Auckland Új-Zéland

Sráckoromban, amikor a haverjaim leléptek (disszidáltak, dobbantottak), elgondolkoztam azon, én hová emigrálnék, ha rákényszerítene a sors. Aztán néhány éve megint felvetődött bennem, hogy itt hagyom ezt az egész bagázst, és ha tovább durvul a rezsim, meg sem állok Új-Zélandig. Mondtam ezt úgy, hogy még életemben nem jártam ezen a mindentől távol eső, csendes-óceáni szigetországban, csak játék- és dokumentumfilmekből merítettem az ismereteimet. Tudtam mennyire elfogadóak, és toleránsak minden téren az itt élő emberek. Na, perszer szerencséjük volt, hogy a történelem során nem szakadt rájuk egy diktátor sem, így nem hergelt senki a vallási, etnikai, szexuális kisebbség ellen. Ergo: ezek a népcsoportok nem frusztráltak, eszük ágában sincs hőbörögni, főleg, hogy többségük jólétben és szabadságban él. Ráadásul az összes felvételen mesebeli tájakat mutattak, ahol a legvadabb emlős a mezei nyúl. Ahol a zöldellő dombok úgy követik egymást, mint Toszkána lankái. Ahogy kitettem a lábamat a kikötőből, tudtam, hogy tévedtem…

Már az első lehetőségnél költöznöm kellett volna. Azzal viccelődtünk anno, hogy mi kalandvágyból itthon maradtunk. Azóta tudjuk, ez nem is vicces. Ki gondolná, hogy a világnak ebben az eldugott zugában hárommillió európai leszármazott felvirágoztat egy gazdaságot, amit nem olajra, természeti kincsekre, erős iparra alapoz, hanem a mezőgazdaságra. Arra a mezőgazdaságra, amivel mi Európa sereghajtói lettünk, és valljuk be, mindig is azok voltunk. Pedig itt az élő példa. A nyolcvanas években, amikor divatba jött a műszálas ruha, az új-zélandi gazdaság, ami a gyapjútermelésre épített, padlóra került, ráadásul, legfőbb kereskedelmi partnerük, Nagy-Britannia az egyesült nyugat-európai gazdaság felé fordult, végképp elveszítették a reményüket a talpraállásra. Mit csináltak? Dolgoztak tovább. A birkákat marhákra cserélték, a legelőkre szőlőt, gyümölcsöt ültettek, és várták a jobb időket, ami hamar elérkezett. Ma a világ egyik legerősebb gazdasága úgy, hogy a legfőbb kiviteli cikkük a tej, a fagyasztott marhahús, és a bor. Érthetetlen számomra, hogy csinálták, de látom, hogy igaz. Ma már ötmillióan élnek az országban, lassan többségbe kerülnek az ázsiai bevándorlók. A legnagyobb békességben, együtt dolgoznak azon, hogy ez a fejlődés így is maradjon.

Védik is veszettül ezt a mezőgazdaságot. Ennek egyik legszembetűnőbb jele, hogy semmilyen élelmiszert, növényt, állati terméket nem lehet az országba bevinni. Már napokkal az érkezésünk előtt, az étterem asztalaira kihelyezett táblák figyelmeztettek rá, hogy aki megszegi az új-zélandi tilalmakat, 400 dolláros bírságra számíthat. A tévé nyolcas csatornáján mosolygós vámtisztviselőnő riogatott bennünket a kábszerkereső kutyájának pórázát szorongatva két napon át. Végül, a belépés előtt ki kellett töltenünk egy online „vámáru-nyilatkozatot”, amiben elismerjük, hogy tisztában vagyunk a szabályokkal, és oldalakon át soroljuk, hogy miket nem viszünk magunkkal a partra.
Ehhez képest, a kikötőben csak néhány mosolygós helyi segéderő fogadott „Kia ora” felkiáltással. Nem egy koreai autó sebességmérőjét emlegették, nekik is van spéci köszönésük, mint minden valamirevaló óceániai szigetnek. Sehol egy vámos, de még egy árva zsernyák sem, hogy megnézze az útlevelünket, vagy a beutazási engedélyeket. Egyszer csak a másfélmilliós Auckland szívében találtuk magunkat.
Felszálltunk egy városnéző buszra, ami felvitt minket a Auckland War Memorial Museumhoz. A domboldalon kanyarogva már látszott, hogy amiket a filmekben látni, az nem túlzás. Minden utca, ház rendezett és tiszta, rengeteg a zöld felület, és a virág. Tudor és viktoriánus villák keverednek a modernnel, mégsincs összevisszaság. Kávéházak teraszán fiatalok, öregek sütkéreznek a 24 fokos napsütésben. A butikokban asszonyok válogatnak a legújabb modellekből. Harmónia a köbön.

A múzeum olyan, mint máshol: timpanon, dór oszlopok és minden, ami kell egy ilyen intézményhez. A (számomra) unalmas kiállítási tárgyakat viszont avantgárd módon tették érdekessé. Először még csodálkoztam, amikor a kitömött állatok között megláttam a Millennium Falcont, de amikor a formalinba áztatott tengeri herkentyűk között ott találtam Bart Simsont, már meg sem lepődtem.
Lejjebb sétálva találjuk a Domain Wintergardens névre hallgató két üvegpavilont, amit még az 1913-1914-es Ipari, Mezőgazdasági és Bányászati Kiállításra építettek, ma egy trópusi növényeket felsorakoztató télikert, üvegház. 2013. decemberében azzal került be a világhíradókba, hogy virágba borult az óriási Amorphophallus titanum, aminek virágzására tíz évet kell várni, de akkor érezhetjük a rothadó húsra emlékeztető illatát is.
A busz innen elvitt minket egy a város kelet részén fekvő emlékparkba, ahol csodálatos kilátás nyílik az öbölre, és az üzleti negyed toronyházaira. Utána, a tengerpart mentén haladva átjutottunk a nyugati végen ívelő Harbour hídhoz, ami Sydney ikonikus hídjára emlékeztet. A déli hídfőnél akkora jactkikötőt kaptunk lencsevégre, amilyet még sehol sem láttam. Ha vitorlásárbocban mérik a jólétet, akkor bizony itt nem nyomorognak a kiwik.

Kiwinek ugyanis nemcsak a földön élő madarat és a gyümölcsöt hívjuk, hanem önmagukat is így nevezik az új-zélandi lakosok. Most tudtam meg egyébként, hogy az eredetileg kínai növényt az új-zélandiak nevezték el kiwinek egy jól átgondolt marketingfogással, majd elárasztották vele a világot, még a XX. század közepén. Ma már létezik sárgabélű sőt, a génmanipulációnak köszönhetően, eperízű, piros fajta is.
Ebédeltünk egyet a hajónk menzáján, aztán újra belevetettük magunkat a város forgatagába, de most már gyalogosan fedeztük fel a központ elegáns utcáit, és a hipermarket választékát. (Elfogyott a fogkrém.) Egészen a Sky Towerig sétáltunk fel, ami 328 méteres magasságával a déli félteke egyik legmagasabb építménye. A felhőkarcolók közé beépített, eredetileg tévétorony, ma kilátó és étterem, valamint extrémkedők kedvenc játszóhelye. Körbejárhatjuk a tetőt a külső peremén is egy biztonsági kötéllel a hátunkon, de le is ugorhatunk a mélybe, hogy aztán egy fékezőrendszer segítségével megússzuk a végzetes becsapódást. Nos, ezeket mind nem próbáltam ki, talán majd holnap.

Másnap egy körutazásra indultunk az északi sziget közepébe, hogy tiszteletünket tegyük Hobbitfalván. Az internetet böngészve találtam rá az Auckland Scenic Tours vállalkozásra, ami azzal hívta fel magára a figyelmemet, hogy a legmagasabb értékelést kapta az összes turisztikai közvetítő oldalon. Ezen kívül, ők kínálták a legjobb áron azt a túrát, ami elvisz a Hobbiton helyszínére és a Waitomo-barlanghoz úgy, hogy még vissza is ér a hajó indulásáig. Ezekután nem csoda, hogy más is kiszúrta a lehetőséget, így most is, többségében hajóstársakkal volt tele a húszszemélyes Mercedes kisbusz. Hajnal hatkor, meglehetősen hűvös időben érkezett meg Shelley, a sofőrünk és idegenvezetőnk egy másik busz társaságában, ami szintén tömve volt Magnificáról leszállt utassal. A hatvan körüli, napbarnított nő gyakorlott mozdulatokkal terelte be kocsijába a még álmosan kóválygó embereket, és addig nem indult el, amíg mindenki be nem kapcsolta a biztonságiövét. Miközben a kivilágított, ébredező aucklandi utcákon kihajtottunk a városból, részletesen bemutatkozott. Elmondta, hogy ő egy harmadik generációs új-zélandi, a szüleinek birkafarmja van, ötvenezer (!) juh és tíz hátasló tulajdonosai voltak, de ő nem követte a családi hagyományt, és idegenvezetőnek tanult. Évekig élt Skóciában, de még Párizsban és az Egyesült Államokban is. Remekül beszélte az angolt, úgy értem, nem az új-zélandi dialektust tolta, ami állítólag még a Rigó utcában vizsgázottakon is kifog. Szinte mindent megértettem, amit mondott, így nem okozott gondot, amikor kitalálta (csapatépítő jelleggel), hogy minden utas mutatkozzon be hangosan a többieknek. A franciáknak itt is nehézséget okozott a feladat, de a mögöttünk ülő osztrák-holland házaspár zökkenőmentesen teljesítette a bemutatkozást. Egy kanadai házaspár és egy amerikai srác ült még a színültig telt buszban. Ezután Shelley, headsettel a fején, hosszasan mesélni kezdett az országuk történelméről, az itt élő emberekről, miközben a hajnali ködpára lassan feloszlott a völgyekben, és a felkelő nap sugara beragyogta a zöldellő dombok tetejét. Már majdnem könny szökött a szemembe, amikor megálltunk reggelizni. A Rózsaszín Disznó egy kínai család által üzemeltetett útmenti büfé, ahol előre csomagolt szendvicseket árulnak, frissen sült péksütemények és kávé társaságában. Hamar tovább indultunk, mert időre szólt a jegyünk a Hobbitonba, nem késhettünk el, mert akkor bukjuk a programot.

Aki még nem tudja, mi az a Hobbiton, annak elég unalmas lesz innentől a leírásom, ugyanis nagy valószínűséggel nem látta a Gyűrűk ura trilógiát a moziban. (Hogy a Göncz Árpád által fordított eredeti regényről már ne is beszéljek.) Sokáig én is ezek közé az elvetemült, izlésficamosok közé tartoztam, de erőt vettem magamon, és bár nagyon nem vagyok oda a fantasy műfajért, megnéztem az utazás előtt az első részt, majdnem végig. Nos, a mese pozitív hősei, a hobbitok egy romantikus környezetben építették fel a falujukat földbe vájt kunyhóikkal. Egész pontosan a film rendezője, Peter Jackson hatalmas költséggel felépíttette a regénybeli Hobbitfalva mását, aminek egy részét megtartották a három évig tartó forgatás után, és ma talán a legnagyobb turisztikai látványosság. Rajongók milliói zarándokoltak el már ide, de naponta csak 2500 látogatót engednek be, ezért nem csoda, hogy az április végi zárásig már minden jegy elkelt.

A látogatóközpont egy parkoló mellett kialakított szuvenírüzlet, étterem, mellékhelység komplexum. Itt álltunk sorba, hogy felszálljunk a 9:20-as buszra, ami elvitt minket a néhány kilométerre lévő Hobbitonba. Fiatal srác, a túravezetők kockásinges egyenszerkójában vette magához az irányítást, és a buszról leszállva, lelkesen mutatta be az összes építményt. A vezetett túrák szinte egymásba érnek, nincs sok idő a fotózkodásra, de ez sokakat nem zavar, ők minden egyes földbe vájt kunyhó ajtajánál akarnak egy fényképet, amin ők is ott állnak. Ezzel torlódást okoznak a keskeny ösvényen, de ez legtöbbjükről lepereg, nem látnak, nem hallanak az eufóriától, amikor felfedeznek egy, a filmből ismerős helyszínt. A negyvennégy kunyhó többsége csak üres díszlet, a bejárati fronton túl már nincsenek helyiségek, de egy hobbitlakot berendeztek a látogatóknak, és az igencsak látványos. Földalatti alagútban tekergőzve jutottunk el a berendezett nappaliig. A törpe emberkékre méretezett lakótérben igazi kandallóban valódi tűz ropogott. Az antiknak látszó bútorok mellett régi használatitárgyak mindenfelé. A fürdőszoba egy igazi ékszerdoboz, akárcsak a hálóhelyiségek, de leginkább a konyha tetszett, ahol a fatüzelésű sparhelten ott gőzölgött a feltett tea, mintha csak egy percre ugrott volna ki a ház lakója, hogy eldugja előlünk a gyűrűt. A túra végén lesétáltunk a völgyben húzódó tó partjára, ahol a Zöld Sárkány fogadóban (ez állítólag nem szerepel a filmben) mindenkit megvendégeltek egy hobbit sörre, vagy üdítőre. A hely annyira romantikus és megkapó, hogy aki nem látta a filmet annak is érdekes látványosság lehet.

A kétórás program végén Shelley már ott várt a sárga buszával, mert a menetrend feszes, nincs idő szédelgésre. Jó darabig témát adott neki a híres regény, és a még ismertebb filmsorozat, amely feltette az új-zélandi filmművészetet a világtérképre. Elmondta, mennyire büszkék a már régóta Amerikában élő rendezőjükre, majd elkezdte sorolni a híres kiwi sportólókat. (Tudtad, hogy a McLaren forma egyes csapat eredetileg új-zélandi?) Miközben keskeny mellékutakon kanyarogtunk át a sziget nyugati oldalára, megállapítottam, hogy itt nincs csúnya szakasz. Változatos völgyek, patentül kinéző farmok tagolták a tájat. Kevés erdő, és rengeteg fű mindenütt.
A Waitomo egy harmincmillió éves cseppkőbarlang, amelynek különlegessége a több ezer világítóféreg-kolónia, ami a sötét mennyezetre tapadva csillagos ég benyomását kelti. A rovarok tudományos neve Arachnocampa Luminosa és azért élnek a barlangrendszer falán, mert a nedves, párás környezet kiváló körülményeket biztosít számukra. Ragyogásuk valójában a párzási időszakot jelzi, és egyfajta udvarlási szokás, a féregfiúk kékesfehér fényükkel vonzzák párjukat. A barlangrendszer fenntartója kiemelt figyelmet fordít az ott élő kolóniák védelmére, ezért a jelenséget tilos fényképezni, úgyhogy most be kell érned a verbális beszámolómmal.
Itt is vezetett túrák vannak, tízpercenként követik egymást a húsz-harminc fős csoportok. Egy rozsdamentes acéllépcsőn jutunk le a mélybe, ahol rövidebb megállók után eljutottunk a legnagyobb terembe. Aggteleken edzett barlanglátogatóként nyugodtan mondhatom, cseppkövekben elég szerény a hely, de hát nem is ezért jöttünk ide. A nagy teremből egy kisebb mélyedésbe mentünk le, ahol teljesen sötét volt. A mennyezeten megpillantottam néhány világító pontot, max. tízet több négyzetméteren elszórva. Ennyi? – kérdeztem félig hangosan, amikor kiderült, nincs még vége a túrának, csak megfordultunk és ugyanazon az úton haladtunk a következő leágazásig. Egy másik fénynélküli helyre lyukadtunk ki, ahol valamivel több pont világított a falon, de még ez sem tompította a bennem gyűlő feszültséget, hogy már megint átvertek. A sötétben ácsorogtunk, amikor csobogásra lettem figyelmes, majd egy csónak került elő a derengésben. Mindannyian beszálltunk a járgányba és összezsúfolódtunk az alumínium padokon. A túravezető, vékony lány egy velencei gondolás rutinjával ugrott fel a csónak orrára, de nem evezővel, hanem a falakra erősített kötelek segítségével irányította a ladikot a barlangi tavon. Már kezdtem azt hinni, nem fickósak ma a férgek, és elmarad a „násztánc”, amikor egyre nagyobb kolóniák ragyogását vettem észre a magasban. A lelógó cseppkövek között navigálva, egy patkó alakú utat tettünk meg kétszer is, hogy legyen elég időnk megfigyelni a természeti jelenséget. Ez már döfi – nyugodtam meg, amikor kievickéltünk a barlangból. Nem kis meglepetésemre, a földalatti tó őserdei patakban folytatódott, úgyhogy a kiszállás már zökkenőmentesen zajlott.

Idegenvezetőnknek még a háromórás hazaútra is maradt elég témája, de az utolsó szakaszt, az Aucklandi csúcsforgalomban már halk zeneszó mellett tettük meg, és másodperc pontossággal érkeztünk vissza a hajónkhoz. Hát igen! Valahogy így kellett volna ezt a többi országban is csinálni.

Fotók

◄Előző kikötő: Fiji Következő kikötő: Wellington ►

Fidzsi

Ha olvastad az előző szigeteken abszolvált programjainkat, nagy meglepetés nem fog érni. Bár a Fidzsi-szigetek jóval nagyobb kiterjedésű, több mint ötszáz kisebb-nagyobb szigetből álló ország, hangulatos strandokkal, vadregényes esőerdőkkel és látványos hegyláncokkal, a kikötő és a főváros: Suva környéke nem tartogat túl sok érdekességet az egy napra idelátogatónak. Ezért aztán nem is görcsöltem a túlárazott programokra, és csak úgy kisétáltunk a hajóból. Itt nem táncosok, hanem egy katonai rezesbanda érkezett a fogadásunkra. Szegényeket jól kicsapták a napra, ahol harminc fokkal indítja a reggelt a trópusi klíma. Izzadtak is rendesen, pedig csupa színesbőrű egyenruhás dacolt a meleggel, amiről én, tudatlan sápadtarcú úgy gondolnám, hogy ők jobban bírják. Feltűnt viszont, hogy etnikai összetételük jóval heterogénebb, mint azt az előző szigeteken tapasztaltam. Nem csoda, hiszen ez az ország csak 1970-ben nyerte el a függetlenségét. Előtte a britek ezerszám költöztettek ide indiaiakat, hogy a cukornádültetvényeiken dolgozzanak. Olyannyira, hogy amikor először rendezhettek szabad választásokat Fidzsin, már többségben voltak a hinduk, mint az őslakosok, nem csoda, ha az ő jelöltjük lett a befutó. Ez persze nem tetszett a melanézeknek, ezért 1985-ben rendeztek egy kis puccsot, és ’90-ben új passzusokat véstek a gránitszilárdságú alkotmányukba, amiben az indiaiaknak megnyirbálták a jogaikat. Ebből persze az lett, hogy a dolgos, vállalkozókedvű, rátermett indai elhagyta az országot, amitől a gazdaság hanyatlani kezdett. Azért persze maradt még itt bőven a gangeszpartiakból, és ez meg is látszott, amikor bevetettük magunkat a város forgatagába. Akárcsak Mumbaiban, itt is mindenki az utcán tobzódik, próbál eladni valamit, vagy csak úgy les…

Pár lépést tettünk meg a zöldségpiac felé, amikor letámadott egy turisztikai vállalkozó, hogy nem hagyhatjuk ki az ajánlatát, mert harminc dollárért, légkondis kocsijával elvisz minket annyi helyre, hogy az valami csuda. Amikor rábólintottam, rögtön kiderült, hogy a harminc dollár fejenként értendő, de még ez sem tűnt soknak. Végül kibökte, hogy az „autentikus” falulátogatásnak és a vízesés belépőjének az ára nincs benne, de az bagatell tétel. Akkor már úgy voltam vele mindegy, csak el innen a napról, hol az a légkondis autó? Odakísért egy szebb napokat látott, Nissan kisbuszhoz, ami nálunk hétszemélyes, itt tíz. Nem szaporítom a szót, fél óra kellett, amíg megtelt a busz. Már a sofőr indult volna, amikor megjelent a vállalkozó öt újabb személlyel, hogy ezeket még be kéne passzírozni. Ekkor kitört a lázadás. A német erők még sosem működtek ennyire együtt a franciákkal, mint most. Már készültek kiszállni a járműből, hogy visszakérjék a pénzüket, amikor emberünk jobb belátásra tért, és az új kuncsaftjainak másik autót keresett. Egy negyvenes, fekete nő ült a sofőr mellé, kezében a Lonley Planet útikönyvsorozat Fidzsi-szigetek kiadványával, amiből azt a téves következtetést vontam le, hogy kezdő idegenvezetővel van dolgunk, de tévedtem. Még csak nem is tudott angolul, vagy legalábbis én nem sokat értettem meg abból a kevésből, amikor időnként megszólalt. Valójában csak nehezéknek ült a kocsiba, mert annyit még a sofőrrel is tudtam kommunikálni, mint vele.

Gyakorlott utazók sokszor találkozhattak azzal a jelenséggel, ha egy egzotikus országban kevés a látnivaló, akkor csinálnak, csakhogy jöjjön a turiszt. Nos, az első programpont, a falulátogatás, éppen egy ilyen attrakció. Adott egy szakadt falu a főváros mellett, az pont jó lesz, nem baj, hogy pléhlemezből van a tető és nem pálmalevelekből, a lényeg, hogy fessük szép színesre a házakat, a hülye fehérember majd azt hiszi, eredeti melanéz kunyhó. A központba emeljünk egy szaletlit, ahol majd különböző produkciókkal kápráztatjuk el a jövevényeket. Na persze, miután leszurkolták a tíz dollárt. Amúgy nem akarok gúnyolódni, próbálnak csórikáim megélni, és ez még mindig jobb, minta zsebesnek állnának.

Leültünk az oldalfal nélküli pavilon végébe, a másik felén pedig a zenekar foglalt helyet a földön. A banda abból állt, hogy egy féltucat ember körülült egy magnót, és kareokiztak az előttük hajlongó lányoknak, akiket csak egy táncórára fizettek be, ahol a lábmunkát még nem forszírozták. Végül belibbent egy tűznyelő fickó, aki lángoló buzogányának pörgetésével hozta lázba az egybegyűlteket, utána már csak borravalós kosár reklámozása maradt hátra.

Már azt hittem, hogy vége a látogatásnak, amikor egy levegőtlen hodályba invitáltak bennünket egy könnyű ebédre. Itt állva elfogyaszthattuk, amit a büféasztalról kiporcióztak, de még akkor sem tudtam volna enni belőle, ha nem lett volna negyven fok a helyiségben, és nem sürgettek volna, mert már megérkezett a következő csoport. Odakint ismerős arcokat pillantottam meg a hajóról, de nem nyugtatott meg igazán, hogy ők háromszor ennyit fizettek ugyanezért.

Második, és fő programpont egy közeli „vízesés” megtekintése. A látványossághoz egy keskeny, kátyús út vezet a dzsungelen keresztül, ahová nagy buszok is behajtanak, ezért nem ritka, hogy percekig áll a forgalom, amikor két ilyen találkozik szembe egymással. Húsz perces döcögés után, végül kiszállhattunk egy parkolóban, és elindultunk a kiépített erdei ösvényen a vízi csoda felé. Erről szuperlatívuszokat olvastunk az MSC túraleírásában, és még fürdési lehetőséggel is kecsegtetett. Hamarosan kiderült, hogy amiről itt szó van, az egy felduzzasztott, erdei patak medencéje, amit elleptek a helyiek. Szurtos kiskölykök ugráltak a vízbe, ahol megtermett mamák áztatták hab testüket.

Ez van, amikor az ember spontánkodik. Sokan esküsznek erre az utazási formára, de valójában még egy olyan érvvel sem találkoztam mellette, ami meggyőző lett volna, míg kapásból ötöt felsorolok ellene, de ez most nem teszem, mert kinek a pap, kinek a papné, ugye…

Az utolsó állomás Suva központjában, valami „market” lett volna, de ennek már nem dőltünk be. Nyilvánvaló, egy szuvenír- (vagy bármi más) árus jutalékot fizet ezeknek az embereknek, ha elhozzák a boltjukba a turistákat. Ezt szinte sehol nem lehet megúszni. Itt viszont elkövették azt a hibát, hogy a bolt túl közel volt a hajókikötőhöz, úgyhogy szépen elbúcsúztunk: Bula! (Nem a kísérő nő volt annyira jó karban, itt így köszönnek az emberek.)

Fotók

◄Előző kikötő: Szamoa Következő kikötő: Új-Zéland ►

Nyugat-Szamoa a legkeletibb állam

A II. Világháború után elzavarták a németeket Nyugat-Szamoáról és az új-zélandiak vették „védőszárnyuk” alá a két nagy és több kisebb szigetből álló területet egészen az 1962-es függetlenség kikiáltásáig. Külön érdekessége még az országnak, hogy 2016-ban gondoltak egyet, és átjegyezték magukat a csendes-óceáni dátumválasztó vonal másik felére, hogy ők tarthassák a világon először a szilveszteri bulikat. Ez azt eredményezte, hogy kedd este elindultunk a két szigetcsoport közötti, mindössze 140 km megtételének, és csütörtökön érkeztünk meg. (Vissza a jövőbe.) A szerda egyszerűen ment a kukába. Mi nem járhatunk úgy, mint Verne regényhőse, Willy Fogg, hogy a nyolcvannapos földkörüli útjukon elfelejtették átállítani az órájukat az időzónák átlépésekor, ezért egy nappal korábban értek Londonba. (Bocs, a spojlerért.) Nekünk megvásárolt repülőjegyünk van Barcelonából haza az érkezésünk napján, nem szórakozhatunk itt kérem a dátumokkal. Így aztán, amíg tegnap még utolsóként értesültünk a BBC-ből a világ híreiről, most elsőként olvashattuk, hogy letartóztatták András, volt herceget, mert az Epstein ungabunga partijain kujonkodott. Várjunk csak, nem is. Egyszerre értesültünk, csak itt közben már holnap van. Nem pontosan látom át a dolgot, minden esetre, be kell szereznem egy friss sport almanachot…

Szamoára érkezve (merthogy időközben egyszerűsítették a nevüket) hasonló jelenet fogadott a kikötőben, mint a nyugati szomszédnál, ahol most tegnap van. Népviseletbe öltözött lányok, fiúk ropták a táncot, az utasok nagy örömére. A szuvenírárusok élesítették a kaszájukat a sátraik alatt, az utazási irodák kuncsaftra vadászó ügynökei a helyi taxisok gyűrűjében fényesítették a tábláikat, hogy csakis ők viszik el a messzeföldről érkezett vándorokat a sziget legszebb helyeire. Nekünk erre a napra egy Getyourguide-on foglalt utunk volt, ahol legkésőbb kilencig oda kellett érnünk. Ezért kényelmesen megreggeliztünk, majd nem sokkal kilenc előtt lesétáltunk a megadott találkozóhelyre, a Tourist Information Centerhez. Csakhogy ez a centert nem találtuk sehol. Végül egy taxist kérdeztünk meg, merre van, aki az öböl túlfelére mutatott, és hogy szívesen elvisz minket. Arra a kérdésemre, hogy hány perc lenne gyalog az út, öttel válaszolt, ami még belefért az időnkbe, ezért elindultunk gyalog.  Nem árt egy kis reggeli torna. Aztán amikor letelt az öt perc, és még mindig nem láttunk ilyen nevű épületet, rákerestem GPS-szel. Ő már tizenöt percre becsülte az utat, ezért galopplépésekre váltottunk, miközben már 29 fok volt árnyékban. Végül csatakosan, átizzadt pólóban, lihegve, de pontosan megérkeztünk a megadott helyre. Csakhogy az ott szolgálatot teljesítő hölgyek nem hallottak még az Adventours irodáról, de készségesen felhívták nekem a foglalási jegyen megadott telefonszámot, majd megnyugtatott, hogy hamarosan érkezik a kolléga. Kiderült, hogy emberünk nem akart félig üres busszal útnak indulni, ezért kiment a kikötőbe újabb utasokért. Szóval, amikor felszálltunk a kisbuszra, már az összes ülés foglalt volt. Egy francia házaspár, hogy kényelmesebben utazhassanak, külön sorba ültek. A nagyseggű bácsi, kinézett az ablakon, hátha máshová ülök, míg a még nagyobb valagú felsége (de tényleg, nem mondanám) próbálta magát összehúzni a kínaiakra méretezett, duplaülésen. Végül a tata, látva a vörösödő fejemet, és hogy mindjárt kiráncigálom a helyéről, elvette a vizes palackját az ülésről, amit foglalás gyanánt felejtett ott.

Mindegy, elindultunk, volt légkondi, mi baj lehet? Hát az, hogy a leharcolt jármű nem tudott volna felmenni a hegytetőre egyesben, ha még a klíma is üzemel, ezért a sofőr egyszerűen lekapcsolta. Én csak röhögtem rajta, mert előtte a nyámnyila franciák túl soknak találták a hideget, és kinyafogták, hogy a sofőr lejjebb tekerje a kondit. Most aztán vadul húzogatták az ablakot egy kis levegőért.

A gájd, egy harmincas srác a polinéz rassz összes jellegzetességével, laza térdszoknyában és virágmintás ingében kezdett bele a mondókájába. Először is elnézést kért a késésért, és megígérte, hogy az úton kárpótolni fog minket. Aztán elindultunk a főváros, Apia külvárosába, meglátogatni Robert Louis Stevenson Múzeumot. A híres skót író, akit leginkább a Kincses sziget regényéről ismerünk (én legalábbis csak azt olvastam) Szamoára jött gyógyulni, de hiába, néhány évre rá, fiatalon meghalt. Az ő egykori házában rendeztek be igényes múzeumot. Minden teremben külön idegenvezető mesélt az író és családja életéről, hétköznapjairól, miközben teremőrként is felügyelték a rendet. Ugyan a korabeli használati tárgyak közül egy sem volt az íróé, mégis átfogó képet kaphattunk az itt élők vagyoni helyzetéről, szokásairól.

Ezután felkerestük a sziget legmagasabb vízesését. Szerencsére napsütéses időt fogtunk ki, ezért a vízhozam most jóval kisebb a szokásosnál, de a száz méterről lehulló patak így is jól mutat a fotókon. Innen egy másik, jóval kisebb vízeséshez hajtottunk, ahol viszont egészen közel lehetett menni a folyóhoz, olyannyira, hogy a vállalkozó szelleműek még fürödhettek a hideg vízben. Mi nem éltünk ezzel a lehetőséggel, viszont megállapítottuk, hogy amit eddig láttunk, az kellemes meglepetés. Az a tapasztalatom, hogy a harmadik világ országaiban legtöbbször megállt a fejlődés, amikor a gyarmatosító európai hatalmak elengedték a kezüket. A beruházások elmaradnak, a közlekedést nemhogy nem fejlesztik, de még hagyják is lepusztulni a meglévő vasútvonalat stb. Azután, hogy milyen siralmas állapotokat tapasztaltam Amerikai Szamoán, szinte biztos voltam benne, hogy itt súlyosabb lesz a helyzet, de nem. Azt kell, hogy mondjam, még a legtöbb karibi szigethez képest is szebben néznek ki itt a házak, a kertek. Legjobban azt tetszett, hogy az összes porta előtt színes növények pompáznak, az árokpartot rövidre nyírt fű takarja. Szinte egymást múlják felül a szomszédok. Sajnos nincs róla fotóm, de eldobtam az agyam, hogy sok telket krotonsövénnyel kerítettek körül a tulajdonosai. Ez az a tenyérnyi piros, sárga, zöld levelű növény, amit otthon a lakásban tartunk, és egy félméteres példányért már több mint tízezret is elkérnek. Itt tök sűrűn beültetve, kb. két méter magasan visszanyírva, úgy nő, mint a dudva.

A sziget közepén futó hegylánc túloldalán már eleredt az eső, ami ezen a részen mindennapos, ezért itt főleg farmerek élnek. Ne gondoljunk nagy ültetvényekre, inkább csak családi gazdaságok, és csak trópusi gyümölcsöt termelnek, amivel nincs sok meló. Van amúgy egy ipari méretű, kókuszültetvény is, ahol az ország legfőbb kiviteli cikkét termesztik, és dolgozzák fel a legkülönbözőbb formákban. Sok csirke rohangál az útmentén, de még disznókat is láttunk legelészni az erdő szélén. Legnagyobb meglepetésünkre, ezek vadon élő házi disznók, vadászatukat törvény tiltja. Más vadon élő emlősállat nincs is a szigeten, se olyan hüllő, ami árthat az embernek.

Betértünk egy faluba, ahol a főútról lekanyarodva, egy pofás resortba érkeztünk meg. Habár a programleírásban benne volt egy ebéd, nem gondoltam volna, hogy ilyen puccos helyre visznek. Menüből választottuk a jobbnál jobb kajákat, én napernyős dióból szürcsöltem a kókuszlevet, és végül mindent az idegenvezető srác fizetett. Ekkor bocsájtottam meg neki a reggeli szivatást. Egy fish & chips-szel már lekenyerezhető vagyok.

Tele hassal folytattuk az utat a híres strandjukra, ahol leginkább csak turisták lézengtek, és nem annyira a tengerben, mint inkább a part menti, hatalmas lyuk mélyén összegyűlt tóban mártóztak meg. Bevallom, ezt is kihagytuk, kell a fenének, hogy vizes testtel visszaüljek a hideg buszba, amikor előző nap még hőemelkedésem volt. De azt hiszem, ez csak kifogás, valójában nem rajongok a fekete, dzsuvás ciszternákért, még ha trópusi növények fityegnek is a falán.

Levezetésként beugrottunk Apia katedrálisába, ami egy méretes fatemplom a tengerparton. Leginkább festett üvegablakai fogtak meg, amivel mindjárt a keresztutat is megoldották. Itt jegyzem meg, hogy a sziget lakossága 99 százalékban aktív keresztény, de sokan a protestáns vallásnak egyfajta helyi változatát követik. A kongregacionalista irányzat nagyfokú szabadságot enged a helyi közösségeknek, jelentsen ez bármit is. Állítólag vasárnap nincs nyitva se üzlet, se szolgáltatás, mindenki a templomba megy.

Nyugodt érzéssel tértünk vissza a kikötőbe, úgy gondolom, kimaxoltuk Szamoát, és egy szép napot tudhatunk magunk mögött. 

Fotók

◄Előző kikötő: Amerikai Szamoa Következő kikötő: Fidzsi ►

Amerikai Szamoa

Ha azt hallod: Polinézia, mire gondolsz? Pálmafás tengerpartra, fűszoknyás lányokra, frissen felnyitott kókuszdióból kilógó szívószálra, mi? Nos, ezek jóval kevesebb mint az egymilliomod részét teszik ki annak a mérhetetlenül nagy, óceán borította felületnek, amit a térképen ezzel a névvel illetnek. Körbe-körbe csak egy horizontvonal a sötétkék és a világoskék elválasztására. Sehol egy hajó, sehol egy élőlény. Nem kísérgetnek költözőmadarak, nem ugrálnak elő halak a vízből. Nincs más napokig csak hullámok és felhők. Semmi nem jelzi, hogy közben áthajóztunk a déli féltekére, hacsak a mosdóban lefolyó víz örvénylési iránya nem. Márpedig, ha az ember olyan megátalkodott, hogy nem repülőgépen utazik egy-egy szigetre, akkor bizony megtapasztalja, mennyire nagy úr itt a víz, habár felül a gálya… 

Hawaii partjaitól Szamoa szigetei öt napi járásra vannak, egzakt tengerészeti mértékegységgel számolva. Kata kitalálta, hogy erre a pár napra megbetegszik, és az idő javát a torokgyulladásának kikezelésével tölti. Én (miután már kivettem a részem az ápolásából) leginkább a hetedikemeleti bár és táncterem egyik félreeső zugában húzódok félre laptopommal, hogy egy kis munkát imitáljak. Délelőtt tízig nyugodt itt a hangulat, csak a tájcsizó vendégek billegetik végtagjaikat egy álindiai jógi vezényletére, kellemes aláfestő zene kíséretében. Hanem utána rendszeresen megérkeznek a kiváltságosok, hogy a legkülönbözőbb előadásokon vegyenek részt. Ebbe a terembe az olaszok járnak, hogy az animátorok egyik tagja meséljen nekik a következő meglátogatandó országról, vagy konkrétan az MSC túrákról, esetleg tukmálják rájuk a következő évi útjaikat. Mindezt olaszos vehemenciával, elektronikus hangosítás mellett. Más helyszíneken francia, német és spanyol előadások zajlanak. Ezek után nem meglepő, hogy angolul már nem rendeznek ilyen eseményt, hiszen az a párszáz egyéb országból idesereglett utas haljon meg, ha csak azt érti.

Egy nappal az érkezésünk előtt is azt hallgattam, hogy pörgeti a nyelvét az olasz lány, esélyem nem volt a ricsajban, hogy koncentrálni tudjak a munkámra. Na, de most a projektoros diavetítés után valami egészen különleges jött. Bejelentette, hogy köszöntsük tapssal azokat a hajón dolgozókat, akik Szamoáról jöttek, és már futottak is fel a színpadra a többnyire szerelőoverállba öltözött Jason Momoa imitátorok. Úgy látszik, a szigeteken jó képzést kapnak a hajógépszerelők. Előkerült egy nemzeti zászló is, és felharsant a himnuszuk. Kedves gesztus – gondoltam, de a java csak ezután jött. A mosolygós srácok arca hirtelen elkomorodott, majd összevont szemöldökkel harci alakzatot vettek fel, és az Új-Zélandi rögbiválogatottat megszégyenítő rituáléba kezdtek, hogy elűzzék a rossz szellemeket. Ezek után, ha nem leszek szellemes, őket fogom hibáztatni.

Hasonló fogadtatásban volt részünk, amikor behajóztunk Amerikai Szamoa kikötőjébe. Már az öböl elején hallatszott a hangos zeneszó, amit persze modern technikával bömböltettek úgy, hogy az összes utas az erkélyekre tóduljon. A kikötő betonján népes „fogadóbizottság” sereglett össze, sárga ruhás lányok, és félmeztelen fickók énekeltek és táncoltak (ahelyett, hogy fordítva tennék) önfeledten. Majd, ahogy araszoltunk feléjük, és partra kerültek a rögzítőkötelek, a férfiak vad üvöltözésbe, és nyelvnyújtogatásba fordították át az addig békés ringatózást. Megnyugtattam Katát, hogy csak akkor lépünk ki a szárazföldre, ha már elmentek, akkor talán megúszhatjuk, hogy megegyenek. 

Pago Pago… Énekelte a Neoton família sok-sok évvel ezelőtt egy mesés tengerparti nyaralás hangulatát ébresztve. Akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer még én is meglátogatom ezt a háromezres kisvárost, Amerikai Szamoa (korábban Kelet-Szamoa) fővárosát. Azt meg pláne nem sejtettem, hogy fehér homok és pálmafák helyett rozsdás hajóroncsok és penetráns, döglötthal-szag fogad majd. Pedig – gondolná az ember otthon a karosszékéből – a kettészakadt Szamoa amerikai megszállás alá került része, ami ma is az Egyesült Államok külbirtoka, sokkal jobb állapotban van, mint amit végül itt tapasztaltunk. Nyoma sincs a hawaii-i gazdagságnak, pedig nagyjából ugyanakkor annektálták a két szigetcsoportot. Csak hát ez messze van, kicsi és jóval szerényebb strandokkal bír, mint Aloha-föld paradicsomi szigetei. Állítólag stratégiai szerepe volt a múlt század elején, ezért egyszerűen elfoglalták a jenkik. Ez olyan, mintha ma azt mondaná az amerikai elnök, hogy stratégiai fontosságú neki a világ legnagyobb szigete, ezért annektálná (értsd: lenyúlná) Dániától. Szerencsére a XXI. században ez már elképzelhetetlen.

Az első alkalom, amióta elindultunk, hogy spontán programot terveztem. Na, azért annyira nem spontánt, hogy ne tudjam, a kikötő bejáratánál számos iroda várja a látogatókat, hogy rozzant buszaikkal körbevigye őket a fél budapestnyi szigeten, amelynek nagyrésze nem is járható a zordon hegyek miatt. Ettől függetlenül sikerült egy egészen jó kis kirándulást kifognunk. A Best Travel hoszteszlánykái elárasztották a kikötő kijáratához vezető utat a reklámtábláikkal, és a sok taxis hiéna között megmutatták, hol jelentkezhetünk a buszos túrára. Úgy tűnt, jó döntést hoztunk, habár sokan olcsóbban megtették ugyanazt a körutat, mégsem sajnáltam a 75,- dolláros részvételi díjat, mert a szervezettséget és a profizmust meg kell fizetni. Aztán megérkezett a buszunk…

Újra kellett értelmeznem a fapados járat fogalmát. A járműben nem csak hogy konkrétan fapadokon ültünk, az egész szerelvényt fából ácsolták, egy, az USA-ban már leselejtezett (és kitiltott) Ford teherautó alvázára. Ezt még elfogadtam volna, mint autentikus, polinéz megoldást, de hogy a gumikon semmi futófelület ne legyen, az még nekem is durva, pedig hulladék Wartburgon és Ladán szocializálódtam. Le van tojva, aloha, oszt menjünk! A harminc fokos, párás melegben sokat segített, hogy ablak egyáltalán nem volt a buszon, amikor elértük a 40 km/h csúcssebességet, egész jól járt a levegő. Csakhogy a meredek útszakaszokon kizárólag egyesben, csigatempóban tudott felkapaszkodni a csotrogány, a domb túloldalán pedig szintén egyesben hagyta a sofőr, mert gondolom, a fék is hasonló műszaki állapotban volt, mint a gumik. Olvastam, hogy bár a szigeteket teljesjogú tagállamként kezelik az anyaországban, mégsem érvényes rájuk az amerikai alkotmány több passzusa sem, hogy tiszteletben tartsák a bennszülöttek hagyományait. Gondolom az egyik ilyen, a műszaki vizsga kötelezővé tétele. Ha ez a verda beállna nálunk a Mozaik utcai vizsgaállomásra, többekhez orvost kellene hívni, a gyengébb idegzetű vizsgabiztosok pedig harakirit követnének el.

A másik érdekes kivétel, hogy külföldi, beleértve az összes többi USA tagállamot is, nem vásárolhat telket a szigeten. Ennek oka is a múltban keresendő, amikor a kiterjedt családok birtokolták a földterületeket, és a família nagy öregjei osztották szét a fiatalok között. Ma sincs ez másképp. Idegenvezetőnk, akit én huszonévesnek néztem, mesélte, hogy az ő nagypapájának kilenc feleségtől majdnem száz gyereke született, és jelenleg háromszáznál is több unokája van. A duci lányka a sofőr mellett állva mesélt az életéről, és a helyiek szokásáról.

(Amikor azt írom, „lányka” akkor a legmélyebb tisztelet mellett teszem, ennek egyszerűen csak az az oka, hogy olyan vén vagyok már, hogy a lányom lehetne, de ha balesetet szenvedünk az első randin, tán még az unokám is.)

Szóval, mindenkinek leesett az álla, amikor kiderült róla, nyolc gyerek édesanyja. Ezután meg kellett kérdeznem, hány éves, és mikor szült először. Harminc hét lesz idén, és huszonegyévesen lett először terhes, mert egy helyi jogszabály szerint az állapotos kismamáknak ingyenes az egyetemi oktatás. De már nem terveznek több gyereket, mert a férje Seattle-ben kapott állást. (Ő is mehetett volna vele, de annyira szeretni az otthonát, ahol „mindene megvan”, hogy hallani sem akart róla.)

A kikötőt elhagyva megtudtuk, hogy a halbűz a közeli tonhal feldolgozóüzemből származik, ami a lakosok kilencven százalékának ad munkát. A nyugati parton futó országúton döcögtünk a sziget egyik vége felé, amikor egy kilátópontnál félreálltunk. Azt hittem, felforrt a hűtővíz, de csak egy panoráma miatt tartottunk fotószünetet. Az út vége egy nemzeti parkba torkollik, ahol romantikus sétát tehettünk volna nem mindennapi fák között, de elég hamar jött a vezényszó: mindenki a buszhoz, mert még sok látnivaló van hátra.

Igazából a látnivaló néhány fa volt, amin denevérkutyák lógtak bambán, és egy nem létező kábelvasút maradványai. A lanovka, ami az öböl felett átívelve egy szemközti hegycsúcsra szállította az ott szolgáló katonákat, még a nyolcvanas években balesetet szenvedett, és azóta sem indították újra.

Szakadt házak között haladtunk a sziget túlsó vége felé. Bevallom, csodálkoztam, hogy ennyire csóró népek élnek itt, pedig az USA évi ötven millióval pénzeli őket. Ingyenes az oktatás egészen az érettségiig, és az alap orvosi ellátás is. Majdnem mindenki tud angolul, de egymás között a saját nyelvüket használják. Egy cikkből tudom, hogy 2016-tól 100%-ban napenergiából tartja fenn magát a sziget. Napelemek + 60 db Tesla Powerpack akkumulátoregység, amik 3 napra elegendő energiát tárolnak. Na, ebből semmit sem láttunk.

A nap zárásaként megnézhettük, hogy egy helyi fickó, hogy hogyan pucol meg egy kókuszdiót, milyen módszerrel hasítja ketté, és mikét reszeli ki belőle a gyümölcs húsát. Túl sok a macera vele, azt hiszem, maradok az aldis kiszerelésnél. Utána, a természetvédelem jegyében, a pálmalevelekből semmire sem jó kosárkát font percek alatt.

Azt hiszem, sikerült teljes mértékben szétfikáznom ezt a programot, pedig az igazság az, hogy mindketten élveztük. Talán az első olyan kirándulásunk volt a hajóút során, amire azt tudom mondani, hogy megérte.

Fotók

◄Előző kikötő: Hawaii Következő kikötő: Szamoa ►

Hilo, Hawaii

Aloha, kedves ismerősök és ismeretlenek! Megérkeztünk Hawaiira, és ennél a klisés beköszönésnél már csak rosszabb lesz. Történt ugyanis, hogy még az út indulása előtt három hónappal az MSC erősen átírta az útvonalat. Ennek okáról majd később írok, most legyen annyi elég, hogy ehhez Amerika 50. államának semmi köze, mégis tönkretették a hawaii-i álmomat. Az egyik fő motivációm erre az útra, ez a mesebeli sziget volt, a szörfösök Mekkája, a tarka ingek hazája, ami gazdag történelme mellett, otthont adott számos nagysikerű játékfilmnek, többek között a Jurassic Park néhány ikonikus jelenetének is. Mivel eredetileg két napot töltöttünk volna Ohama-szigeten, lett volna időnk felfedezni a fővárost, Honolulut, Pearl Harbourt és a Waikiki Beach pálmafáinak árnyékában lazulva, tanulmányozhattam volna a strandröplabdázó lányok szervafogadási technikáját. Ehelyett két, rohadt hosszú tengeri szakasz között, megálltunk egy karcsú félnapra Hilo-szigetén, ami azzal írta be magát a rekordok könyvébe, hogy az Egyesült Államok legesősebb vidéke. Még az sem vigasztalt, hogy itt működik a legaktívabb vulkán, ami rendszeresen bekerül a világ híradásaiba és természettudományos műsorokba, mert ebből semmit nem láthattunk a szigeten töltött néhány órában.

Isten látja lelkemet, annyira dicsérnék már valamit, de ez nem most lesz. Ott kezdődött, hogy két napja nem láttunk napot, de eddig legalább az eső nem esett. Ennek vége. Hilon szakadt ránk az ég, amikor kiléptünk a hajóból. Vágtában tettük meg az utat a buszig, amin az MSC kirándulásra jelentkezők tolongtak. Amikor megtelt a jármű, kiderült, hogy a sofőrünk egyben az idegenvezetőnk is. A two in one megoldás van, amikor jó, de esetünkben a sofőr bácsi megszakította minden mondatát, ha épp kanyarodnia kellett, vagy egy közlekedési affér terelte el a figyelmét. Ilyen volt minden tábla és jelzőlámpa. De ezt csak az első percekben csinálta, később már egyáltalán nem beszélt. Jobban is tette, mert a Temun vásárolt headsetje olyan hangminőségben sugározta az adást, amihez képest Amstrong üzenete a holdról hifi minőség volt. Ehhez jött hozzá, hogy bár az út angol nyelvű túrának lett meghirdetve, szinte kizárólag latinok ültek a buszon (francia, olasz, portugál). Ezek, mivel nem értettek semmit, hangosan bandázták végig a három és félórás kirándulást.
Itt jegyezném meg, a szabadság hazájában az a jog, hogy még tolmácsolni sem engednek külföldit. Nyilván úgy kell védeni az amerikai állásokat, hogy egy sutyerák, képzetlen parasztra aggatunk egy mikrofont, és nehogy már egy képzett, külföldi idegenvezető úgy fordítson, hogy hasznos információkkal, vagy éppen történelmi kiegészítésekkel interpretáljon olyan mondatokat, hogy: „Jobbra egy kórházat látunk, amin a Hospital felirat van, balra pedig egy iskolát, ott a School táblával.” Persze egy amerikai nem fog megtanulni idegen nyelveket, éppen elég neki a buszjogsi.

Első utunk egy japán kerthez vezetett, ami biztosan szép világosban, de így esőfüggönybe burkolódzva már nem annyira. Húsz percet kaptunk a 24 hektáros park megtekintésére, amiből tíz eltelt azzal, hogy kikászálódjunk a járműből.
Megálltunk még egy másik parknál, ahol a fő látványosság Kamehameha király szobra volt, aki 1795-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket. (Más szóval: leigázta a szomszédokat.) Az esőtől ázott szobor fényképezésére tizenöt perc volt a szintidő.
A várva várt fő látványosságig sem kellett túl sokat autóznunk, mindjárt a város végében találtuk a Rainbow-vízesést (Waiānuenue). A Wailuku folyó 24 m zuhanás után, egy nagy medencébe ömlik, ami állítólag, szép időben türkizkék. Ezúttal sárbarna és aszfaltszürke színekben pompázott. A buszvezetőtől sikerült megtudnom (szigorúan csak kérdésre), hogy szivárványt csak reggel kilenckor, tiszta időben, tökéletes napállásnál lehet tapasztalni. A szurdokot sűrű, nem őshonos trópusi esőerdő borítja, a partot pedig szintén invaziv vadgyömbér szegélyezi.

Ezután jött a legnagyobb ótvarság, amit eddig láttam hasonló kiránduláson. A program szerint egy makadámdió-gyárat látogatunk meg, és hosszasan ecsetelik mennyire egészséges mag a makadám, és hogy milyen nehéz feltörni. Kiterjedt makadámültetvényen áthaladva, megérkeztünk a feldolgozóüzemhez. Ott az történt, ami eddig minden megállónál: „Ott a látogatóközpont, harminc perc múlva találkozunk a buszon.” (Az önkiszolgáló idegenvezetés apostola.) Elballagtunk a visitor center feliratú barakképületig, amiről kiderült, hogy egy közönséges bolt, színesbe csomagolt makadámdiókkal. Semmi bemutató, hogy mifán terem, hogy törik meg, hogy kerül rá a só, a méz vagy éppen a csokoládé réteg, csak vedd meg a terméket drágábban, mint a szupermarket polcairól, és húzz haza! És a nyáj csak megy… Mit megy, tolakszik, hogy megtömhesse a kosarát olyan étkekkel, amiről egy perce még az sem tudta, hogy szüksége van rá. De ez minden ilyen turistacsapda boltra igaz, vásárolnak, mintha nem lenne holnap. Megvesznek minden szart, mintha a pénzük öt perc múlva elértéktelenedne. Pedig nem úgy tűnik, hogy a hajónkon csak gazdagok múlatják az időt. Öltözéküket tekintve, a legtöbb utastárs kifejezetten kínai piac pozitív, de látni olyat is, akinek pénzt dobnék a kalapjába, ha letenné a földre.

Miközben az utolsó programponthoz, egy csokoládé „üzemhez” araszoltunk a hiloi dugóban, elhangzott egy ilyen mondat a sofőrünk szájából: „Ennél a kereszteződésnél, ha jobbra fordulnánk, elérnék a világ egyik legnagyobb működő vulkánjának lávafolyását. (Most éppen dermedt, de akkor is…) Nincs ám messze, kábé húsz perc.” Ekkor, a pipától vörös és zöld színre váltott az arcom. Akkor meg miért nem odamegyünk, *aszki? Ki a tökömet érdekel a bonbonszaküzleted? De, ahogy a bevásárlószatyorral visszaérkező kollégákat néztem, valószínű, leszavaztak volna.

Fotók

◄Előző kikötő: Los Angeles            Következő kikötő: Amerikai Szamoa ►

A Csendes-óceánon, avagy még több infó a hajóról.

 Egy földkörüli úton óhatatlanul meg kell tenni hosszabb távokat is a vízen. Nem ritka, hogy öt napon át nem látunk mást, csak a hullámzó kékséget. Most is egy ilyen periódusban haladunk a Csendes-óceánon, ezért van alkalmam bepótolni a restanciámat, és beszámolni egy ilyen hajóúttal kapcsolatos néhány részletről. (Előzmények itt.)

Kezdeném mindjárt a kabinválasztással. Legfontosabb meglátásom, hogy tök mindegy melyik oldalra foglalsz, mert a kapitány úgy is keresztbe húzza a számításaidat. Órákat töltöttem a GoogleMap előtt, hogy lássam, miként parkolnak a kikötőben a nagy hajók. Jó lett volna, ha legalább kikötéskor szárazföldet látunk az ablakunkból. Aztán el capitano gondol egyet, és tolatva áll be a móló mellé, ahová mindenki orral szokott. Szempont lehet még a napsütés iránya. Egy kisebb körútnál tök mindegy, a fele úttól úgyis a másik irányból jön a fény. Egy földkörülinél viszont nagyon is fontos lehet, hogy egész úton süti a trópusi nap az ablakodat, vagy a jó kis árnyékban lehetsz. Úgy vélem, ez sem annyira fontos. Az ablakokat eleve sötétítő fólia védi. Belül meg olyan vastag, hő- és fényszigetelő függönyök lógnak, hogy nincs az a napkitörés, ami áthatol rajta. De a leglényegesebb, hogy kiválóan funkcionáló légkondival állíthatjuk be a nekünk tetsző hőmérsékletet. Azért, így egy hónap után, mégis csak örülök, hogy a jobboldalra foglaltam, mert többet vagyunk árnyékban, így jobban ki tudjuk használni az erkélyünket.

Tapasztalatom szerint, minden hajó hátsó részében lehet nagyobb eséllyel elkerülni a tengeri betegséget, és ezt fenn is tartom. Sokan állítják, minél lejjebbi szinten foglalsz kabint, annál kevésbé mozog a szoba nagy hullámzáskor. Lehet, ebben nincs tapasztalatom, de aki nagyon érzékeny a billegésre, fontolja meg! Mint már írtam korábban, mi az erkélyes szobát preferáljuk. Ha abból a legalsó szinten foglalok, meg kell győződnöm arról, hogy az adott hajótípusnál nem ott lógnak-e a mentőcsónakok, kitakarva a kilátást. A legfelső szintet sem szeretem, mert az éttermekben tipródó emberáradat zaját nem szeretném hallgatni. (Nem beszélve a lépcsőházon át leszűrődő kajaszagról.)

Amúgy a hangszigeteléssel meg vagyok elégedve. A szomszédainkat csak akkor hallom, ha kiállnak az erkélyre, és úgy telefonálnak, mintha szócsőbe beszélnének, és egészen Rómáig kell hallania mindenkinek, hogy neki mennyire hiányzik a kis unokája. (Mindezt röpke negyven percen át.) Az erkélyajtót becsukva, még azt is erősen lehet tompítani. A légkondinak van csak egy kis monoton zúgása, de azt meg lehet szokni. Ami a Magnifica sajátja, hogy nem lehet kikapcsolni a klímát, de ez már egy húszéves konstrukció. Szintén itt tapasztaltam először, hogy harminc fölötti tempónál berezonál a tartószerkezet. Ráadásul a mi fülkénk falának borítása az első éjjel úgy nyekergett össze a mennyezeti műanyaggal, ami már zavaró volt, de ezt orvosoltam kisebb papírékek betömködésével a résekbe.

A mostani kabinunk része egy jól hűtő minibár és a tetején egy Samsung monitor, amin szinte semmi nem működik. Hiába van rajta HDMI és USB csatlakozó, nem reagál a bedugott készülékekre. Az első hat csatornán, egész út alatt a biztonsági oktatófilm ment. A következő haton az MSC különböző promóciós videói, aztán egy szemcsés élőkép a hajó orrán elhelyezett, özönvíz előtti webkamerából. CNN, BBC és egy ausztrál tévécsatorna híreiből tájékozódhatunk, mi történik a nagyvilágban, amíg mi a napot lopjuk. Egy főzős-, egy építkezős-, és néhány filmcsatorna követi őket, majd egy olasz, egy spanyol, egy francia és a német RTL adását láthatják, akiket ez érdekel.

A sarokban egy kis íróasztal, rajta két pohár, két csésze és egy vízforraló. A teafiltert és a Nescafe tasakokat eshetőlegesen töltötte a mi szobainasunk, Lenin. (Legalábbis én így értettem a nevét, de nem valószínű, hogy köze lenne Vlagyimir Iljicshez, mert a szeme egész másképp áll.) Amúgy kedves, segítőkész, mindig köszön, akárhányszor összefutunk a folyosón (min. napi ötször), úgyhogy még az út elején megleptük őt egy doboz bonbonnal. Azóta folyamatosan pótolja a kávékészletünket.

Még a fürdőfülke érdemel említést, mint a második legfontosabb helyiség. Nem nagy, de hát mihez képest? Egy panellakás fürdőszobájához képest már nem annyira kicsi, és itt nem kell elférnie a mosógépnek. Ha egy lakókocsi mellékhelyiségéhez hasonlítom, már egy luxus wellness. 75x75-ös zuhanyfülke, egy repülőgépeken használatos, vákumos slozi, és egy kompakt mosdótál fér el benne, pont elég pakolóhellyel alatta. A két nagy és két kisebb frottír törölközőt naponta cserélik. Kaptunk két színes fürdőlepedőt is a strandoláshoz, amit magunknál kell tartani, de ha látványosan ledobom a földre, a következő takarítás után újakat kapunk helyette. Legalább kétszer teszi tiszteletét a szobánkban Lenin, délelőtt porszívóval és törlőkendőkkel, este pedig behúzza a függönyünket és… nem is tudom… talán kicsit felveri a párnákat. Nálunk sok dolga nincs, mert Kata olyan pedánsan hagyja el a szobát, mintha egy őrmester jönne be utánunk, és megvonná az eltávot, mert nem angol sarokkal hajtottuk a lepedőt a matrac alá.

Most úgy tűnhet, mintha fikáznám kissé az MSC-t, de valójában nincs szignifikáns különbség a hajótársaságok színvonala között. Kivéve egyet, ami nálam lecsapta a kismegszakítót. Itt a medencékben sós a víz. Tudom, sokaknak ez nem gond, de én nem így szeretném tartósítani magam, és főleg nem kedvelem, ha véres szemmel kell kimásznom a medencéből egy rövidke úszás után is. Már amennyire lehet úszni egy 15x6 méteres mélyedésben, amikor öreg nénik kavargatják benne maguk körül a vizet, vagy bácsik mímelnek hátúszásnak szánt vergődést. Gyerek most kevés van, de egy nyári hajóúton kész istencsapás. A nyuggerek legalább csendben lubickolnak. A jacuzzi bűzlik a klórtól, de azt legalább nem tengervízzel töltik fel. Hatszemélyesnek titulált, de ha már négyen beleülnek, az is elég személyes. Ha jó idő van, márpedig idáig szinte minden nap az volt, akkor nem árt korán foglalni nyugágyat, mert reggeli után már esélytelen jó helyet találni. A módszer a szokásos: törölköző, egy hanyagul otthagyott könyv, és aztán egész nap nem látjuk a foglalót. De itt már nem kispályán nyomják a pofátlanságot. Láttunk olyan nőt, aki egymagának foglalt két ágyat; egyet a napon és egyet az árnyéban, ha esetleg már nem bírná a meleget. Kábé délben jelent meg a medencénél, öt percig napozott, aztán áttette magát az árnyékba, majd fél órával később már nyomát sem láttuk. Persze a foglaláshoz használt kellékek maradtak.

A hajó farában egy panorámás edzőterem várja vendégeit. A reggeli és esti órákban nem lehet szabad futópadot találni, de még gyúrógépet sem nagyon. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy nemcsak az utasok használják, hanem a táncosok, mutatványosok, zenészek és a személyzet azon tagjai, akiknek ez engedélyezett. Mi a testedzésnek a nyugger változatát követtük: körséta a hetedik emeleten futó, külső folyosón. A kb. öt méter széles, és nagyjából hatszáz méter hosszú, gumiszőnyeggel borított sétány elsősorban vészhelyzeti találkozópont, másodsorban dohányzóhely, de a legtöbben egészségügyi sétára használják.

Minden hajón, így ezen is található wellness részleg. Amíg a Holland-Amerikánál a szaunát ingyen lehetett használni, (lehet, hogy csak az antarktiszi úton) addig itt az MSC-nél ez a fizetős részlegbe került. Úgy van beárazva, hogy ne sokan vegyék igénybe. Könnyű volt meghozni a döntést, hogy nekünk nem ér meg 40 ezer forintot az, hogy trópusi övezetben még egy kamrában is izzasszuk magunkat. Igaz, ebbe a pénzbe már az is belefér, hogy használhatjuk a belső jacuzzit is. Negyven kilós thai lányok várják a masszírozásra vágyókat, de van itt fodrászat (külön barber shop) és kozmetikai szolgáltatás is. Az ár sehol nincs feltüntetve, csak a recepción árulják el, hogy négyszer annyit kérnek el egy pattanás kinyomásáért, mintha a szárazföldön lennénk. Ehhez még a szemét sem kellett lesütnie az ifjú hölgynek, mert bőven akad olyan utas, akinek minden pénzt megér egy néhány órás frizura. Merthogy ebben a párás melegben jó, ha az estét megéli a berakott lokni.

A négyszeres ár igaz a hajón található fizetős éttermekre is. A Magnificán egy stake- és egy szusiétterem várja azokat, akik nem akarnak élethalál harcot vívni a büfépultnál, vagy egy órát várni a kajára az ültetett kajáldában. Nem szívbajosak a bárokban sem, igaz, minden nap leakcióznak egy koktélfajtát, és akkor csak háromszorosa a balatoni áraknak. Ami korrekt, hogy a büfé étteremben az ingyenes, kimért sör Heineken, illetve az olasz bort üvegből töltik ki. Érthetetlen viszont, hogy olasz hajón, miért csak amerikai kávét (hosszú, vizes lötty, ami csak nyomokban tartalmaz kávét) adagolhatunk ki magunknak. Van forró víz is, de csak teáknak, kávés tasakokat nem raknak ki. Ami még megdöbbentőbb, hogy reggel nem lehet ingyen eszpresszóhoz jutni a pultnál sem, csak a platina kártyásoknak (erről majd később), miközben déltől egész estig már a pórnép is hozzájuthat a feketéhez. Apróságok tudom, de azért egy hónapokig tartó hajóúton bosszantó, hogy reggeli után a szobánkban kell barkácsolni instant kávét.

Feketeöves óceánjárósok már biztos találkoztak a tender kifejezéssel. Először ki kellett szótároznom, hogy ez mit is jelent hajós nyelven. A tender boat az a mentőcsónak, amit akkor eresztenek le, ha a kikötő alkalmatlan óriás hajók fogadására, vagy éppen tele van korábban érkezett üdülőhajóval, esetleg az időjárás miatt lenne veszélyes a kikötés. Ilyenkor lehorgonyzunk az öbölben, és a vízre eresztenek néhányat, a 40-50 személyes, fedett motorcsónakokból, amikkel aztán partra szállítják az utasokat. Az antarktiszi úton a partraszállás többsége így zajlott. A matrózok igen serényen dolgoznak, a kiszolgáló személyzet „adagolja” az utasokat: először a befizetett túrázók, utána a magánzók érkezési sorrendben. Flottul ment minden, maximum fél órát kellett várakoznunk egy bár foteljében, hogy beszállhassunk a partra szállító járműbe, amik folyamatosan köröztek a móló és a hajó oldalán lenyitott lépcső között.

Itt az MSC-nél más a rendszer. Két nappal az ominózus tenderezés előtt értesítettek, hogy 11 és 16 óra között van lehetőségünk átvenni a kártyát, ami feljogosít egyszeri partraszállásra. Ezt ingyen adták, de felhívták rá a figyelmet, hogy érkezési sorrendben osztják ki a különböző időpontokat, ezért már féltizenegykor lementem átvenni a cetlit a megadott helyre. Ezzel kábé a kétszázhuszonharmadik voltam a sorban. Csak a 9:30 és 10:30 közötti tender boatra kaptam helyet, egy olyan kikötőben, ahol előre befizetett (nem az MSC-nél) kirándulásom indult volna 9:00-kor. Elbuktam négyszáz dollárt, de legfőképp az elmaradt élményt sajnálom. Kösz szépen MSC. (Update: a mexikói tour operatornak köszönhetően, mégis csak abszolváltuk a túrát.) Amúgy visszaszívom a hajótársaság hibáztatását, de csak félig. Ők csak a káoszt akarták elkerülni ezzel a módszerrel. De azért csak félig, mert még az indulás előtt tájékoztathattak volna, hogy ebben vagy abban a kikötőben körülményesebb kiszállásra számítsunk, és akkor nem foglalok le túrákat egy órával a megadott érkezési időpont után.

San Diegonál is hasonló esemény történt, az USA ultrakekec beléptetési procedúrája miatt. Ott már mindenkinek kötelező volt sorba állni, napokkal korábban a kilépőkártyáért. Az előzőekből tanulva, már egy órával korábban megjelentünk a megadott bárban, ahol már csak a kétszázhuszonegyedikek voltunk. A sor végül gyorsan haladt, a profi szervezésnek köszönhetően, de csak kilencre kaptunk lehetőséget, hogy megjelenjünk az imigration officer előtt, (amiből a valóságban tíz óra lett).

A hajó összes utasának és személyzetének ki kellett szállnia a San Diegoi kikötőben, hogy a hat-hét pecsételőember előtt tiszteletét tegye. Állítólag az utolsó gépészre délután ötkor került sor. Mindez nem zavarta a helyi hatóságokat, hogy utána, egy váratlan ellenőrzéssel szívassák a panamai zászló alatt hajózó, olasz és nemzetközi legénységet úgy, hogy az utasok között talán egy amerikai sincs. De hát az ő kikötőjük, azt macerálhatnak, akit akarnak. Elrendeltek ugyanis egy menekítő gyakorlatot. Mivel én éppen a fedélzeten tartózkodtam, az összes parancsot és kódsípolást hallottam a hangszórókból üvölteni. „Mentőszemélyzet a kimenekítő pontra!” „Utaskoordinátorok a kabinokhoz!” „Alfa, Charlie, Tangó, Foxtrott…” és hasonlók. De a legnyomasztóbb a „Túlélőkutató csapat hagyja el a hajót!” vezényszó volt a végén. A teljes személyzet részt vett a gyakorlaton, még a szobatakarítók is. De nem csak rohangálnia kellett a fiúknak, lányoknak, a tender boatok mellett még a felfújható mentőcsónakokat is le kellett ereszteniük a partra. A többórás procedúra jól sikerülhetett, mert délután a kapitány mindegyiküknek megköszönte hangosbemondón a kiváló munkát. Gondolom, jó pár ezer dollár bírságot úsztak meg azzal, hogy mindenki értette a dolgát, és szintidőn belül teljesítettek.

Nem írtam még a fedélzeti szórakozási lehetőségekről. Az van dögivel, főleg annak, aki nyitott napközben a különböző táncórákra, nyelvtanfolyamra, minigolf bajnokságra, papírhajtogatásra, kvízjátékokra, és kreatívabbnál kreatívabb feladatokra, amit egy külön erre szakosodott animátorcsapat szervez, és a napi újságban előre informálnak az időpontokról és helyszínekről. Az igazi élet azonban este indul be. A bárokban profi zenészek játszanak különböző stílusú muzsikákat, a színházteremben pedig erre az útra szerződtetett, énekesekből és táncosokból álló társulat szórakoztatja a nagyérdeműt. Minden este más számot adnak elő, lenyűgöző jelmezekben. Olykor felszáll a hajóra néhány vendégművész is, hogy ne legyen egyhangú a repertoár. Bármilyen nagy is a kétszintes színházterem, képtelenség lenne egyszerre mindenkit leültetni, ezért késő este megismétlik a 35-40 perces előadást. Én még nem jártam olyan hajón, de mesélik, hogy a legújabb, ötezer fő feletti megahajókon, még az esti műsorra is előre kell helyet foglalni, különben be sem engednek a terembe.

Elvileg létezik dresszkód is, amiről szintén a napilapban kapunk tájékoztatás, de ezt senki nem ellenőrzi. Ritkán van, hogy kifejezetten elegáns öltözék az előírt, de nem ritka, hogy valaki akkor is képes sortban és strandpapucsban megjelenni. Nem hinném, hogy polgárpukkasztásból, szerintem csak szimpla tahóság. Én volt, hogy kifejezetten topláknak éreztem magam sportzakóban, nyakkendőben, a sok flitterbe öltözött madám és Armani öltönyös möszijő között.

Kihasználva, hogy nemzetközi vizeken közlekednek, minden hajó működtet kaszinót is. A klasszik rulettasztal és black jack mellett, számtalan félkarú-rabló és ki tudja, hogyan működő nyerőgép villogása csalogatja a vendégeket, hogy megszabaduljanak a kártyájukon lévő egyenlegtől. Egyébként ez az egyetlen hely, ahol készpénzzel is lehet fizetni, sőt még a dohányzás is engedélyezett. (Van az a pénz, amikor sutba dobjuk az elveket.) Ezen a hajón csak keveseket kopasztanak meg, de a Royal Caribean járatain tömve van a játékbarlang szinte egész nap.

Butiksoron tobzódhatnak a hölgyek, ahol minden nap más és más rucit, cipőt vagy ékszert akcióznak le a gusztustalanul túlárazottról borzasztóan drágára. (Gyakran látni ott egy magyar nőt is feltűnő, türkizkék felsőben, aki arra vár, mikor lesz 90%-kal leárazva a kiszemelt táska.) De kapható itt mindenféle strand- és műszakicikk, ajándéktárgy, de még gyógyszerek is.

Írtam már, hogy az ajtónkat nyitó kártya egyben személyi igazolvány és bankkártyaként is üzemel. Itt az MSC-nél még klubtagságod szintjét is mutatja. Attól függően, hányszor utaztál már a társasággal és milyen hosszan, pontokat kapsz, és ha elértél egy limitet, először ezüst, majd arany, utána platina és végül a gyémánt szintre juthatsz. Mi ezzel az első utunkkal, (ami viszont jó hosszú) kapásból az ezüst szintre kerültünk, de még így is csak a lesajnált kezdők halmazában maradtunk. Akinek már aranykártyája van, büszkén lógatja a mellén, még ha kényelmetlen is. Ilyen klubtag itt rengeteg van, mint ahogy olyan is, akinek ez már a második, sőt a harmadik földkörüli útja. Az egyik honfitársunk, egyszer sem mulasztja el szerényen jelezni, hogy ő már a platina szintnél tart, ezért megkérdeztem tőle, hogy milyen előnyöket élvez? 

Öt százalék kedvezményt kap a következő út foglalásánál. Ezt mindenkinek megadják, aki már egyszer is utazott MSC-vel – válaszoltam neki. Fürdőköpeny várja a szobában. (Életemben nem hordtam frottírköntöst, most is túl fogom élni.) Elsőbbséget élvez a kirándulások foglalásánál. (Miután egyetlen kirándulásról sem csúsztam le, mert csak ezüstérmes vagyok, ez sem ütött szíven.) Ingyen kapja egy készülékre az alap internetcsomagot. Na, ez már valami! Ezen a hosszú úton, ezzel több mint háromszázezer forintot spórolt. Végül megemlítette, hogy amikor mi sorban álltunk a kilépőjegyért a tender-hajós kiszálláshoz vagy az amerikai beléptetéshez, akkor ő ezt a szobájába megkapta.

És akkor most szépen átkötnék a kirándulásokra. Annál is inkább, mert az utazási költség jelentős részét teszi ki, főleg, ha a hajótársaságnál foglaljuk le a programot. Ha még az út megkezdése előtt fizetjük be a részvételi díjat, kapunk némi kedvezményt, de még akkor is megfontolandó, hogy esetleg magunk gondoskodunk a kikötőből induló programról. A legismertebb közvetítő oldalak (tripadvisor, getyourguide, viator, shoreexcurions) mellett nem árt, ha rákeresünk közvetlenül helyi utazási irodákra. Ennek egyik módszere, ha ránagyítunk a GoogleMap-en a cruise terminal környékére, és ott gyakran megtaláljuk a szemfüles hirdetőket, akiknek bár nincs ott irodájuk, viszont, ha befizetsz náluk egy utat, ott fog várni a képviselőjük a kijáratnál, amikor megérkezel. Én már többször kipróbáltam, és mindig működött. Elég hozzá egy minimális angol tudás, mert az idegenvezetők legtöbbször lebutított english-t használnak, max. ezer szavas szókinccsel.

A hajótársaságok által szervezett utak kétségtelen előnye a biztonság. Garantálják, hogyha késik a visszatérő utas, akkor is megvárják őket. Nem úgy az egyénileg elkódorgókat. Ha nem érsz vissza egy órával (az MSC-nél félórával) az indulás előtt, gond nélkül otthagynak. Illetve, ha változik a menetrend, akkor sem kell aggódnod, mert a parti kirándulásaikat hozzáigazítják az új kikötési dátumokhoz. (Mondjuk, ezt valószínű a saját szervezésű foglalásoknál is meg tudod oldani.) A partraszállásoknál is előnyt élveznek a hivatalos kiránduláson résztvevők. Ez elvileg nem lenne gond, kivéve, ha miattuk csak egy órával később tudod elhagyni a hajót, és nem vár meg a getyourguide-os kisbusz.

Mi is volt, hogy kényszerűségből a drágábbik megoldást választottuk, és a hajótársaság útjára fizettünk be. A Royal Caribbean és a Holland America járatain nem csináltak nagy faksznit: a foglaláskor kaptunk egy túraszámot és egy időpontot az indulásról, aztán amikor eljött a nap, leballagtunk a színházterembe, és jelentkeztünk az ott feltűnősködő személyzetnél. Az kihúzott egy listáról, és rámutatott egy csoportra, akik közé be kellett ülnünk. Később jött egy másik személyzet egy feltartott táblán a mi sorszámunkkal, és kikísért a hajóból, egészen a buszparkolóig.

Az MSC-nél kicsit több a felhajtás, az adminisztráció, emiatt szervezettebbnek tűnik a dolog, de legtöbb esetben szükségtelen papírmunka. Két nappal a parti túra előtt bedobtak a szobánkba egy részvételi jegyet, ami tartalmazta az összes szükséges információt. Találkozó pontos helyét (vagy a színházterem, vagy valamelyik bár), idejét (több indulási időpont is van egy nap ugyanarra a túrára, hogy ki tudják elégíteni az igényeket). Szólnak, ha elindulhatunk a kijárat felé, amit táblák jeleznek, mert nem minden esetben ugyanazon az ajtón tudjuk elhagyni a hajót. A parton is lézeng egy-két MSC pólós fiatal, aki útbaigazít, de legtöbbször elég egyértelmű merre kell menni. (Amerre az öreg nénink és bácsik nyomulnak a jobb buszülések reményében.) A fogadóterminál épülete előtt pedig ott sorakoztak a buszok, feltűnően kiragasztott számokkal. Ott már a helyi gájd veszi át az irányítást, elkéri a részvételi jegyeket és feltessékel a járműbe. A többi már vak szerencse kérdése. A prospektusban legköltőibben megfogalmazott útleírás is lehet dögunalom a valóságban, míg kifoghatunk olyan idegenvezetőt is, mint mi Chilében, akivel végig röhögtük az egész utat, miközben csakúgy ontotta az érdekesebbnél érdekesebb információkat. Vagy járhatunk úgy, mint mi néhány napja Los Angelseben, ahol Mr. Los Amatőrosz keserítette meg az angyalok városában töltött napunkat.

Fotók

◄Előző kikötő: Los Angeles Következő kikötő: Hawaii ►

Los Angeles, USA

Az elmúlt néhány napban az ágyat nyomtam heveny nátha és torokgyulladástól gyötörve, de hát ez óhatatlanul is előfordul, ha egy viszonylag szűk térben sok ember zsúfolódik össze. Hol van már a covid, amikor maszkot húztunk ilyen esetekben? A maszk amúgy is buzis, inkább bevállalok egy kis légúti fertőzést, mit nekem egy kis influenza – gondoltam. Katát persze ez is elkerülte, csak rajtam kuncogott, amikor súlyos lázban fetrengtem (36.9), az életemért küzdve. (Csak egy mellékes adat, eddig már húsz ember hagyta el a hajót ilyen-olyan betegség miatt.) Szerencsére a teljes házipatikánkat magunkkal hoztuk (nem viccelek, nem fért bele mind egy cipősdobozba), így a medicináknak és a gondos ápolásnak hála, újult erővel indulhattam Loszi (ahogy mi mondjuk itt, Kaliforniában) felfedezésére.

A nyolcórás városnéző túrát a getyourguide-on találtam, és büszke voltam magamra, hogy olcsóbban láthatjuk ugyanazokat a nevezetességeket, mintha az MSC-nél fizetem be ugyanezt. A részvételijegyünkön az állt, hogy az utasterminál kijáratánál fognak várni egy Sunseekers táblával. Negyedórával korábban vonultunk ki az épület elé, mondanom se kell, senkit nem láttam ilyen táblával, csak óriásbuszok várakoztak a parkolóban, hogy kielégítsék a tömegek kulturszomját. Már majdnem kilenc óra volt, amikor egy kisebb csoportosulás közepén, egy táblás fickót pillantottam meg, amit a térdéhez támasztott. A biztonság kedvéért odamenetem megnézni, mi áll rajta, és hát igen…

Ő volt az, csak egy kicsit nagyobb járművel érkezett, mint amire számítottam. Amikor felszálltunk a buszra, derült csak ki, hogy majdnem tele van MSC-s utastárssal. Na mindegy, lényeg, hogy pontosak voltak, a járgány tiszta, a nap szépen süt, irány LA! Már a felszálláskor feltűnt, hogy a gájd kissé leharcolt ötvenes évei végén járó férfi, piszkosszürke nadrágban, kifakult pólóban és egy bolyhosodásnak indult polár pulcsiban nem az idegenvezetők mintaképe, de amikor elkezdett beszélni, rájöttem, hogy egy igazi kóklerrel van dolgunk, az aluliskolázott, és nem is akar jobbnak látszani fajtából. Az első félórában megjegyzéseket tett a gazdagokra, oltogatta a színészeket, főleg a külföldről jöttekre szállt rá. Aztán fényezte a szülővárosát, miközben szakadtabbnál szakadtabb negyedeken haladtunk keresztül.

Amikor megérkeztünk az Exposition Parkban lévő Los Angeles Memorial Coliseumhoz, csak annyit mondott, hogy 2028-tól ez lesz a világon az egyetlen olyan stadion, amelyben háromszor rendeztek olimpiai megnyitót. Gagyogott valamit az európai fociról, hogy ők abban nem jók, de amerikai futballban és kosárlabdában mindenkit vernek, majd azzal a lendülettel visszafordultunk. Se egy fotószünet, se történetmesélés, hogy például sokáig az NFL legnagyobb stadionja volt, itt rendezték az első Superballt és hasonlók.

Ezután következett egy másfélórás araszolás a Los Angelesi dugóban. Azon az autópályaszakaszon, amit jól ismerünk a filmekből, ahol nyolc sáv tart egy irányba, és csak lépésben lehetett haladni. Az egész úton szinte kizárólag hollywoodi sztárokról és filmekről beszélt. Amikor már harmadszor hangzott el, hogy jobbra vagy éppen balra lakik Johnny Depp, miközben már harminc kilométerrel odébb jártunk, rájöttem, hogy kamuzik az öreg. Végül megérkeztünk a Griffith obszervatóriumba, ahol kaptunk félóra szabadidőt, aminek a fele azzal telt, hogy leszálltunk a buszról, majd később, hogy felszálljon a negyven-ötven fős társaság. Az idegenvezetés annyi volt, hogy még a járműben eldarált néhány filmcímet, miben láthattuk az 1935-ben átadott csillagvizsgálót és planetáriumot. Egy szó sem esett a Foucault-ingáról és az itt látható hatalmas Tesla-tekercsről, vagy hogy a Zeiss-teleszkópjukat ingyen használhatja bárki. Ekkor jöttem rá, hogy a fickó nem véletlenül nem szállt ki a buszból, ennek semmilyen engedélye nincs idegenvezetésre, és valószínű, hogy képesítése sem.

Legurultunk a hegyről, egészen a Hollywood Boulevardig, közben meghallgathattuk, mit tud az ikonikus Hollywood feliratról. Természetesen végig sorolta, melyik filmben szerepel, és ismét előkerült Johnny Depp neve. Talán említette, hogy egy ingaltanbefektető ötlete volt a tábla, aki megvette a fél hegyoldalt és felparcellázta, nem tudom, mert már inkább magam néztem utána a dolgoknak, minthogy az ipse handabandázását hallgassam. Itt másfél órát kaptunk, hogy beszerezzük a szuveníreket, és együnk egy falatot. Mi arra használtuk fel a szabadidőnket, hogy végig sétájuk a Walk of Fame szakaszt, ahol hírességek neveit őrzik márványcsillagokba vésve. Megtapostunk jónéhány ismeretlen nevet, de természetesen fotóztunk is egy-egy kedvencet. Beléptünk az Oszkárgálának helyet adó Dolby Theatre aulájába és a mellette lévő Grauman’s Chinese Theatre-be. A Roosevelt Hotelre már nem maradt időnk, mert loholni kellett vissza a buszhoz, pedig úgy megnéztem volna a szobát, ahol Johnny Depp lakott.

Ezután jött a Rodeo Drive, amit Kata legjobban várt. Micsoda nő az, aki nem vásárolt még a világ legdrágább butikjaiban, nem igaz? Nos, ez még várat magára, mert a buszunk még csak nem is lassított a Dior és a Valentino kirakatok előtt. Tovább kellett haladnunk, mert feltétlenül meg kellett néznünk, melyik iskolába jártak Angelina Jolie gyerekei (és gondolom Johnny Deppé is).

Végül a Santa Monica Boulevardon lecsorogtunk az óceánpartra. Emberünk előadta, milyen jó hely a Venice Beach, mindenhol ingyenes wifi és parkoló várja a strandolókat, majd újra ócsárolni kezdte az osztrák Arnoldot, akinek innen indult a karrierje. Ismét kaptunk félóra szabadidőt, de ennyi is elég volt hozzá megállapítsuk, nem ingyenes a parkoló, és az internetre sem csatlakozhatunk ingyen. De meglehet, hogy láttam Johnny Depp autóját?

Gyakorlatilag kaptunk egy transzferbuszt ötvenezer forintért, egy helyi fickóval, aki végig süketelte az utat.

Sajnos a másnapi tervünket törölni kellett, mert újból belázasodtam, de most lesz négy napom Hawaii-ig meggyógyulni, ott aztán beindulhat a havaj.

Fotók később

◄Előző kikötő: San Diego vagy         Csendes-óceán, még több hajó ►

San Diego, USA

Mit keres egy meglett férfiember az állatkertben unoka nélkül? Mit keres egyáltalán egy olyan utazó az állatkertben, aki a vadak többségét már látta természetes környezetükben? (Mivel távol áll tőlem a szerénység, hozzáteszem: többször is, és egészen közelről.) Megmondom: úgy, hogy San Diegoban van, és még nem látta a világhírű San Diego Zoo-t a Balboa parkban. Az utolsó itt tett látogatásomkor kimaradt ez a látványosság, ezért sem bántam, hogy az Egyesült Államokban az első kikötési pontunk a kaliforniai San Diego városában volt. Bepótolhattam ezt a hiányosságot, és körülnézhettem a világ egyik legnagyobb ilyen intézményében, ahol közel 800 állat- és növényfaj mintegy 4000 példánya tekinthető meg, köztük veszélyeztetett egyedek is. Az egyik ilyen az óriás panda, amit csak a kínai állam engedélyével tarthatnak kiváltságos állatkertek.

Reggel hétkor futott be az óceánjárónk a kikötőbe, közvetlenül a haditengerészeti bázissal szemben. A másfél millió lakosú San Diegoban van ugyanis az amerikai hadiflotta egyik legnagyobb tengerészgyalogos-kiképző telepe. Itt állomásozik két repülőgép-hordozó, több romboló, cirkáló, illetve Los Angeles nevű tengeralattjáró. Az első ország, ahol nem lehet kiszédülni egy vonalkódos ajtókulccsal. Mi több, minden embernek el kellett hagynia a hajót útlevélellenőrzés miatt, majd az idegenrendészet emberei átkutatták a fedélzetet, nem rejtőzködik-e ott valaki a harmadik világból, aki egy jobb életet szeretne magának. A kétezerötszáz utas, és több mint ezer fős személyzet átvizsgálása nem kis logisztikai feladat. Három nappal az érkezésünk előtt már sorszámért kellett sorba állnunk, ha korán akartuk elhagyni a hajót. A különböző számú csoportokat blokkonként indították a színházteremből a fogadócsarnokba, ahol marcona hivatalnokok tettek fel teljesen értelmetlen kérdéseket. Tőlem például azt, hány napig leszünk az Államokban, miközben már több száz utastársamat átengedte, tehát jobban kellett ismernie a menetrendünket, mint nekem. Kész csoda, hogy mindössze egyórás procedúra után a „szabad világ” földjére léphettünk.

A közelben lévő pályaudvaron találtunk egy automatát, ahol megvehettük a feltöltős buszkártyánkat, és már el is indulhattunk az itinerünkben bejelölt buszmegálló felé. Kisebb problémát okozott, hogy egy építkezés miatt az a buszmegálló ideiglenesen megszűnt, de egy sarokkal lejjebb megtaláltuk a pótmegállót, és már jött is a 215-ös járat, hogy elrepítsen minket a már említett, negyven hektáros parkba.

A jegypénztár előtt kígyózott a sor, de felfedeztünk jegykiadó automatákat is, ahol kevesen várakoztak. Megváltottuk a 78 dolláros belépőjegyet, és egy percen belül bent sétálhattunk a parkban. Gyönyörűen kialakított kerteken át kanyargott az ösvény, ahol láthattunk… mit is? Őőő, szóval az első néhány elkerített részen, a szépen kiépített élőhelyeken kívül semmit. Állatoknak nyoma sincs. Sebaj, haladtunk tovább, ahogy a bejáratnál lévő térkép javasolta, amikor megpillantottunk egy embercsoportot bőszen fényképezni. Kiderült, néhány koala majszolta a nekik kirakott eukaliptusz leveleket. Cukiság kimaxolva, induljunk tovább az elefántok irányába! Páviánok és szurikáták jelentették a legnagyobb látványosságot, amikor a jumbók lakhelyéhez értünk, ahol egyetlen ormányost sem lehetett látni. Már kezdtem kiakadni, amikor a következő kanyarban mégiscsak előkerült egy példány, majd egy újabb karámban még egy. Hanem az orrszarvúnak és a vízilovaknak nem volt kedve aznap a nagy nyilvánosság elé lépni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy már megint a marketing áldozata lettem. Hangzatos píár: legnagyobb, legrégibb, leg- leg- leg. Lószart. Egy tök közönséges állatkert. Kis elfogultsággal azt is állíthatom, nem jobb, mint a Fővárosi Állatkert a Városligetben, csak többet kell benne gyalogolni, hogy egy nyamvadt állatot megfigyelhessen a látogató. Javaslatomra, változtattunk a sorrenden, mert egy völgy felett átívelő hídról látszódott, hogy kevesen állnak sorban a pandákhoz. Főszezonban úgy kell időpontot foglalni a fő látványossághoz, most elég volt egy viszonylag rövid sort végig állni, hogy lássuk a pandáikat, amelyekre annyira büszkék, hogy minden plakáton felhasználják az állatkert népszerűsítésére. Amiért látogatók tízezrei özönlenek ide a világ minden tájáról. Amiért jogos a 78 dolláros belépődíj. Igen, jól sejted kedves olvasó, a lusta dögök nem méltóztattak előjönni. Igazából nem is rájuk haragudtam, hanem az állatkert tervezőjére, aki úgy építtette meg az élőhelyüket, hogy olyan területeket hagyott a domboldalon, amelyek egyetlen pontról sem láthatóak. Oké, ha kell privátszféra a maciknak is, akkor legalább dobtak volna egy halom bambuszt olyan helyre, amit mindenki lát, de nem…

Nem tudom, milyen képet vághattam, de az egyik őr sajnálkozva mentegetőzött, hogy a hím most nem látható, de talán egy óra múlva nézzünk vissza. Bár ezt a napot erre szántam, inkább a park többi részét kerestük fel, és különben se nézzenek madárnak. Abból van itt épp elég. Többórás barangolás után úgy döntöttünk, elengedjük ezt az egészet, egy újabb álomképpel kevesebb. Visszabuszoztunk a kikötőbe, hogy kezdődő torokgyulladásomat kúrálgathassam.

Fotók

◄Előző kikötő: Cabo San Lucas Következő kikötő: Los Angeles ►