Mexikó

avagy, egy társasút romantikája

Mindjárt az elején szeretnék eloszlatni egy esetleges félreértést. Ez a blogbejegyzés nem reklám, (nem kaptam kedvezményt az utazási irodától) egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni, milyen ma egy tengerentúli utazás csoportosan. Főleg, hogy mostanában a legtöbb blogger azzal menőzik, hogy fillérekből, hátizsákkal járja be az egzotikus helyeket, és persze egyedül megy mindenhová, mert úgy tudja igazán „megélni a látottakat”. Van azonban egy másik alternatíva is: rábízni magunkat egy profira, akik – helyi utazásszervező bevonásával – úgy tervezi meg rövidke szabadságunk mind a tizennégy napját, hogy a lehető legtöbbet lássunk az adott országból, optimális kényelem mellett. Nyilvánvaló, hogy a másokhoz alkalmazkodás jár némi lemondással, de ez a Fikatours bloggernek akár remek téma lehet utastársai rigolyáinak boncolgatása.
  Az AB Agro utazási irodára azért esett a választásom, mert korábban jó tapasztalatom volt velük, és mert az egyik legnagyobb vesztesei a 2020-as lezárásoknak. Szerencsére túlélték, így most úgy éreztem, rajtam a sor. Ezúttal ne a hotelfoglalási oldalakat és repülőjegy közvetítői portálokat hizlaljam az utazásunkkal, hanem egy magyar cég és annak számos alkalmazottja megélhetéséhez nyújtsak némi támogatást.

  Mindjárt a hétfő hajnali találkozón húztam egy strigulát az előnyök mellé: ha nem vagy még nyugger, biztos lehetsz benne, hogy egy ilyen úton az átlagnál fiatalabb életkorod cirógatja majd a hiúságodat, és erre még egy hatvanpluszosnak is van esélye. Talán ha három ember volt, aki még nem töltötte be az ötvenedik évét, és ebben már az idegenvezető is benne volt. Marcit egyébként már ismertük, tudtuk, hogy jól felkészült szakember, rábízhatjuk magunkat, csak győzzük befogadni a temérdek információt, amit ránk zúdít! Kiosztotta az utasbiztosítási kötvényeket, és egy információs füzetet, amit az iroda állított össze a látnivalókról.

  Becsekkolásnál ért az első pofon, amit nyugodtan a társas út rovására írhatunk. Az átszállással együtt, több mint tizenhárom órás repülőútra szétültettek bennünket az asszonnyal. Most nyilván többen értetlenül csóválják a fejüket, hogy mi ebben a pofon, de el kell, hogy áruljam, én szeretek a nejem mellett ülni. (Főleg, hogy ő leglelkesebb olvasóm.) Csakhogy, amikor egy utazási iroda – a legkedvezőbb kondíciókkal – lefoglalja a helyeket, még neveket sem tud megadni a légitársaságnak, ezért aztán intézkedni sem tud a helyek kiosztásáról. A KLM-nek (bár nem fapados járat) eszébe sem jut, hogy az azonos vezetéknevűeket egymás mellé ossza be. Mindegy, megoldottuk a fedélzeten egy hármas cserével a dolgot.
  Átugrom a várakozással együtt 22 órás utazás gyötrelmeit, mert elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi idő és kényelmetlenség kellett Kolumbusznak, ugyanennek a távolságnak a leküzdéséhez.

  A mexikóvárosi repülőtéren, a rengeteg szolgálatban lévő hivatalnok ellenére, egy órába tellett, míg átjutottunk az ellenőrzésen, pedig nem sokat vacakoltak. A Covid igazolás nem érdekelte a határőrt, csak a visszaútra szóló repülőjegyet kérte. Még jó, hogy az utazási iroda abból is nyomtatott egy példányt, különben azt hihetnék, hogy emigrálni szeretnék egy olyan országba, aminek fele annyi a GDP-je, mint nekünk. (Mert "Magyarország jobban teljesít".)
  A csomagok átvétele után első dolgom volt váltani egy kevés pénzt, mert ahogy olvastam, Mexikóban sok helyen nem fogadják el a bankkártyát, de van, aki még a dollártól is ódzkodik. Szerencsére a reptéren óriási a konkurenciaharc, több mint húsz pénzváltó ablakot számoltam meg. Érdemes volt elsétálni a távolabb esőkhöz, mert néhány pesóval többet kaptam a dolláromért. (Itt jegyzem meg: a városban elég kevés a pénzváltóhely és rosszabb árfolyamon váltanak.)
  Újabb pontot könyveltem el a társasút mellett, amikor ott állt a buszunk a kijáratnál, és nem kellett hulla fáradtan, transzferről gondoskodnom, vagy egy mérsékelt angoltudással bíró autókölcsönzőssel kínlódnom.
  Jócskán beesteledett, amikor a hotelbe értünk. Bezuhantunk az ágyba azzal, hogy mi már át is álltunk a hét órával későbbi időzónára...

Mexikóváros, Teotihuacan, Guadalupe

  Hát nem. Hajnali háromkor már kukorékoltunk és vártuk a nyolcórás indulást. Akarom mondani, először a hét órai reggelit. A középkategóriás hotel azonban nem kényeztetett el minket finomságok garmadájával, mindössze kétféle péksütemény, vaj, dzsem és kihűlt rántotta fogadott minket. Ezen kívül, ízelítőt kaphattunk két helyi jellegű ételből, amit meg is kóstoltam, de nem sikerült megállapítanom, mit töltöttek a féltenyérnyi lepénybe. Nem baj, úgyis fogyózok!
  A buszba szállva ért az első meglepetés, hogy ültek a helyünkön, pedig tegnap is már csak a negyedik sorba tudtunk lehuppanni. Semmi baj, jó nagy a busz és fele annyian voltunk, mint a férőhelyek száma. Csakhogy az éber utastársak, akik korábban felszálltak, úgy szóródtak szét, hogy mindenki egyedül üljön egy üléspáron (még házastársak is), így a busz hátuljába kényszerültünk. (társasút: -1 pont)

  A hírhedten szmogos, agglomerációval együtt 22 milliós Mexikóvárost szinte lehetetlen elhagyni a reggeli csúcsforgalomban. Egyik kerület követi a másikat, ahogy távolodunk a központtól, annál szakadtabb házak, roggyantabb ipartelepek váltják egymást. A táj változatos, kisebb hegyek és dombok követik egymást, mindegyik beépítve addig, amíg a telek dőlésszöge megengedi, és néha még azon is túl. A dombokon elhelyezkedő külvárosi telepek színes házainak lakói, gyakran kötélvasúttal (értsd: lanovka) ereszkednek le a völgybe, ahol aztán kisebb buszokon (értsd: marsutka) juthatnak el a város szívébe. A szerencsésebbekhez kifut valamelyik metróvonal felszíni toldása. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy New York után Mexico City-nek van a leghosszabb metróhálózata a kontinensen.
  Végül másfél óra alatt abszolváltuk a várostól északra eső, Teotihuacanig tartó hatvan kilométeres távot. A Mexikói-fennsík itt 2500 méter magas. Tíz órakor a nap már olyan erősen süt, hogy előkerültek a fejfedők, de a 25 fokos hőmérséklet és az alacsony páratartalom miatt kellemes kirándulóidőben indultunk el a parkolóból az olmékok által emelt piramisokhoz.

  Ennek a blognak nem tisztje, hogy részletesen beszámoljon a különböző indián kultúrák tündökléséről és bukásáról, de azért nem árt mindjárt az elején tisztázni, hogy a majákon és az aztékokon kívül jó néhány törzs itt hagyta a nyomát. Ilyenek voltak a toltékok és az olmékok is. A kutatók többsége szerint ez utóbbiak állnak nyerésre, már amikor Teotihuacan alapítóiról vitatkoznak.
  Segítségképp kijegyzeteltem a Közép-Amerikai térségben uralkodó nagyobb törzsek tündöklésének aranykorát.

• Olmékok: i. e. 16-4. század (Kultúrájuk példaként szolgált az utánuk jövő maják számára is.)
• Maják: 4-10. század (Leszármazottaik ma 6 millióan élnek.)
• Toltékok: 9-12. század
• Aztékok: 14-15. század. (Magukat mexikáknak nevezték.) (Ma élő leszármazottaik száma kb. 2 millió fő.)

  Ami biztos, hogy Teotihuacan városát már az időszámításunk előtt elkezdték építeni és az ötödik században több mint kétszázezres lakosság tobzódott a ma is látható piramisok környékén. A Nap piramis mellett haladtunk el, ami egy 63 m magas csonka gúla és roppant tömegével a legnagyobb feltárt piramis a kontinensen. Ennél fotogénebb testvérét a Hold piramist a Holtak útja végében találjuk. Ezt a nevet még az aztékok adták neki, akik – amikor felfedezték az elhagyatott várost – azt hitték, hogy temetkezési helynek használták elődeik az út menti építményeket. Ma már tudjuk, hogy csak vallási szertartási célokat szolgáltak a lapos kőemelvények. Ne legyenek kétségeink, nem misebort kortyolgattak itt a papok, sokkal inkább fejeket vágtak le és szíveket téptek ki, hogy aztán a lépcsőn legurítva imponáljanak isteneiknek. Bár, ha úgy vesszük, ebben az esetben is stimmel a Holtak útja elnevezés.

  A covidveszélynek „hála” a máskor tömegek látogatta (évi kétmillió) világörökségnél alig lézengtek a turisták. A grandiózus teret áthatotta a sípárusok muzsikája. Márpedig árus akad itt szép számmal. Legtöbbjük kedvelt szórakozása, hogy speciális „körtemuzsikájukkal” jaguár üvöltés hangját imitálják, ijesztgetve a gyanútlan látogatót.
  Áhítattal merültünk el az építmények szépségében és hallgattuk Marci előadását, aki annyi információt tömött a fejünkbe, mintha ebből készülnénk megírni a szakdolgozatunkat. (Ezúton kérek elnézést tőle, ha valamit rosszul idéznék.)
  Nem úsztuk meg a helyi kézműves bolt meglátogatását sem. A turistabuszokra berendezkedett kereskedés udvarán rögtönzött bemutatót kaptunk, mi mindenre lehet felhasználni az agávét a tequilagyártáson kívül. Rostjait mind a mai napig felhasználják kötélgyártásra, de ha elég ügyesen fejtünk le belsejéből egy réteget, akkor egy selyempapír vékonyságú anyagot kapunk, amire elkezdhetjük felírni a kódexünket, hogy aztán majd a spanyol hódítók módszeresen elégethessék azokat. Itt találkoztunk először obszidiánból csiszolt késsel, merthogy szerencsétlen indiánoknak nem sikerült felfedezniük a vasat, így ebből az üveg keménységű, vulkanikus kőzetből farigcsálták szerszámaikat.

  A városba vezető visszaúton szerencsére feloszlott a reggeli dugó, így zökkenőmentesen eljutottunk a Guadalupei bazilikához, ami a világ leglátogatottabb Mária-kegyhelye. Az 1976-ban megnyitott, vitatható szépségű székesegyház bejáratával szemben szálltunk ki a buszból (+1 pont) és pillanatokon belül elérhető közelségbe került Mexikó legértékesebb vallási ereklyéje, Juan Diego tilmája (indiánköpeny) a Mária-képpel.
  A sztori leegyszerűsítve annyi, hogy ez a Diego az első indiánok egyike volt, aki áttért a keresztény hitre, miután néhány ferences rendi szerzetes meggyőzte őt. Hálából megjelent neki a Szűzanya, nem is egyszer. A püspök eleinte nem vette be történetét. Bizonyítékot kért tőle a hit felszentelt követe. 1531-ben aztán, egy szép tavaszi napon, Diego hetykén a püspök elé vetette köpenyét, amelyen ott tündökölt Mária egész alakos képe, összekulcsolt kezekkel.

  Ezt a „tilmát” nézhettük meg az új bazilika alagsorában kialakított leselkedő helyről. A folyamat úgy zajlik, hogy a belépőjeggyel elindultunk lefelé egy lépcsőn, majd négy sorban mozgójárda fogadja a látogatókat, és csak annyi idő van bámészkodni, amíg a mozgójárda végére nem érkezünk. A fél perc alatt, viszont annyi fotót készíthettünk, amennyit csak akartunk. Eközben a templomban javában zajlott a mise. A hívők persze végig látják a szent ereklyét, de aki lekésett, annak bizony sorba kell állnia, hogy a következő szertartásra beengedjék.
  A betongyűrű formájú modern épület mellett áll a régi bazilika is, amit egyszerű templommá minősítettek azóta, hogy az ereklyét új helyére szállították. Nemcsak az egyre növekvő zarándokok száma miatt volt erre szükség, hanem mert a folyamatosan süllyedésben lévő várost gyakran sújtják komoly földrengések, és nem jó ötlet hívők tömegeit egy csálén álló templomba tömöríteni, még ha hisznek is Mária gondviselésében. A közeli Pocito kápolna előtti földnyílás jelzi, mennyire komolyan kell venni a Kordillerák alatt húzódó törésvonalakat.

  A kápolna mögötti dombon kialakított parkban, csobogók és virágágyások ölelésében ámuldozhatunk egy szoborcsoporton, ahol indiánok és fehérek együtt adóznak Szűzanya tiszteletének, miközben churros illatfelhő kúszik be az elárusító bodegák irányából.
  A nap hátralévő részében a belvárosban csalinkáztunk, még mindig csoportosan. A Szépművészeti Palota elől indultunk, melynek érdekessége, hogy a tetején magasodó szobor, a színpadot elválasztó speciális üvegfüggöny és a terem áttetsző mennyezete, mind magyar művészek alkotása.

  Átellenben található az ötvenes években emelt Latin-Amerika torony, ami sokáig a legmagasabb épülete volt Mexikónak, de 1973-ig a világ legnagyobb épületeként tartották számon a ráktérítőtől délre. (Bármiből lehet „leget” kreálni, csak kreatív kritériumokkal kell szűkíteni a lehetséges vetélytársak számát.) A téren éppen demonstráció zajlott a nők egyenjogúságának elismeréséért, ami régóta kedvenc téma a városban. Nagy hátránya, hogy mindenhová felfirkálják a rózsaszín logójukat.
  Mexikóváros „Váci utcája” (Av Francisco I. Madero) 700 m hosszú és Zócalo téren ér véget, amit szintén a legnagyobbak között emlegetnek, de nem tudom, milyen szűrők alapján, mert csak magam fél tucat nagyobb főteret láttam. Persze ez mit sem von le értékéből, ami az, hogy itt fekszik az 1523-ban épült Nemzeti Palota és a Szűz Mária Székesegyház (Catedral Metropolitana). Ez utóbbiba be is tudtunk menni és megcsodáltuk a spanyol katedrálisokra jellemző ornamentikát. Az 1524-es építkezést az itt található azték piramis templom helyén, annak köveiből kezdték meg. Mentségükre legyen mondva, húsz év elteltével az egyházi hatóságok elrendelték a katedrális bővítését, hogy a spanyolok mellett az indiánok is használhassák templomként.

  Az egykori azték fővárosból, Tenochtitlánból mindössze egy régészeti ásatás tárt fel maradványokat a közelben, ahol néhány maketten ábrázolták, hogyan nézhetett ki az egykori birodalom központja.

Xochimilco, Coyoacán

Tenochtitlánt 1325 táján alapították azték törzsek a Texcoco-tó egyik szigetén (a mai Mexikóváros helyén). Ahogy a város fejlődött, feltöltésekkel növelték az eredeti szigetet, és újabbakat is építettek. A kitermelt iszapból termékeny, kisebb szigeteket alkottak növénytermesztés céljából. Ennek a tradíciónak maradványait látogattuk meg Mexikóváros Xochimilco nevű kerületében. Nem akarom a vadnyugat Velencéjének hívni a területet, mert kissé elcsépelt lenne, inkább használom a Mexikó Giethoornja kifejezést, mert engem a holland falucskára emlékeztet a csatornáival és virágos kertjeivel, csak ez teljesen más. Ez olyan mexikói. Kissé kopott, jócskán gazos és turista hordákkal terhelt.

  A csónakok viszont igazi fotócsemegének számítanak. Nem győztünk ámulni a tarka festésen, a csicsás homlokzaton és a csónakosok leleményén, ahogy hosszú, bambuszrúdjaikkal kinavigálnak a kikötői káoszból a nyílt vízre. A csónakos fiú mellé kaptunk egy helyi „utastársat” egy nyakláncárus hölgy személyében, aki végig kísért másfél órás utunkon abban a reményben, hátha valamelyikünknek kedve támadna a bizsuvásárláshoz. És milyen igaza volt. Minden csoportban vannak vásárlási kényszerrel küzdő hölgyek, akik nem bírnak ellenállni néhány színes üveggolyónak, mert az itt nagyon olcsó. A mi kompániánkban több ilyen is akadt. Amúgy az árusok errefelé nem tolakodóak. Egyszer megkérdezik, hogy nincs-e szükségem sombreróra, vagy egy maja uralkodó halotti maszkjának másolatára, de ha elhárítottam a közeledésüket, nem görcsölnek tovább, mint keleti kollégáik.

  A vízi utakat használják helyiek is közlekedésre és áruszállításra, de megtörtént, hogy egy főtt kukorica árus oldalazott a csónakunkhoz, kínálgatva portékáját. Kisvártatva egy másik hajó közeledett felénk és talpig mariachinak öltözött zenészek ugráltak át a hajónkra, majd csaptak a húrok közé. Ezt nyilván a helyi iroda rendelte meg nekünk, mert a néhány perces produkció után a kíséretünkre rendelt hölgy rendezte a költségeket. Akármennyire is megrendezett, műbalhé ez az egész hajókázás, összességében jó móka volt.

  Frida Kahlo talán a legismertebb mexikói festőnő nem mindennapi külseje és viszontagságokkal teli sorsa miatt is. Az utazás előtt – ráhangolódásképp – újra megnéztük az életéről szóló filmet, így, amikor a ma múzeumként funkcionáló házuk elé értünk, nem csodálkoztam, hogy a látogatók sora az utcán kígyózott. Hiába volt pontos időre foglalt belépőjegyünk, így is fél órát kellett várni, míg sikerült bejutni. A bejáratnál a szokásos lázmérés és kötelező kézfertőtlenítés várt, de egy meglepetéssel is szolgáltak a tulajdonosok. Ha fotózni is akarsz, fizess még harminc pesót, és ragassz ki egy matricát magadra, hogy az éber csőszök lássák, lecsengetted az extra sarcot. Bent aztán megy a totyogás és a másfél méteres követési távolság szigorú ellenőrzése. A leghíresebb képei többnyire a világ neves képtáraiban tekinthetők meg, de itt is lógott szép számmal a szürrealista alkotásokból. Ahogy férjének, Diego Riverának (az ötvenes évek legfelkapottabb mexikói festője) a munkáiból is lehet találni néhányat. Szép nagy ház, biztonságos belsőudvarral, nem csoda, hogy sokáig sikeresen tudták bújtatni kommunista elvbarátjukat Trockijt. Néhány szobát berendeztek eredeti bútorokkal és Frida sokat mondó tárgyaival, majd a végén az elmaradhatatlan shop, ahol emléktárgyakat vásárolhatnak a művésznő rajongói.

  Coyoacán negyed Mexikóvárosnak az elegánsabbnak tartott környéke. Nem mondom, láttunk néhány impozáns villát (kőfalak és szögesdrót tekercsek mögött), de az összkép alapján nem jött meg a kedvem, hogy oda költözzek. Általában a fővárosról elmondható, hogy nagyon szegényes. Bár az utcákat rendszeresen felsöprik és a szemetet is elhordják, mégis olyan piszok érzése van az embernek. Mocskosak az épületek ablakai, koszosak és lepukkadtak az autók, az emberek porlepte lábbelijei viseltesek, és még életükben nem láttak cipőkrémet. Minderre rátesz egy lapáttal a villanyvezeték erdő és az eget gyakran elhomályosító szmog. Bár ez utóbbi azért nem tűnt olyan vészesnek, mint ahogy a híradások kommunikálják.

  Kaptunk egy óra szabadidőt, és amíg mások a közeli piacot kutatták át újabb kincsek után, mi kiültünk egy étterem teraszára, hogy kulináris örömökhöz juttassuk kiéhezett gyomrunkat. Miután rögtön egy galambszar landolt a vállamon, áthelyezést kértünk a fedett részre. Csakhogy a bájos pincérlányka nehezen értette mit akarok, mert híján volt az angol nyelv ismeretének, és az én spanyol tudásommal csak a galambot tudtam volna lefordítani az ürüléket már nem. Végül megoldódott a helyzet, mert amíg beszélgettünk, a felettünk terebélyesedő lombkoronából újabb fehér folt pottyant az asztalra, egyértelművé téve a problémát. De, hogy a lényegről is szó essék: végül ettünk egy levest, két tányér finom és bőséges ételt, aminek máig nem tudom a nevét, és ittunk mellé két sört. Ezért fizettünk nagyjából ezer pesót, ami egy otthoni erős-közepes ár lenne, de itt ennyiért már a környék legmenőbb csehójában falatozhattunk.

  Az itteni élelmiszerárak amúgy hasonlítanak az otthonira, de ezt leginkább csak a kólán és a csipszen tudjuk összehasonlítani, mert a disznósajtot, és a túrórúdit hiába keressük a polcokon. A legelterjedtebb bolti hálózat az Oxxo is csak italokat, kávét és nasit árul. Minden nagyvárosban vannak hipermarketek, ott nyilván nagyobb a választék, de a kínálat annyira amerikai, hogy gyakran éri csalódás az európai utazót. Amiben nagyon erősek, az a zöldség kínálat (a gyümölcsválasztéktól nem voltunk elájulva) és a péksütemény. A legtöbb üzletben az a rendszer, hogy egy alumínium tálcát markolunk fel a bejáratnál, és mint ahogy az önkiszolgáló étteremben, felpakoljuk rá, amit meg szeretnénk venni, majd azzal megyünk a pénztárhoz.

Puebla

  Mielőtt még nekivágnánk hosszú, piramisokkal szegélyezett kulturális utazásunknak, nem árt, ha megismerkedünk az itteni őslakosok múltjával. Erre mi más lenne a legalkalmasabb hely, mint a Mexikói Nemzeti Embertani Múzeum, ahol 44 ezer négyzetméteren csodálhatjuk meg a Kolumbusz előtti kultúra kőbevésett maradványait. Nem részletezném a grandiózus kiállításon látottakat, csak egy dolgot emelnék ki, hogy itt kaphattuk lencsevégre azt a híres, nevezetes azték naptárt, aminek kicsinyített változatát gyakran látjuk jósoló automaták homlokzatán. Az amerikai kontinens legrégebbi írott anyagaként számon tartott 3,6 m átmérőjű bazaltkorong jóval nagyobb, mint azt elképzeltem, mégsem láttam rajta kristály tisztán, hogy akkor most hányadika van, de még az aktuális világvégére sem találtam utalást.

  Felhőkarcolók között, az attraktív Pasaei de la Reforma sugárúton sétáltunk vissza buszunkhoz, amely a Függetlenség-emlékmű lábánál várt ránk, és megkezdtük utazásunkat Puebla városába.
  Hogy mennyire nagy város ez a Mexico City, csak most éreztem igazán. Órákig tartott, míg elhagytuk a lakott települést. Az utak állapota hagy némi kívánnivalót maga után, de a járművezetők előtt le a sombreróval! Én még ilyen déli országot nem láttam, ahol nem nyomják izomból a dudát, és nem akarja minden autós maga mögé utasítani a közlekedés többi résztvevőjét. Urambocsá’ még a zebra előtt is megállnak, ha gyalogos készül átmenni. Ha több lett volna a Volvo, már azt hittem volna, Svédországban vagyunk. A gyalogosok is fegyelmezettek, szinte mindenki visel maszkot, pedig szabadtérben nem lenne kötelező. Kerékpárost elvétve látni, de még a motorosok száma is elenyésző a város méretéhez képest.

  Puebla nagyon más. Elsőre egy bájos kisváros arcát mutatja színes házsoraival, hangulatos tereivel, pedig egy másfél milliós iparvárosról beszélünk. A főtéri dóm és a városháza akár egy andalúz városka központjában is állhatna. A sétáló utcában elegáns butikok és olcsó cipőboltok váltják egymást. A fő látnivaló viszont a Szent Domonkos templomhoz tartozó barokk oldalkápolna gazdagon faragott és aranyozott borítása. Ide ingyen benézhettünk, csak azt kellett megvárni, amíg annyi látogató jön ki a templomból, ahányan a csoportban vagyunk. Komolyan veszik a távolságtartást. Mondanom sem kell, itt is csak hőmérés és fertőtlenítés után engedtek be.
  Hotelünk a belvárosban volt és a negyedik emeleti étterméből rálátás nyílt a békésen pöfékelő Popocatépetl vulkáni csúcsra. Kell ennél szebb napzárás?

Cholula piramis

  Komoly gondom van ezzel a piramissal. Jöhetnek nekem azzal a szöveggel, hogy 180 ezer négyzetméter alapterületű, meg hogy térfogata alapján a legnagyobb, ez valójában akkor is csak egy domb. Elhiszem, hogy vannak alatta kövek, hiszen a déli oldalon feltártak egy szakaszt, de ez akkor is olyan, mintha én lemutatnék a földre otthon, hogy tessék, ez itt a Pannon-tenger, tele ősbálna csontvázzal. Csak most éppen föld takarja... Ráadásul azzal hergelik a kedélyeket, hogy a 154 hektárnyi történelmi lelőhelyből csupán hatot tártak fel. Tessék szólni, ha majd végeztek a munkával, és akkor visszajövök ámuldozni! Elképzelni otthonról is eltudom a karosszékemből.

  Megmásztuk a dombtetőre vezető utat, hogy egy jelentéktelen spanyol templomot megnézzünk, aztán irány vissza a fővárosba!
  Na jó, elmesélem, valójában min húztam fel magam. Ismét elfoglalták a helyünket, pedig ez már a jármű hátsó harmadában volt. Az oka, hogy egyik utastársunknak már korán reggel szemet csípő izzadságszaga volt a busz elején, ezért néhányan hátra költöztek.
  Ezen a ponton kénytelen vagyok egy nagy mínuszt bekönyvelni az utazási irodának, mert máshol már régen találtak megoldást az ülésvitákra. Az idegenvezetőnél van egy lista a résztvevők jelentkezési sorrendjéről, és ez alapján lehet felszállni a buszra. Aki korábban fizetett be az útra, előbb választhat. Korrekt, nem? Az utastárs ideológiáját pedig, hogy „nincs foglalt hely” még a második nap elfogadtam, de amikor már három napja mindenki ugyanott ül, akkor kissé sántít ez az érvelés. Juszt sem fogok hajnalban ott toporogni a buszajtónál, hogy kikönyököljek magamnak egy jobb helyet! (Inkább itt nyafogok a blogon.) 

  Akik jártak már társas úton, bizonyára ráismernek azokra a karakterekre, akik szinte minden csoportban felbukkannak. „Büdöskénél” már csak egy zavaróbb figura van, az „okoska”. Ő mindent jobban tud, mindenről van véleménye és folyton kiegészíti az idegenvezetőt. Elmaradhatatlan „kellékei” egy ilyen útnak a notórius késők. Újra és újra elkésnek a megbeszélt időpontról és még csak nem is érzik, milyen gáz, hogy egy busznyi utas vár rájuk. Aztán ott vannak a masszív dohányosok és a vizelettartással küszködők, akik miatt óránként meg kell állni. A fázósak, akik képtelenek egy pulóvert, vagy egy kendőt magukra tenni a légkondicionáló ellen, inkább letekertetik a klímát, hadd pusztuljon, akinek melege van. Végül nagy kedvencem a „folyton pofázós”, aki miatt nem hallom a buszban, mit mesél az idegenvezető.

  Egy ilyen illusztris társaságban tértünk vissza Mexikóvárosba, ahol mindössze egy program maradt hátra: Diego Rivera néhány falfestményének szemügyre vétele. Frida Kahlo egykori férje világhírnévnek örvendett már a saját korában is, és közismerten kommunista nézeteket vallott. Az Oktatási Minisztérium árkádjai alatt megtekinthettük igazi szocreál stílusban készült freskóit, ahol a burzsoázia képviselőit ellenszenves, dagadt embereknek ábrázolja, míg a nép gyermekeit, indiánokat és fehéreket szimpatikus, dolgos figuráknak. Nem tudom megállni, hogy ne kritizáljam Riverát, és a kormány megrendelésére készült képeit. Az Európában tanult, tehetséges Diegót, hazatérése után, állami megrendelésekkel tömtek ki, amikor is nagyüzemben tolta a mexikói kultúrát ábrázoló alkotásait. Ezek engem sokkal inkább emlékeztettek a naiv művészek munkáira, mint egy, a Párizsi iskolán nevelkedett festőére, aki barátai közé sorolhatta Modiglianit. Ebből aztán jól megszedte magát, és hatalmas házat építtetett Mexikóvárosban, majd három évre az Egyesült Államokba költözött, hogy onnan hirdesse a Szovjetunió igéit...
  Az este leszállta előtt, szabadprogram keretében elsétáltunk a hotelhez közel eső kínai negyedbe, ami valójában csak egy utcaszakaszt jelent lampionokkal és éttermekkel. Igazi kínait még nyomokban sem láttunk, csak a burritó tekercseket tavaszi tekercsek váltották fel mexikói vendéglősök.

Sumidero Canyon, San Cristóbal

  Hajnalban keltünk, hogy elérjük az Aeromexico belföldi járatát, ezzel átugorva mintegy ezer kilométeres távot, hogy aztán Tuxtla városában landoljunk. A repülőtéren kisebb kellemetlenséget okozott csoportunk maszktagadó, renitens tagja, a maszkellenállás Che Guevarája, aki többszöri felszólítás ellenére is csak tokatartóként viselte ötven forintos sebészeti maszkját. Csakúgy, mint társasághoz tartozó legidősebb hölgy, aki nyilván szeret veszélyesen élni. Nem mindenki vállalja az egészségkárosodás kockázatát, mert többeknél megfigyeltem, hogy vízszintesen tartják szájuk elé a telefonjukat, mint valami zsíroskenyeret, amikor beszélnek. Viszont, ha nem hallják a vonal túlsó feléről válaszolót, akkor szintén vízszintesen halántékukhoz emelik a készüléket, mert így biztos nem okoz agyrákot. Agyrém...

  Tuxtlában újabb busz várt ránk és ugyanaz a helyi idegenvezető hölgy, csak már egy kissé könnyedebb ruhában, mert Mexikó legdélibb tartományában, Chiapas-ban jóval melegebb az idő, mint a fővárosban. Rövid utazás után értünk el a környék fő látványosságához, a Sumidero Canyonhoz, ahol motorcsónakokba ültünk, hogy egy másfél órás kanyart tegyünk a Grijalva folyó felduzzasztott vizén. Több vállalkozás is ráállt a turistaforgalomra és bivalyerős ladikokkal száguldoznak a sziklafalak tövében. Olykor megállnak egy fotószünetre krokodil, vagy pókmajom láttán, illetve a Csend Barlangjának keresztelt bemélyedésnél. A fő látványosságnak a Karácsonyfa nevű, hatalmas, moha lepte tufaképződmény, amelyen olykor vízesés hullik alá. Most éppen csak, hogy csorgott a víz ezért egész közel merészkedtünk a sziklafalhoz, hogy aztán, ha lehet, még tempósabban térjünk vissza a kikötőbe.

  Buszunkkal nekivágtunk az előttünk álló hágó leküzdésének, ahol utunkat nemcsak a meredek emelkedők, de számos fekvő- és álló rendőr lassította. Az országút (nem autópálya) fizetős, ráadásul nem is olcsó. A benzin viszont 220 peso volt, ami csupán 330,- forintnak felel meg, de akkor a ruszkik még nem mentek be „békét fenntartani” Ukrajnába.
  Szállásunk San Cristobal óvárosában volt, így a cuccunk lepakolása után azonnal nyakunkba vettük a várost. Nem kellett sok lépést tennünk a sétálóutcán, hogy rádöbbenjünk, ez a település egy valóságos hippi tanya. Kiöregedett egykori- és fiatal műhippik lepték el az utcákat feltűnő gúnyájukban. Többségük amerikai turista, ezért is volt furcsa, hogy sem a pincérek, de még a recepciós lány sem tudott egy kukkot sem angolul. Cancunt kivéve egyébként ez volt a tapasztalatunk az összes városra, amin azért meglepődtem.

  A hangulatos utcácskákat ellepik az árusok és a vendéglátóhelyek. Be is faltunk egy helyi „specialitást”, ami a világ bármelyik konyhájába beleillene, semmi lepény vagy tekercs, csak hús és köret.
  A főétkezések nagyrészt este, a szállásokon, félpanzió keretében zajlottak, ahol inkább a gazdaságosság volt a fő szempont, mintsem a világhírű mexikói ételekkel való elkápráztatás. Pedig készültem, még otthon kiírtam, mi a különbség burrito, tacco és enchillada között. Ezt most meg is osztanám:

• Tortilla: Mindennek az alapja, a kukoricalisztből készült lepény, amiből az alábbi ételeket készítik.
• Nachos: Feldarabolt, ropogósra sült tortilla, amit különböző szószokkal kínálnak.
• Burrito: Tortilla tekercs, amit többféle finomsággal tölthetnek, majd a végeit behajtogatják, hogy könnyen kezelhető legyen.
• Fajíta: Lényegében egy burrito, aminek végei nincsenek behajtva.
• Tacco: Egy olyan fajíta, amit még visszatesznek a sütőbe, hogy ropogós legyen.
• Enchilada: Amikor több burritót tepsibe raknak, leöntik szósszal, majd egybesütik. (Rakott burrito.)
• Quesadilla: Itt nem vacakolnak a tekeréssel, csak félbehajtják a torrtillát és megtöltik sajtos bármivel.

Tehát az olasz konyhához tudnám hasonlítani, mármint ami a kreatív elnevezéseket illeti. A taljánok is kifőznek egy egyszerű tésztát, és attól függően milyen formájú, számtalan, jól csengő névvel látják el.

  Hogy ledolgozzuk a bevitt kalóriákat, még a naplemente előtt felmásztunk egy kápolnához, de erről mindenkit lebeszélek, mert fent a lombkoronák miatt nem lehet igazán jó fotót kattintani a városról. Nem beszélve arról a demoralizáló tényről, hogy, ami lentről csak gyalogosan megmászható dombnak tűnt, oda a túloldalról hatalmas parkolóban végződő műút vezet fel.

Chamula, Zinacantan

  

  A mai program szerint, indián településeket látogatunk meg, ami a „turisták által leglátogatottabb két chiapasi falu”. Hú, mekkora kamu lesz itt – gondoltam magamban – és eszembe jutottak azok a dél-amerikai túrák, ahol inkának látszó családok mesterséges falut hoztak létre az erdő mélyén, amit aztán pénzért mutogattak a naiv európaiaknak.

  Nem így történt. Kezdjük ott, hogy San Juan Chamula nyolcvanezres város, fóliasátrak által borított hegyoldalak tövében. Amikor odaértünk, javában zajlott a vasárnapi piac. Népviseletbe öltözött kofák árulták a portékáikat, helyi vagányok üzleteltek vagy éppen komoly farmerek beszéltek meg nagy dolgokat. Turistát a mieinken kívül alig láttam. Fehér ember számára elképesztő üdítőitalok és sült szöcskék tarkították a kínálatot.

  Amint átverekedtük magunkat a tömegen, a főtér végében megpillantottuk a tzotzil indiánok fő vallási központját, az 1524-ben épült templomot, ahol csak fővesztés terhe mellett lehet fényképezni. Marci eléggé ránk ijesztett, így nem is kísérleteztünk fotózással, ezért most megpróbálom leírni azt a megdöbbentő érzést, amit a templomkapun belépve mellbe vágott. A helyi vallás itt a katolicizmus és a maja rituálék keveréke. Padok nincsenek a teremben, helyette selyemfenyő tűlevelével borították a padlót. A mennyezetről fordított vé alakban, hosszú drapériák lógnak méltóságteljesen. A falak mentén üvegvitrinbe zárt szentek szobrai sorakoznak és temérdek gyertya ég mindenütt, mintegy kiegészítve az apró ablakokon beszűrődő kevés napfényt. Néhány hívő állva, térdelve vagy éppen fekve mantrázza imáját, miközben többek előtt nyers csirkehús fekszik egy tányéron – gondolom – egyfajta áldozat gyanánt. A halk moraj a gyertya átható illatával egyesülve annyira megérintett, hogy csak álltam ott tátott szájjal és próbáltam feldolgozni a látottakat.

  Zinacantan ehhez képest egy csendes falu, csak két kéregető gyerek ugrott oda hozzánk, amikor megállt a buszunk. Az itteni templom koránt sem annyira régi és áhítattal teli. Odaérkezésünkkor egy rövidnadrágos pap éppen a Jézus szobrot öltöztette az oltáron. Néhány fiatal a templom közepén ülve jegyzetelt, mintha csak a leckéjüket írták volna, miközben három zenész a terem végében játszott valamit kissé hamisan. Nem tellett bele öt perc, és megjelent a sekrestyés, és az orrunk alá nyomta a perselyt. Itt már egyértelműen a spanyol hatás dominált.

  Ma is beiktattak egy amolyan „turistás” programot: meg kellett néznünk, hogy szövi soha el nem készülő terítőjét egy helyi asszonyság, aki egyáltalán nem nézett ki indiánnak. Majd megmutatták, hogy lapítják ki a tortillát és sütik meg parázson. Természetesen a vásárlásra ösztökélés a fő cél, és a mi csoportunkban remek alanyokra találtak.

Agua Azul, Palenque

  A nagy indián autonómiának ára van. Kinyílt a csipájuk, és egyre több támogatást követelnek a kormánytól, amit útlezárásokkal igyekeznek kikényszeríteni. Aggasztó hírek érkeztek, hogy a mi utunk következő szakaszát is érinti egy tervezett demonstráció. Ez pedig több annál, mint egy traktoros felvonulás otthon. Gyakran az útzár útonállássá fajul, amikor pénzt követelnek a továbbhaladásért. Ezért buszsofőrünk – aki négy évig szolgált dzsungelharcosként a seregben – javaslatára kora hajnalban indultunk. Hiába keltünk fel háromkor, végül úgy döntött a kupaktanács (sofőr és dzsungelharcos, helyi idegenvezető és belépőjegyharcos, magyar idegenvezető és utasnyugtató), hogy nem kockáztatunk, inkább választjuk a 250 kilométerrel hosszabb kerülőutat. Az utastársak többségét nem izgatta fel, hogy emiatt elveszítünk egy programpontot, a lényeg, hogy legyen tele a hasuk és újabb haszontalan szuvenírekkel gyarapíthassák gyűjteményüket.

  Késő délután értünk az Agua Azul vízeséshez. Itt kétszer is lehúzzák a gyanútlan látogatót, ugyanis a park bejáratát olyan messze helyezték el a látnivalótól, hogy ne legyen kedve senkinek gyalogolni. Amikor beértünk a parkolóba akkor kell megvásárolni a belépőjegyet, ami egy karszalag és ezzel már nyugodtan kóvályoghatunk az elárusító bódékkal szegélyezett, lépcsős vízesés mentén. Bátrabbak fürödhetnek is. A turistákat csecsebecseárus gyerekek rohanták le, ami inkább tűnt koldulásnak, mint valós üzleti ajánlatnak, de hamar eltűntek. A kalcium fehérítette vízlépcsők helyenként elérik a hat méteres magasságot. A türkizkék folyó nagy robajjal zubog lefelé, hogy aztán eltűnjön Chiapas tartomány trópusi erdeiben. A látvány megkapó, de egy óránál több nincs a programban és ebbe még az is belefért, hogy egy ebéddel örvendeztessük meg magunkat egy családi kifőzdében, vállalva egy komolyabb bélfertőzés lehetőségét.
  Valójában tiszta volt a hely és a robbantott csirke is finom, csak összekötőnek szántam, hogy rátérjek a nagy mexikói klotyó bizniszre. Ugyanis országszerte rendkívül népszerű vállalkozás a nyilvános vécék üzemeltetése. 5 pesóért cserébe, (75 Ft) tiszta mellékhelyiségeket és papírt is kaptunk szinte mindenhol, amerre jártunk. A másik infó, amit még gyorsan beszúrok ide, hogy a nyilvános internet kapcsolódási pontok száma is meglehetősen gyakori. Nagyvárosok főbb csomópontjain ott virít a wifi logó az oszlopokon, és jelszó nélkül működik az „állami” net. Így, amikor telefonunk egy újabb csatlakozási pontot talál, már automatikusan fellép.

  Másnap reggel utunk talán legromantikusabb helyszínét látogattuk meg az őserdő közepén. A Palenque piramisok teljesen más élmény, mint az eddigiek és nem csak a buja növényzet miatt. Az itteni építményeken már gazdagon látni faragásokat, vagy éppen maja írásokat, amelyek nagy részét már sikerült megfejteni. De itt találták a mexikóvárosi múzeumban korábban megtekintett Pakal király sírját is. A szarkofágot borító fedlap domborművét itt csak az emléktárgy árusok kínálatában nézhetjük meg tányéralátétre vagy asztalterítőre nyomtatva. A karcolat igencsak emlékeztet a Star Wars filmekből ismert légsiklóra, így nem csoda, ha beindította az UFO hívők fantáziáját. Némi párhuzamot én is látok benne. Amikor a spanyol hódítók megjelentek hatalmas bárkáikkal az Azték partok mentén, majd páncélos lovasok lepték el a partot, az indiánok valóban úgy nézhettek rájuk, mint mi néznénk egy földönkívülire. Mivel ők sem vasat sem lovat nem láttak addig, kezdetben azt hitték, hogy állat és utasa egyazon teremtmény. Csoda, hogy istenségnek vélték Cortés első katonáit?

  Már a kijárat felé vettük az irányt, amikor halk morajra, majd ütemes dobolásra lettünk figyelmesek. Csak nem a maják szelleme tért vissza? Kiderült, hogy egy amerikai „nap imádó” szekta tartja éves közgyűlését a helyszínen. A fehér ruhába öltözött, unatkozó társaságnak nincs jobb dolga, mint idejönni a történelmi emlékhelyre, hogy eljárják rituáléjukat. Egészségükre!

Campeche, Uxmal, Merida

 

  A Mexikói-öböl partján álló San Francisco de Cammpeche-ben ébredtünk, ami kedvelt turista célpont, és nem mellesleg, UNESCO világörökség. Tegnap este már tettünk egy sétát a városban, de most átmozgató jelleggel megismételtük azt. Színesre festett falú házak között bandukoltunk le a tengerpartig. Az óvárost kőfallal vették körbe még a XVII. században, a rendszeressé váló kalóztámadások miatt, melynek egyes részei mind a mai napig láthatóak.

  De a nap fő látványossága nem itt, hanem egy jóval kisebb településen, Uxmalban várt ránk. A X. századig virágzó, maja városállam helyén ma csak egy régészeti lelőhely és néhány hotel található, viszont az itteni romokat sokkal jobban rendbe hozták, mint sok más hasonló, egykor népes maja várost. A régészek és mérnökök óriási munkával illeszthették helyükre a szétszóródott kődarabokat, mire egy-egy épület elnyerte mai formáját, ami – bízhatunk benne – nagyjából megegyezik az eredetivel. Néhány piramist azonban csak részben újítottak fel, hogy látszódjon az az állapot, ahogy a felfedezők rátaláltak. Természetesen itt sem maradtak el az árusok, viszont új elemként megjelentek a leguánok, nem kis meglepetést okozva. A nagy kiterjedésű feltárásokon viszonylag szabadon mozoghattunk, de a piramisokat megmászni már itt is tilos. Ellenben a „focipályán” nyugodtan nézegethettük, mekkora tehetség kellett ahhoz, hogy a maja labdajátékos csípőpasszal átjuttasson egy nehéz kaucsukgolyót a falra erősített kőgyűrűn. Minden esetre, erős motivációt jelenthetett nekik, hogy a vesztest gyakran lefejezték, csakhogy az istenek is mulassanak egy kicsit.

  A nap második felében Merida városában csavarogtunk. Kihasználtuk a kapott szabadidőt és felfedeztük a belváros környékét, majd meglátogattunk egy kisebb múzeumot. Az 1549-ben épült Casa de Montejo egy konkvisztádor által építtetett ház, amely ma egy bank tulajdona, de néhány termet berendeztek korabeli bútorokkal. Egy faliképből azt is megtudhattuk, hogy nézett ki akkoriban Merida helyén álló maja város maradványa.  Az egymilliós település lakosainak, állítólag közel a fele, maja gyökerekkel rendelkezik, így először nem értettem, miért hívják a helyiek „fehér városnak”, aztán rájöttem, hogy valószínűleg a többnyire fehérre meszelt falú házak miatt. Az egységes kép ellenére nem tetszett annyira ez a környék, ezért hamar kerestünk egy hangulatos zugot, ahol kedvenc elfoglaltságomnak hódolhattam.

  A városnak persze vannak elegánsabb részei, hiszen valaha igen gazdag kereskedők népesítették be, de az elegáns villák nagy része ma elhagyatottan áll a sugárutak mentén.

Izamal, Chichen Itza

  Ha még nem lenne elég a piramisokból, mára is maradt kettő. Elsőként a közeli Izamalba látogattunk, amit gyakran csak „sárga városnak” neveznek (és most már tudom, hogy nem kínai bevándorlók miatt), hanem meleg sárgára festett házai miatt. Az itteni piramisnak az adja a bukéját, hogy az élő város közepében található, és fel is lehet mászni rá. A másik attrakció a városnézés konflissal. Az iroda elintézett nekünk egy félórás körutat, ahol – legnagyobb meglepetésemre – Pedro, a kocsis, angolul kommentálta a látottakat, nem kis elfogultsággal. Hiába: jattos szakma...

  Ahogy a Yucatán-félszigeten haladtunk tovább, a Karib-tenger irányába, a hőséget hűsítő fuvallatok tették elviselhetőbbé. A növényzet sem annyira buja már, és a sík terepen a dzsungelt leváltják a legelők. A megművelt földek aránya kevés, leginkább cukornád és agávé ültetvényeket láttunk.

  Hamarosan Chiczen Itza-ba értünk, ahol már komolyabb tömeg gyűlt össze. Nem csoda, hisz a közeli Cancun nyaralóparadicsomból ezrével hozzák ide a turistákat különböző vállalkozások. Talán éppen ezért, itt hajtották végre a legnagyobb felújítási munkálatokat.

  Impozáns látogatóközponton át jutunk be a régészeti területre. A járványügyi előírások betartását külön rendőrök ellenőrzik (legalább is a kapuban). Bent aztán újraértékeltem a sok árus fogalmát. Gyakorlatilag, mintha egy szabadtéri bazárba léptünk volna, ahol néhány híres maja és tolték piramis szakítja meg a kereskedőstandok láncolatát. Az ezeréves építmények között elsétáltunk egy természetes víznyelőig, majd szelfibajnok amerikai csoportokat kerülgetve, elhagytuk a terepet. Talán már megcsömörlöttem a sok piramistól, de Chiczen Itza nem okozott akkora élményt, amit hírneve után vártam volna.

  A Yucatan-félsziget víznyelőiről már sok látványos fotót láttam, ezért nagyon örültem neki, amikor bónuszprogramként felkerestünk egyet. Az itt élő maják számára egy-egy ilyen cenote jelentette az élethez szükséges vizet. A mészkőbarlangok beomlásával kialakuló gigantikus kutakat az esővíz táplálja és a legnagyobbak mélysége meghaladja a száz métert. A legszebbekből persze turistalátványosságot kreálnak, és belépőjegy ellenében engedik be a látogatókat. Cserében akár fürödhetünk is bennük.

Cancun

 

 Sajnos kimaradtam a kilencvenes évek nagy Cancun lázából, amikor a nyaralni vágyó magyarok kiszabadultak a nagyvilágba, és csak fehér homokos tengerparton tudták elképzelni a pihenést. Most sem rajongok a nyugágyban, naphosszat döglésért, ezért éppen elég volt a másfél nap, amit a híres (hírhedt) mexikói üdülőhelyen töltöttünk. Nem is érzem szakavatottnak magam, hogy a strandokról véleményt alkossak, de azt el kell ismerni, hogy a színek valóban káprázatosak errefelé. A hangoskodó amerikaiakat nem minősíteném, és az all inclusive szállodák smucig hozzáállásáról sem fogok értekezést írni, bármennyire is viszket a tenyerem, mert szeretnék végszónak valami magasztosabbat.

  Bár sokszor úgy éreztem, némelyik utastárstól nagyobb kulturális távolságra vagyok, mint az aztékoktól, végül sikerült ignorálnom a furcsaságaikat, és egy élményekben dús két hetet eltölteni, valamint ismeretekben meggazdagodva hazatérni.

2026-ban két Csendes-óceánparti városban is jártunk, ha az is érdekel, katt ide!

Hány tevét érek az arab piacon? Na és a párom?

Még hogy az emberi életet nem lehet számokban kifejezni? Ezzel a hiánypótló kalkulátorral megtudhatod, hány tevét érnél ma a rabszolgapiacon.

Madeira

Egy kis lisszaboni kényszerpihenő után, a reggeli órákban érkeztünk meg a portugál autonóm szigetre, ami nagyjából Casablancával van egy szélességi körön, kb. 600 kilométerre a marokkói partoktól. Kellemes, húszfokos, lágy szellő fogadott, ahogy a szabadba léptünk a repülőtéri oltásellenőrző procedúra végeztével. Felhívtam a Bravacar emberét, hogy hozhatja az autónkat. Ez a helyi vállalkozás közel harminc éve szolgálja ki a turistákat a versenytársainál lényegesen olcsóbb árakon. Azon kívül, hogy utoljára is tőlük kölcsönöztem autót, még az is mellettük szólt, hogy dízelmotoros kocsit is tartanak, ami nagy előny a sziget elképesztően meredek utcáin. Az egyetlen kényelmetlenség, hogy nincs irodájuk a reptéren, ezért elvittek a közeli telephelyükre, majd rövid adategyeztetés után már nyomták is a kezembe a kulcsot.

Bár a szigetet brit telepesek fejlesztették fel a XVIII. században – ők honosították meg a hímzést a kosárfonást sőt, ők telepítették az első szőlőtőkéket –, szerencsére a motorizáció beköszönésekor már portugálok birtokolták a területet, így a közlekedés jobb oldalon zajlik. Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, délelőttre beterveztem egy könnyű kirándulást a sziget keleti csücskében. Mindenekelőtt tankolnunk kellett, mert az üzemanyagszint-műszer mutatója elhasalt a piros mező alján. Nem érdemes tele tölteni a tartályt, mert a hosszú hegyláncok ellenére, az egész sziget csupán 750 km2. (Budapest 525) Hacsak nem akarjuk az autóbérlés költségét még egy kis ajándék üzemanyaggal megfejelni leadáskor. Márpedig itt a gázolaj literjét 1,5 euróért mérik.

Szent Lőrinc-félsziget (Ponta de São Lourenço)

Jól karbantartott utakon, percek alatt elértünk a félsziget bejáratához. Letámasztottuk az autót egy pálmafa tövébe és nekivágtunk a kétszer három kilométeres etapnak. A kitáblázott, mindvégig kövezett túraútvonalat a veszélyesebb részeken korláttokkal látták el, a meredek részeken pedig lépcsősorral kényeztetik a turistákat. Kopasz dombokon átvágva jutottunk el egyre vadregényesebb partokig. Az időre nem lehetett panaszunk, sorban kerültek le rólunk a melegebb rétegek. Azt mondják: a félszigeten 31 endemikus növényfaj látható (kizárólag Madeirán található), ebből én csak az elbarnult gaz egyik változatát véltem felfedezni, pedig a papagájvirág (Strelitzia reginae) úgy terem máshol a szigeten, mint nálunk a gyom. Állatokból is csak a madeirai gyíkot sikerült találnunk, ami nem sokban különbözik a budaörsi gyíktól, csak nem annyira majrés. Egy kis morzsával simán magunkhoz csalogathatjuk. A félsziget végében gyakran tanyáznak tengeri farkasnak becézett, ritka fókafélék. Bizonyára így van, mi csak egy elvetemült németet láttunk a húszfokos vízben úszkálni. Az ösvény végén a Madeira Természeti Park dolgozóinak bázisánál, a Sardinha-háznál lehet visszafordulni és megnézni, hogy néz ki ugyanaz a táj visszafelé. A kolosszális vulkáni sziklák látványától megrészegülve, visszatértünk a parkolóba, és elindultunk a szállodánkhoz, hogy aztán este a híres madeirai borral érjük el ugyanezt a hatást.

Autós túra a sziget nyugati felében

A legtöbben a főváros központjától nyugatra eső, tengerparti, üdülőnegyedben szállnak meg. Innen viszonylag könnyen elérhetjük az egyes számú autópályát, ami nagy segítség a szigeten közlekedőknek. (Főleg, hogy ingyenes!) Nem kell öblöket kerülgetve, szerpentineken araszolnunk, hanem alagutakon és viaduktokon teperhetünk akár kilencvennel is. Még otthon kiírtam magamnak a visitmadeira.pt oldalról néhány kilátópontot, amiket szépen, egyesével végig látogattunk. Elsőként a Miradouro do Ranchónál álltunk meg. (Itt mindössze három-négy autó tud parkolni egyszerre.) Egy épület lapos tetejéről nézhettünk vissza a városra, vagy le a mélységbe, ahová egyébként egy Teleféricóval (csehszlovákul: lanovka) akár le is mehettünk volna. Nem így tettünk, hanem még feljebb autóztunk, és a sokkal látványosabbnak ígérkező Cabo Girão Skywalkról is körbenéztünk. A maga 580 méteres magasságával ez Európa legmagasabb szirtje. Az üvegpadlós kilátón hemzsegnek a turisták, ami várható volt. Meglepett viszont, hogy nem kellett fizetni a látványosságért, pedig a beléptető kapukat már régen felszerelték. Úgy látszik, valaki jól járt a közbeszerzéssel, az üzemeltetéssel már nem akart bajlódni. (Mintha már hallottam volna ilyet.) 

Továbbhaladtunk nyugat felé, a következő kilátópontra. A Fajã dos Padres kiszögelésen egy újabb kábelvasúttal ismerkedhettünk meg, amit (hogy összezavarják a turistát) itt elevadornak hívnak. Nyilván azért, mert a kábel itt szinte függőlegesen lóg, mint egy liftnél. A parti kiskertek tulajdonosainak ez az egyetlen módja, hogy hozzáférjenek a veteményesükhöz, mert móló híján még az óceán felől is csak bajosan tudnák megközelíteni a sziklafal tövében lévő telküket. A közelben található Cascata dos Anjos vízesést én csak kocsi mosónak neveztem el. Ugyanis, ha letérünk a kényelmes, alagúttal spékelt új szakaszról és a sziklafalba vájt, régi úton haladunk, az egyik kanyar egy természetes zuhannyal fogad minket. Mivel kilátópontból sosem elég, megvizsgáltuk a Miradouro do Fio panorámáját is, ami pont olyan, mint a többi. Alattunk a monumentális sziklafal, előttünk pedig a végtelen horizont. Innen csak pár száz méter a Ponta do Pargo világítótorony, ha vesszük a bátorságot, és átvágunk a földúton. Mi inkább körbeautóztunk aszfalton, mert amilyen magas volt a Cascónk önrésze, olyan alacsony a bérelt Megane padlólemeze.

Na, milyen látványossággal fogok ismét előrukkolni? Talált. Egy újabb Teleféricó. De nem akármilyen, az Achadas de Cruz kilátópontnál lévő, Európa legmeredekebb ilyen közlekedési eszköze. A 451 méteres mélységet 600 méteres kábellel hidalja át, ami 98%-os meredekségnek felel meg. (Csak akkor tudnám, miért nem hívják ezt is inkább elevadornak.) Na, és kinek építették fel ezt a rekordernek számító szerkezetet? Természetesen itt is annak a néhány telektulajdonosnak, aki fejében vette, hogy mindenképp megműveli a vízparton lévő zsebkendőnyi területet. Bizton állíthatom, hogy Madeirán a legmagasabb az egy főre jutó kábelvasutak száma, és ezt nem csak azért mondom, mert a teljes lakosság száma csupán 240 ezer fő. Ha utána számolnánk, mennyibe kerül az államnak egy olyan közlekedési eszköz, amit csak hébe-hóba használnak 3,- €/menet áron, miközben minimum két fő üzemelteti ezeket teljes munkaidőben +nyugdíj, +járulékok és hasonlók... És még focizni sem lehet benne...

Porto Moniz egy pici falu a sziget északnyugati csücskében, ami természetes, vulkanikus medencéivel vonzza a látogatókat. Hogy mennyire nevezhetjük természetesnek az olyan medencét, amit beton támfalakkal erősítenek meg és széles lépcsők biztosítják a biztonságos vízbe ereszkedést, nem tudom. Minden esetre fotótémának kitűnő, ahogy a bátrabbak lubickoltak a novemberi, hideg, sós vízben, és ezért még fizetni is hajlandóak voltak. (Igaz, csak 1,50 eurót.) A város másik látványossága az Aquário de Madeira. Az egykori erőd helyén épült akváriumban 90 őshonos fajt tekinthetünk meg 12 tartályban 7 euróért. Ha a várost kelet felé hagyjuk el, érdemes a csábító autóút helyett a régi országútra letérni, mert csak úgy tárul a szemünk elé az óceánból kicsúcsosodó két sziklaképződmény. Mi ezt most nem tettük meg, mert világosban szerettük volna elérni a Miradouro do Véu de Noivát ahonnan egy tengerbe hulló vízesést csodálhattunk meg mély áhítattal.

Funchal

A sziget fővárosa nagyjából Kecskemét méretű település. A különbség, hogy míg az alföldi város vertikálisan terül szét a síkságon, addig Funchal hegyoldalba épült, meghódítva még a legmeredekebb emelkedőket is. A hétfői napunkat a helység látványosságainak megismerésére szenteltük. Azt a helytelen döntést hoztam, hogy a helyi BKV-val megyünk be a központba, mert olcsóbb megoldásnak látszott, mint egész napra fizetni a parkolásért, de menet közben kiderült, hogy a közlekedési társaság honlapja félrevezető információkat tartalmaz. Állításuk szerint a szomszédos szálloda recepcióján tudtam volna megvenni a jegyet előre 1,35 euróért, de ott csak többnapos bérletet árultak, így kénytelen voltam a buszsofőrnél jegyet váltani 1,95-ért. (Később próbálkoztam trafikokban, ahonnan lottózóba küldtek át, ahol viszont szintén csak napijegyet árultak 5 euróért.) Végül annyit költöttünk buszjegyre, amiből két helyet is kibérelhettünk volna a központi parkolóházban. De hát, így mulat egy magyar úr! Amúgy, pont a parkolóépület mellől indul fel a Teléferico do Funchal a Montéra keresztelt hegyre. (Ez nagyjából olyan, mintha valaki a kutyáját Kutyának nevezné el.)

A felső állomáson kiszállva, rögtön a Jardim de Monte Palace botanikus kertbe botlunk. Ha valaki csak egy ilyen kertet szeretne megnézni madeirai tartózkodása alatt, én ezt ajánlom, annak ellenére, hogy kissé giccses és abszolút tájidegen. A 12,50-es beugró megváltása után, belépve a kertbe, mindjárt egy értelmezhetetlen kiállításba ütköztünk. Kortárs zimbabwei faragott szobrokat csodálhatunk meg, amivel nem lenne semmi baj, de egy botanikus kertben? Ha lejjebb haladunk a hegyoldalban kanyargó járdák egyikén, egy újabb gyűjteménybe ütközünk, aminek semmi köze a növényekhez. Hacsak az nem, hogy földbe gyökerezett lábbal gyönyörködhetünk a világ számos országából származó ásványokban. Innentől lefelé már tényleg a növényeké a főszerep, bár a japánkertet több helyen portugál csempék és kínai pagodák vagy orosz turisztokkal súlyosbított agyagkatonák díszítik az eklektika jegyében. A körülöttünk mindenfelé csobogó vizek mindenképp emelték a látványt, mígnem megérkeztünk a központi épülethez, amit még a XVIII. században épített az angol konzul magának. Később szállodaként funkcionált a kastély, jelenleg egy nagyvállalkozó tulajdona.

Miután visszakapaszkodtunk a bejárathoz, a közeli Miasszonyunk templomhoz (Igreja Paroquial de Nossa Senhora do Monte) sétáltunk át. A XVIII. században épült templomnak az a fő érdekessége, hogy itt van eltemetve utolsó királyunk, IV. Károly. Erről tanúskodik a számtalan nemzeti színű szalag, amit magyar zarándokok kötnek fel a rácsra, hogy aztán ezeket időről-időre a sekrestyés eltávolítsa. És akkor itt álljunk meg egy szóra! Feltűnt, hogy egyetlen osztrák szalagot sem látok, miközben a mi Károlyunk valójában a Habsburg ház sarja. Minden tiszteletem Károlynak, hogy megpróbálta visszaszerezni hatalmát legalább nálunk, de a szánalmas kimenetelű budaörsi csata után Horthy száműzetésbe küldte ide. Szegény, nem sokáig élvezhette Madeira szépségét, mert fél év múlva elvitte a spanyolnátha. Sovány vigasz, hogy 2004-ben boldoggá avatták, ráadásul azzal az érvvel, hogy példás házaséletet élt. Mondtam is a nejemnek, hogy halálom után, akár engem is felterjeszthetne a pápának. (Bár azt hiszem, hogy ehhez sűrűbben kellene látogatnom a templomot.)

Az biztos, hogy amikor itt élt IV. Károly, akár tobogánnal is leszánkázhatott a városba szentmise után. Ugyanis Madeira fő kuriózumának számító szolgáltatás története legalább a XVIII. századig nyúlik vissza, amikorra a sziget már kedvelt üdülőhelye volt az európai gazdagoknak. A kosárból font ülőalkalmatosságra fatalpat erősítettek, és két markos legény irányításával lecsúsztatták benne az embereket a kövezett úton. Ez mára akkora biznisz, hogy vannak időszakok, amikor sorba kell állni, hogy 30 euróért lecsúsztassanak kettőnket egy öt perces, két kilométeres szakaszon. Amikor utoljára itt jártam, meglehetősen kaotikus állapotok jellemezték ezt a szolgáltatást. Úgy szólítgattak le a tobogános fickók, mint Ferihegyen a taxis hiénák. Mára ez rendeződött. A betegszállítónak öltözött fiúk, a velencei gondolásokról koppintott szalmakalapban várják a sorban érkezőket, akik már kipengették a menetdíjat a pénztárnál. Itt sem hiányozhatnak a fotósok, akik lesből fényképezik le az önfeledten szánkózó párt, hogy aztán a végállomáshoz érkezve 10 euróért felajánlják a mappába csomagolt emléket. Innen a 19-es busszal szerettünk volna visszatérni a városközpontba, de nem igazán akart jönni. Ezt kihasználva, az ott vadászó taxisok egyike megkeresett egy kedvező ajánlattal, amit nem tudtunk visszautasítani.

Gyorsan leértünk az óvárosba, mondhatni túl gyorsan, mert az összes csipkeüzlet sziesztázott. Így csak a kirakaton át tudtunk álmélkodni az értékes, ámde kissé divatjamúlt madeira-csipkéken. A kézzel hímzett terítőknek és kelengyének itt nagy hagyománya van, állítólag ma is tizenötezer nőt foglalkoztat a kézműipar. A kezük alól kikerülő hímzések luxusterméknek számítanak, áruk is ennek megfelelő. Nem akarok csipkelődni, de szkeptikus vagyok azt illetően, hogy egy remegő kezű nénike szebb öltésekkel dolgozik, mint egy computer vezérelt japán automata. (Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a lóvontatású faekével szántott földön termő kukorica finomabb lenne.)

Ha már a marketingnél tartunk, ide illő téma Madeira másik ikonikus terméke, a bor. A messze földön híres desszertboruk úgy készül, hogy hűvös pincék helyett meleg padlásokon érlelik a mustot. Hogy ne buggyanjon meg, alkoholt kevernek hozzá, így kapjuk azt a jellegzetes ízt, amit vagy szeretünk, vagy nem, minden esetre, kellő rábeszéléssel, jó drágán rá lehet sózni a gyanútlan fogyasztóra. Egyik ilyen módszer, ha a borászat nyit egy múzeumot, és meggyőzi a látogatókat, hogy az évszázados tapasztalatuknak köszönhetően, olyan nedűt kínálnak a publikumnak, amihez foghatót még életükben nem ittak. Mi a Blandy dinasztia műhelytitkaiba lestünk bele, ahol megtudtuk, hogy csak a szigetről származó szőlőből készítenek bort, mintegy négyszáz kisgazdaság a beszállítójuk. Én mindent elhiszek, de azt nem, hogy a világban található összes Madeira bor itteni szőlőből készül, merthogy ültetvényeket alig láttunk a szigeten (az itteni gazdák inkább a banánt preferálják). 10,50-es belépőjegy árába belefért egy kóstoló is, amiben két fajtát ízlelgethettünk és természetesen vásárolhattuk meg „kedvezményesen” a kijáratnál. Császkáltunk még egy kicsit a városban, megnéztük a piacot, a városházát, bementünk a nagytemplomba (Igreja de São João Evangelista), Portugália egyik legnagyobb könyvesboltjába (107 ezer különböző kötet), és végül lesétáltunk a kikötőbe, hogy eljussunk a nap fénypontjához, ami nem más, mint?

Igen, az aranylábú Cé Ronaldo, a város szülöttje bronzba öntve, közvetlenül a saját múzeuma és szállodája előtt. (Csak mondom: még a repülőteret is róla nevezték el.) Ízlelgessük: milyen lehet, Liszt Ferenc helyett mondjuk Dzsudzsák Balázs nemzetközi repülőtér...

Autós túra a sziget keleti felében, csúcstámadással kiegészítve

Másnap újból autóba pattantunk (már amennyire egy 20 fokos dőlésszögű lejtőn, keresztbe parkolva pattanni lehet), és elindultunk Madeira újabb csodáinak felfedezésére. A Cristo Rei emlékművet Funchaltól keletre találtuk meg. Az 1924-ben felavatott Krisztus szobor nagyjából fele akkora lehet, mint a Rióban található testvére. Már meg sem lepődtünk, hogy a kilátótól, kábelvasúton lehet lejutni a helyi strandra. A Praia do Garajau azon kevés strandok egyike, ahol nem sziklák között kell a tengerbe ereszkedni. Itt fekete kavicsokon át bukdácsolva juthatunk a vízbe. Mi inkább folytattuk utunkat. Az országút a reptér mellett halad el, ahonnan egészen közelről nézhetjük meg, hogy szállnak le az utasszállítók a világ egyik legveszélyesebbnek tartott repülőterén. A nagy gépek megjelenésével szükségessé vált a kifutópálya hosszának bővítése, ezért a nyolcvanas években feltöltéssel 1800 méterre növelték a betoncsíkot, majd 2000-ben betonoszlopokkal alátámasztva egy, a víz fölé nyúló szakaszt építettek, így nyerte el a mai 2781 méteres hosszát. Az autópályára visszatérve pillanatok alatt eljutottunk a sziget északi részén fekvő Alagoa öbölhöz, ami egy hatalmas hegytömb és egy félsziget között várja a szörfözés szerelmeseit.

Santana városa egy ügyes húzással tette fel magát a világ turisztikai térképére. A régi nádfedeles kunyhókat műemlékvédelem alá helyezték, és néhányat kipingálva látványosságot csináltak belőlük a központban. Nekik legyen mondva: ingyen fényképezhetjük az épületeket sőt, még a fedett parkolóért sem kellett fizetnünk. Úgy látszik, beérik a hűtőmágnesekből befolyó bevétellel. A városból egy frissen felújított, tíz kilométeres, hegyi úton juthatunk fel az Achada do Teixeira parkolóba. (Itt jegyzem meg, hogy a sziget összes turistaútjánál kiépített parkoló ingyenes.) Innen indul a PR1.2 számmal jelzett ösvény, ami a legrövidebb elérési módja a sziget legmagasabb csúcsának (
Pico Ruivo). Oda-vissza hat kilométeres sétával megúszhatjuk a túrát, természetesen itt is kikövezett ösvényen. A gond csak az volt, hogy tejköd fogadott, amikor kiszálltunk az autóból. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk, mert ez az időjárás, mondhatni, nem ideális a táj fotózására. Azt az optimista álláspontot képviseltem, hogy mivel most egy felhőben vagyunk, van esély rá, hogy amikor a csúcsra érünk, a felhők felé kerekedünk. Mire benyomtuk a reggelinél beszerzett croissant és banán tartalékjainkat, a remény halvány sugara villant fel, kék ég formájában.

A pozitív hozzáállás meghozta jutalmát és percek múlva már ragyogó napsütésben csodálhattuk a tájat, még ha csak részlegesen is. Az áhítatunkat az sem zavarta, hogy akkora forgalom volt a hegygerincen, mint karácsony előtt a Váci utcában. Az utat ritkás növényzet szegélyezte, néhol esőbeállók tették érdekessé a látványt, mígnem az 1862 méter magas hegy derekához értünk. Itt aztán legnagyobb meglepetésünkre egy menedékház fogadott (ezúttal kábelvasút nélkül). Fogalmam sincs, hogy cipelték fel az építőanyagot, de minden elismerésem. Ráadásul hideg italokat és forró kávét is kínálnak az épület mögött duruzsoló aggregátornak köszönhetően. A büfé enteriőrje ugyan hagy némi kívánnivalót maga után (rozzant, koszos kanapék és egy mosatlan csészékkel teli asztal a félhomályban), de a bejárat előtt sokkal barátságosabb körülmények között, cirógató napsütésben kortyolgatták italukat a megfárad vándorok. Merthogy vannak olyan elvetemültek, akik PR1.1 es utat választják, ami egy 8 km hosszú kaptató fel a csúcsra, néhány kivilágítatlan alagúttal kalandosabbá téve. A menedékháztól már csak néhány száz méter a legmagasabb pont. Itt az út leszűkül és a nagy szembeforgalom miatt, gyakran kellett félreállnunk, de megérte felkapaszkodni, mert a csúcson fújó szél hamar leszárította az izzadságcseppeket a homlokomról.

Levada túrák

Egy nap láblógatást engedélyeztünk magunknak, mégis csak nyaralunk... Napközben a hőmérséklet 23 fokig melegedett, de éjszaka sem hűlt 18 alá. A felhők folyamatosan jöttek-mentek, de a napsütéses órák száma így is pozitívan alakult az árnyékos időszakhoz képest. Szerencsénkre, esőt csak a távolból láttunk. A hotel medencéjének vize megközelítőleg 21 fokos lehetett, akárcsak az óceán. Mondanom sem kell, hogy nem volt nagy tolongás a parton. Eleve fél házzal üzemelnek a szállodák, pedig Portugália már túl van a negyedik fertőzési hullámon, és a szigorú intézkedéseknek (maszk mindenhol beltérben, oltási igazolvány ellenőrzése), valamint az ingyenes teszteléseknek köszönhetően vissza tudták szorítani a Covid terjedését. A befektetők minden esetre bizakodóak, mert újabb, óriás beruházásokkal bővítik a szálláshelyek számát.

Másnap viszont újabb túrára indultunk. Egy még könnyebb útvonalat szemeltem ki, a PR11 jelzésűt, ami egy levada mentén halad, és egy kilátópontnál végződik. A levada valójában egy kőből épített, legtöbbször nyitott vályú, ami a hegyekből lezúduló vizet vezeti a termőföldekre. Még a XVI. században kezdték el kiépíteni a hálózatot, amire rabszolgákat alkalmaztak a költséghatékonyság érdekében. Az 1400 km hosszú csatornarendszerből 85 kilométernyi fut alagútban, amelyek közül néhány látogatható. Minden levadának saját neve van, és a mellettük futó ösvény remek kirándulási lehetőséget biztosít. A mostani rövid sétánk mindössze kétszer másfél kilométer és egy pisztrángfarm mellől indul. (Merthogy erre is használható a rengeteg forrásvíz.) Másik nagy előnye ennek az útvonalnak, hogy szinte végig vízszintesen, egy erdőben fut, amit néhol egy hidacska, máshol egy szurdok tesz izgalmassá. Mikor már azt hittük, hogy eltávolodtunk a civilizációtól, egyszer csak szembetűnt egy út szélén kapaszkodó büfé. A sétaút a Vereda dos Balcões kilátóponton ér véget, ahol felbátorodott madárkák fogadják a turistákat. Ha szerencsénk van, megpillanthatunk egy tűzmadarat is, ami a madeirai erdők legkisebb madara. Ha pedig kivételesen nem vagyunk ornitológusok, egy kihelyezett tábla segít eligazodni, milyen szárnyast kaptunk lencsevégre.

Miután tengernyi időnk maradt sötétedésig, felkerestünk néhány közelben lévő, és autóval is megközelíthető kilátót. Ilyen a például a Pico Areiro, ami csak 52 méterrel marad el a csúcstartótól, viszont ide kényelmesen, egészen a hegytetőn lévő radarállomásig felmehetünk járművünkkel. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a kis teljesítményű, benzines bérautókkal érkezőknek komoly kihívást jelentett némelyik emelkedő leküzdése. Egy régebben felújított útszakaszon keltünk át a szomszédos hegyre, hogy a Miradouro Eira do Serrado kilátóból letekintsünk az Apácák-völgyébe.

Levada das 25 Fontes (PR6 levada túra)

A sziget egyik leglátogatottabb kiránduló útvonala a címben említett levada túra. Felkerekedtünk hát, hogy mi is bejárjuk ezt a vidéket. A sziget közepén húzódó hegylánc keleti végében lévő vulkanikus kúpot elkoptatta az erózió, így alakult ki a Paúl da Serra fennsík, ahol legelésző teheneken kívül csak áramtermelő szélkerekeket találtunk. Az autónkat a 110-es út mentén, a Rabaçal majorságba vezető magánút előtt kellett leállítanunk. Jó páran parkoltak már az út szélén, és bőszen készülődtek az „embert próbáló” túrára. Legalábbis a felszerelésükből erre lehetett következtetni. Némelyik kolléga úgy festett, mintha legalábbis a K2-t készülne meghódítani a Himaláján. Százezres túrabakancs, nepáli serpákat megszégyenítő öltözet és 40 literes hátizsák. Nem tudom, hány napra készültek, de mondanom sem kell, hogy a néhány kilométeres ösvényhálózat itt is kikövezve, lépcsőkkel és korlátokkal komfortossá téve, még egy flip-flop papucsban is teljesíthető. Hadonásznak a nordic walking botjukkal, aminek a végéről persze már rég elveszett a gumi tappancs, és így valójában semmit sem ér a sziklás talajon. Az első másfél kilométeres meredek lejtőt egy aszfaltúton kell megtennünk, kivéve, ha befizetünk egy minibusz járatra, amivel kiválthatjuk ezt a térdet próbára tevő szakaszt. A völgybe leérve kettéválik az út. Először a 6.1-es, könnyebbik szakaszt jártuk be, ami a Risco vízeséshez vezet. Természetesen itt is egy levadát kísérünk addig, amíg az el nem tűnik egy lezárt alagútban.

Az elágazáshoz visszatérve, a négy kilométer hosszú, 6.2-es számú útvonalon indultunk el, ami egy sunyi lépcsősoron át vezet le a völgybe. Az a típusú, lépcsőmagasság, amire lefelé azt mondod, hogy rosszabb, mert kikészíti a lábad, de fölfelé, amikor oxigén után kapkodva facsarod ki a vizet a pólódból, revideálni kényszerülsz a korábbi álláspontodat. A 25 forrásról elkeresztelt ösvény némiképp csalódást okozott. Annak ellenére, hogy szemerkélt az eső, a sziklafalakról alig csordogált a víz, pedig a nyomokból jól kivehető volt, hogy itt, szélsőséges esetben, még az utat is gyakran elmossa egy-egy zuhatag. Hulla fáradtan érkeztünk vissza a menedékházhoz, ami a puccos Rabaçal Nature Spot Café névre hallgat. Ellentétben a Pico Ruivón tapasztalt vendéglátással, itt úri környezetben fogyaszthatjuk el a kávénkat és a házi sütijüket. Nem volt kérdés, hogy tele gyomorral nem kockáztathatjuk meg a hegymenetet, ezért az aszfaltos szakaszon, a minibuszt választottuk visszatéréshez az autónkhoz.

Este egy különleges vacsorával búcsúztunk Madeirától. Az egy hét alatt kipróbáltunk menő, fine dining helyet is, de csalódtunk. Legtöbbször beeséses alapon kajáltunk középkategóriás éttermekben, ahol majdnem mindig kijöttünk 40 euróból ketten (borral, jattal együtt). Tengerparton érdemesebb halat vagy herkentyűt venni – mily meglepő –, mert az otthoni ár töredékéért juthatunk kulináris élményhez. De senki ne számítson a Horváth tengerpart ízeire, itt teljesen másképp fűszerezik a kagylót és tintahalat. Az volt az általános észrevételem, hogy szeretik, ha tocsog az étel valamilyen szószban. A csúcs meglepetés akkor ért, amikor egyszerű, gombás gnocchi úgy nézett ki, mint egy grízgaluska leves. A legjobbat talán az Abrigo de Pastor nevű, „csárdában” ettük. A szerény külső ellenére, meglepően feldíszített, erdei stake house fogadott, kissé érthetetlen módon, afrikai állatfejekkel díszítve. Viszont, megesett, hogy egy szintén felkapott belvárosi étterem lazacos egytálételében hiába kutattam rózsaszín halhús után, csak főtt répával találkoztam. Szóval, utolsó este egy kevésbé autentikus, ámde annál jópofább helyen falatoztunk, amit mindenkinek szívből ajánlok. A rockabilly hangulatot árasztó Red Car étterem nemcsak a dizájnjával lopta be magát a szívembe, hanem méretes barbecue borda adagjával, és szolid áraival. A felszolgálók, gyorsak és udvariasak. A hamburger szerelmeseinek kötelező hely.

Ha már személyzet: meglepően jól elboldogultam az angollal az egész szigeten, minden korosztályban. Gondolom nem véletlenül, az itteni lakosság többsége valamilyen módon a turizmusból él, elemi érdekük a nyelvtudás. Viszont amin meglepődtem, hogy nincs tele a vendéglátóipar kelet-európaiakkal.

Összességében egy tartalmas, mégis pihentető hetet töltöttünk Madeirán, továbbra is a kedvenc szigeteim egyike marad.

Madeira jól karbantartott, ámde olykor elképesztően meredek útjairól szól ez a kis összeállítás.

Csak ínyenceknek. (Nincs benne karambol, sem extrém mutatvány, csak szép tájak.)

Ha nem aludtál el a fenti videón, ezen biztosan el fogsz.

Lisszaboni átszállás

 Onnan indítanám a történetet, hogy volt egy TAP voucherem (portugál légitársaság), amit egy 2020-as törölt járat miatt kaptam és 2021-októberéig le kellett vásárolnom. Csakhogy a TAP nem indította újra a budapesti járatait, ezért kénytelen voltam „bécsi” indulású repülőjegyek közül válogatni. Nehezítette a döntést, hogy a lehetséges desztinációk közül már mindenhol jártam. Viszont Madeirán meglehetősen régen voltam, és emlékeimben a világ egyik legszebb szigeteként marad meg, szóval megszületett a döntés. Persze, közvetlen járat nincs, és a kiválasztott időszakban csak olyan megoldást találtam, ahol 19 óra az átszállási idő. Sebaj, Lisszabon szép város, teszünk egy esti sétát, alszunk valahol, és reggel visszamegyünk a repülőtérre a csatlakozáshoz.

Egy hűvös novemberi péntek reggel autóba pattantunk és lezúztunk a jó öreg Schwechatra. Autónkat egy pandáról elkeresztelt parkolóban hagytuk, amiről írnék néhány sort. (Csak azért, hogy hol is tart ma a „hanyatló nyugat”.) A helyfoglalást még otthonról intéztem, a magyarul is elérhető honlapjukon. Néhány adat kitöltése után kaptam egy QR kódot, amit a parkolóba érkezve, odatartottam egy leolvasó elé. A szerkezet kinyitotta nekem a sorompót és kiírta, hogy hányas sorba állítsam le a vasat. Ezután a slusszkulccsal beléptem az irodába és átadtam a személyzet egyik tagjának, aki közben (ajándék) kávéval kínált. Két percen belül már egy Mercedes kisbuszban ültünk, ami pillanatok alatt elvitt a közeli repülőtérre.

Hazafelé felhívtam őket a bőröndök átvétele után, és mire kiértem a terminál elé, márt ott várt a járda mellett egy pandás autó, több nyelven beszélő sofőrrel. A fizetés roppant egyszerű: ugyanazt a QR kódot kell odatartani egy automatához, ami kiírja a fizetendő összeget. Miután kiválasztottam a készpénzes opciót és megetettem euróval, kiszámolta a visszajárót, nyugtát adott, és felpattintotta a kulcstároló szekrény megfelelő fiókját, amiben megtaláltam az autónk kulcsát. Az éjjeli órákban már nincs személyzet a pultnál, ezért kiszolgáltam magam a kávé automatából – csak semmi kapkodás – és egy tábla útmutatása alapján megkerestem az autónkat.

Na, de hol is tartottam? Hát persze, Lisszabon! Ne felejtsük: Portugália is nyugat, és nem csak égtáj tekintetében... A városi metró majdhogynem a csomagkiadó szalagig megy ki, így szükségtelen taxira vagy költséges transzferbuszokra áldozni. Automatákból tudunk jegyet venni, aminek kezelése olyan egyszerű, hogy egy óvodás szinten megrekedt angol tudással is gyerekjáték, de jegypénztárhoz is mehettünk volna. Egy metrójegy 1,40 € és át is szállhatunk vele. Annyi még, hogy meg kell vennünk hozzá egy feltöltőkártyát 50 centért, de ezt is adja az automata, amikor az első kérdésnél azt választjuk, hogy nincs kártyánk. Erre aztán annyi utat tölthetünk fel, amennyit csak akarunk. A szerelvénybe szállva egészen egyedi megoldást vettem észre, amit még sehol nem láttam: az üléseket parafával díszítették. Ez egyfajta országimázs is lehet annak a szemében, aki tisztában van vele, hogy Portugália a világ legnagyobb paratölgy termesztője. (Az egész világ hagyományos parafa dugójának több mint felét itt gyártják.)

A járvány betett az itteni szállodaiparnak is, fél áron jutottunk hozzá egy tisztességes szobához egy ürességtől kongó belvárosi hotelben. Ledobtuk a poggyászt, és azonnal nyakunkba vettük a várost. A Liberdade sugárúton bandukoltunk az óceán irányába, amikor elsőként belebotlottunk egy ikonikus villamosba (Funicular Lavra), amit speciálisan a meredek domboldalra fejlesztettek ki. Néhány üzlet és étterem mellett elhaladva egy újabb siklószerű tömegközlekedési eszközt kaphattunk lencsevégre, ami az Elevador da Glóra nevet kapta. A graffitisek itt sem bírnak magukkal, ezért ritka az olyan villamos, ami eredeti sárga színében pompázik.

A Nemzeti Múzeum előtt elhaladva, kiértünk a Restauradores térre, ahol az emlékmű mellett megcsodáltunk egy tavaly felújított irodaépületet és a párját ritkítóan szép Rossio pályaudvar homlokzatát. A Praça Dom Pedro IV téren találtunk egy olyan üzletet, ami képes megélni csupán szardínia konzervek árusításából. De más, bizarr kínálatú shopokból is akad itt szép számmal.

Kissé lejjebb haladva egy újabb, jellegzetes közösségi „közlekedési eszközhöz” értünk. Az Elevador de Santa Justa valójában egy 1902-ben épült, 45 méter magas felvonó, amely összeköti a Baixa negyedet a magasabban fekvő Carmo térrel. Elvileg 29 fő fér be egy kabinba és érdemes metrókártyával fizetni, mert ha a helyszínen veszünk rá jegyet, sokkal drágább.

Az Arco da Rua Augusta diadalív alatt áthaladva, a Praça do Comércio máskor oly nyüzsgő terére értünk ki. Az óceán, sötétségen áthatoló, metsző széllel fogadott, ezért gyorsan visszafordultunk a szűk utcák közé, ahol találtunk egy nem annyira turistás éttermet. Lazaccal és könnyű portugál borral zártuk az estét, hogy aztán másnap, kora hajnalban folytassuk az utunkat Madeira-szigetre.