Hol sírjaink domborulnak...

 ...avagy alternatív történelemóra a temetőben.

Múlt heti temetői sétánk olyan jól sikerült, hogy szinte adta magát, hogy folytassuk. Ezúttal a Fiumei úti sírkertbe látogattunk el, ahol igazán nagyjaink nyugszanak. De vajon helyes-e ez az állítás? Mindenki eldöntheti, ha végére ér ennek a cikknek, ahol nem leplezem szubjektív véleményemet, ezzel akár vitát is generálva, mi több, indulatokat kavarva.

De, hogy egy könnyebb témával kezdjem: mindjárt a bejárat mellett, egy üveglifthez hasonló szerkezetbe botlottunk, ami nyilvánvalóan más célokat szolgált, de lassan esett le, hogy mit. A használati utasítást olvasva kezdett derengeni, hogy mire is jó ez a kabin, de azt még most sem értem, miért kellett arcfelismerő szoftverrel és egyéb high-tech megoldásokkal ellátni egy egyszerű fertőtlenítő fülkét. (Amiben a kézfertőtlenítő olyan retkes, hogy Müller Cecília a kardjába dőlne, ha látná, de ebbe most ne menjünk bele.)

Logisztikai okból az egyes parcellában indítottuk a vizitet, ahol a világháborúban és ötvenhatban elesett szovjet katonák sírjait találjuk. Szép gesztus, mit tehettek csórikáim arról, hova sodorta őket az élet és az őket rángató akkori hatalom?! Azt viszont, már nehezebb volt felfognom, hogy kerülnek a hősi halottak közé a nyolcvanas években elhunytak, sőt olyanok, akiknek aztán végképp nem volt köze Vörös Hadsereghez?
Tényleg, kiket temetnek manapság a Fiumei úti sírkertbe, merült fel bennem a kérdés. A választ a kormány egyik oldalán találtam meg.

Az 1849-ben megnyitott, 56 hektáros „Kerepesi temető” felett a 2016-ban alapított Nemzeti Örökség Intézete gyakorolja a jogokat, elvéve a fővárosi önkormányzatot illető, korábbi használati jogot. Új temetkezési helyek kizárólag az 58-as parcellában állnak rendelkezésre, ami első pillantásra nincs is. Aztán felfedeztem, hogy az elhagyatott parcellákon túl, a temető hátsó falain kívül, a vasúti sínek mellett kialakítottak még egy plusz temetkezési helyet, mintegy másfél kilométerre a bejárattól. (Szegény öreg nénik.)  A lényeg, hogy a sírkert törzstemető részében már nincs lehetőség új temetkezési helyek megváltására. Ez azt jelenti, hogy az amúgy hatalmas üres területekre csak azokat temethetik, akiknek a NÖRI engedélyt ad, de erről majd később...

Amúgy az autóval behajtás ingyenes, de csak az első két óra. Ha ezt túllépjük, akkor viszont a behajtástól számított 500,- forintot gombolnak le rólunk. Erről sajnos elfelejtik tájékoztatni a gyanútlan autósokat a sorompónál, tehát két óra egy percért már 1.500,- forintot kell leszurkolnunk a kijáratnál.

Na, de mi sportolni (is) jöttünk és kulturálódni, nem pénzt szórni, ezért gyalog vettük a nyakunkba a hatalmas parkot. A szovjet áldozatok mögötti négyes, ötös parcella majdnem üres (remélem nincs tervbe véve újabb háború), ezért toronyiránt közelítettük meg Batthyány Lajos síremlékét. A fáraókat megszégyenítő nyughely a legnagyobb a temetőben, amit elsőre túlzásnak gondoltam egy fél évig regnáló miniszterelnöknek, aki huszonéves koráig nem is tudott magyarul, ráadásul monarchia párti volt. De hát mégis csak egy grófról beszélünk, aki vagyonát és egzisztenciáját kockáztatva küzdött az országért, hogy aztán végül mártírként haljon meg egy osztrák kivégzőosztag előtt. Ne legyünk kicsinyesek, kellenek a hősök!

A sors iróniája vagy szándékos-e, nem tudom, mindenesetre a közelében találtuk meg egy másik koncepciós per áldozatának nyughelyét, Rajk Lászlóét. Ezután Kádár János sírja felé vettük az irányt. A kommunista vezér nevéhez sok vér tapad, de próbáljunk felülemelkedni az érzelmeinken, és történelmi távlatból tekinteni az ország vezetőit. Melyik nevéhez nem tapad vér? Ugye? Ha az ellenséges vér, akkor hőst csinálunk belőle, de a barátunk halálát köszönhetjük neki, akkor rohadjon meg! Így gondolhatta az a néhány sírrabló is, aki 2006-ban úgy ünnepelte a forradalom ötvenedik évfordulóját, hogy kifosztotta Kádárék sírját és összefirkálta a közelben lévő munkásmozgalmi panteont. Ha már itt tartunk: „a munkásmozgalmi panteon, tekintettel annak műszaki állapotára, határozatlan ideig nem látogatható.” Elgondolkoztam a prioritásokon. Vajon speckó fertőtlenítő űrkapszula árán hány márványtáblát lehetett volna helyreállítani. Az itt nyugvó emberek viszont egy másik korszak hősei voltak, ne legyenek telhetetlenek, hogy most egy kicsit háttérbe szorultak. Horn Gyulának még éppen szerencséje volt, hogy a NÖRI vezetés előtt temették el, mert ma nem hinném, hogy ilyen illusztris helyet kapott volna, háttérben a Kossuth emlékművel. A letisztult, fekete márvány síremléket biztonsági kamerák őrzik, nehogy a szocialista vezető földi maradványai Kádár sorsára jussanak.

Kossuth Lajos mauzóleuma Batthyánynál valamivel kisebb, de ne felejtsük, a szabadságharcos államférfi még fél évig sem volt kormányzó, ráadásul a hősi halál helyett az emigrációt választotta.
A 48-as forradalmárok közelében található az 56-os forradalmárok parcellája. Kicsit elszomorított, hogy a frekventáltabb helyeken azok nyugszanak, aki évekkel a rendszerváltás után hunytak el, míg az ötvenhatos elesettek egy hátrébb lévő traktusba kerültek. Mögöttük találtam meg Károlyi Mihály sírhelye fölé emelt modern kupolát és Deák Ferenc neoreneszánsz mauzóleumát. Ettől némiképp eltér a pázsitot uraló nagy lélegzetű alkotás, "a szoborrá szilárdított drapéria". Ha közelebb megyünk a Melocco Miklós és Makovecz Imre alkotásához, a szoborkomplexum ölelésében Antall József egykori miniszterelnökünk fejfáját találjuk. Értem én, hogy Antall úr a rendszerváltás megkerülhetetlen alakja, de egy kicsit túlzásnak érzem a síremlék helyét és méreteit. Egy pártlistán bekerült parlamenti képviselő, akit a koalíció miniszterelnökké választott. Ezt a tisztségét három évig tudta ellátni sajnálatos haláláig. Ezt megelőzően múzeumigazgatóként élte életét. (És én még Kossuthékat oltogattam.) Ha Göncz Árpád Óbudai Temetőben található átlagos, mészkő síremlékére gondolok, értetlenül állok a jelenség előtt. Úgy néz ki, a XIX. század államférfiai mellé csak egy adott párt képviselőit lehet temetni. Itt található Szabad György és Mádl Ferenc nyughelye is.

De hagyjuk a politikát, nézzük inkább nemzetünk kiemelkedő művészeinek sírját! Legtöbbjük a 34-41-es parcellákban található, ahol – az eddigiekkel ellentétben – igencsak sűrűn követik egymást az emlékművek. Alig győztem fotózni a nagyobbnál nagyobb neveket. Mintha csak egy budapesti utcanév listát olvasgatnék. Legtöbbjükről nem is tudtam, milyen területen jeleskedtek, ezért aztán vadul gugliztunk, hogy befoltozzuk a műveltségünk hiányos foltjait.
Nem bírom megállni, hogy ne írjam le egyik nagy festőnknek, Derkovits Gyulának mennyire szerény fejfa jutott, miközben vannak képei, amik közel húszmillió forintért cserélnek gazdát. Az egyik gyűjtő (rajongó) igazán áldozhatna egy méltó sírköre, ha már egy festményére ennyit szán.

Annak, aki eljutott az olvasásban eddig a pontig, jár egy ajándék tipp: Létezik egy alkalmazás FiumeiGuide néven, ami segít felfedezni a Fiumei úti sírkert nevezetességeit. GPS-koordináták alapján mutatja meg telefonunkon a körülöttünk elhelyezkedő látnivalókat, megtervezi az odavezető útvonalakat. A sírkert érdekességeiről a navigáción túl szöveges leírást, kép, hang és videó információkat nyújt az érdeklődő felhasználónak.

Sötétedett már, mikor elindultunk a kijárat felé. Az árkádos sírok melletti 19-es parcellában nemrégiben épített, monumentális sírhelyekre lettünk figyelmesek. Tettünk egy kitérőt, vajon nemzetünk mely jeles képviselői érdemelték ki ezt a helyet, Görgey Artúr tőszomszédságában.
Nos, úgy látszik, van az a pénz... Andy Vajna és Demján Sándor földi maradványai előtt róhattuk le tiszteletünket.
Másodpercekkel a 17 órai zárás előtt sikerült kislisszolnunk a kapun, így az üvegkalitkába zárt Apponyi-hintót már csak lefényképezni tudtuk, majd fáradtan huppantunk le saját ötszemélyes hintónk első ülésébe.