Ez az ötödik alkalom, hogy a katalán fővárosban járok, de először vagyok itt télen. És ez nem véletlen… Hiába mediterrán térség, egy januári fuvallat itt is ugyanúgy csíp, mint otthon. De legalább a hó nem esik. Nem mintha nem szeretném nézni, amikor nagy pelyhekben hullik az égi áldás, de nem akkor, amikor a repülőtéren várunk a gépünkre, és azt látom, hogy a ferihegyi kifutópálya fehérbe borul, a kijelzőkön pedig több helyen ott villog a „késés” felirat. Szerencsére a mi járatunk még éppen fel tudott szállni, mielőtt kitört volna a káosz, úgyhogy csak a hírekből értesültünk arról, hogy az utánunk készülődő Air Pegazus repülőjét valami pancser letolta az aszfaltról, mire az megsüllyedt a sárban, hosszú időre megbénítva a forgalmat.
Az El Prat 2. terminálja előtt, hamar megtaláltuk a belvárosba vezető Aerobusz (A2) express megállóját, és odavonszoltuk a harminckét kilós bőröndjeinket. Ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja, hogy eljussunk a Plaza Espana térnél lévő szállodánkhoz. Mondjuk, azt nem mondom, hogy hú, de olcsó, mert a negyedórás útért kettőnknek 15 eurót kellett fizetni, de legalább kényelmesen elfértek a „peronon” a kofferek, és sűrűn követik egymást a járatok.
Másnapra egy korlátozott városnézést terveztem. Igazából, csak azért akartam másfél nappal a hajóraszállásunk előtt ideérni, hogyha a Wizzair elkavarná a csomagjainkat (volt már ilyen), akkor ne kelljen azon aggódnom, hogy a földkörüli utat egyváltás alsóneművel kell abszolválnom. Most viszont rendben ment minden, így egy teljes napunk maradt arra, hogy ellátogassunk olyan helyszínekre, amik a 2022-es látogatásunkkor kimaradtak.
Elsőként a Montjuïc varázskútja felé vettük az irányt. A Nemzeti Múzeum lábánál terpeszkedő Fonta Mágica egy art deco szökőkút, ami 1929-ben épült a Világkiállítás alkalmából. Mindössze egy évvel a rendezvény előtt kezdtek neki a megvalósításnak, és túl ambiciózusnak tűnt ilyen rövid határidőn belül befejezni a grandiózus szökőkutat, főleg itt, spanyol honban. A nagyszabású építkezésen több mint 3000 munkás dolgozott. Végül sikerült időben üzembe helyezni. A spanyol polgárháború idején súlyosan megrongálódott, és csak az 1950-es évekre hozták helyre. Az 1980-as években vezették be a fények és zenék használatát. Másodpercenként 2600 liter vizet lövell 109 fúvóka, amit 3620 cső működtet. 3,1 millió liter víz van a rendszerben, a legmagasabb vízsugár 52 méter magas. 4760 égőt használnak a világításához. Klasszikus és popzene ritmusára változtatja színeit, formáit megannyi vízsugár. Ezekből persze mi semmit sem láttunk, pedig volt víz a medencében, de nyilván nem korán reggel (értsd: fél tízkor) fogják vele szórakoztatni azt a néhány kocogót, aki a környék parkjai felé szedték a lábukat. Gyanús volt, hogy nyolckor még egy teremtett lélek sem volt az utcákon kedd reggel, de hát ilyenek a spanyolok – gondoltam – nem kapkodják el a felkelést sem.
Aztán amikor odaértünk a Poble Espanyol jegypénztárához, a kapuőr hívta fel rá a figyelmünket, hogy Spanyolországban a január 6-a munkaszüneti ünnep. Itt nem a Jézuska vagy a Mikulás hozza az ajándékokat a gyerekeknek, hanem a Három királyok. (Ez persze még nem magyarázza meg, hogy minek kell várniuk plusz két hetet.) A létesítmény nyitva van – közölte a lány – csak az üzletek nem. Ó, hát azok pont nem kellenek nekünk, amikor a 1929-as világkiállításra épült, 49 ezer m² alapterületű, faluként kialakított múzeumra vagyunk kíváncsiak. Ez valójában egy „skanzen”, ami Spanyolország különböző tájegységeinek építészeti hagyományait mutatja be, 117 épületen, utcákon és tereken keresztül. Hangulatos hely lehet nyáron, főleg a főtér, ahol most egy ronda rendezvénysátor uralta a látképet. De most, valami aberrált fantáziával Disneylandet csináltak belőle eltúlzott karácsonyi díszítéssel, és tájidegen, Frank Sinatra dalok bömböltetésével. Nyáron meg, gondolom a tömeg miatt nyafognék, most legalább azzal nem kellett bajlódnunk. Egy szó mint száz, nekem nem érte meg a beugró azt az egy órát, amit az egyébként hangulatos kis hely bejárása jelentett.
Metróra szálltunk, és kiutaztunk a külvárosba, hogy szemügyre vegyük az UNESCO világörökség részét képező Güell parkot. Gaudí tervei alapján 1900 és 1914 között épült, 17 hektáros kert eddig kimaradt nekem, hát most egy újabb álmot hagyhatok csalódottan magam mögött. Amiket eddig láttam a helyről, az a néhány kicsempézett gyík, és egyéb szobrok mind ott tobzódnak a kijárat előtt. Elég egy zoomos fényképezőgép, és az utcáról is lehet lőni instapozitív fotókat. De ez már csak a helyszínen derül ki, merthogy a jegyet elővételben kell megvenned, ha biztosan be akarsz jutni a parkba, ugyanis korlátozzák a látogatók számát. Mondjuk ez bent nem annyira látszik, mert még a kevésbé érdekes ösvényen is hömpölyög a nép. A domboldalba épített szerpentinek, hidak és teraszok eredetileg egy lakóparknak indultak, végül csak két kecót húztak fel, a többi telek érdeklődés hiányában a Güell család nyakán ragadt… Volna, ha a város fel nem vásárolja tőlük 1926-ban.
Félreértés ne essék, Gaudit én is egy zseninek tartom, és nekem is tetszett a vadregényes hídak és aluljárók kesze-kuszasága, a formabontó építészeti megoldásai, de az összkép nem nyűgözött le annyira, mint mondjuk a Sagrada Família esetében. A másodosztályú, törött csempék felhasználása burkolásra engem a hatvanas évekre emlékeztetett, amikor a maradék, több színű metlachit összetörték a szakik, és azzal burkolták le a körgangot.
Nagyjából ennyi fért bele a napba, de még folytatom a bejegyzést májusban, amikor a hazaút előtt még lesz egy fél napunk, és kipróbáljuk a hopp on, hop off buszvonalakat a városban.
Következő megálló >>> Madeira
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése