Féktelenül (fake-telenül)

Kedves Olvasóm!
Örömmel tudatom, hogy épségben hazaértem világkörüli utamról, aminek keretén belül, a világon elsőként, megmásztam az Everesztet flip-flop papucsban, és snorkel pipával lemerültem a Mariana-árok fenekére. De ezek az élmények mind eltörpülnek amellett, hogy Kínai tartózkodásom alatt kiáltották ki az első szabad Kínai Köztársaságot, amit a világsajtó teljesen elhallgat. Személyesen tapasztalhattam meg azt az eufóriát, amikor a kínai hadsereg kivonult Tibetből, és hivatalosan is elismerik Taiwan függetlenségét.

Mi? Hogy ezt nem hiszed? Miért, te kinek hiszel? Szerinted a mai világban kinek lehet hinni? A fake news (álhír) gyártás olyan szintre emelkedett, hogy videón nézheted meg, Putyin miként teríti le a medvét egy pörgő rúgással, vagy éppen Rihanna-t, amint Obama elnököt kényezteti. Úgy.

A politikai eszköztár kedvelt fegyvere lett mára a hazugság. Tagadd le, mondd az ellenkezőjét még akkor is, ha nyilvánvaló bizonyítékok vannak ellened. Aki hinni akar neked, az hinni fog, a másik tábort pedig hordd le mindennek, kiabálj rá kígyót, békát! Nem baj, ha az sem igaz, a lényeg, hogy a te hangodat többen hallják, és akkor már nyerő vagy.

Elég sok mindent megéltem már, és tudom, hogy ez korábban is így volt, de Gorbacsov elnökkel felcsillant a remény, hogy a világ tényleg jobbá tehető. Ami viszont mostanság történik, finoman szólva is aggasztó. Jól láthatóan egy újabb hidegháború veszi kezdetét azzal, hogy a nagyhatalmak élére ismét egoista, erőfitogtató, pojácák kerültek, akik most is valamiféle ideológia különbség mentén egyesítik a nemzeteket és próbálnak csatlósokat keresni. Világ diktátorai egyesüljetek!

Annak idején Marx fantazmagóriája köré építettek egy rendszert, ami akár még jól is elsülhetett volna, de kipróbáltuk, ráment negyven évünk, hogy kiderüljön, nem működik. Ma már nincsenek gazdasági elméletek, amik a piaci verseny előnyeit vitatnák. A mai politikus ideológiája a nacionalizmus, gyűlöletkeltés és a közös ellenségkép. Ha ezt jól adod elő, emberek millióit állíthatod magad mögé, akik észre sem veszik, hogy újból államosítás zajlik, mindent központosítanak, a teljhatalom egyetlen vezető kezébe kerül. Amiről jól tudjuk, hisz átéltük Kubától, Kelet-Európán át Ázsiáig, hogy nem működik. Nem működött akkor sem és a jövőben sem fog, legyen az bármilyen kultúra a világon. Viszont a hatalom olyan természetű, hogy szeretné örökre fenntartani magát, ha máshogy nem, ellehetetlenítéssel, megfélemlítésekkel, és végül elhallgattatásokkal. 

A magam részéről, csak annyit tudok ígérni, hogy behúzom a fake-et, és továbbra is csak az igazságról fogok írni, ami lehet, hogy szubjektív, de láttam, megtapasztaltam, átgondoltam, és ezek után is igaznak vélem.

Karib-tengeri hajóút

Kedvezményes (örlibörd) áron foglaltam a jegyet a Royal Caribbean Cruise társaság honlapján a „Jewel of the Seas” nevű óceánjáróra. Azért esett a választásom erre az útra, mert olyan karibi szigeteket érintett, ahol még nem jártam, és ahova egyenként biztos sokkal többe került volna elutazni. Egy évvel korábban 1.694,- € volt a szuper kedvezményes ár, pár héttel az út előtt 1.526,- euróért megkaphattam volna ugyanazt a szobát. Gratulálok. (Csak halkan jegyzem meg, ez korántsem a végösszeg, de erről majd később.)

A teljes összeg befizetése után elkezdtek potyogni a csontvázak a szekrényből. Ezt nem lehet, azt nem szabad. Példának okáért, koponyánként 1 üveg bor a megengedett italmennyiség, amit a fedélzetre vihetsz, slussz-passz, de azt is csak az első beszálláskor. Ha rajtakapnak, hogy felcsempészel egy üveg sört, már elvileg kizárhatnak az utazásból. Bár gondolom, ezt nem tennék meg, hiszen még jó pár dollárt le akarnak rólad húzni a fedélzeten.

Ha azt hiszed, kedves olvasó, hogy egy ilyen luxushajón nincs mit fikázni, hát tévedsz. Igazi csemege egy olyan bloggernek, aki utálja, ha hülyének nézik. 

Kezdjük ott, hogy a foglalásnál mindössze annyit adtak meg, hogy indulás Puerto Rico, San Juan, Cruise kikötő. Mit tesz ilyenkor az ember? Megnézni a térképen, hogy hol van a kikötő, és ott foglal szállást, hogy az indulás napján már csak ki kelljen húzni a bőröndünket és átadni magunkat az élvezetnek. Még jó, hogy a recepciós megkérdezte, hívjon-e taxit. 

- Á -mondom- felesleges, csak ide megyünk a kikötőbe, 400 méter az egész. 

- Melyik társasággal utazunk? Kérdi.

- Royal Caribbean.

- Az az öböl túloldalán van, több mint egy óra gyalog.

Így hát taxit kellett hívnunk (20,-$) és megköszönni a segítséget (5,-$)

A kikötőbe érkezve először a bőröndünket kellett leadni, ahol az átvilágító ember szívélyesen útbaigazított, hogyan tovább, majd hozzátette: Ha kapunk borravalót, azért nagyon hálásak lennénk. Most erre mit tudok tenni? Adtam neki két dollárt, hátha akkor hamarabb felkerül a koffer a kabinunkba. (Bocsánat „stateroom”. Kiszótáraztam, azt jelenti, luxus lakosztály. Ez az, csak szerényen!) Ezután jön az útlevél vizsgálat és kézipoggyász átvilágítás, akárcsak egy repülőtéren, majd megkapjuk a beszállókártyát. Az infrastruktúra pazar, mozgólépcső visz fel a hajó 4. szintjén lévő lobbyba, ahol senki nem fogad minket. Egy közepes karibi hotelben is minimum kapunk egy welcome drinket, de itt még csak egy londiner sem volt, aki útba irányított volna, merre van a 7640-es szoba. Volt a kezünkben egy névre szóló plasztik kártya, amivel akár fizetni is lehet a hajón, de főleg az ajtónkat lehet vele kinyitni. Erre viszont csak annyi volt írva, hogy 640, úgyhogy már abban sem voltam biztos, jól emlékszem-e, hogy a hetedik szintre vettem jegyet. 

Na mindegy, végül odataláltunk és még a kulcskártya is működött. A szobába nem tudok belekötni, az tényleg rendben volt. Nem gondoltam volna, hogy kényelmesen elférek majd a zuhanyzóban is. Hamarosan kopogtak az ajtón, azt hittem a csomagunk, de csak a takarító néni, aki boldogan közölte, hogy jaj de jó, hogy magyarok vagyunk, mert ő a szomszédos Romániából való, és ha valamire szükségünk lenne, csak szóljunk neki.

Itt szeretném megjegyezni, hogy a jegyár „kiegészítéseképp” bevezették a kötelező borravaló intézményét, ami 14,50 $/nap/fő, tehát a mi esetünkben ez kb. 60.000,- Ft. plusz kiadást jelent. Na és most jön a slusszpoén, ez csak a szakácsoknak, matrózoknak és ki tudja még milyen személyzetnek megy, akivel mi nem fogunk találkozni, de ha a szobalány vagy pincér munkájával meg vagyunk elégedve, akkor az ajánlott jatt napi 5 $.

Ezt én is bevezetem, ha hazaérek. Nyitok egy üzletet, ahol a termékek ára 1,- forint lesz. Tódulni fognak a népek. Aztán, amikor a pénztárhoz érnek, majd közlöm velük, hogy kötelező kiszolgálási díjat számolunk fel, plusz az adók, plusz az üzlethelyiség bérleti díja, stb. Ez összesen 89.600 forint lesz, és ha meg volt elégedve az eladók munkájával, ne felejtsen el adni nekik is borravalót, mert én fizetést nem adok nekik!

A hajón kapsz szállást, és folyamatosan zabálhatsz az egyik étteremben. Ehhez tölthetsz magadnak bármikor vizet és nagyjából ennyi, ami ingyen van. Ja, még megnézheted az esti show műsort a színházteremben, ami ma például egy amerikai stand up komikus lesz. Remek szórakozás egy nem angol anyanyelvű számára.

Aki csak magáért a hajókázás élményéért fizetne be egy ilyen útra, jól gondolja meg! Egy 2,5 decis palackozott csapvízért 2,5 dollárt fizettünk. Egy sör 7,- $ műanyag pohárban, normális kávé 6,-$ (a reggelihez csak ezt a híg, amerikai löttyöt adják) és persze itt is rájön a nyomorult adó. Mikor már nagy nehezen kiválasztottad melyik ital árához nem kell bankkölcsönt felvenni, a blokkon egy kicsit mindig nagyobb összeget fogsz látni, mint az étlapon.

Azzal nyugtattam magam, hogy a fuvarár is benne van, hogy szigetről szigetre visznek minket, és így nekünk megéri az út.

Valami hangosbemondófélét hallottam a szobából. Muszáj volt kinyitnom az ajtót, halljam mit akarnak. Jól tettem, mert kiderült, hogy riadó gyakorlatot tartunk 10 perc múlva, és mindenki húzzon a kártyáján jelölt evakuációs pontra. Megnéztem, a miénk V17. Jó, és akkor most merre? Végül egy arra kószáló személyzettől tudtam meg, hogy az ötödik szintre kell lemennünk. Ott aztán katonás sorokba rendeztek minket, majd előkerült a jelenléti ív. Addig nem kezdődik az előadás, amíg nincs ott mindenki. Több mint fél óra volt, míg a meghirdetett időponttól összeterelték az összes utast, majd öt percben elmondták, hogy kell felvenni a mentőmellényt, és hogy ha megszólal a sziréna, a mentést vezető tiszt utasításait kell betartani. Arra mindenesetre jó volt, hogy volt időm elgondolkozni azon, hogy talán mégsem a hajó végében kellett volna foglalnom kabint. Merthogy a Titanicnak is a segge került először víz alá.

Olvastam más blogokban, hogy minden nap kapunk egy „újságot”, ami az aktuális időjárás jelentés mellett, tartalmazza a következő napi tudnivalókat. Na most ez a mi hajónkon úgy nézett ki, hogy egy félbehajtott A3-as lapra rányomtatták, milyen programokon tudsz részt venni aznap, és hogy az mennyibe fog neked kerülni. Az első napi hírlapban pedig az a kedves figyelmeztetés fogadott, hogy megkavarták az előre meghirdetett útvonalat. Csak egy szigetet vettek előbbre, de ezzel az összes többire is csúszik az érkezés napja. Miért rohadt szemét egy húzás ez? Mert én már otthon bejelentkeztem több itteni utazási irodánál, hogy elvigyenek minket egy egynapos túrára, természetesen sokkal jobb áron, mint ahogy azt a hajón befizethetnénk. Ez most ugrott, mert nem azon a napon érkezünk meg. Nekem ne mondja senki, hogy ez véletlen! Erről a bevételről sem mondhat le a hajótársaság. Minden centet neki kell bevasalni. Telefonálni akarsz? Nem gond, használhatod a hajó mobilhálózatát vacak kétezer forintos percdíjért. Interneteznél? Hát azt itt nagyon lehet. Fizess be 20 dollárt egy napra és már szörfözhetsz is a hálón! Szerencse, hogy nyaralni jöttünk, így ez még külön jól is jön, nem a telefont bámuljuk egész nap, mint az amerikaiak többsége.

Ahogy felmértem, az utasok több mint 90%-a amerikai vagy spanyol ajkú. Ezen kívül csak néhány oroszt láttunk eddig.

Van TV is a szobában, de sajnos a pendrive-unkról nem tudtunk filmet nézni rajta, így maradt a társaság által kínált választék. Az első csatornán a kapitány magyarázza, hogy merre fogunk haladni, hány csomóval megyünk és mennyi tengeri mérföldet teszünk meg. Gondolom ezt az adást sokan nézhetik. A második állomáson invitálnak kirándulásokra, illetve más hajóutakra a jövőben. A harmadikon egy lista van a napi programokról, míg a negyediken navigációs térkép, hogy hol vagyunk és hány csomóval haladunk éppen. Azért vannak „rendes” csatornák is filmekkel, sportműsorral.

Bosszantó volt, hogy már három órája elfoglaltuk a szobát, a bőröndjeink még mindig nem érkeztek meg (a csúszópénz ellenére), így kellett elmennünk vacsorázni. Ha nem a büfé rendszerű (értsd: svédasztal) kajáldát választod, mehetsz egy puccosabb étterembe is, de ott szigorúan be kell tartanod a turnusidőt, ami nekünk 18:00 óra volt. Ez is ingyenes és csak annyival jobb, hogy pincérek ugrálnak körül, és talpas pohárból ihatod a vizedet. A napról napra változó menüből három fogást választhatsz egy viszonylag széles választékból. Hátránya, hogy nem látod előre, mit eszel, de az első nap után azt mondhatom nem nagy kockázat, minden finom volt.

Már éppen a román asszonykát akartam hívni, amikor kinéztem a szobánk ajtaja elé és láss csodát, ott voltak a csomagjaink. Nem zavartak kopogással. A kabint úgy választottam, hogy messze legyen a közösségi helyiségektől, mert ott esténként mindig van valami zajforrás. Jobb esetben csak zene, de van, hogy valami rendezvény műsorvezetője üvöltözik a mikrofonba. Szerencsére a hajó nem billeg annyira, hogy tengeribetegek legyünk (remélem ez így is marad), de olyan érzés, mintha már jól felöntöttél volna a garatra és inog a lábad alatt a talaj. (Ezt csak elmesélésből tudom, mert ebben nincs tapasztalatom.) Alvás közben gyakran éreztem egy puffanást, mintha elütöttünk volna egy bálnát, de gondolom csak egy komolyabb hullám lehetett, ami megrengette a 90 ezer tonnás monstrumot.

Az első napot az óceánon töltöttük, úgyhogy volt alkalmunk felfedezni a hajót. Minden hajó más, ezért nem merülök bele a részletekbe, csak kiemelnék egy-két dolgot, amiről tudom, hogy más hajóutakon hasonlóan működnek. Mindjárt az első program, amit még délelőtt meglátogattunk, egy aukció volt. No nem mintha festményekre akartunk volna költeni egy ilyen úton, inkább csak a kíváncsiság vezérelt, annál is inkább, mert az egyik kedves barátunk festőművész, és a galériája gyakran utaztatja őt hasonló óceánjárókon, hátha ott jobban megnyílik az emberek pénztárcája. Elég nagy feneket kerítettek neki, a hosztesz lány estélyi ruháját egy kicsit soknak gondolom így 11 óra tájban, ráadásul mindössze egy tucatnyi érdeklődő gyűlt össze. Az aukciót vezető hölgy hosszasan beszélt a kiállított darabokról, a művészekről sőt kettőt mindjárt be is mutatott személyesen. Valószínű működik a dolog, mert legnagyobb meglepetésemre egy tetovált néger házaspár jelentette be vásárlási szándékát Milosnak, a szerb festőnek, mindössze azzal volt gondjuk, hogy a keret megsérült egy helyen. Végignéztük a festményeket, felhörpintettük az ingyen pezsgőt, majd angolosan távoztunk. Tényleg, tudja valaki, hogy kell angolosan távozni? Mert folyton mondogatjuk ezt, de nem hinném, hogy az angolok másképp távoznának dolguk végeztével, mint mi.

A sok művészettől nagyon megéheztünk, úgyhogy megnéztük mi van ebédre. Minden. A látványtól már majdnem jól is laktam, úgyhogy ciki vagy nem, de egy salátával beértem. Nejem pedig először vetemedett arra életében, hogy rákot egyen, és vigyorgó arccal nyúlt a második falatért. (Most majd ezt is dugdosnom kell előle.)

A délutánt egy kis strandolással szerettük volna eltölteni, de a hajó fő medencéjénél olyan sokan voltak, hogy alig lehetett látni a vizet (ami egyébként sós). Üvöltött a zene, az animátorok pedig egy has szépségversenyre invitálták harsányan a jelenlévő férfiakat. Gondoltam, hogy benevezek a szépen kidolgozott pocakommal, de a sok hamburger zabáló amerikai közt esélyem nem lett volna. Pedig a sörhast sem adják ingyen, azért keményen meg kellett dolgoznom. Végül nagy nehezen sikerült egy olyan erkélyt találnunk, ahol csend volt, és még szabad napágy is állt rendelkezésre. Egyetlen hátránya, hogy ez volt egyben a hajó dohányzásra kijelölt helye, úgyhogy az utasok és a személyzet folyton pöfékelt a közelünkben.

Este Mamma Mia II. a moziban (kb. 50 fős), majd a változatosság kedvéért újból hastömés. Ezen a hajón hál' istennek be lehet menni a fő éttermekbe öltöny nélkül is, csak a speckó klubokban és fizetős kajáldákban szigorú a dresszkód. De lehet bérelni is szmokingot, lakkcipőt vagy akár nyakkendőt, csak kicsit drágább a bérleti díj, mint amennyiért a Mr.XL-ben meg is lehet venni.

Éjfélig még elhallgattuk a lobby-ban játszó zenekart akik profi szinten hozták az összes világslágert a hatvanas évektől napjainkig. Ez is érdekes lehet, ki kaphat meg egy ilyen állást? Mert bár jól tolta a négytagú banda, ilyen csapat ezrével van a világon, és gondolom jó sokan vannak akik el tudnák viselni, hogy egész nap lébecolnak egy luxushajón vagy egy karibi szigeten, majd este muzsikálnak egy kicsit, amit élvezettel tesznek és ezért még fizetést is kapnak.

 Antigua és Barbuda

A harmadik nap reggelén kikötöttünk St. John's-ban, a három szigetből álló miniállam fővárosában. Antigua és Barbuda 443 km2, a lakosság kb. 70 ezer, és bár 1981-ig az Egyesült Királyság része volt, ez nem látszik meg rajta. Meglehetősen lepukkadt egy hely. Műemlék nincs, az üzletek, néhány kivétellel, nincsenek felkészülve az óriási turista forgalomra. Amivel büszkélkednek, az rengeteg strand, de sajnos a kikötőtől 4 kilométerre van a legközelebbi.

Ennek ellenére útnak eredtünk. A belépéshez semmi másra nincs szükség, mint az ajtónkat nyitó kulcskártyára. Ennek vonalkódját lecsippentették, mikor elhagytuk a hajót, majd pár lépés, és a kikötő forgatagában találtuk magunkat. Ezen a napon három, a miénkhez hasonló hajó kötött ki Antiguán, ami az jelenit, hogy ha mindenki kiszáll, a szigeten tartózkodók száma 10%-kal növekszik. El lehet képzelni, milyen ramazúri volt a főutcán. Taxisok ajánlkoztak, hogy elvisznek egy strandra, mikrobuszosok, hogy egy félnapos túrára, de még quadozásra is be lehet fizetni. Düledező fabódék és kétes kinézetű boltocskák között felmentünk a dombtetőre, ahol egy réginek látszó templom volt, de kiderült, hogy nem régi, csak elfelejtették felújítani az utóbbi évtizedekben. Belül viszont rendben volt, masszív, faragott fa burkolatok és padok mindenütt. A szószéken a kereszt mellett egy Dávid csillag is helyet kapott, és mivel volt karzat is a nőknek, úgy vélem, egy ökumenikus templomról beszélhetünk. Arra azért kíváncsi lennék hány zsidó él a szigeten, mert én csak négereket láttam mindenütt. Szerintem az utolsó kiöregedett hippi is elhagyhatta a szigetet a függetlenség kikiáltása után.

Gyors tanácskozás után úgy döntöttünk, nem görcsölünk rá a homokos strandra, inkább visszamegyünk a hajóra, hátha most nincs az a zsúfoltság a medencénél. Azért előtte még beugrottunk egy sörre, annál is inkább, mert free wi-fi-vel csalogattak, és már három napja nem olvastunk e-mailt. Egy undok pincérnő hanyagul elénk tette a két üveg (275 ml) sört, majd odaböffentette a jelszót és elkért 10 (!) dollárt a sörért. Egy hervadt kocsma előtti padról beszélünk igaz, közvetlenül a kikötő bejáratnál. Ráadásul még internet kapcsolat sem volt, szóval nem ez lesz a törzshelyünk. Viszont egy kedves angol házaspár ült mellénk, akikkel szóba elegyedtünk. Southhamptonból indultak egy hete, és átszelték az Atlanti-óceánt. Pár nap a karibi térségben és vissza Angliába. Kérdésemre, hogy nem unalmas-e az út így, azt mondták, hogy nyugdíjasok, idejük van bőven, nekik nem drága egy ilyen hajóút. Elbüszkélkedtek vele, hogy ez már a sokadik hajókázásuk, egyszer egy orosz óceánjáróval felmentek egész Szentpétervárig, érintve Lengyelországot, Lettországot és Észtországot. Biztattam őket, hogy más közlekedési eszközt is érdemes kipróbálni, mert így sosem fognak eljutni olyan szép helyekre, mint Magyarország.

St. Lucia

Ahogy közeledtünk Saint Lucia kikötőjéhez, messziről látszott, hogy ez sokkal összeszedettebb sziget, mint az előző. A hegyoldalakról takaros házak figyelték a tájat, színes autóforgatag kanyarodott a szerpentineken. A kikötőt pedig egyenesen csinosnak mondanám. Szépen parkosított területen, átgondolt elrendezésben sorakoztak az üzletek.

A kilépés ugyanúgy zajlik az ajtókulccsal, (amit errefelé elegánsan see pass card-nak hívnak) most viszont ugyanezzel a kártyával strand törölközőt is vételezünk. Beírják a gépbe, hogy hányat vettünk el, majd lecsippantják a kártyát. Ez azon kevés szolgáltatás egyike, amiért nem kérnek el plusz pénzt. A visszaváltás hasonlóképpen működik.

Ideges voltam, mi vár majd odakint, mert ez volt az a sziget, ahol már otthonról lefoglaltam egy programot, és a menetrend változtatás miatt egy nappal később érkeztünk. Csak halványan reménykedtem benne, hogy ott vár egy ember Cosol Tours táblával a kezében, vagy legalább valaki más, aki hasonló szigetkörutat tud felajánlani hasonló áron. Fülig ért a szám, amikor egy nagydarab fekete ember ott állt a kijáratnál a Cosol felirattal. Elmagyaráztam neki, hogy bocsi, mi tegnapra jelentkeztünk be, de csatlakozhatnánk a mai csoporthoz? Egy gyűrött papírlapot vett elő kb. 10 e-mail cím volt rajta. Megtaláltam a miénket is, és akkor jöttem rá, persze, hogy tudnak a késésről. Nemcsak mi gondolkodtunk előre, a 2500 utasból legalább húsz jelentkezőt vártak, ami a fejenként 75,- dolláros részvételi díjjal számolva egy szabad szemmel is jól látható summa. Naná, hogy utána érdeklődnek, miért nem jöttek meg a kuncsaftok.

Három mikrobuszba tuszkoltak be bennünket, a miénk egy takaros Toyota volt, mínusz tíz fokra lehűtve. Nem is vacakoltak sokat, nekivágtunk a hétórás kalandnak. 

A 180 ezer lakosú sziget mindössze 620 km² területű. Meredek vulkanikus hegyek borítják, némelyik még működik is. Igaz, az utóbbi kétszáz évben nem tört ki egy sem. A fő attrakció az UNESCO világörökség listáján is szereplő Piton hegyek, ami két csúcsos kúp egymás mellett. Vezetőnk, Baptist (tényleg ez volt a keresztneve) viccelődött, hogy a Piton nevet még a francia gyarmatosítók adták neki, de a kormánynak ez nem tetszett, és angolosabb hangzású nevet adtak: Parton. 

Miután az utolsó másfél évszázadban az angolok vették át a sziget birtoklásával járó felelősséget, a közlekedés a baloldalon zajlik. Ráadásul elég szűk és kanyargós hegyi utakon, ami a heves esőzések miatt mindkét oldalon rohadt mély csatornával szegélyezett. Szóval, ha valaki itt autót bérelne, gyakoroljon egy napig a parkolóban a jobbkormányos verdával, hogy érezze a kocsi bal szélét, mert ha belehajt egy ilyen vályúba, onnan csak daruval lehet kihúzni!

Néhány fotószünet után, megérkeztünk egy banán ültetvényhez, ahol megkóstolhattuk a friss termést. (Pont olyan, mint otthon a Tesco-ban.) A tavalyi hurrikán itt is szép tarolást végzett, de jól látszott, hogy a derékba tört banánfa törzsekből már jönnek elő az új hajtások. Egy újabb fotópontos megállónál helyi srácok árulták a pálmafalevélből hajtogatott madárkáikat, miközben a helyi Bob Marley próbált minket szórakoztatni kopottas gitárjával. Kisvártatva előkerültek a hűtőláda mélyéről a frissítők. A mi buszunkban jellemzően amerikaik ültek, akik rögtön a Coca Coláért nyúltak, pedig hát micsoda kincseket rejtegetett az a láda. Piton néven palackozzák a helyi sört, ami 5,2%-os láger, egy baja van csupán, hogy picurka üvegbe töltik. Kaptunk enni is mindenféle finomságot, és kevésbé finomságot. 

A nap csúcspontja, mikor motorcsónakokba ültünk, hogy a két Piton hegy között elterülő Sugar Beach öbölben mártózzunk egyet. Volt lehetőség sznorkelezésre is, mert közel egy órát töltöttünk a fehér homokos parton. Nincs túl sok strand amúgy a szigeten, emiatt a több napra érkező turisták száma nem is olyan nagy, jellemzően az óceánjárók utasait viszik mindenféle programra. Az egyik legnépszerűbb, kötélpályán csúszkálgatni az esőerdők felett, de van aki madárlesre fizet be, és olyan is, aki buggy-val (nyitott kisautó) járja be a környéket. 

A mi utunk egy másik helyi kuriózumhoz vezetett, a Soufriere sárvulkánhoz. Ez valójában egy kénes iszap, aminek gyógyító erőt tulajdonítanak. A múlt század elején egy élelmes üzletember medencét épített, a 38 fokosra lehűlt termálvíznek, és elterjesztette, hogy a vulkáni hamut tartalmazó iszapot magunkra kenve éveket fiatalodunk. Szerintem ezt a medencét azóta sem újították fel, de az árat gondolom folyamatosan emelik, mert a sok turista hiszékenységből vagy csak poénból, de tódul ide és csinál magából sárbohócot. A testünkre kent iszapot aztán le is moshatjuk az innen nem messze lévő vízesésnél, ahol a fürdőzés megengedett némi ellenszolgáltatás fejében.

Még egy kis frissensült kifli házi sajttal, hozzá finom rumpuncs, és nagyjából el is ment a nap. Négyre értünk vissza a hajóhoz. A megadott indulási időt nagyon komolyan kell venni, mert a hajótársaság egy cseppnyi kétséget sem hagy afelől, hogy mindenkit itt hagy, aki nem érkezik vissza a megadott időre. Senkire nem fog várni több mint kétezer utas és a 859 fős személyzet. A Jewel of the Seas pontban hatkor elrugaszkodott a kikötőtől, hogy nekivágjon a következő szakasznak. A pikantériája az volt ennek a kikötőnek, hogy a 13 emeletes hajó pont keresztezte a leszálló repülők pályáját, és mit tesz isten, most akart volna leszállni egy utasszállító gép, aminek miattunk kellett megtenni még egy tiszteletkört, mielőtt landolhatott volna.

Barbados

A Budapest nagyságú szigetről az a hír járja, hogy az egész karibi térségben itt a legmagasabb a napsütéses órák száma. Mivel az egyetlen látványosságnak egy kisebb mészkőbarlang mondható, úgy gondoltuk, hogy ezt a napot inkább a strandolásnak és a karibi életérzésnek szenteljük. Ehhez képest, szakadt az eső, amikor megérkeztünk és egy hatalmas teherkikötő látványa fogadott. 

Valahol azt olvastam, hogy Barbados manapság az egyik legjobban prosperáló ország a Karib térségben. A kikötői sürgés, forgás erre engedett következtetni, de a főváros nem tűnt fejlettebbnek, mint az eddigiek. Szerencsére nem kellett végig gyalogolnunk a konténerek között, a hajókhoz shuttle busz jön ki, és viszi be a népet a turistakikötő termináljába. Innen pedig taxisfalkák hada várja a látogatókat. Az 5 dolláros viteldíj elsőre nem hangzik olyan vészesnek a 2 kilométeres szakaszra, aztán hamar kiderül, hogy ez személyenként értendő. A városba egyébként egy szép tengerparti sétányon is eljuthatunk.

Elsőként a helyi halpiacot látogattuk meg. Furcsa volt látni a sok rasztafárit, ahogy pucolják a különböző halakat, de azt kell, hogy mondjam, sokkal higiénikusabb volt a hely, mint amit a legtöbb „fejlődő” országban láttam. A központban egy shoping mall (pláza) várta, hogy bemenjünk, hát nem sérthettük meg, de csak a légkondi miatt töltöttünk ott pár percet, mert lehangoló volt a látvány. Akárcsak a sétáló utcájukban. Otthon a Négy Sárkány piacon színvonalasabb az árukészlet, mint amit itt láttunk. Ezután jött a város legnagyobb temploma, ahol épp egy mise zajlott anglikán szertartás szerint. Beültünk a hátsó sorba és húsz perc megfigyelés után arra jutottam, hasonló a ceremónia egy katolikus miséhez és ugyanolyan unalmas. A parlament épülete historizáló stílusban készült (mostanában ez nagy divat otthon is) és nem nagy, de hát miért is lenne az egy ilyen kis országban. Ezzel nagyjából át is értünk a belvároson. Innen már csak kétszáz méter a fehér homokos strand. Mondanom sem kell, hogy a taxis hiénák egész út alatt dudálgattak nekünk, ajánlgatva szolgáltatásaikat. Viszont a közlekedési kultúra meglepően jónak mondható. Türelmetlenségből, vagy móresre tanítás okán nem dudálgat senki. Az autók megállnak, ha látják, hogy át akarunk kelni a zebrán. Ez többször is előfordult, tehát nem lehet véletlen. Gyakran ráköszönnek az emberre és csak szép napot kívánnak, nem akarnak eladni semmit, ez tetszik. Sok a raszta hajú egyed, és általában olyanok a fazonok, mintha Jamaicán lennénk.

A városi strand pazar. Hófehér homok, púder finomságú és világoskék víz enyhén mélyülő mederrel. Időközben a nap is kisütött, mi kell még? Rögvest letámadtam egy fickót, aki éppen napernyőt tűzött le a homokba, hogy mennyi lenne egy ernyő két napággyal. Az 5 dolláros ajánlat kecsegtető volt, azonnal lecsaptam rá, de mikor már elhelyezkedtünk, kiderült, hogy ez csak az ernyő, a két ággyal 16,-$. Az már egy beugró ára a Dagályba, igaz, ott nem adnak napernyőt. A közeli bárból folyamatosan bömbölt a zene, amit csak a parton rajcsúrozó jetski-sek motorzúgása nyomott el néha. Hamar tele lett a part turistákkal, mert három hajó is kikötött itt ma. Olyan forgalom volt egész nap a parti bárban, hogy három mixer folyamatosan pörgött, és még így is egy csomót kellett várnom a sörömre, pedig nem volt olcsó. Szívesen átvenném a helyet egy szezonra.

Bár folyamatosan figyeltük az időt, mert ma 15:00 órára kellett visszaérnünk a fedélzetre, de ha elfeledkeztünk volna róla, segítenek a taxisok, akik jobban tudják a menetrendet, mint mi. Kettő körül már meg is jelent az első a strandon, hogy visszavigyen a hajóhoz. Mi most a sétát választottuk, hogy útközben szert tegyünk egy jó kis hűtőmágnesre.

St. Maarten

A csöppnyi szigeten Hollandia és Franciaország osztozik meg, mint két gyarmatosító őskövület. A Cruise kikötő  Philipsburg-ban van, a holland oldalon. Azt sejtettem, hogy nem fognak fejkendős holland lánykák fapapucsban, kezükben tulipánnal várni, de hogy egy halvány jelét sem fogom látni a holland tulajdoni viszonyoknak azon kissé meglepődtem. Most nem arra gondolok, hogy itt is főleg feketék élnek és angolul beszélnek, de sem az egyenruhák, sem az autók vagy rendszámaik nem viselnek még nyomokban sem európai vonást. Eleve dollár a fő fizetőeszköz, vagy ha euróval próbálkozol, azt is elfogadnák, de csak egy az egyben rátával. Meggyőződésem, hogy a szigeten egy lélek sem beszél hollandul, még az a sajtárus sem, aki a kikötő közelében kínálja hat hétig érlelt, helyben készült Gouda sajtját. Nem úgy a francia oldalon. Ott gyakran hallani francia beszédet, és az autók rendszámtábláin feltűnnek az uniós csillagok. 

A menetrend kavarás eredményeképp ide csak 11:00 óra után érkeztünk meg, és bár nyolc órára tolták el az indulás idejét, ez nem nagy kaland, mert hatkor már sötét van. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, felkeressük azt a bizonyos strandot, ahol a repülőgépek pár méterrel a fejünk felett szállnak le. Az embertömeg transzportálása itt is szervezetten megy. A taxi diszpécser szépen osztályozza az embereket, attól függően ki akar a belvárosba menni, és ki arra a bizonyos strandra a reptér mellé. Miért is gondoltam, hogy csak én akarok elmenni oda? A taxi alatt itt mikrobuszokat kell érteni, amibe betuszkolnak 8-10 embert és csak úgy indul el. A kikötőtől a Maho beach-ig 16,- $ egy retúr jegy. Ezért kaptunk egy karszalagot és már szállhattunk is be az előhűtött Chevy Van járműbe. (Hollandiában ilyet biztos nem látsz.) A forgalom elég zsúfolt, helyenként még kisebb dugó is kialakult, de nem bántuk, mert így jobban körül lehetett nézni a úton. Az jól látszik, hogy ide biztos tolnak pénzt az „óhazából”, de azért ne képzeljünk egy Amszterdamot! A karibi jelleg abszolút dominál, csak itt már van KFC és Burger King is. A reptérhez közeledve, a jachtkikötőnél fogadott minket az eddigi legszomorúbb látvány. A hurrikán által partra vetett, vagy elmerült hajók tucatja hever szanaszét. Van köztük, amin látszik, hogy nem egy éve rohad féloldalára dőlve a parton, de valószínű, hogy a gazdája már felvette a kártérítést a biztosítójától, aki meg pont letojja, mi lesz a ronccsal, neki az csak költség lenne kiemeltetni. A helyi hatóság meg gondolom tehetetlen, a tulaj már rég felszívódott, a biztosító pedig mossa kezeit.

Megérkezve a célunkhoz a taxis hölgy közölte, hogy félóránként indulnak vissza ugyaninnen az iránytaxik, csak fel kell mutatnunk a karszalagunkat és már visz is vissza a hajóhoz. A fotókon nem feltűnő, de ezen a szakaszon nagyon keskeny a homokos part, és még egy forgalmas autóút is vezet a reptér kerítése előtt. Ember pedig van bőven, mindenki szeretne egy szelfit a háttérben egy Jumbo Jet-tel. Csakhogy ilyen nagy repülőgép ritkán jön a szigetre, ami ott töltött két óránk alatt mindössze egy nagyobbacska utasszállító landolt és több kisebb gép. Felszállni meg csak légcsavaros gépelet láttunk, pedig a legdivatosabb extrém sport itt az, amikor egy lökhajtásos utasszállító indul neki a kifutónak. Ilyenkor az idióták a kerítésbe kapaszkodva próbálnak ellenállni a légnyomásnak. Tele van a YouTube olyan videóval, amikor ez nem sikerül, és a fejüket verik be a betonszegélybe.

A karszalagos rendszer remekül működött, egy taxi (többed magunkkal) visszavitt a hajóhoz, illetve minket a belvárosba, ami kb. egy kilométerre van a kikötőtől.

St. Maarten híres az adómentes, olcsó piáiról, nem csoda hát, ha a belváros teli van szeszbolttal. Itt kb. Auchan árakon meg lehet venni a Whiskey-t, de ezeknek ez már durván olcsó. Mi egy koktélt toltunk csak be egy part menti bodegában, amit a maga ezerötszáz forintos árával, műanyagpohárban, nem mondanám olcsónak, de tény, hogy fent a hajón ez a háromszorosa. Felkerestük a Hard Rock Café-t is, hátha látunk valami jó kitűzőt a gyűjteménybe, és hát, hogy is mondjam? Ilyen igénytelen, kicsi és lepattant HRC-t még a világon nem láttam. Debella néger csaj tehénkedett a pulton, még az is fájt neki, hogy ráköszöntem, nemhogy még kiszolgáljon. Kérdésemre,  hogy mennyibe kerülnek ezek, undok arckifejezéssel visszakérdezett, hogy melyik. Mikor aztán zorall tekintettel a szemébe néztem, nagy kegyesen elsorolta, a különböző árakat. Az otthoni szocialista időkre emlékeztetett, amikor az eladók sértésnek vették, ha egy vevő érdeklődni óhajtott egy termékről.

Visszasétálva a hajón azon méláztam, mi a francot akarnak itt a hollandok? Miért jó nekik egy ilyen külbirtok? Nem hinném, hogy adóbevételeik lennének innen, mert akkora önállóságot hagynak a szigetnek, amik fenntartásához valószínű kellenek az itt befolyt adók. Csak presztízs lenne? Mert a franciáknál még érteni vélem. Ők mindig is szerettek nagyhatalmi szerepben tetszelegni, és stratégiailag fontos lehet nekik egy-egy sziget a világ különböző óceánjaiban. De nem hinném, hogy a félelmetes holland armada egyszer majd innen akarná megvédeni Hága biztonságát.

A kikötőbe visszaérve újabb meglepetés ért. Az eddigi szigeteken mindig a miénk volt a legnagyobb és legmodernebb hajó, amire bevallom egy kicsit büszke is voltam. Már-már kezdtem lesajnálni a vacak kis tízemeletes óceánjárósokat. Most viszont beparkolt mellénk két olyan monstrum, amik mellett a miénk csak vízibusznak tűnt. Azonnal elkezdtem érvelni a meghitt, családias méretek mellett.

Nem írtam még róla, de eddig nem csináltak ügyet abból, ha két sört vagy üdítőt fel akartunk vinni a hajóra. Itt St. Maarten-en kicsit komolyabban vették az átvilágítást. Aki rendes, nagy üveges piát hozott fel a hajóra, attól elvették, de nincs harag, kiszállásnál mindenki visszakapja. Hogy ennek mi a menete, sajnos nem fogom tudni megírni, mert mi nem élünk ilyen tudatmódosító szerekkel. Pfuj!

St. Thomas (US Virgin-szigetek)

Azért ezt is meg lehet ám unni. Minden reggel ugyanaz a kaja. A tojás már a fülemen jön ki, a kolbászkájuk fűrészpor ízű, a zöldségek és gyümölcsök egyre szottyadtabbak. A banánon látszik, hogy útközben nem töltenek utána a kajának. Induláskor még mindegyik zöld volt, most már több rajtuk a barna folt, mint a sárga. Kezdem érteni az amerikaiak miért szoktak rá a cornflakes reggelikre.

Ma megkaptuk a játékszabályokat a kicsekkolásra vonatkozóan. Legjobb, ha ma este (utolsó éjszaka előtt) kirakjuk a bőröndjeinket a szoba elé és ráragasztjuk a kiosztott, egyedi számozással ellátott szalagot. Mivel mi még befizettünk egy utolsó utáni túrára, egy leszállás utáni rumgyár látogatás reptéri transzferrel kombinálva, ezért az 5-ös számú szalaggal kell jelölni a kitett csomagot, és holnap reggel nyolckor találkozó a színházterem előtt. De mindenkinek el kell hagynia a szobát 8-ig, és a hajót 9:30-ig. Még ma lehet rendezni a mocskos anyagiakat, ami abból áll, hogy a kulcskártyánkról (bocsánat: SeaPass Card) leolvassák mit ittunk, vagy milyen kirándulásra jelentkeztünk, (netán hány kenceficét vásárolt az asszony, merthogy itt milyen „olcsó”) Majd vacsoraidőben megyek le a recepcióra, talán nem lesz nagy a sor.

Talán a legérdektelenebb sziget maradt a végére, az Amerikai Virgin-szigetekhez tartozó St. Thomas. Nem mintha ez csúnyább lenne, mint az előzők, de itt még annyi látnivaló sincs, mint korábban, leszámítva a csodás strandokat és a remek sznorkelező helyeket. A másik érték, amivel a fővárosba,  Charlotte Amalie-be csábítanak az a bevásárló utca. A reggeli „újság” nem átallotta Párizshoz hasonlítani, amikor azt írta: Charlotte Amalie-ben nem vásárolni olyan, mintha a francia fővárosban kihagynánk az Eiffel-tornyot. Nosza! Nincs ugyan semmire szükségünk, és a bőröndünk is a súlyhatár közelében inog, egy ilyen látványosságot ki nem lehet hagyni. 

A kikötő elég messze van a belvárostól, de a taxik már itt is sorban állnak, hogy bevigyenek fejenként 4,- dollárért. Ezt úgy kell érteni, hogy felszálltunk egy kisteherautó platóján erre a célra kialakított padokra, majd megvártuk míg megtelik a kb. 16 ülőhely. Néhány perces utazás után kidobott minket a sofőr, hogy ez itt a főutca. Hát mit mondjak, nem egy Champs-Élysées. Sokat látott koloniális stílusú, kétszintes épületek szegélyezték az utcát, mindkét oldalon egymást érték az ékszerboltok. Ezeknek ez  a mániájuk. Minden karibi szigeten ékszereket próbálnak rásózni a látogatókra. Nem tudom mennyire tesz jót, mondjuk a Cartier imidzsének, hogy leszólító emberek noszogatják a turistákat vásárlásra, de lassan már egy arab bazár hangulatát kezdtem érezni. Isten látja lelkemet, kerestük a kultúrát, de a múzeumnak csúfolt erődítmény és a holland templom is zárva volt. Szerintem egy óra bőven elég a városra, és mi már kettőt is elfecséreltünk. Irány vissza a hajóra! Egy öreg néni vett fel minket a platójára és ő is négy dollárért vitt volna vissza bennünket, de miközben újabb utasokra vadászott, talált egy ötfős csoportot, akik valamilyen beach-re igyekeztek. A néni egy kicsit hezitált, majd felvette őket. Mentünk két sarkot és bekövetkezett, amitől féltem, gond nélkül leszállított minket a jobb fuvar miatt. A korrektség kedvéért, azért szervezett nekünk egy másik taxit, aki végül elvitt a kikötőbe. A szigeten baloldali közlekedés van, ami teljesen érthetetlen, mert dán gyarmat volt, egészen 1917-ig, amikor is az amerikaiak megvásárolták 25 millió dollárért. A mai státusza hasonló Puerto Ricóhoz. Amerikai állampolgárok, 4 évente választanak 1 képviselőt az amerikai Kongresszusba, aki azonban szavazati jog nélkül vesz részt a Kongresszus munkájában. Emiatt a terület lakosai mentesülnek az amerikai szövetségi adóktól. Ezzel együtt itt mindenki büszke amerikai, egy csomó épületen és autón ott lobog a csíkos zászló. Persze, hogy itt nincsenek függetlenségi törekvések. Az őslakos indiánokat még a spanyolok kiirtották a XV. században, az itt élő feketék pedig a legkülönbözőbb afrikai országokból elrabolt rabszolgák utódai, tehát nem alakulhatott ki a mély Virgin-szigeteki szavazó.

Na de vissza a közlekedéshez! A balra-hajts ellenére az idióták egytől egyig baloldali kormányos autót használnak. Bizonyára az USA-ból szerzik be használtan ezeket, mert ott a legolcsóbb, ami érthető is lenne, de aki próbált már egy kanyargós angol országúton megelőzni egy teherautót a saját (bal-kormányos) autójával, érti mire gondolok.

Rövid ittlétünk alatt tanultam egy új angol szót, ami gyakran ki volt táblázva: loitering (kószál, lebzsel, őgyeleg). Azt még értem, hogy egy bank előtt miért van kint a „No loitering” tábla, de hogy egy parkban, (?) az már túlzás.

Most, hogy az utolsó kikötőn is túl vagyunk, már le merem írni, hogy nincs kikötői díj, vagy más hasonló lehúzás, mint amikkel otthon ijesztgettek. Rém egyszerű volt minden szigeten a ki- és bejutás és teljesen ingyenes.

Utolsó napunk a hajón, ideje felfedezni olyan részeket, ahol még nem jártunk. Most nem annyira a fitneszteremre gondolok, sokkal inkább a wellness részlegre. (Nagyon fontos, hogy ne keverjük össze a két fogalmat.) Találtunk egy olyan medencét, ami sok más tengerjárón külön fizetős részleg, itt szabadon használható. Lényege, hogy 16 éven aluliak nem használhatják, ergo nincs ricsaj és ugri-bugri. A nyugágyak is sokkal puhábbak, az üvegtető felől pedig trópusi madárfütty hallatszik. Van egy 6-8 fős jacuzzi, és egy 12 méteres medence, amiben sajnos sós víz van, de legalább hideg. Egy életmentő úszómester folyamatosan áll a parton teljes béjvacsos felszerelésben, mint valami hollywoodi kellék. A tető elhúzható, de nem a hideg téli napok miatt, fenéket. Légkondizzák az uszodát, nehogy már túl melegünk legyen itt a trópusokon. Jó dolog egy ilyen oázis, mert más társaságok „nyugdíjas járataihoz” képest, ezen az amerikai hajón rengeteg a fiatal házaspár, sokszor több gyerekkel. Érdekes módon nem a síró babák jelentették a legtöbb zajártalmat, hanem a sok dél-amerikai népség. Legnagyobb tiszteletem a kivételnek (ők voltak többen). Idejöttek nagypapástól, unokákig komplett családok, elterpeszkednek az ebédlőasztalnál és nem képesek, csak üvöltözve beszélgetni. Szerencsére a kabinoknak jó a hangszigetelése, az éjszakáink mindig nyugodtan teltek. Azt tudom tanácsolni, hogy minél magasabbra kell szobát foglalni és lehető legmesszebb a közösségi terektől. Igaz, az utolsó éjjel jobban billegett a járgány, még Deadalont is vettem be a biztonság kedvéért miközben azon gondolkoztam, hogy talán az alsóbb szinteken nem inog ennyire.

Túl vagyunk az utolsó éjszakán is. Az este kikészített kofferokat már elvitték, csak a kézipoggyászt kellett magunkkal vinni. Egy gyors reggeli és már mentünk is a kijelölt helyünkre. A hajó tájékoztató monitorain pedig olvasható volt, hogy hányas bőröndszalaggal hány óra, mennyi perckor kell elindulni a kijárat felé. A kikötő várócsarnokában még egy gyors útlevél ellenőrzés és mehet ki-ki a dolgára. Mi még befizettünk egy kirándulást, hogy elüssük a délelőttöt, (amit az előző, puerto rico-i bejegyzésben leírtam) ezért a csomagjaink egy teherautóra kerültek azzal, hogy a repülőtéren viszontlátjuk őket. Így is történt. A terminál előtti szabadtéren, (pont ugyanúgy képzeljük el, mint a Ferihegyi reptér bejárata előtti részt) a betonra voltak lerakva a csomagok számozás szerinti libasorban, és egy ember vigyázott az uszkve 100 kofferre. 

Összefoglalva: egy ekkora hajó utasait az utolsó percig koordinálni, hogy a távozás is zökkenőmentes legyen, nem könnyű feladat, nincs is mindegyik alkalmazott a helyzet magaslatán, (össze-vissza beszélnek hülyeségeket) de azért így vagy úgy mindenki lekerül a hajóról minimális várakozással és jó esetben hozzájut a bőröndéhez. És bár szétfikáztam, amit lehet, azért amiről nem írtam külön, azok a dolgok jól működtek. Nem kizárt, hogy egyszer még újra felülünk egy ilyen hajós utazásra.

 Feltűnés nélkül kövess!

Puerto Rico a Gazdag Kikötő

Delta Airlines az egyik legnagyobb amerikai légitársaság, járatokat indít a világ minden pontjára, a SkyTeam légiszövetség alapító tagja, akárcsak a KLM, vagy az Air France. Szeretnék minden illúziót eloszlatni, egy ótvaros, fapados légitársaságról beszélünk. Már akkor gyanús volt, amikor a foglalásnál trükköztek a jegyárral. A procedúra legvégén derült ki, hogy plusz 25 dollárt kell fizetni feladott csomagonként. A benejlonozós embertől tudtuk meg, hogy 20 deka súly túllépésért simán felszámolnak 100 dollárt. Aztán, amikor kiértünk a reptérre, nem lehetett normálisan becsekkolni a pultnál, menj az automatához és ott kérj beszálló kártyát. Elkövettem azt a hibát, hogy a „kártyát” a telefonomra kértem, gondoltam a nagy és fejlett USA-ban már ciki a papírt fecsérelni ilyesmire. Ezt ne csinálja senki! Mindenféle fontoskodó emberek állják az utadat, míg beérsz a kapuig, akiknek nincs QR kód olvasójuk és ragaszkodnak a papírhoz. Az átvilágítós rész is totál káosz. Belerakatják az összes értékünket a tálcájukba, ami már rég átért a szalagon, amikor te még állsz a sorban, hogy megröntgenezzenek. Hogy a túloldali kavalkádban ki csórja el a laptopodat, pont nem érdekel senkit.

Azzal hencegnek, hogy free wi-fi van a fedélzeten, aztán kiderül, hogy kizárólag massanger applikáción irkálhatunk, de már fotót nem enged küldeni. A 4 órás út alatt egy szódát kaptunk ingyen,  minden másért fizetni kell.

Ehhez képest az érkezés Puerto Ricóba maga a mennyország. Mivel a sziget USA társult tagállam, nincs útlevél ellenőrzési procedúra, nem kérdezget senki, hogy akarunk-e almát becsempészni, egyszerűen csak odamegyünk a szalaghoz, levesszük a bőröndünket és már mehetünk ki taxit fogni. No pánik, ez is szervezetten megy. A sor gyorsan halad a szalagkordon mentén, és amikor előre érünk, egy ember megkérdezi hova megyünk. Ennek alapján egy cetlire ráírja a fix tarifát, amit átad a taxisnak és nincs vita, nincs alkudozás. Mi egy brutális nagy Chevy mikrobuszt kaptunk, ami 26 dollárért vitt el az óvárosba. 

Bevallom őszintén, egy éve még, ha valaki azt mondja nekem Puerto Rico, egy lepukkadt karibi országot képzeltem el, tele bűnözővel. Ha nem készültem volna fel rendesen erre az útra, most leesne az állam, milyen modern, fejlett, és tiszta (!) város San Juan. Felhőkarcolók tövében suhantunk a kikötő felé, a háromsávos úton csak úgy hemzsegnek a luxusautók. Alkonyodott már, amikor megérkeztünk Old San Juanba. Ahogy az egy óvárostól elvárható, szűk, macskaköves utcák fogadtak, színes, régi épületekkel és továbbra is feltűnő tisztasággal. A hotelünk vacak volt, de két éjszakát kibírunk itt. Viszont a szemben lévő szálloda tetőteraszán lévő étteremben isteni tortilla-t ettünk, jó áron.

Másnap reggel a közeli Sheraton hotelben lévő autókölcsönzőben kezdtünk, ahol átvettük a már előre lefoglalt kocsinkat. A biztosítás csak egy kicsit volt drágább, mint maga a kölcsönzési díj, de így is megúsztuk 60 dollárból, ráadásul Yaris helyett egy normális méretű Nissan-t kaptunk. A járgányra azért volt szükség, hogy körbe járjuk a sziget keleti részét, de leginkább az El Younge Nemzeti Parkot, ami egy esőerdő vízeséssel és kilátókkal. A két évvel ezelőtti hurrikán csúnyán megtépázta a szigetet, aminek nyomait a mai napig látni. A nemzeti esőerdejükben úgy oldották meg a veszélyes útszakaszokat, hogy egyszerűen lezárták, és néhány még azóta is zárva van. Néhány vízesés víz hiányában elmaradt, de azért sikerült lencsevégre kapnunk a legnagyobbat. Így, hogy túrázni nem lehetett, az egész körbejárható autóval egy-két óra alatt. Egy esőerdőben a vegetáció igencsak agresszív, ezért a hurrikán okozta sebeket hamar eltakarják a kúszó növények, viszont megdöbbentő volt látni a megcsonkított szélerőműveket, ledőlt istállókat mindenfelé. A napelem farmon is óriási pusztítást végzett a vihar, de azt már helyre állították, csak a törmelékkupac méretéből lehet következtetni a kár nagyságára.

Kinéztem egy eldugott öblöt délen, aminek 4,7-es értékelése volt a Google Map-en. (Vicces, nem? Már partszakaszt is lehet értékelni.) A 2 km hosszú, homokos strandon alig volt rajtunk kívül valaki, de hamar rájöttem miért. A hirtelen mélyülő tengeren csapkodó vad hullámok gyakorlatilag lehetetlenné tették a fürdést, pedig az Atlanti-óceán vize meglepően meleg errefelé. Arra viszont remek volt, hogy mindenünk telemenjen homokkal, amit aztán nem tudtunk sehol lemosni. A romantika még most is ott serceg a fogam alatt.

Estére még beterveztem egy bevásárlóközpont meglátogatását, de a Black Friday még nem ért véget, úgyhogy a parkolóig sem jutottunk el. Visszamenekültünk az óvárosba egy kis nyugalomért, és egy jól megérdemelt vacsoráért. Csakhogy itt meg a holnap induló óceánjárók gyülekező vendégserege lepte el az éttermeket. A végén maradt a lepattant kiskocsma, ahol papírdobozból ettük a húsgolyós spagettit, de a sörük legalább hideg volt.

Következő nap reggelén, már autó nélkül, becserkésztük az óváros eddig még nem látott zugait. A véleményemet továbbra is fenntartom, Old San Juan takaros kis városrész, még a lakatlan házak homlokzata is fel van újítva. A terek szépen parkosítottak, a szűk utcácskákon egymásba érnek a butikok és kiskocsmák. És ami a fő, van Marshall áruház. Aki ismeri a valódi outlet világát az USA-ban, annak a Marshall név fogalom. Kicsit turkáló fílingje van ugyan, de gombokért hozzájuthatunk eredeti Ralf Lauren pólóhoz, vagy akár egy Michael Kors táskához. Ölik is egymást a népek rendesen. Nem számít, hogy fűzöld, vagy ronda sárga, veszik, mert rajta van az embléma. Milyen érdekes az emberi agy! Ha valaki beadja nekünk, hogy egy egyszerű, kerek nyakú trikón van egy lovaspólós hímzés, akkor az pont ötször annyit ér, mint a hímzés nélküli, (amit ugyanabban a gyárban, ugyanabból az anyagból készítenek). Elég az ízléstelen táskára egy csillogó MC, DG, LV vagy ƆC embléma, és már megőrülnek érte nők milliói. Na és mi kell hozzá? Egy erős marketing, ahol már azzal sem ámítanak, hogy jobb minőséget kapunk, egyszerűen csak elhitetik velünk, hogy akkor vagy menő, ha ilyen termékekben villantasz az utcán. Amikor meg már kiszolgálták a Maslow piramis csúcsán lévő sznobokat, jöhet a plebsz, aki örömmel nyitja meg a pénztárcáját az outlet strore-ban, mert itt csak a dupláját kérik el annak, mint amennyit valójában ér. Ezek után már nem csodálkozom, hogy a politikai marketingben is működik ez a módszer.

És ha már átvezettem a témát, hadd meséljem el, hogy a politikai élet itt sem fenékig tejfel. Puerto Rico nagyobbik fele népszavazáson döntötte el, hogy az Egyesült Államok teljes jogú tagállama szeretne lenni, amit az USA kongresszusa ugyan letojt, de jól látszik, milyen jól működik a szabad sajtó, ha egy 98%-ban spanyol ajkú közösség a nagy és gazdag Amerikát választja.  Annak ellenére, hogy az ittenieknek USA útlevelük és zöldkártyájuk van, Trump elnök már nem olyan népszerű. Aki latin-amerikai migráns invázióval riogatja a választókat, nem valószínű, hogy a puerto ricoiaknak szavazati jogot adna a kezébe. Ennek láttuk a jelét, amikor a kormányzó tengerparti palotája közelébe értünk. Az utcákat lezárták a Trump ellenes tüntetők miatt, és minden sarkon géppisztolyos rendőrök felügyelték a rendet. Itt persze a tüntetés is amolyan karibias. A felvonulók dobokkal, trombitákkal és vicces táblákkal voltak felszerelve. A rum alapú koktélok is úgy fogytak, mint egy karneválon. A tüntető és shopingóló helyiek mellett, a turista áradat is ki volt maxolva rendesen. A kikötőben ugyanis 5 az-az öt óriáshajó is vesztegelt. Ami a jó hír, hogy az egyikük a mienk, amivel az elkövetkező hetet töltjük majd a Karib-tengeren, de ennek a tapasztalatait majd a következő bejegyzésben osztom meg.

A hajókázás megvolt, jó volt, köszönjük, ennyi. A repülőnk csak este indult, ezért még a hajón befizettünk egy városnéző körútra, aminek fénypontja a világ legnagyobb Bacardi gyárának meglátogatása volt, azzal, hogy az út vége a repülőtéren lesz, ahol várni fognak a bőröndjeink.

Juan már ott várt a mirelit buszával a kikötő betonján. A mellünkre ragasztott egy számot, és beterelt a jéghidegre lekondizott járműbe. Amikor az összes utasnak sikerült elhagynia a hajót és hibernálni magát valamelyik ülésen, elindultunk a háromórás időhúzó túrára, amit az olyanoknak találtak ki, akinek csak este indul a gépe. Miközben Juan tekerte a kormányt, egyúttal idegenvezetett is, a fejére helyezett headset-tel. Elkanyarodtunk az óváros, Old San Juan felé a már jól ismert utakon. Mintha már egy hónap telt volna el, mióta itt jártunk, pedig csak egy hete volt, hogy erre kószáltunk. Megtudtunk újabb részleteket a sziget őslakosságáról, meg hogy mivel szívatták őket a spanyol hódítók, később az angol megszállók. Aztán, hogy miért is szeretik az amerikaiakat, merthogy ők nem telepedtek rá az itt élőkre, hanem a szabad önrendelkezés mellett, beruházásokat hajtottak végre, munkalehetőséget biztosítva az itt élőknek.
Végül a nap fő pontja a Bacardi gyár és az ő híres termékeik következtek. A több hektáron elterülő gyár, mintha már bezárt volna, akkora volt a rend és tisztaság az épületek közti parkokban. A látogatóközpont előtti szabadtéri bárban mindjárt egy hideg rumpunccsal vártak, ami valójában egy vegyes gyümölcslé feljavítva egy kis fehér rummal. A köpésnyire lévő kiállítótermükhöz, teljesen indokolatlanul, egy városi kisvasúttal vittek. (kb. 200 m) Arra gondolok, hogy korábban ez a „kisvonat” nagyobb kört tett meg a gyárépületek között, aztán ezt valamiért leállíthatták, de ha már megvan a jármű, használjuk ki.

Vezetett túrán mutatják be a rumgyártás fázisait, történelmét és jelenét. A spanyol születésű Don Facundo Bacardi-ról és az általa 1862-ben alapított gyárról egy dokumentumfilmet vetítenek le egy kisebb mozi teremben. A végén pedig az elmaradhatatlan shop, ahol jóval drágábban adják ugyanazt a piát, amit kint is meg tudsz venni a közértben. A különlegességeket pedig olyan drágán, hogy nem is érdemes szót vesztegetni rá.
Juan végül kiszállított minket a repülőtérre, ahol véget ért ez a csodálatos utazás. Jézusom, miket írok?! Végre itt hagyhatjuk a folyamatos napsütést a káros UV sugaraival, és vár otthon a jól megérdemelt ónos eső a karácsonyi készülődés őrületével.

New York, Hálaadás, Black Friday, mi kell még?

1. nap: péntek

Utálom, amikor egy blog a repülőúttal kezdődik. Ki a tökömet érdekel, hogy milyen légitársasággal ment, és mi volt a kaja a fedélzeten? Viszont ezt muszáj megosztanom, mert ilyet még nem pipáltam. A LOT Budapest – New York járatra vettem jegyet, és nem csak azért, mert átszállás nélkül tehettük meg az utat, hanem mert a legolcsóbb is volt. Az olcsóságnak viszont ára van (hogy ezzel a csodás képzavarral éljek). Bár egy nemzeti légitársaságot nem szoktak a fapadosok közé sorolni, azt hiszem, itt nyugodtan kivételt tehetünk. A Boing 767-300-ason ugyanis olyan keskenyek voltak az ülések, hogy a 7-es busz kényelme hozzá képest egy Rolls Roys Fantomé. Gondolnám, hogy egy ázsiai, belföldi piacra szánt modell volt, de úgy látszik, a lengyelek a portugáloktól vettek át egy megunt darabot, mert az összes film (5 db) portugálul volt feliratozva, és a bemutatkozó főcím is az ő nyelvükön ment. Az egy dolog, hogy legalább volt képernyő az arcom előtt, csakhogy szinte semmi nem működött rajta, ami azért kellemetlen, mert onnan lehetett volna vezérelni az olvasólámpát. És ezzel így járt az összes utastársunk is. Sokáig azt hittem, hogy még az ülések háttámláját sem lehet lehajtani, és csak azért kérdeztem meg egy stewardes-t, hogy szívassam vele, de kiderült, hogy van egy rejtett gomb az ülés alatt, ha valakinek sikerül megtalálnia, néhány fok hátradőlés lesz a jutalma.
Na, nem nyafogok tovább, mert ha mindezeket előre tudom, akkor is ezzel a járattal megyek, de jó tudni, hogy sok-sok repülőút után is érhetik meglepetések az utazót.

Négy órás késéssel sikerült landolnunk New Yorkban, a Kenedy elnökről elnevezett repülőtéren, ahol aztán mindjárt egy súlyos csempészéssel kezdtük az utunkat. A repülőn kapott szendvicsünket nem volt szívem kidobni, így azt elrejtettem a kézipoggyász aljában. Többször léptem már be az USA-ba, köztük ezen a repülőtéren is, de még soha nem firtatták ennyire, hoztam-e be valamilyen élelmiszert. Most bezzeg hárman is. És bár határozottan, pókerarccal mondtam nekik, hogy nem, kiszedtek a sorból, és az összes csomagunkat felrakatták egy átvilágító szalagra. Végül a rend éber őreinek elkerülte a figyelmét az országukra oly nagy veszélyt jelentő szalámis szendvicsünk.
A városba bejutásnak a leghatékonyabb, de főleg a leggazdaságosabb módját választottuk, a metrót. A reptéri terminálok között ingyen használható magasvasút a körútja végén kiviszi az utasokat a környékbeli autóparkolókhoz, majd a végállomás becsatlakozik az A jelű metróvonalhoz, ami egyenesen Manhattan-be repít. Idáig eljutni viszont pénzbe kerül. Az 5 dolláros viteldíjat a kijáratnál kell leróni úgy, hogy egy automatából kártyát váltunk. Kicsit zavaró, hogy pont úgy néz ki ez a kártya, mint a metrón használatosak, ámde ott nem működik. Viszont feltöltőkártya rendszerű, tehát ha jövünk ki a reptérre, ugyanerre fel tudjuk majd tölteni visszaúthoz szükséges fejenkénti 5 dollárt. Akár egy kártya is elég kettőnknek, mert ha átjutottam a kapun, vissza nyújtom az asszonynak és őt is beengedi. Ha meg nem, hát az sem tragédia.
Nem úgy a metrókártya. Ott nem lehet trükközni. Ezért aztán nagyon oda kell figyelni, hogy bénázunk keresztül a húzóbőröndünkkel a keskeny kapukon, mert ha egyet fordult a sorompó, akkor hosszú ideig nem enged át újra, hiába vásároltunk korlátlan felhasználhatóságú kártyát.
Több mint öt napig leszünk itt, úgyhogy megéri 32 dollárért az egy hétig használható kártya, annál is inkább, mert ezek nemcsak a metróra érvényesek, hanem az összes New York-i „BKV” járműre.
Annak ellenére, hogy az A metró nem áll meg minden állomáson sőt, volt olyan, hogy a föld alatt előztünk egy párhuzamosan haladó másik szerelvényt, eltartott majdnem egy órát, míg beértünk a 42. utcáig. A föld alól kibújva jött az elmaradhatatlan katarzis, a New York feeling. A monumentális felhőkarcolók látványa, a mindenfelé villódzó fényreklámok és az elmaradhatatlan zaj és tömeg. Isteni!

2. nap: szombat

A reggel a 39. emeleten ért minket. Mondjuk ez nem volt véletlen, kis plusz pénzért vásárolhatunk csodás panorámát a hotel felső szintjein. Azt hiszem, megérte. Bitang jól néz ki ez a város még télen is. Szerencsére tiszta volt az idő, így még a sziget déli részén álló tornyokat is jól lehetett látni. Elképesztő mennyi felhőkarcoló épül még mindig. Hat éve jártam itt utoljára, akkor az volt az érzésem, New Yorkra nyugodtan ki lehet tenni a megtelt táblát. Most már lövésem sincs, mikor lesz ennek az agresszív építkezésnek vége. Üres telek ugyan nincs, de hát meddig tart a vacak kis 5-10 emeletes épületeket lebontani?

A napot Carlo-nál kezdtük és az ő híres cukrászdájában. A nejem szerint nálunk is vetítették az itt forgatott valóságshow-t. Tény, hogy éjjel nappal tömeg áll sorba a csicsás, amerikai ízlést kielégítő süteményekért. Mi is megkóstoltunk egyet, nem volt rossz, de a Daubnert meg sem közelíti. Ráadásul akkora az átjárás a nem túl nagy üzletben, mint egy pályaudvaron. Komoly logisztikával működik a kiszolgálás. Már az ajtóban meginterjúvol valaki, hogy ha tudod mit akarsz, be sem kell állnod a sorba, már fizethetsz is nála és be kell mondanod a neved. Mi természetesen a rámutatós módszert választottuk, a franc sem tudja ennek a sok tortának a nevét angolul (még magyarul sem). Aztán a fizetés után nem sokkal bömböli a nevünket a hangszóró, és mehetünk átvenni a nyalánkságot a pult végénél.
Tele a pocak, közben kinyitnak az üzletek is, irány a New York kártyát átvenni! Még otthon megrendeltem a „New York Pass” kártyát, mert úgy olcsóbb. Amúgy folyamatosan akció van náluk. Lejár az egyik, azonnal indul a „csak most és csak neked” újabb akció, amit nem szalaszthatsz el. A lényeg, hogy ez a kártya valóban hasznos helyekre enged ingyenes belépést. Aki komolyan veszi a városnézést és nem akarja kihagyni a nagyobb múzeumokat és látványosságokat, annak nagyon megéri. Kezelése roppant egyszerű. Odamegyünk a jegypénztárhoz, mint mindenki és kérünk egy jegyet, csak nem pénzzel fizetünk, hanem átadjuk a New York Pass-t és már nyomtatja is a belépőnket. Megrendelt kártyánkat kérhetjük postán is, csak az lassú és plusz költséggel jár, vagy átvehetjük Manhattan-ben két helyen is. Mi a Madame Tussauds auláját választottuk, és ha már itt voltunk, gyorsan meg is néztük az aktuális viaszfigurákat és persze az örökzöldeket.
Innen csak egy köpés a város szívének is nevezett Times Square. A villódzó fények annyit finomultak az elmúlt években, hogy most már szinte mindegyik kivetítő full HD felbontású, tű éles. Emlékszem, utoljára volt egy reklámtábla, ahova néhány dollárért befizethettük magunkat, és pár másodpercig látható volt a képünk a téren áthaladó tömegnek. Most ez annyiban változott, hogy váratlan időpontokban egy térfigyelő kamera képét adja be az óriás monitor. Ha ezt kivárjuk, ott integethetünk a „világnak” ingyen.

A már említett New York kártyánk érvényes volt egy napi városnéző busz használatra, így ezt a módját választottuk, hogy eljussunk a világ egyik legnagyobb múzeumába, a Central Parkban felépült Metropolitan múzeumba. Nem mondom, hogy nem hűs kissé egy ilyen busz november közepén, főleg, hogy tegnap itt még esett a hó, de kellő mennyiségű ruhadarabbal ki lehet bírni.
Ne legyenek kétségeink afelől, hogy New Yorkban télen majd kevesebb turista lesz. A múzeum pénztáránál kígyózott a sor a 25 dolláros jegyekért. Belül aztán a sok teremben eloszlik a tömeg, csak a híres festmények és az értékesebb tárgyak előtt torlódnak fel sokan.
A sok művészettől megéheztünk kicsit, de mivel időt nem akartunk fecsérelni beülős helyekre, gyorsan bekaptunk egy hotdogot a múzeummal szembeni utcai árusnál. Nincs is ennél new yorkibb, igaz? Hát senki ne tegye! A legsilányabb „Tesco gazdaságos” virslit teszik bele egy kalácstészta jellegű buciba, és valami felhígított mustár vagy ketchupfélét nyom rá, ami aztán folyik mindenhol, ahol nem kéne. Az igazság az, hogy én kiírtam egy csomó menő kajálda címét, de Murphy törvénye, hogy az ember sosem ott lesz éhes, ahol a jó helyek vannak. Nem beszélve arról, hogy az igazán felkapott vendéglátóknál sorban kell állni nem keveset a harapnivalóért.

Nincs is jobb egy kis sétánál a hideg, lombját vesztett Central Parkban. Először megnéztük a múzeum mögötti Kleopátra tűje oszlopot, ami tényleg eredeti olyannyira, hogy ez a legrégebbi ember alkotta tárgy az egész amerikai kontinensen. Ehhez képest fura, hogy kint a szabadban hagyják a faragott mészkő obeliszket, kitéve az időjárás viszontagságainak. Az Aliz Csodaországban szoborkompozíció rézszobor bírja a gyűrődést, még a gyerekek is felmászhatnak rá. (Who the Fuck Is Alice?) Ha már a Smokie együttes örökbecsűjét szóba hoztam, gyönyörű átkötéssel megérkeztünk egy nem kevésbé híres zenész, John Lennon emlékhelyére, ami a park nyugati oldalán található, nem messze az ex Beatles tag lakásától, ami előtt egy barom lelőtte 38 évvel ezelőtt. A találóan Strawberry Fields-nek keresztelt zarándokhely nyáron a görkorcsolyások találkahelye, most csak néhány rajongó és egy Yoko Ono imitátor lézengett. A fiatal ázsiai nő betanult néhány akkordot és egy gitáron adta elő Lennon leghíresebb számait, némi aprópénzt remélve.

A park délkeleti csücskében található a város híres műjégpályája a Wollman Rink. Még otthon volt olyan tervem, hogy csúszkálunk egy kicsit (Milyen menő lenne, mi?) De hideg is volt, fáradtak is voltunk, és még várni is kellett volna, mert a pályát éppen karbantartották. A 19 dolláros belépőt még ki lehet bírni, de plusz 10 dolcsi a kori bérlés, és akkor még ott a probléma, hogy ki vigyáz a cipőnkre? Ha meg szekrényt is bérlünk, akkor már tízezer forintba került volna kettőnknek a móka.
Ehelyett a megfagyás egy másik módját választottuk. Újból felültünk egy hop on-hop off buszra, ami így sötétedéskor már nem annyira barátságos. Nem is bírtuk sokáig, kétségbeesetten menekültünk le a metró aluljáróba, hogy aztán kisilabizáljuk a hazafelé utat. Töltöttem le egy New York metró appot, sőt még ingyenes wi-fi is van a legtöbb megállóban, de végül úgy döntöttem, túl rövid az élet ahhoz, hogy én most egy telefonos alkalmazással bíbelődjek, amikor itt lapul a zsebemben az analóg megoldás. A hajtogatható metrótérképet még a reptéri járat állomásán szereztük be. Javaslom mindenkinek, hogy mielőtt megtervezné az útját, tanulmányozza a térképet! Nem mindegyik szerelvény áll meg mindenhol, ráadásul olyan is van, hogy ugyanazon számú járatnak két különböző helyen van végállomása. Ezek legtöbbször fel vannak tüntetve a szerelvény oldalán lévő világító táblán, de van, hogy csak a sofőr mondja be minden állomáson. (Azért amikor egy bronxi feka belehadarja az összes infót a mikrofonba, nehéz kihámozni, hogy akkor ez most jó nekünk vagy inkább várjuk meg a következőt.)

3.nap: vasárnap

Hova megy a rendes ember vasárnap? Hát templomba. És a nem rendes? Az is, ha olyan misében lehet része, mint amilyen egy igazi harlemi gospel zenés istentisztelet. Otthon kiírtam több olyan címet is, ahol rendszeresen szerveznek zenés misét, amikor az oltárnál álló néger asszonyok kórusa teszi egyedivé a máshol oly monoton szertartást. Ehhez viszont Harlem szívébe kell utazni, mese nincs. Persze ma már nem kell attól tartani, hogy meglincselik a fehér embert errefelé, de azért volt bennünk némi izgalom, amikor leszálltunk a 116. utcánál. A Canaan baptista templomban csak 11 órakor kezdődött a mise, ezért úgy döntöttünk, hogy addig elsétálunk a közelben lévő Columbia egyetemet megnézni. És milyen jól tettük, mert egy sarokkal feljebb, felfedeztünk egy másik templomot, ami a First Corinthian Baptist Church névre hallgat. Itt már tízkor is lehet imádkozni, és az ott lézengő turistákból arra következtettem, hogy ez is olyan hely, amit mi keresünk.

Az egyetem egyébként kívülről nem nagy látványosság ezen a kihalt vasárnapi napon, viszont a közelben található a világ negyedik legnagyobb kereszténytemploma, a St. John katedrális. Ez egy neoromán és neogótikus stílusban épült templom. Ez a létesítmény már több mint száz éves, tehát Amerikában szinte matuzsálem, ezért is használja a szakirodalom ezeket a stílus megjelöléseket. Máig nem értem, hogy ha milliméterre ugyanez az épület, ugyanabból az anyagokból tegnap készült volna el, akkor miért nem neogótikus, hanem „historizáló”. A lényeg, hogy isten házába itt is csak pénzért léphetünk be. Szerencsére a jegyet már bent az előtérben árulják, így ha csak egy pillantást akarunk vetni az 1892-ben épült templomra, azt megtehetjük innen is.
A katedrális melletti kerttel szemben van egy magyar pékség is, ami inkább cukrászda, ahogy a kirakatát néztem. Franciakrémes kockák sorakoztak egy tálcán, hogy teljes legyen multikulti.
Sietnünk kellett vissza gospelt hallgatni, ezért a Morningside Parkon átvágva lerövidítettük az utat. Érdekes, hogy milyen szintkülönbségek vannak Manhattan domborzatán, ki gondolná? A templomhoz érve ért volna a meglepetés, ha nem láttam volna korábban olyan Youtube videót, ami a turista tömegek látogatását taglalja az ilyen ceremóniákon. Akárcsak a videóban, itt is kígyózott már a sor, bebocsájtásra várva. A helyiek persze soron kívül bemehettek, de a fehér ember várjon a sorára és örüljön, hogy nem kérnek pénzt. Ja de, mégis. A sorban állóknak egy-egy borítékot nyomnak a kezükbe adomány felirattal. Ebbe tehetjük a dollárjainkat, ki mennyit gondol, aztán amikor végre beengednek, a bejáratnál lévő ládába ejthetik be azt. Mi Lincoln elnök képével béleltük ki a borítékunkat, de az előttünk álló francia kiscsajok egyike sem gondolt arra, hogy talán támogatni kellene a helyet, ahol fűtenek rájuk, takarítanak utánuk, WC-t biztosítanak, és nem utolsó sorban zenészek, énekesek, technikai- és biztonsági személyzet gondoskodik róla, hogy kellemesen tölthessék ezt a másfél-két órát. Ez a franciarémes.

Az épületbe belépve sokkal inkább az volt az érzésem, mintha színházban lennék. Plüss fotelekben ültünk a karzaton, ahol több száz fő is elfér. Jól elkülönítettek a szentmisére érkező, elegánsan felöltözött fekete és számos fehér (!) hívőtől, de egy helyi erő, mint valami show-műsor forgatásán, „felhangolta” a nézelődőket épp úgy, mint a nyájat. Kisvártatva felcsendült az első nóta. Nem volt whoopi goldberg-es liturgikus ruha, sem nagy kórus, viszont az öt, színpadon álló szólista mind jó hangú énekesnek mondhatja magát. A dalaik szövegét kivetítőkön jelenítették meg, ahogy azt a kor megkívánja, úgyhogy aki kedvet kap a vokálozásra, kareokizhat a tömeggel. Az összegyűlt hívők székeikből felállva, ringatózva énekeltek együtt a színpadon állókkal. Azt mondhatom, megkaptuk, amit vártunk, nagy élmény volt. Bevallom, a beszédeket már nem vártuk meg, a hátsó kijáraton csendben leléptünk.
Azért ez a new yorki metró elég nyomasztó tud ám lenni. Az hogy melegek smaciznak időnként az üléseken, még hagyján. Az hogy koldusok járják végig hangoskodva a kocsikat, elég gyakori. De ami a visszafelé úton történt, az ijesztő volt. Még a harlemi részen felszállt egy jól láthatóan bedrogozott néger csóka a kocsiba, amiben mindössze néhányan voltunk. Fejhangon üvöltözött olyanokat, hogy „Fuck you!” „I’ll kill you!” és hasonlókat. Nem konkrétan valakinek, csak úgy maga elé, miközben a ruházatát rángatta. A közelében ülő tesó, egykedvű arccal átment a kocsi másik végébe, így mi kerültünk hozzá legközelebb. Rohadt lassan jött a következő megálló. Végül sikerült leszállnunk, ám a hisztériázó feka szintén leszállt, és a peronon folytatta a performance-t. Rémült tekintetünket látva egy idős néni kedvesen ránk mosolygott és valamiféle bocsánatkérés ült ki arcára. Ja kérem, ezt szokni kell, ez New York, itt mindennapos az ilyesmi. Na jó, és ilyenkor hol van Wesley Snipes és Woody Harrelson a Pénzvonatból, aki megvéd minket? Kíváncsi lennék, ha egyszer megnyomnám az állomásokon lévő vészhívó gombot, hány perc alatt érne oda a yard.

A 81. utca sarkán a Central Parkra néz az American Museum of Natural History. Ez az a hely, ahol az Éjszaka a múzeumban filmet forgatták. Nekem nem annyira tetszett a film, de múzeum a valóságban még annyira sem. Valamikor szépen megcsinálták a termeket, de most minden olyan kopott és poros. A félhomály jótékony takarásában kitömött állatok sokasága várja a látogatókat az épületben, és most had legyek egy kicsit nagyképű! (Meg kell erőltetnem magam.) Aki már látta élőben futkorászni ezeket az állatokat pár méterre a dzsipjétől, annak nem annyira szórakoztató ugyanezeket a szerencsétlen párákat kitömve, üvegfal mögött bámulni egy hangoskodó gyerekekkel teli teremben.
A dínócsontok nagy része nem eredeti, és valahogy nem is mutat olyan félelmetesnek, mint a filmben. Ez persze nem riasztja vissza az amerikaiakat, hogy minden irányból lefotózzák magukat vele.

Az a rossz ebben a téli utazásban, hogy marha korán sötétedik, és már elegünk volt a múzeumokból. Bocsánat. Nekem elegem lett a sok csoszogásból, ácsorgásból, ezért a tervezetthez képest programmódosítással álltam elő, amit az én kis alkalmazkodó feleségem támogatott. Ez pedig a Circle-Line társaság hajójárata volt, ami szintén benne van a kártyával ingyen látogatható attrakciók között, és komfortos körülmények mellett (van ülés) körbejárja Dél-Manhattant, megközelítve a kivilágított Szabadság-szobrot és Brooklyn-hidat is. A 83-as móló eléréséhez muszáj volt buszt igénybe vennünk, mert én már nem voltam hajlandó másfél kilométert gyalogolni a sötét és hideg „külvárosi” utcákon. Legalább ezt is kipróbáltuk. Felszállni az első ajtónál lehet és a sofőr mellett lévő dobozba kell bedugnunk a metrókártyát. A gép kirántja a kezünkből, lerántja a viteldíjat, és már el is vehetjük. Akármilyen gyorsan is zajlik le a folyamat, egy kicsit mégiscsak lassítja a menetidőt, míg minden megállóban minden utas végig csinálja ezt a procedúrát. Na, csak azért mondom, mert a Tarlós éppen fontolgatja, hogy hasonló rendszert vezetne be Pesten is. (A pénzt mindenesetre már elköltötték.) Kicsit ódivatú, de hasznos szerkezet a buszablak mellett kifeszített zsinór, ami a leszállási szándékunk jelzésére való. Ha meghúzzuk, egy hang bemondja, hogy leszálláshoz használjuk a hátsó ajtót. Ezt konkrétan mindenki figyelmen kívül hagyta rajtunk kívül. A buszok többsége egyébként hibrid, és többnyire az elektromos hajtást használják. A megállók nagy részében pedig van ingyen wi-fi, hogy ne unatkozzunk, amíg megérkezik a jármű.
A sétahajózás jó levezetése volt a napnak, én például elaludtam a jól befűtött utastérben. Eközben házi fotósom remek képeket lőtt.

4. nap: hétfő

„A város, ami sosem alszik.” Kivéve a metrót. Ott mindenki alszik, aki nem a telefonját buzerálja. Első olyan utunk, hogy munkanap és csúcsidő. Alig tudtuk magunkat bepréselni az R jelű járatra. Nagydarab pali munkásruhában elterpeszkedik az ülésen úgy, hogy másik kettőt sem lehet használni mellette, majd beveri a szunyát. Mentségére legyen mondva, hogy soványkákra méretezték az üléseket, és olyan hülyén vannak beforgatva a padok, hogy eleve nem férhetne el mindenki lába, ha elfoglalnák az összeset. A Battery Parknál szálltunk le, ami Manhattan legdélibb csücske, és innen indulnak a hajójáratok Liberty Island-re.

A Szabadság-szobor megtekintése mondhatni kötelező program a New Yorkba látogató külföldi számára. Pedig csak egy nagy rézbige, jócskán oxidálódva. Azt mindenki tudja, hogy fáklyát tartó női alakot a franciák adományozták a függetlenségi nyilatkozat aláírásának centenáriumára, de azt már kevesen, hogy sokáig egy raktárban hevert, mert nem volt pénz a talapzat megépítésére. Majd egy magyar fickó, bizonyos Pulitzer József hirdetést tett közzé, hogy aki felajánl némi kis támogatást, annak a nevét megjelenteti az újságjában. Bejött az emberi hiúságra építő ötlete és hamarosan felállíthatták a talapzattal együtt 93 méter magas szobrot.
A szigetre tartó turistahajóhoz pont olyan sor állt, mint néhány éve nyáron, pedig most majd’ befagyott az alfelem. Az átvilágítós procedúrával együtt közel egy órát kellett sorban állni, míg felszállhattunk a több száz fő befogadására alkalmas hajóra. Itt aztán elszavalják a kötelező biztonsági felhívást, mit tegyünk, ha süllyednénk. Az biztos, hogy a mentőmellényekhez senki nem férne hozzá, mert konkrétan a mennyezethez voltak szögelve. A hajónkat végig követte a rendőrség kis korvettje, de gondolom csak azért, hogy szarrá lője azt, akit terroristának néz, nem azért, hogy mentőmellényeket osztogasson a fuldoklóknak. Na jó, kicsit eltértem a tárgytól. A hajójegy árában benne van a belépő is, vagy fordítva. Nincs időkorlát, bármeddig szédeleghetünk a szigeten és akárhonnan lefényképezhetjük magunkat a rézbigével, de felmenni a koronájába most nem lehetett. (Nem gondolnám egyébként, hogy onnan sokkal többet látnánk.) Ha meguntuk, újra hajóra szállhatunk és a következő állomás Ellis Island, ami hosszú évtizedeken át fogadóállomása volt az újvilágba érkezőknek, akiket ma nemes egyszerűséggel csak migránsoknak hívnánk. Mivel nekünk nem jött akkortájt egyetlen ősünk sem az USA-ba, ki sem szálltunk, pedig kikereshettük volna a nevét a múzeum nyilvántartásából.
Gyakorlatilag elment a délelőtt, és még nem csináltunk semmit. Ettől a gondolattól úgy megéheztem, hogy azonnal be kellett ülnünk egy Japán étterembe. Na jó, ez nem pontosan így volt, már előző este asztalt kellett foglalni a honlapjukon keresztül, állítólag akkora a forgalom. Nem csoda, hisz eleve az iroda negyedben van, ahol délkörül minden hely zsúfolásig megtelik a munkahelyről kitóduló ebédelni vágyókkal. Ráadásul az IchiUmi étterem 19 dollár alatt kínálja svédasztalát, ahol a szusitól a homárig mindenféle nyalánkság megtalálható. Bent aztán kiderült, nincs is telt ház, és a 18,95 dollárra még rájön az adó, plusz az ital, és nem baj, ha adunk borravalót is, szóval kettőnknek két sörrel és a már említett egyebekkel 65,- dolcsit sikerült ott hagynunk. De a kaja tényleg jó volt, és az ember nem minden nap ihat japán sört.

Újabb kötelező elem az Empire State Building. Az ikonikus felhőkarcoló, ami a maga 381 méterével már rég nem a legmagasabb épület a városban, de a több mint nyolcvan évvel ezelőtt épült torony egészen 1972-ig világelsőnek számított. A lift előtt itt is átvilágítás. Az italokkal nem foglalkoznak, de a szúró-vágó eszközöket ugyanúgy elveszik, mint a repülőtéren. (Csak itt vissza is adják később.) Az első lift másodpercek alatt felrepít a 86. emeletre, ahol közben a tetőre vetített jelenetben azt látjuk, hogy korabeli munkások éppen állványozzák az aknát, ahogy mi haladunk felfelé. Tériszonyosok jobb, ha nem nézik. Aztán egy következő lifttel elérhetjük a 102. emeletet, ahol aztán elénk tárul a hamisíthatatlan new yorki panoráma Centrál Parkkal, Chrysler buildinggel és a távolban ott a város legmagasabb új tornya is, a One World Trade Center. Érdekes, ebből a perspektívából nem is az tűnik olyan óriásinak. Nem úgy a Park Avenue 432 alatti torony, ami úgy néz ki, mint egy ronda nagy kémény, amit körbevettek lakásokkal. Ez még az Empire State Buildingnél is magasabb a 425 méteres magasságával, amivel jelenleg a világ legmagasabb lakóépülete címmel büszkélkedhet. Nem tudom, mennyi lehet ott egy Central Parkra néző kecó most, mindenesetre a telek jó drága volt. 440 millió dollárt adtak érte 2006-ban a rajtalévő 495 szobás szállodával együtt, amit természetesen le kellett bontani, és az sem két fillér. Utána néztem, 2016-ban a legolcsóbb lakást vacak 18 millió dollárért adták el.

Közben már megint ránk esteledett és még egy múzeumban sem voltunk, ezért kinéztem egyet. Úgy hívják, hogy Museum of Sex. Mondanám, hogy arról szól, amire gondolunk, de hát nem. Láttad már Amszterdamban a szex múzeumot? Na, ez nem olyan. Egy béna szex shop-on keresztül lehet bejutni, pontosabban kijutni egy lépcsőházba, ahol aztán felcaplattunk egy meredek lépcsőn, hogy sejtelmes festményeket nézhessünk, amihez nagy képzelőerő kellett, hogy felfedezzünk rajta bármi szexit. Aztán egy újabb lépcsőház mindenféle ajtókkal, ami máshova vezet, végül egy teremben lyukadtunk ki, ahol a filmgyártás hőskorából származó pornó filmecskéket vetítenek az odalátogatóknak. Volt még egy helyiség mindenféle felfújható nővel és férfival aztán egy újabb ajtó, ahol fogalmam sincs, mi lehet, merthogy le akartak húzni öt dollárral, ha látni szeretném. Egy szó mint száz, szánalmasan gagyi az egész. Még ingyen sem érte meg, nemhogy még fizessünk érte 20,- dollárt. Sajnos fényképezni nem engedtek, így nem tudom dokumentummal alátámasztani állításaimat, viszont a metró aluljáróban találtam egy témába vágó műalkotást, azt megörökítettem elölről, hátulról.
Még egy kis incidens jutott ki ma estére, a szomszéd szálloda „kigyulladt”. Már éppen készültünk lefeküdni, amikor szűnni nem akaró szirénázást hallottunk a közelből. Kinéztem az ablakon és mit tesz isten, pont a hotelünk előtt állt egy tűzoltóautó villódzó fényekkel. Nadrág vissza, kabát fel és irány lefele terepszemlére, mekkora a baj. Szerencsére semmi komoly, csak két házzal odébb egy szálloda riasztotta a katasztrófa elhárítást valami apróság miatt. Mondanám, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja, de én bizony még füstöt sem láttam. Minden esetre elgondolkoztam, milyen lehet éjjel egy sziréna hangjára ébredni, és amikor azt sem tudod hol vagy, felkapni magadra valami ruhát és leszaladni a 39 emeletet, merthogy ugye a lift ilyenkor nem működik.

5. nap: kedd

Chelsea Market a világ egyik legnagyobb fedett vásárcsarnokaként hirdeti magát. Évente 6 millió hazai és nemzetközi látogatóval büszkélkednek a honlapjukon. Azt hiszem, ennyi már elég ahhoz, hogy felkeltse az utazó érdeklődését. Így aztán kora reggel útnak indultunk, hogy megnézzük, mit tud a hely. Chelsea városrész korábban lepukkadt raktárépületek jellemezték, manapság a divatvilág vette birtokba a régi húsfeldolgozók épületeit. Egy ilyen házban kapott helyet ez a „piac” is. A bejárat után ígéretes látvány fogadott. Az épület felújításakor elsődleges szempont volt, hogy minél többet meghagyjanak a hely korábbi hangulatából. A mi romkocsmáinkhoz tudnám hasonlítani, de itt semmi nem romos. Ízléses pékségek és süti boltok között haladunk előre a folyosón. Van itt egyszerű szendvicses és igényesebb étterem, csak egy dolog nincs, piac. Sebaj, gondoltam, biztos majd az emeleten. Viszont a liftre várva egy hölgy gyorsan lehűtötte a lelkesedésünket, amikor közölte, fent csak irodák vannak. Nem akartam elhinni, hogy tényleg csak ennyi az egész, ezért még körbejártuk a teljes tömböt, hátha van még egy másik bejárat is, és mi csak a kajálda szekciót találtuk meg, de nem.
Egy hús nagykeren kívül semmit sem találtunk. Óriási átvágás, és már nem egyszer futok bele ilyesmibe Amerikában. Ezeknek akkora arcuk van, ha fényezni kell a vállalkozásukat, hogy fel sem fér a széles monitoromra. Aztán amikor odamegyek, kiderül, hogy egy ócska kóceráj az egész, vagy jobb esetben is csak átlagos hely. Nem értem ezt az üzletpolitikát, mert egyszer be lehet bárkit csapni, de hogy én ilyen helyre nem megyek többet vissza, az biztos. Míg, ha szerényebben adja elő magát valaki, már akkor is kellemesen csalódok, ha csak egy fokkal jobb az átlagnál. Azt szívesen ajánlom az ismerőseimnek is.

A ház érdekessége még, hogy a második emeletén 1980-ig áthaladt a High Line magasvasút. A vasút leállítása után enyészetnek indult a pálya, de 2006-ban úgy döntött a városvezetés, hogy nem bontják el a szerkezetet, hanem inkább parkosítják a magasban futó sín párat. Megkezdődött a felújítás, és már 2014-ben ötmillió látogatója volt a parknak. (Ezt mondjuk, nem tudom, hogy számolták meg, mert belépő nincs.) Óriási ötlet, hogy meghagyták a síneket, és olyan napágyakat helyeztek el rajtuk, amelyek kerekeken odébb guríthatóak, így szabadon csoportosíthatjuk őket, attól függően hányan vagyunk. Na persze novemberben ez nem annyira érdekes, a mai csípős reggelen mindössze két kocogóval találkoztunk.
A High Line park déli végében áll a Whitney Museum, ami főképp kortárs és a közelmúlt művészeti alkotásait állítja ki. Az épület érdekessége még, hogy egy világhírű magyar építész, Breuer Marcell tervezte. Sajnos túl korán érkeztünk, a nyitásig még több mint egy óra volt, így ezt a programpontot (nagy sajnálatomra) átugrottuk.

De nem úsztam meg a modern művészetet, mert az én Drágám ragaszkodott hozzá, hogy látogassunk el a Guggenheim múzeumba. A galéria épülete lenyűgöző. Ezerszer láttam már filmekben, mégis eltátottam a számat, milyen zseniális építész lehetett Frank Lloyd Wright, aki megalkotta ezt az átrium megoldást a spirális folyosóval. Még ma is futurisztikus hatást kelt a Central Park melletti épület, képzeljük el, mekkora durranás lehetett az 1959-es átadásakor!
Hanem a műalkotások!?! Nehéz indulat nélkül fogalmaznom a modern művészet eme megnyilvánulásairól. Természetesen elfogadom, hogy egy festménynek nem feltétlenül kell ábrázolnia valamit. Arra is fejet hajtok, hogy ha a művész össze-vissza pacsmagolja a vásznat, majd kirakja ezer dollárért. Na de amiket itt láttam, kiverte a biztosítékot. Ne mondja nekem senki, hogy egy famentes írólapra zsírkrétával rajzolt kör az művészet! Nem, ez maximum polgárpukkasztás. Én már a rejtett kamerát kezdtem keresni, hogy biztos valaki, valahol nézi a sok sznobot, ahogy elalélnak a látványtól. Az öreg Guggenheim nagy mágus lehetett. Kiválasztott néhány, magát modern művésznek nevező alakot, majd kitette a képeit a híres galériájába. Ezzel máris felárazta, az amúgy értéktelen, eladhatatlan „alkotásokat”. Nem véletlenül lett milliomos és az sem véletlen, hogy az általa létrehozott alapítvány ugyanezt a metodikát folytatja. Na persze a szöveg az, hogy „felkarolják” a kortárs tehetségeket. Hagyjuk!

Inkább jöjjön egy kis karácsonyi hangulat! Irány a Rockefeller Center! Már áll a híres karácsonyfa a műjégpálya mellett, de még fel van állványozva, csak most díszítik. Mindenhol tömeg, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, vagy csak bekapnak valamit ebédre. Ahogy mondani szokták, egy tűt nem lehet elejteni. Nem csoda, ha a biztonságukért aggódó rendőrök potenciális terrorista célpontot látnak bennük. Hogy ne történhessen meg a 2016-os nizzai esemény, a neuralgikus pontokra betontuskókat helyeznek el, hogy ne lehessen járművel a tömegbe hajtani. Némelyiket a helyi áruház rézlemezzel burkolta be, hogy ne legyen olyan ronda és feltűnő, mert ahogy nézem, ezeket nemcsak a karácsonyi forgatag idejére tették ki. Mondjuk, nem ez a legrondább, ami az utcaképet csúfítja. Tendenciává kezd válni Manhattan toronyházai előtt az állványzat. Már korábbi útjaim során is feltűnt, milyen sok helyen állványozzák fel a házak előtti szakaszt a járda teljes szélességében. Ez a klasszik csőváz, ronda bilincsekkel, a teteje bedeszkázva, de nincs építkezés, és nem is volt a közelmúltban. Csak azt tudom elképzelni, hogy így védik a gyalogokat, nehogy a fejükre essen valami. Mondjuk egy 28. emeletről kidobott apró tárgy, ami a földig gyorsulva halálos lyukat tud fúrni egy ember koponyájába. Ezután pedig törvényszerűen jön a per, és a brutális kártérítési összeg. Olcsóbb bejelenteni az önkorinak, hogy felújítást tervezünk, és kérni egy területfoglalási engedélyt. Persze, ha egynek eszébe jut, azonnal másolja a többi, és mára már a felhőkarcolók nagy része alatt ilyen állványok alatt közlekedhetünk.
Top of the Rock-nak nevezték el a komplexum legmagasabb épületének tetején lévő „obszervatóriumot”, amit én inkább szerényebben csak kilátónak neveznék. Annál is inkább, mert a 70 emeletes torony, a maga 259 méteres magasságával, ma már csak a sokadik new yorki felhőkarcolók versenyében. Ettől persze még szép a látvány odafenn, jó kilátás nyílik a most épülő újabb rekordaspiráns házakra.

Délutánra még belefért egy rövid séta az Interpid repülőgép anyahajón, ami ma múzeumként működik a 86-os mólónál. A világháborút is megjárt hajó fedélzetén sok régi harci repülőgép és helikopter mellett, helyett kapott egy űrrepülőgép is. A mólón pedig egy Concord utasszállítót és a vízben egy tengeralattjárót nézhetünk meg. A hajó gyomrában képet kaphatunk a legénység és tisztek életéről, hol aludtak, hogy étkeztek, és milyen feladatokat láttak el.

Este hétkor érkeztünk a nap, de lehet, hogy az egész utazás csúcspontjához, a Medison Squere Garden-hez. Állítom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy kosárlabda fan. Viszont jegyünk volt egy NBA mérkőzésre, ami azért nem piskóta. Újból csak a filmekre hivatkozom, amikor szenzációs recepciósok adják, veszik a kincsnek számító jegyet a Knicks meccsre. Jóbarátok vesztegetik meg egymást egy első sorba szóló belépővel. Nem tudom, hogy a New York Knicks gyengélkedő idei teljesítménye miatt van-e, minden esetre két héttel az indulás előtt sikerült jegyet vennem az interneten. Igaz, csak a kakasülőre, de ez is épp elég drága volt, nem a magyar sportrajongók pénztárcájához szabják az áraikat. A belvárosban álló hatalmas csarnok négy sarkán vannak bejáratok, a miénkkel a 31. utca felől lehetett csak bemenni. Volt egy kis átvilágítás, de a Fradi pályán komolyabb az ellenőrzés. Elvileg nem lehet bevinni folyadékot, de a fél liter vizünket beengedték azzal, hogy meg kell innunk még a lelátókra érkezés előtt. Biztos, hogy nem fogok vizet inni egy meccsen. Mi vagyok én, ló? Ahogy elfoglaltuk a helyünket, máris beszereztem a hangulat és életérzés fokozásához szükséges csapolt Budweisert és egy kis popcornt. (Szotyi nem volt.) Ekkor olyan történt, amitől majdnem leesett az arcom. Igazolványt kértek tőlem, biztos, hogy elmúltam-e 21 éves. Mondtam, hogy nem hoztam igazolványt, de van egy fotó az unokámról, az elég? Végül nagy kegyesen megengedték, hogy okmányok nélkül kifizessem a 20 (!) dollárt két sörért, műanyag pohárban.
A meccs előtt mindenféle produkcióval szórakoztatják a korán érkezőket, de a kezdésig hátralévő perceket és másodperceket szigorúan jelzi egy visszaszámláló. A pompon lányok után, nagy csinnadrattával futnak be a hazai játékosok egyenként, majd egy rövid bemelegítés után, másodpercre pontosan elindult a küzdelem. A szünetekben ajándék pólókat dobálnak a közönség sorai felé, és hogy a feljebb ülőknek is legyen esélye, egy erre a célra fejlesztett „ágyúval” lőttek ki több tucat Knicks pólót. Eközben szól a zene, táncolnak a lányok, és éppen valaki megkéri a párja kezét. Ez Amerika. Itt nem unatkozhat egy percig sem a közönség, mert legközelebb nem fogja kifizetni a horror árat a belépőért. A meccs egyébként izgalmas volt, az utolsó percig nyílt volt a küzdelem, de végül a Portland vitte haza három pontot.

6.nap: szerda

Sikerült megúsznom a vásárlást egész eddigi ittlétünk alatt azzal, hogy majd az utolsó nap, most ki kell használnunk a New York Pass kártyát. Eljött ez a nap és már előre félek, milyen táskánk vagy cipőnk nincs még otthon ebben a színben. Amíg kinyitnak a boltok, azért beiktattam még néhány pontot, amit szerettem volna meglátogatni. A 42. utca keleti részén illik végig sétálni a New Yorkba látogatóknak. Itt található ugyanis a Grand Central pályaudvar, amit ismét csak jól ismer minden filmrajongó, és hát valljuk be, tényleg impozáns látvány a párizsi operaházra emlékeztető lépcső feljárójával, csillárjaival, az 1913-ban gyártott órával, amit állítólag csak másfél millió év múlva kell majd állítani 1 másodpercet. Mi az Oyster étteremre voltunk legjobban kíváncsiak, ami állítólag Michelin csillagos, de megfizethető. Sajnos ebben a korai órában még nem volt nyitva, de bekukucskálhattunk az üvegajtón, látványra semmi extra. A föld alá befutó vonatok peronja már nem annyira impozáns, de legalább tiszta.

Innen nincs messze a Public Library, a világ egyik legszebb könyvtára. A több mint százéves épület ingyen látogatható, a legtöbb terembe be is kukkantottunk. Volt néhány egyetemista, aki már bújta a könyveket, vagy inkább a laptopja monitorát, de bámészkodó turisták egyértelműen többségben voltunk. Az épület mögötti parkban egy műjégpálya és körben karácsonyi árusok bódéi tobzódtak. Némelyik már kinyitott, köztük egy használt könyveket árusító cég is. Hát nem tudom, mennyire jó ajándék egy ütött, kopott ponyvaregény, mert az árakból ítélve, értékes antikvár példányokat nem tartottak.
Több neves épület van még az utcában, például a 319 m magas Chrysler Building, ami 1930-as átadásakor még egy évig sem birtokolhatta a világ legmagasabb épülete címet, mert a pár utcával odébb épült Empire State Building lenyomta. A lobby részbe be tudunk menni, de itt nincs látogatható kilátó.
Egy másik felhőkarcoló a Daily News Building. Persze már rég nem a névadó cég működik benne, de ahogy az New Yorkban lenni szokott, az egykori bérlő neve ráragadt az épületre. Az előcsarnokban, amely a Superman filmekből lehet ismerős, a világ legnagyobb beltéri földgömbjét láthatjuk. Jó régi lehet, mert még Jugoszlávia és NDK van rajta.

Az utca végében láthatjuk az ENSZ székházat. Kikerestük a magyar zászlót, gyors fotó és végre jöhet a nap fénypontja!
Macy’s! Egy évtizede még azt sem tudtam eszik vagy isszák, ma már tisztában vagyok vele, hogy a világ legnagyobb áruházáról beszélünk. A vállalatnak 130 ezer alkalmazottja van, és éves árbevétele meghaladja a 200 milliárd dollárt. Gondoljuk bele! Még túlárazott költségvetéssel is majdnem 300 Népstadiont tudnánk belőle építeni. A vállalat zászlóshajója a 34. utca, Broadway sarkán álló bót, ami irodákkal és raktárhelyiségekkel együtt meghaladja az 1 millió négyzetmétert. Bevetettük magunkat a táskák és cipők orgiájába. Csakhogy ezt rajtunk kívül még a fél város megtette, ugyanis elő Black Friday akciót hirdettek meg. El lehet képzelni milyen tömeg volt, amikor egy Gucci táskát 75%-kal leáraznak. Igaz, hogy tök ronda, de Gucci! Nem mennék bele a márkák felsorolásába, (pedig még a gyurcsányék cuccait is árulják) amit ki szeretnék emelni, az az árfeltüntetés. Már eddig is tele volt a hócipőm, hogy az üzletek nagy része a nettó árakat tünteti fel az árucikkein, míg vannak, akik a bruttót. Itt még annyival bonyolódik a helyzet, hogy sosem tudod, a feltüntetett ár már az akciós, vagy még abból levonhatod a százalékokat. Merthogy ez sem egységes. Nyilván nem véletlen, de azon kívül, hogy összezavarja a vevőket, nem hinném, hogy túl sok embert át lehetne vágni ezzel, viszont annál többen vagyunk, akik kiakadunk az ilyen trükközésen. Már ott állok a pénztárnál, kezemben a gondosan összekapart centekkel, hogy megszabaduljak tőlük, aztán benyögnek egy teljesen más árat, mint amit kiszámoltam. Ráadásul még az eladó sem tudja megmondani előre, mennyi lesz pontosan a kiszemelt termék, mert nem tudja fejben kiszámolni a bruttó árat. Abba már bele sem megyek, hogy az USA-ban ahány állam, annyiféle ÁFA kulcs van érvényben. Az egyik kedvencem egy műbőr táska volt, (ami ettől még nem volt olcsó) rajta egy tájékoztató címkével „Vegan Leather”. Óriási! Emiatt a plasztik cucc miatt, egyetlen élőlénynek sem kellett kioltani az életét.

Ennek az áruházláncnak van még egy hagyománya, mégpedig hogy hálaadás napja előtt nagyszabású parádét tartanak a Central Park mellett. Ez leginkább abból áll, hogy óriási, színes ballon figurákat fújnak fel héliummal, és járnak be velük egy útvonalat, amit már jóval korábban kiürített a rendőrség. Ez biztos jó móka, még a TV is sokat foglalkozott vele. Természetes hát, hogyha már úgyis itt vagyunk és van még időnk, kilátogassunk el a 81. utcához. Kár volt. A felfújt bábuk ott feküdtek lekötözve a földön, nehogy elfújja őket a szél, és balesetet okozzon, mint néhány éve. Az ünnepi hangulatból csak a rendőri készültség, útlezárás, és a tömeg maradt nekünk. Ráadásul, amikor vissza akartunk menni a metróhoz, nem engedett a fakabát, merthogy még a gyalogos forgalmat is egyirányúsították. Sétáljunk fel még egy megállót, ott lehet csak felszállni! A következő sarkon egy újabb zsaru állta az utunkat, hogy ezen a kereszteződésen nem mehetünk át. Nem ragozom, a lényeg, hogy itt sem mindenki John McClain, sokkal inkább a Rendőrakadémia jutott róluk eszembe.
Viszont ha már erre vetődtünk, megnéztünk egy híres boltot, amit még 1934-ben alapított egy ukrán bevándorló. Mi más tette volna híressé a Zabar's delikátesz üzletet, mint egy film, A Szerelem Hálójában, Tom Hanks-szel és Meg Ryan-nel. Jó lett volna itt valamit kajálni, de a büfé rész, kicsi, zsúfolt és sötét volt. Benéztünk a közért részbe is, úgy nézett ki, mint egy jobb fajta falusi vegyesbolt, élelmiszerrel és mindenféle kacattal az emeleten.
Végül aztán feltűnt egy spanyol étterem hívogató táblája a távolban. Nem is sokat lacafacáztam, odamentünk, és különösebb előtanulmány nélkül betódultunk a vendéglőbe. Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor láttam, hogy a teljes személyzet kínai. Ezután már nem lepődtem meg, hogy az étlapon tapas helyett tavaszi tekercs szerepelt. Sebaj, legalább ettünk egy jót, olcsón, a hispán gasztronómia rejtelmeibe meg majd máshol merülünk el.
Jól telt a nap, tele pocak, a bevásárló szatyor, mehetünk vissza a bázisra pihenni, holnap új utazás vár ránk.

7. nap: csütörtök (Hálaadás)

Lengyel barátaim (LOT légitársaság) küldtek egy kedves levelet, hogy a haza utat három nappal elcsúsztatták. Konkrétan törölték a járatunkat és majd bepasszíroznak a következőre. Na és ezt hogy? Addig mit csináljak? Malmozzak három napig? A szállásunkat ki fizeti? A szabadságunkat ki váltja meg és egyáltalán? Szerencsére van egy szakmabeli fiam, aki otthonról felhívta a lengyeleket és sikeresen elintézte, hogy átszállással ugyan, de még aznap haza mehessünk.
Magánügy, gondolhatnád, és tényleg. Csak okulás végett írom le, ha a repülőjáratod törlését vagy késését két héttel korábban bejelenti a légitársaság, nem jár kártérítés. Akkor sem, ha te éppen már kint vagy, és emiatt nem tudsz hazamenni. Ők pedig jól tudják ezt, ezért pont 14 nappal előtte kaptam meg az értesítést. Mi ebből a tanulság? Fapados az egész repülős világ. Ne áltassuk magunkat, csak a profit számít, semmi más. Attól, hogy adnak valami fos műkaját, már nem számítanának fapadosnak? Dehogynem. Másnap megtapasztalhattuk, hogy megy ez Deltáéknál.

Ugyanis itt beiktattunk egy karib-tengeri körutat, amiről a következő bejegyzésekben számolok be.

8. nap: vasárnap (Tíz nappal később.)

Napsütésből vissza a télbe. Újból itt vagyunk, de most Manhattan déli részén foglaltam szállást. Ismét a jó öreg metrót választottuk közlekedésre, de a low cost megoldásnak megvan az a hátránya, hogy az ember a föld alól kilépve, 3 fokos hidegben, szemerkélő esőben szembesül azzal, hogy a GPS készüléke nem működik a toronyházak árnyékában. Tovább nehezítette a navigálást, hogy a szálloda egy Wall street-i címet adott meg magáról, (bizonyára azért, mert az jobban cseng) viszont a bejárata egy keresztutcából nyílik, ráadásul egy irodaház néhány emelete csupán a hotel. Mikor aztán sikerült bevonszolni a bőröndjeinket, kezdődött az újabb procedúra. Nem fogadja be a bankkártyánkat a rendszer. Jól van, itt egy másik! Ez sem jó. Fura, mert mindegyiken van pénz, ráadásul ez hitelkártya, de akkor próbáld meg ezt a harmadikat. Ez szerencsére működött. Mondhatnánk happy and, minek írom le egyáltalán? Hát azért, mert végül a kettesszámú hitelkártyáról vonták le az összeget, ami állítólag nem működött. Miközben a hármasszámún közel két hétig blokkolták a kétnapi szállás teljes díját, ráadásul az elsőként próbálgatott kártyát meg a kibocsájtó fagyasztotta le, mert azt hitte, valaki vissza akar élni vele. És ha már itt tartunk, had osszak meg egy belsős infót: a booking.com-nak megadott kártyaadatainkat a hotelfoglaló oldal gond nélkül továbbítja a szállásnak úgy, hogy az ott dolgozó alkalmazott kénye kedve szerint vonogathatja le róla a pénzt. Számtalanszor megesett már, hogy ingyen lemondható szállás, ami csak fél év múlva vált volna aktuálissá, a foglaláskor azonnal levont egy nap költséget biztos, ami biztos alapon, hátha akkor nem variálok később.

Ennyi háttérinfó után rátérnék a vasárnapi programunkra, ami a közeli tőzsdeépület meglátogatásával kezdődött. A közhiedelemmel ellentétben ez nem is a Wall street-en van, hanem a Bond-on, de ettől még had osszak meg egy infót, miért hívják a pénzügyi negyed jelképének számító „Fal” utcát annak, ami. Történ ugyanis, hogy 1653-ban egy bizonyos Peter Stuyvesant nevű holland kormányzó (akiről a cigit is elnevezték) építtetett egy falat New Amsterdam északi határán, hogy megvédje a telepeseket a betolakodó angoloktól. Ez ugyan nem sikerült neki, de az utca máig viseli a nevét az itt húzódó falnak.
Az utca nyugati végében áll a Szentháromság-templom (Trinity Church), ami privát rendezvény miatt zárva volt, de a sírkertben megnézhettük Robert Fulton, a gőzhajó feltalálójának sírját.
Innen a Ground Zero-hoz sétáltunk, ami a 2001-ben leomlott ikertorony helyén lévő emlékmű. Az épületek alapterületével megegyező két hatalmas fémmedencéről beszélünk, melynek falán vízfüggöny hull a mélybe, mellvédjébe pedig az összes áldozat nevét belevésték. Igazán megrázó műalkotás, és a pityergő látogatókat nézvén, könnyen meghatódik az ember. Mögötte ott a szabadság új jelképe, New York legmagasabb épülete, a One World Trade Center. Az 546 méter magas toronyból most nem sok látszott, akkora volt a köd, így kihagytuk a kilátóját is, ami potom 41 dollárba került volna fejenként. Nem tudom, velem van a baj, hogy egy kilátóért (még ha századik emeleten van is) sokallok tíz rugót?

Óriási szerencséje van a város legöregebb templomának, a György-kori St. Paul Chapel-nek, hogy nem sérült meg komolyabban, amikor a terrortámadásban ledőltek a tőle alig 150 méterre álló tornyok, nekünk viszont nincs valami szerencsénk a templomokkal ma, mert mise idején elhajtják a turistákat a biztonsági őrök. Megjegyzem: nagyon helyesen.
Dél tájban értünk a kínai negyedhez, hogy beszerezzük a legolcsóbban itt kapható szuveníreket. (Ami egyébként nem igaz, mert másnap a Brooklyn-hídon fele annyiért árulták a mágnest.) Ennyi bóvlit! Komolyan mondom, a Négy Tigris piac ehhez képest egy Harrods. Az utcán egyébként már nem is annyira kínaiak, mind inkább négerek árulják a hamis parfümöket és Ray Ban szemüvegeket. Valószínű, hogy itt is gyakoriak az ellenőrzések, mert a „Louis Vuitton” táskákat nem rakják ki a kirakatba. Húzott szemű nénik szólítanak le lépten, nyomon, mutogatva a lenejlonozott kis prospektusaikat, milyen modelleket kaphatunk meg hihetetlenül olcsó áron, ha követjük őket valamelyik sikátorba.

Viszont ha szeretjük az ázsiai kaját, akkor Kánaán a környék, telis tele van megfizethető étteremmel. Mi végül egy vietnamit választottunk, de hogy megnyugodjanak a kínai tesók, egy szomszédos cukrászdában benyomtam egy pandatortát.
Az olasz negyedből már csak néhány étterem maradt mutatóba, az amerikai taljánok más környékre menekültek a sárga veszedelem terjeszkedése miatt. Viszont itt láttunk klasszik karácsonyfaárust, szinte már otthon éreztük magunkat.
A szállásunk felé sétálva, felfedeztünk egy meglepően szép, ám annál kevésbé híres templomot a St. Francis Xavier Church-öt. A hideg téli sötétben szinte hívogatott a kapuból kiszűrődő meleg fény. Ráadásul nemcsak minket hívogatott ily módon a templom, hanem mint azt egy nagy molinón hirdették, a menekülteket is kész befogadni a katolikus intézmény. Pedig Trump elnök mindent elkövet, hogy démonizálja az emigránsokat, úgy látszik, itt az egyház még nem felejtette el, mik a keresztényi értékek.

9. nap: hétfő

A LOT légitársaság kavarásának köszönhetően kaptunk egy extra fél napot, amit igyekeztünk értelmesen kihasználni lehetőleg úgy, hogy már ne verjük magunkat költségbe. A tegnapi ramaty időjárás miatt nem sétáltunk ki a Brooklyn-hídra, ami szinte kötelező zarándokhelynek számít turista körökben. Ma viszont kellemes 12 fokos időben néha még a nap is kidugta az orrát, misem volt természetesebb, hogy ezt a programpontot abszolváljuk. A hidat gyalogosan csak a városháza előtti park felől lehet megközelíteni. Délelőtt tízkor már szép kis tömeg sereglett össze, hogy sétáljon egyet a hídon. A promenád a híd közepén halad, jobbra, balra autóforgalom, de ez nem jelent gondot, mert a fotótéma a híd maga. Gyakorlatilag ezért jön ide mindenki. A híd amerikai zászlóval vagy anélkül. A híd és én. A híd, én és a barátom. Elnézést, csinálna rólunk egy fotót? Itt kell megnyomni. Szelfi jobbról, szelfi balról, gyakorlatilag nem lehet haladni a sok fotóművésztől. Az amúgy nem túl széles járda fele bicikliút lenne, de kit érdekel? Egy jó kép mindent megér. A bringás futárok meg idegbajt kapnak. Volt olyan, aki olyan dudát szerelt fel csengő helyett, ami akkorát szólt, mint egy hajókürt. Gondolom ő gyakran jár erre.

A másik kötelező elem a réz bika a Broadway elején. Ilyet még nem láttam, a kínaiak sorban állnak, hogy megcsinálhassák a kötelező fotójukat a tőzsde szimbólumának számító négylábúval. Aztán van egy másik sor a szobor túlvégén, aki a bika hátsó végét választja élete fotótémájának. Szegény jószág heréje már fényesre van suvikszolva a sok taperolástól.
A feltámadt szél és éhség ellen bemenekültünk egy Mekibe. Mivel ebédidőben jártunk, a környék irodáiból kitóduló dolgozókkal kevert turistahad szép kis forgalmat generált a hamburgeres cégnek. Ezt egyébként csak azért vettem bele a leírásba, mert sosem értettem, hogy a filmekben a csóró anyuka miért a McDonald’s-ba viszi a gyerekét megkajáltatni, miért nem vesz valamit a közértben és csinálja meg estére? A válasz egyszerű: Két Happy Meal menüt vettünk 6,- dollárért. Ha ezt összehasonlítjuk, hogy tegnap egy csemege boltban vásároltunk némi hideg kajának valót, amit aztán vacsira és reggelire be is toltunk, és ezért 26,- dolcsit hagytunk ott, hamar összeáll a képlet.

Még mindig volt egy kis időnk, és ha már ott voltunk a Battery parknál, gondoltam nézzük meg, hogy ingáznak komppal a külvárosiak. Sokan tudják, hogy a Szabadság-szobor megtekintésének fapados verziója, ha felszállunk egy Staten Islandra tartó kompra, ami ingyenes, (!) és átvitetjük magunkat a túlpartra. Nem azt mondom, hogy közel megy az emlékműhöz, de ennyi pénzért (0,-) mit akarunk? Nekünk már megvolt a Rézbige a múlt héten, úgyhogy most hátra dőlve tudtuk élvezni, ahogy a sok béna külföldi tolong a hajó ablakánál, hogy a maszatos üvegen át, minél több képet tudjon kattintani, miközben a helyiek lakonikus nyugalommal olvasgatják újságjukat, vagy inkább böködik a telefonjaikat. A hatalmas tömeget néhány perc alatt fel tudják engedni, mert két szinten, egyszerre lehet betódulni a komp belsejébe. Az út 25 percig tart, és muszáj kiszállni a végén. Itt aztán kettéválik a sokaság. Akinek semmi dolga nincs New York ezen kerületében, az azonnal visszafordul a beszállás oldalra, hogy egy újabb 25 perces ingyenes hajókázással visszajusson Manhattan déli csücskére.
A reptérre természetesen a már jól bevált metrót választottuk, nem számolva azzal, hogy hétköznap délután dugig tömve lesz. Két bőrönddel és hátunkon a zsákkal nem egyszerű felszállni, de valahogy betoltuk magunkat. A külvárosba tartó emberhalmaz nem olyan ám, mint amit a Szex és New York-ból megismerhettünk. Itt látszik csak igazán, hogy honnan a mondás, ez a város a „nemzetek olvasztótégelye”
Én meg azt mondom, New York nem annyira olvasztó, mint inkább egy hatalmas daráló, ahol csiszolódnak a különböző kultúrák, de összeolvadni sosem fognak.

 Feltűnés nélkül kövess!