is illúzióromboló a turistaáradat, sikerült néhány meghitt másodpercet átélnünk (könny azért nem volt), és már indulhattunk is vissza a találkozópontra. Félórás sorban állás után búcsút intettünk Phi Phi Leh-nek és a jóval nagyobb Phi Phi Donon kötöttünk ki. Itt már szállodák is vannak, és éttermek, melynek egyikében, büféasztalról elfogyaszthattuk az útárban benne lévő ebédünket.

  A visszaúton még megálltunk „Bamboo-szigeten”, ahol nincs bambusz, és „Monkey- szigeten”, ahol volt majom, csak nehéz volt eldönteni, hogy a fényképezőgép melyik oldalán. Végül is azt kell, hogy mondjam, nem bántam meg ezt az utat, egész nap friss levegőn lehettünk, és a tömegturizmus egy teljesen új dimenzióját tapasztalhattuk meg. 

Az árban itt is, ahogy Csabinál, benne volt a nem olcsó nemzeti parki belépődíj, és a korlátlan üdítőfogyasztás.

Hong-sziget

  Ha egy szigetet láttál itt, az összeset láttad. Végül is miről szól? Kiáll a vízből egy domb, amit fák lepnek el. Tartozik hozzá homokos part türkizkék tengervízzel meg néhány szikla, ennyi. Mi mást nyújthat Hong, az eddig látottakhoz képest?

  Ez nagyjából olyan, mintha láttuk volna Botticellitől a Vénusz születését, és már nem is lennénk kíváncsiak a többi festményére. Vagy próbáld meg azt mondani egy AC/DC rajongónak, hogy hallottad már Back in Blacket, az összes többi szám ugyanolyan: tolják a kettő-négyet és rekedt hangon énekel a sapkás muksó.

  – Hong-szigetet látni kell, ha már idáig elzarándokoltam – mondtam magamnak és Csabinak, akinek először nem nagyon akaródzott odavinni bennünket, de aztán sikerült szerveznie további utastársakat, így mindannyiunknak megérte az útiköltség.

  Ugyanazzal a long tail boattal indultunk útnak, amivel a Négy-sziget túrára is mentünk, csak ezúttal dugig volt tömve honfitársakkal. (Szerencsére a söradag mennyisége is nőtt a hűtőládában.) A kikötő melletti hegyet megkerülve, elcsónakáztunk a király nyaralója előtt, amit egy komplett gyalogos század véd, pedig őfelsége alig tartózkodik itt. Csabi mesélt a szigeteket korábban belakó „tengeri cigányokról”, és mutatott egy-két üreget is, ahol évszázadokon át laktak. Utána olvastam: ezek a vízi nomádok akár tíz percig is kibírják egy levegővétellel a víz alatt és a gyerekeik úgy látnak a tenger mélyén, mint egy delfin.

  Amikor elértük Krabi északi határán lévő szigetcsoportot, előbb kisebb szigeteken kötöttünk ki, ahol a vízben tespedtünk, vagy körbejártuk a területet. Az igen hangulatos  Laolading-szigeten pedig elfogyasztottuk a már jól ismert ebédet. Ezeken az apró szigeteken jóval elviselhetőbb a látogatók száma, így a motorcsónakok sem torlaszolják el teljesen a kilátást.

  A fő látványosságot, Hongot, rutinosan, délutánra hagyta Csabi, amikorra a turista hordák nagy része már levonult. Megmásztuk a néhány éve átadott kilátót, ami a 109 m magas hegycsúcsra visz fel egy vaslépcsőn, majd az itt termelt, nem kevés verítéket, a strandon öblítettük le külsőleg és belsőleg egyaránt.

  Most kellene valami összefoglaló félét biggyesztenem a történet végére, de kérem, tekintsen el ettől az olvasó, mert ebben az országban többnyire olyan élménnyel találkozik az ember, amit látni kell, nem pedig olvasni róla.

Még több Thaiföld itt.

Kanári-szigetek

Magam részéről lezártam a Covid-korszakot. Leginkább azért, mert a 2019-ben vásárolt repülőjegyemet, a többszörös járattörlések után, végre lelakhattam. Más kérdés, hogy az akkor befizetett összeg a Zöld-foki-szigetek helyett (5500 km) most már csak a Kanári-szigetekig (3800 km) volt elég a TAP, portugál légitársaságnál. Sebaj – gondoltam – úgyis már több mint húsz éve nem jártam arra.
  A költségeket tovább növelte, hogy a portugálok már nem indítanak Budapestre járatot, így Bécsből kellett startolnunk, és a 11 órás lisszaboni átszállás miatt egy-egy éjszakát is el kellett töltenünk a városban kényszerből. Ráadásul ezek a déli népek nem kapkodják el a reggeli felkelést (az első metró fél hétkor indul csak útnak), ezért még taxiköltség is növelte a terheket. Na, de sebaj! Fő, hogy élünk és nyaralunk!

Tenerife

A Kanári-szigeteken jó opció az autóbérlés, főleg, ha az ember nem csak a medenceparton óhajtja aszaltatni magát két héten át. Az első napra jutó költség mindjárt megtérült azzal, hogy kiváltottuk a taxit, ami a repülőtérről vitt volna a szállodáig nagyjából ugyanennyiért, de további napokon is kellőképp megdolgoztattuk a gépjárművet. Ha más nem, elugrottunk a legközelebbi Aldiba, hogy feleannyiért vásároljunk, mint a part menti mini-ábécében. Hosszas keresgélés után a Cicar tűnt a legjobb kölcsönzős cégnek, és nem csak azért, mert olcsóbb a nemzetközi láncoknál, hanem mert minden fontos „csomóponton” van irodájuk. Tehát, meg tudtam csinálni azt, hogy a reptéren felvett autót a kikötőben adtam le, majd áthajókázva Gran Canariára, egy újabb verdát vehettem át közvetlenül a kompról leszállva. Na, de ne rohanjunk ennyire előre.

  Köztudott, hogy Tenerifének, mint az itteni szigetcsoport legnagyobbikának a hotelei főleg a déli részre tömörültek a kedvezőbb klíma miatt. (Konkrétan tizedannyi csapadék esik, mint az északi részen.) Mi Costa Adejetől északra, egy kevésbé zsúfolt, ámde jóval kedvezőbb árú, partszakaszon találtunk egy szerény, visszafogott szálláshelyet, ahol átvészelhettük az első hetet.
  Az első napra csupán egy háromórás gyalogtúrát szerveztem bemelegítésnek, amin aztán úgy bemelegedtünk, hogy a későbbiekben csak autóval mentünk mindenhová.

  A Barranco del Infierno szurdok meglátogatása nem olyan egyszerű művelet, mint azt elsőre gondolnánk. A környezetvédelemre hivatkozva, korlátozzák a napi belépők számát, mintha mondjuk a Machu Picchun lennénk. Online kell időpontot foglalni, és előre kifizetni a 11,- eurós belépődíjat. Mindjárt az indulásnál ránk hozták a frászt azzal, hogy mindenkinek védősisakot kellett felvennie, és aláírni egy hosszú ívet, amiben elismerjük, hogy mindenért mi vagyunk a felelősek. (Néhány éve történt itt egy halálos baleset, és nem csodálkoznék azon, ha túraút karbantartóitól jókora összeget pereltek volna ki kártérítés címén.)

  A völgy oldalában futó ösvény azonban annyira jól kiépített, hogy a nagyim is végigcsoszogna rajta a járókeretével. A sisakra csupán a remek facebook-fotó miatt van szükség. Ahogy haladtunk beljebb a szurdok felé, a napsütötte kopár tájat felváltotta a buja, zöld növényzet, és megjelent egy patakocska is, aminek a kiindulópontjához, egy vízeséshez igyekeztünk. A drága belépőjegynek köszönhetően nincs nagy tumultus a célnál, cserébe viszont nem is kapunk Viktória-zuhatag élményt.

  Másnap egy könnyű reggeli után újabb útra indultunk el, melynek első állomásán a Los Gigantes monumentális sziklafalit bámultuk tátott szájjal. A majdnem függőleges kőfalak mintegy 800 méterre emelkednek ki az óceánból.
  Nem kisebb látványosság a Masca nevű hegyi falu, melynek lakossága csupán 90 fő, de az odalátogató turistákkal együtt több ezren tolonganak, hogy fotózhassák a közeli sziklaszirtet, melynek az óceán kék vize nyújtja a kontrasztot. Vállalkozó kedvűek egy kiépített ösvényen lesétálhatnak a partokig, de akinek vissza is kell jönnie a 4,5 kilométeres kaptatón, (mert mondjuk bérautóval jött), annak nem ajánlom.

  Csodás kilátópontokat érintve, a déli órákban érkeztünk meg Puerto de la Cruzba, ahol a sziget egyik fő attrakciója a Loro Park található. Bár ezt az állatkertet „papagáj parknak” keresztelte el az alapító német tulajdonos még 1972-ben, de a négyezer darab, 150 különböző fajhoz tartozó papagáj itt senkit nem érdekel. A gorillák, oroszlánok és számos állatfaj mellett a fő látványosságot a pingvinek, fókák, delfinek, gyilkos bálnák és egyéb vízi élőlények jelentik, az állatvédők nagy örömére. A show műsor előtt, egy animációs filmmel bizonygatják, hogy a befogott állatokat elhagyták a szüleik, és ha ők nem mentik meg szegényeket, már rég elpusztultak volna. (Ehhez képest, életfogytiglani medencefogság jutott nekik osztályrészül, hogy mi, emberek jót mulathassunk azon, hogyan dobálják magukat a beidomított állatok és fröcskölnek le mindenkit az első sorokban.)

  Tenerife fő látványossága mégsem egy pincébe zsúfolt, mesterséges vízalatti világ, hanem egy vulkanikus hegycsúcs, ami egész Spanyolország legmagasabb pontja. Turisták milliói kíváncsiak a Teide 3718 méter magas csúcsára, ezért itt is korlátozni kellett a látogatók számát, amit úgy értek el, hogy a teléferico (értsd: lanovka) díját arcpirítóan magas, 38,- euróban határozták meg, ráadásul erre is csak online lehet helyet foglalni (még akkor is, ha ezt többen a helyszínen teszik meg telefonjukról). Fent a hegyen aztán tehetünk egy rövid sétát, hogy a kopár köveket és a látóhatárt fotózzuk, de a csúcsra csak külön kísérővel, újabb bankjegyek leszurkolása ellenében mehetünk fel. Tériszonyosoknak ez utóbbi útvonalat nem javaslom, mert igencsak meredek az utolsó szakasz. Mint ahogy azt sem ajánlom, hogy valaki csak felfelé váltson jegyet a kötélvasútra, mert a parkolóig visszavezető út több mint nyolc kilométer, csúszós salakon.

  Másnap a sziget keleti és északi látványosságait igyekeztünk végigjárni. Nem nagy dolgokra kell gondolni, csak a szokásos: templomok, kilátók, természet és épített környezet. Elsőként a Candelariai Miasszonyunk-bazilika előtt parkoltunk le, ami azon kívül, hogy nem túl régi (1959), még csak nem is szép. Viszont, ha már parkolás, nem tudom szó nélkül hagyni, mennyit változott a közlekedés az elmúlt két évtizedben. Az autók száma megsokszorozódott, mióta utoljára Tenerifén jártam, miközben a rengeteg beépítés miatt, a parkolóhelyek száma egyre csak fogy. Komoly kihívást jelentett minden nap, hogy a szállodánk ötszáz méteres körzetében sikerüljön helyet találni az autónknak, és igaz ez minden településre. A fővárosban, Santa Cruzban egy fokkal jobb a helyzet, mert viszonylag közel a belvároshoz (1-2 km) egy hatalmas, ingyenes parkoló áll az autósok rendelkezésére, ahonnan a puhányabb fiatalok elektromos rollerekkel suhanhatnak tovább.

  A városi strand mellett találtuk meg az 1641-ben épült „erődöt”, ami leginkább egy masszív istállóra emlékeztetett. A közelében álló, és a hangzatos Castillo de San Juan Bautista nevet viselő vár sem sokkal nagyobb, mint egy ugrálóvár majáliskor. A „Fekete vár” kontrasztjaként emelték a vízparton hivalkodó, ultramodern Auditorio de Tenerife művészeti komplexumot, ami engem kicsit a Sydney-i Operaházra emlékeztetett, de csak nagyon kicsit. Mondjuk, nem is lehet összehasonlítani, egy Debrecen nagyságú várost egy hússzor akkora metropolisszal... Hacsak nem tolerancia szempontból. Merthogy ott jártunkkor éppen egy leszbikonferenciára készültek. Akárcsak Ausztráliára, a Kanári-szigetekre is igaz, hogy sokkal elfogadóbbak a mássággal kapcsolatban, mint a világ egyéb tájain (és akkor nem is olyan távoli helyekre célzok).

  Átsétáltunk az Afrika piacra (Cooperativa Mercado Nuestra Señora De África), mert az útikönyv szerint érdekes hely. Pont olyan, mint az összes piac: halárusok, zöldségesek és nyüzsgés. Állítólag hétvégenként kirakodóvásárral egészül ki, most csak néhány szuvenírárus kínálta a portékáit a szomszédos utcában.
  Valójában ennél sokkal több látnivalóról nem tudok beszámolni, de hát nem is Santa Cruz miatt mennek a nyaralni vágyók Tenerifére. A kanyargós, meredek városi utcákon felkapaszkodtunk egy kisebb barlanghoz (Cueva Roja), ami inkább csak egy üreg, semmi különös, nyugodtan kihagyható.

  Nem úgy a La Laguna nevű település, ami megtévesztő neve ellenére egy ötszáz méter magas, fennsíkra épült. A gyarmati stílusú, XV. századi óváros még az UNESCO illetékeseinek is tetszett, és felvették a világörökségek listájára. Az autót letámasztani itt sem könnyű, még a fizetős parkoló előtt is fél órát kellett sorban állni. Két történelmi jelentőségű épületet emelnék ki a sok középkori ház közül, az 1631-re felépült Casa de los Capitanes Generales-t, ami ma városházként funkcionál, és a Casa Salazart, ami a XVI. század óta püspöki palota, kivéve, amikor éppen leég, mint utoljára 2006-ban. Természetesen van egy katedrálisuk (Catedral de S.Cristobal de La Laguna) is 1511-ből, ami a 2014-es felújítás után került be a legek közé azzal, hogy az egyetlen székesegyház a világban, amely betonból és polipropilén szálakból (kupola) épült.

  A nap hátralévő részét a Macizo de Anaga hegységben töltöttük volna, egy jó ki sétával a babérlombú erdőkben, de eleredt az eső, és a látótávolság is kritikus szint alá csökkent, ezért nagy fájdalmunkra, a túra helyett vissza kellett térnünk a sziget déli oldalára, ahol a szálláshelyen húztuk meg magunkat egy ernyő alatt.

  Egy hét ott tartózkodás bőven elég volt, hogy megismerjük Tenerife főbb látványosságait és még egy kis D-vitamint is szívjunk magunkba. (Pont annyit, amitől otthon, a decemberi szürkeségben robotoló kolléganők már megpukkadnak.) Ezért áttettük a székhelyünket a szomszédos szigetre.

Gran Canaria

  Santa Cruzban két komptársaság verseng az utasok kegyeiért, hogy átvigye őket egy másik szigetre, vagy akár a kontinensre. Mi Olsenékat választottuk, ők 97 euróért utaztattak át kettőnket Gran Canaria északnyugati felén fekvő Agaete kikötőjébe, ami egy laza másfél órás hajókázást jelent. A jegyet már előre megvettük online, de nem muszáj ezzel bajlódni, mert pont annyiba kerül, ha a pénztárnál vesszük meg a jegyet, és finoman fogalmazok, ha azt mondom, nem volt telt ház. Agaetében átvettük az újabb bérautót, amivel körbeautózva a Komárom-Esztergom megyénél is kisebb szigetet (1532 km²) rögtön új szálláshelyünkhöz hajtottunk. A Kanárin mindenhol ingyenes és jól kiépített autópálya hálózat segítségével egy órán belül bárhová el lehet érni még úgy is, hogy betartjuk a sebességkorlátozásokat. Ezt amúgy érdemes is, mert elég sűrűn helyeztek el automata trafipaxokat az utak mentén.

  Szállodánk ablakából a Maspalomas-hoz tartozó Playa del Inglés-nél kezdődő homokdűnékre és egy pénisz alakú medencére nyílt kilátás, amiért egy csomó pénzt fizettünk, pedig alig tartózkodtunk a szálláson. (Otthon még romantikus ötletnek tűnt.) Hogy miért hívják „Angol strandnak” ezt a partszakaszt, hamar rájöttünk, amikor a közelben lévő, lepukkadt étterem- és szórakoztatókomplexumba leugrottunk körülnézni. A ködös Albionból idemenekülő nyugdíjasok, olcsó sangriával a kezükben múlatják itt a hétköznapjaikat, és a tengerpart is emlékeztetett az angol beach-ekre, már amennyiben, hogy a víz hideg, és az állandó szél a fülünkbe fújja homokot. Azért azt el kell, hogy ismerjem, a klíma sokkal kellemesebb, mint Nagy-Britanniában, de talán, mint bárhol máshol a világon. A hőmérséklet egész évben 20 és 30 fok között mozog, a szellő folyamatosan tavaszérzést sugall, és a napsütötte órák számában sem lehet panaszunk, legalábbis itt a déli oldalon. Nem véletlenül alakultak itt ki a Szaharát idéző homokbuckák, és az sem véletlen, hogy ide épültek a a legnagyobb szállodák és lakóparkok. (Talán kicsit több is a kelleténél.)

  Vasárnap, a strandokhoz közeli üzleteket kivéve, zárva tartanak a boltok, viszont ekkor rendezik meg Terorban a szokásos kirakodóvásárt. A kis hegyi falu zarándokhelynek számít, de a XVII. századi utcácskák ódon hangulata miatt is özönlenek ide a turisták, ezért, aki későn érkezik (tíz után), az még a fizetős parkolóban sem talál helyet. Teror másik nevezetessége a szigetet ásványvízzel ellátó forrás, amit 1916-tól palackoznak is. Minden vasárnap a templomtéren és környékén rendezik meg a vásárt (Mercadillo de Teror), ami nekem csalódást okozott azután, hogy több ömlengő bejegyzést is olvastam róla a neten. Néhány sajt- és mézárus mellett egy-két haszontalan kézműves termékeket árusító standból áll a helyi búcsú. Még a kürtőskalács sem maradhatott el, csak a cukornádból frissen préselt rumos italt áruló fiatalok utaltak arra, hogy Afrika partjaitól mindössze százötven kilométerre vagyunk.

  Innen egészen közel van egy másik kisváros Firgas, ami szintén vízforrásairól híres. És, hogy milyen kevés elég az unatkozó turisták idecsábításához? Elég, ha a patakot átvezeted a sétálóutcán, és egy kis vízlépcsővel dobod fel. De még jobb, ha festett csempékkel díszíted a közeli kerítéseket, mert az feldobja a fotót, és egy kis térplasztikán ábrázolod a környék szigeteit.

  A kanári szigetcsoport legmagasabb templomtornyával büszkélkedő San Juan Bautista templom már Arucas fő szimbóluma. A fekete lávakőből épült gótikus katedrális tornyai hatvan méteres magasságukkal emelkednek ki a körülötte burjánzó fehér lakóházak közül. Számomra csupán azért maradt emlékezetes, mert nem sikerült bemennünk. Vasárnap... Egy katolikus templomba...
  Létezik a városkában egy rum lepárló üzem, ami azt terjeszti magáról, hogy Európa legrégebbi ilyen intézménye. Mondjuk, ha az európai cukornád termelés volumenére gondolok, nem lehetett sok versenytársa. Az üzem vezetett túrán látogatható, de sajnos vasárnap zárva volt.

  Las Palmas nem csak a Kanári-szigetek legnagyobb városa, de még spanyolországi összevetésben is az előkelő kilencedik helyet foglalja el a maga négyszázezer lakosával. Ettől persze még nem hemzseg a látnivalótól, de a Santa Ana székesegyház mindenképp említést érdemel. A gótikus-neoklasszicista katedrális építése a XV. században kezdődött, de több, mint 300 év kellett hozzá, hogy elkészüljön. A fából készült erkélyekkel ellátott kerengője egyike azon keveseknek, amelyek fennmaradtak ebben a stílusban.

  A Vegueta, óvárosi negyed másik fő látványossága a Casa de Colón, mely épületegyüttesnek legrégebbi része a Plaza de San Antonio Abad és az Azbos nevű kápolna, ahol Kolumbusz Kristóf imádkozott, mielőtt folytatta volna útját Amerikába. Ezt sem megcáfolni, sem megerősíteni nem tudom, mert nagy örömömre sikerült Katát meggyőznöm arról, hogyha kihagyjuk a múzeumot, még strandolhatunk egyet délután.

  A helyi piacra (Mercado De Vegueta) csak néhány percet áldoztunk, mert egy kereskedőt leszámítva, az épület zárva volt. Kár, mert állítólag Európa tíz legszebb piaca közé választották valakik, valamikor. Sétáltunk egyet a Triana negyedben, de ott is csak a butikok és áruházak csukott ajtajai vártak, ezért visszaindultunk a maspalomas-i napsütésbe.

  Útba ejtettünk még egy látványos magaslatot, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílt a Caldera de Bandama beomlott vulkáni csúcsra. Gran Canaria északi és keleti része kipipálva.

  Másnap a déli és a nyugat régiót barangoltuk be, ami többnyire kilátópontjaival és épített látványosságaival hívja fel magára a figyelmet.

  Mindjárt itt van elsőként az Anfi del Mar nevű település, ami egy isten háta mögött falu volt a kilencvenes évekig, aztán jött egy norvég üzletember, és felvásárolta a Verga szurdok végén lévő telkeket, hogy egy luxus paradicsomot hozzon létre a tengerparton. Hogy mennyire komolyan gondolta a dolgot, képes volt a Bahamákról tizenegyezer tonna fehér homokot hozatni az öbölbe, csakhogy karibi hangulatot idézzen. De ez még semmi! A part közelében egy szív alakú szigetet is létesített az éttermének. Igaz, nem olyan látványos híd vezet át, mint a felcsúti kis szigetre, de hát mit várhatunk egy csóringer norvégtól, nem igaz?

  A másik mesterséges (de attól még látványos) nyaralóhelyet a Mogán völgyének végén építették fel. Puerto de Mogán egy jachtkikötő, ami köré egy „görög” falucskát varázsoltak. Láttunk hasonlót Balatonfüreden, ott nem aratott osztatlan sikert. Itt viszont passzol az óceán kékjéhez a fehér házfal és a mindent benövő bougainvillea harsány színei. Egy cseppet illúzióromboló a takarítószemélyzet látható jelenléte, mert ilyet Rodoszon ritkán tapasztalni, de ettől nem zavartatva, egy kellemes órát töltöttünk itt el egymás és egy fagylaltkehely társaságában.

  A hírhedt GC-200 hegyi úton felmentünk ameddig lehetett, nehogy lemaradjuk egy kilátóról vagy kuriózumról sem. Útközben lefotóztuk a „szivárvány sziklákat” és egy táblát, amivel a motorosokat ijesztgetik, hány kollégájuk halt meg a közelmúltban az itteni szerpentinen döntögetés közben. A délután további részében a lazulást választottuk, és lesétálunk a szállodánk előtti partra, ne csak klóros víz érje a testünket. Már éppen készültünk belevetni magunkat a sós habokba, amikor egy öregúr cammogott ki a vízből álló cerkával. Olvastam, hogy a környéken gyakran látni nudistákat, de ez a fickó annyira tájidegen volt a parton gyalogló fürdőruhás emberek közt, hogy elgondolkoztam, vajon lecsukhatná-e őt a rendőr, hiszen kiskorúak is tartózkodtak a strandon. Főleg, ha azt vesszük, hogy már azért éveket lehet kapni, ha valakinek pedofil képeket találnak a számítógépén. (Na jó, nem mindenki.)

  Ha már a fallosznál tartunk, rátérnék a következő napi túránkra, ami a sziget egyik jelképének is számító Roque Nublohoz vezetett. Szerencsére, jó korán indultunk, mert az utolsó helyet kaparintottuk meg a sziklákhoz vezető ösvény elején, és még a túraútvonalon sem volt tolongás. (Nem úgy visszafelé.) Könnyű gyaloglással elérhető a csúcs, ahonnan páratlan látvány tárult elénk.
  Nyugodtan mondhatom, hogy nyaralásunk fénypontja volt ez a kirándulás, és ahogy a mondás tartja, a csúcson kell abbahagyni.

Még több fotó.

Feltűnés nélkül kövess!

Végeztem a booking.com oldallal

Na, most lett elegem! Ott pusztuljon a booking.com, ahol van, én többet nem foglalok náluk.

Kevés olyan ügyfele lehet a fent említett weboldalnak, aki szinte indulás óta ügyfelük, és nem csak évi egy-két szállás erejéig duzzasztja a bankszámlájukat. Én ezek közé sorolom magam, de hiába a Géniusz szint, a folyamatosan sorban álló foglalások, ha még a legalapvetőbb üzleti normákat sem tartják be. Konkrétan, szerződést szegnek tudván, az ügyfél úgysem fog perelni néhány euróért.

Tudtad?
A booking.com-on keresztül foglalt szállásod 15%-kal kerül többe a jutalékuk miatt.

Korábban is volt már gondom velük, amikor a szállásra megérkezve, konkrétan nem várt senki és a portással bizonygattam, hogy elérhetetlen volt a tulaj, de a pénzemnek búcsút mondhattam. Az ügyfélszolgálaton csak annyit közöltek: a szállásadó másképp nyilatkozott... Ennyi. Amikor pedig leértékelni akartam azt a szállást, törölték a véleményemet.

Ezután már kizárólag hotelek foglalására használtam a rendszerüket, és ott is csak olyan szállodát választottam, ahol 24 órás recepció üzemel. Csakhogy most újabb meglepetéssel rukkoltak elő: az áprilisban 50 euróért lefoglalt szobámat két héttel az utazás előtt egyszerűen törölték. Ráadásul olyan értesítést kaptam, mintha én intéztem volna a törlést. Azonnal reklamáltam, mire közölte egy Barbara fedőnevű ügyintéző, hogy bocsi, de túlfoglalás miatt törölt a szálloda, ők csak annyit tudnak tenni, hogy felajánlanak helyette egy másikat. (Ez egy nagyságrenddel rosszabb hotel volt 87 euróért.) Mondom neki: milyen „túlfoglalás”, amikor most is lehet foglalni ugyanolyan szobát ugyanabba a hotelbe, ugyanarra az időpontra csak már 100 eurót kérnek érte. Kértem, hogy intézzék el a partnerüknél, hogy ne trükközzön, mert ez szerződésszegésnek számít. Erre már Erzsébet válaszolt, aki csak annyit írt, hogy márpedig ők helyesen jártak el, nagyon sajnálja.
Szétvet az ideg az ilyen ügyfélszolgálattól, ezért teljesen felesleges embereket fizetniük, mert az ügyfél-elégedettséget inkább rombolja, mint helyrehozza.
Mit tehet ilyenkor a kiszolgáltatott utazó? Maximum annyit, hogy kikerüli a foglaló oldalakat. Innentől egyszerű keresőnek fogom használni bookingot is, és amikor megtaláltam a megfelelő szállást, írok nekik közvetlenül.
Már meg is tettem...

Oslo

   Nyáron indított városi séták sorozatom újabb gyöngyszeme Norvégia fővárosa, amit egy üzleti út miatt kellett felkeresnem. Nem volt sürgős a dolog, ezért még a nyár elején a legolcsóbb, őszi időpontra foglaltam jegyet a Wizzairnél, és mivel csak kétnaponta jár arra gépük, a kényszerpihenőt egy városnézéssel tettem érdekesebbé.

  A magenta színű légitársaság viszont csak csalinak állította be az októberi kilencezer forintos jegyárat, valójában eszük ágában sem volt elindítani a gépet, hanem egy hónappal előtte egyszerűen törölték, amiről küldtek egy sms-t. Igen ám, de a korábbi járataira már csak hatszor annyiért lehetett jegyet váltani, későbbi meg nem is volt. A lefoglalt szállást sem engedték ugyanannyiért átfoglalni, csak majdnem dupla áron. Szóval, jól megszívattak, de végül rendben eljutottam a Gardermoen nemzetközi repülőtérre, ami ötven kilométerre fekszik Oslo központjától.
  A jó hír, hogy ennek a távolságnak a leküzdése mindössze huszonöt percet vesz igénybe a jól szervezett, helyi vonatközlekedésnek köszönhetően. Létezik egy öt perccel gyorsabb lehetőség is, mert a Flytoget gyorsvasút még azon az egy állomáson sem áll meg, ahol a „személy”, de ez nekem nem ért meg négyszeres árat.

  A központi pályaudvaron rövid zápor, 16 fok hőmérséklet és egy jégtáblába fúródott autó fogadott. A szállásom innen csupán két sarokra helyezkedett el, de más előnyét nem tudnám kiemelni. Pedig gyanakodhattam volna az Oslobox elnevezésnél... Talán közelebb jártak volna az igazsághoz, ha a Shoesbox nevet választják. A szoba, vagy inkább fülke teljes mérete nem haladta meg a 9 négyzetmétert, és abban már a fürdő is benne foglaltatik. Már amennyire fürdőnek lehet nevezni azt a zuhanyfülkét, amibe egy emberes méretű férfi csak úgy tudja betuszkolni magát, hogy a kiálló részeit leszorítja, nehogy az üvegajtó lemetélje.
  Nem sokat húztam az időt, ledobtam az ágyra a táskám (szekrény nincs), és kihasználva az előbújó napsugarakat, nyakamba vettem a várost.

  Elsőként abszolváltam a város új büszkeségét, az Operaházat, amit gyakran a Sidney Operával hasonlítanak össze, pedig csak annyi a közös bennük, hogy mindkét helyen visítoznak kimaszkírozott nők, és érthetetlen szöveggel dalolásznak öregedő urak. Kétségtelenül látványos a 2008-ban, az Oslo-fjord partjára felhúzott épülettömb, de ferde egyeneseket rajzolni egy papírlapra azért nem akkora mutatvány, mint mondjuk a Magyar Zene Háza tervrajza.
  Közvetlenül az opera mögött találtam rá a Munch múzeum formabontó, új otthonára. Gondolkoztam egy és fél másodpercig, hogy kihasználjam-e a szerda esti ingyenes belépési lehetőséget, de a tömeg láttán elment a kedvem, hogy eredetiben nézzem meg A sikolyt vagy más modern, norvég művészeti alkotást.

  Ennél sokkal bizarrabb látványban lehetett részem, az öböl túlpartján, ahol elvetemült északiak fürdőztek a 16 fokos tengerben. Mentségükre legyen mondva, hogy előtte a rakpartra telepített úszó szaunában puhára főzték a testüket.
  Még mindig nem ment le a nap, ezért úgy döntöttem, előre veszek egy másnapra tervezett programpontot, és a Karl Johans gatén (itteni Váci utca) felsétáltam a katedrálisig (Domkirke). Miután azt zárva találtam, elindultam egy hang irányába, ami reményeim szerint, egy buli helyszínre vezet. Hát, ahogy vesszük... A parlament (Stortinget) előtti térre lyukadtam ki, ahol éppen tüntetés zajlott. Már, ha tüntetésnek lehet nevezni azt, ha egy nő – az oslóiak teljes közömbössége mellett – folyamatosan beszél egy ordibátorba néhány, őt megtisztelő ismerősének és több száz rendőrnek, akik a kordonokon kívülről figyeltek éberen.

  Gondoltam, beküldök egy hambit vacsora gyanánt, de fejvesztve menekültem ki a Mekiből, amikor megláttam, hogy 2500,- Ft a legolcsóbb burger. A közértekben sem rózsásabb a helyzet. Ahogy megfigyeltem a legalapvetőbb élelmiszerek árát (pl. sör), három-, négyszerese az itthoninak. De például a legolcsóbb másfél literes ásványvizet mindenhol ezer forint felett árulják. Utoljára húsz évvel ezelőtt jártam Norvégiában, akkor sem volt egy olcsó hely, de a mostani árak átlépik a pofátlansági limitemet, úgyhogy beértem a szállodában egy automata kávéval.
  Másnap reggel – miután hamar elintéztem jövetelem eredeti célját – ébredező napsütésben vágtam neki a városnak, hogy újabb látványosságokat fedezzek fel vikingföldön. Első mozzanatként, kezemben a navigációval, majdnem leléptem egy villanyautó elé, olyan csöndesen suhant. De a legnagyobb veszélyt nem annyira az autók, mint inkább a rollerek jelentik. A nálunk is ismert kölcsönözhető rollinak itt komoly keletje van. Robognak úttesten, járdán, villamossíneken keresztül, egyedül a bicikliutat kerülik el nagy ívben. Ahogy megfigyeltem, sokkal kevesebb a bringás, és az itteni bubit szinte senki nem használja.

  Tiszta, rendezett utcákon át jutottam el az Akershus Festningnek csúfolt várig. A bejárat előtt ugyan két katona állta az utamat, de mint megtudtam tőlük, jó helyen járok, és tökéletes angolsággal útbaigazítottak. Egy parkon átvágva jutottam el a várfalig, ahol aztán táblák figyelmeztettek, merre szabad mennem, merthogy a XIV. századi erődítmény nagy része ma is laktanya. Az erődön belüli, XVII. században épített reneszánsz kastély csak nyáron látogatható, így csak megkerültem az épületet, majd néhány fotót kattintva, egy másik útvonalon elhagytam a helyszínt.

  Lesétáltam a kikötőbe, és jól megnéztem magamnak a Városházát (Rådhus), ami uralja a városképet. Az 1931-től húsz éven át épült monstrum, ma már nem mondható igazán szépnek, viszont csúnyának annál inkább. Engem egy hőerőműre emlékeztetett a Lábatlani Cementgyárban. Pedig nem akármilyen hely ez. Nagyterme olyan illusztris eseménynek ad otthont évről évre, mint a Nobel-díj átadás.
  Ha már az öreg vegyésznél tartunk (aki egyébként svéd), lencsevégre kaptam a Nobel-díj múzeumot is, aminek korábban a létezéséről sem tudtam. Még mindig a kikötőben poroszkáltam a környékbeli szigetekre induló hajójáratok és jachtok között, amikor elfogott az éhség. Beugrottam egy Coopba, hogy vegyek valami reggelinek valót. Itt Coop Megának hívják, gondolom a termékek árai miatt. Végül beszerezem egy buktát és egy konyhakész kapucsínót vacak ezerötszázért, és egy éhenkórász sirály társaságában, jóízűen elfogyasztottam egy közeli padon.

 Apropó pad: Beírok egy piros pontot a helyi önkormányzatnak a rengeteg kihelyezett köztéri ülőalkalmatosság okán. És hogy ne csak fikázzak mindent, el kell mondjam, hogy az egykori hajógyár helyén épült Aker Brygge negyed igencsak látványos fejlődésen ment át az elmúlt húsz évben. A norvég építészek szabadra engedhették a fantáziájukat, és extravagáns lakótömböket alakítottak ki a pénzesebb réteg számára. Abból pedig van itt jócskán. Norvégia egy főre jutó jövedelme hatszorosa a miénknek, de az emberi fejlettségi indexe (HDI), amibe sok egyéb mellett az információs fejlettség, az emberi jogok érvényesülése és a jövedelmi egyenlőség kiegyensúlyozottsága tartozik, világelső. Oslóban a személygépkocsik 80 százaléka már elektromos meghajtású, és ahogy néztem, majdnem minden tizedik Tesla, amiről tudjuk, hogy valamivel többért mérik, mint a Suzukit. Na, de hát itt egy takarítómunkás is megkeresi a nyolcezer forintot óránként, és az átlagkereset nettó másfél millió forint egy hónapra.

  Hogy a király, V. Harald mennyit visz haza havonta, azt nem tudom, de a kecóját csak takarítatni egy vagyon lehet. A Det kongelige slott felújítására persze az államtól kért pénzt, de legalább azzal hálálja meg, hogy ott is lakik, nem úgy, mint elődei. A XIX. század első felében épült palota csak nyáron látogatható, amiért nem bánkódtam, mert 145,- koronát spóroltam meg minden lelkiismeret-furdalás nélkül. (Most negyvennel kell szorozni.)
  A parkon átvágva, eljutottam a Nemzeti Színház és az Egyetem impozáns épületeihez, amikor még mindig csak dél volt. Lerogytam egy újabb padra, és azon elmélkedtem, miért kell a norvégoknak ennyire túltolni a píszíséget. Az, hogy nem vagyok rasszista, és toleránsan viszonyulok a mássághoz, elég, ha én tudom, nem szükséges folyamatosan hangoztatni, mert pont akkor válok gyanússá. Szerintem... Vagy látott valaki olyan bigott gondolkodású embert, aki megváltoztatta a véleményét néhány zászló vagy plakát hatására?

  A parlament elől már elszállították a tegnapi kordonokat, új aktivisták jelentek meg, de ez már nem lépte át a rendőrség ingerküszöbét. A délután hátralévő részében céltalanul kóboroltam a város kijjebb eső pontjain, és megelégedve konstatáltam, hogy itt sem mindenki ül fenékig tejfölben.
  Most pedig hazamegyek és elkezdem szervezni a téli utazásunkat melegebb éghajlatra, hogy csökkentsek a rezsiszámlán.

Még több fotó itt.