Jeruzsálem

Háromnapos Észak-Izraeli körút után érkeztünk meg három vallás fővárosába. Mielőtt belevágnék Jeruzsálemi körsétánk ecsetelésébe, megosztok egy rövid összegzést, amit magamnak állítottam össze, hogy képben legyek, ki kicsoda és mikor élt. Olyannyira a teljesség igénye nélkül, hogy aztán a különböző helyszíneken további információt gyűjtöttem be, ki kinek a kije témakörben, mert igazán érdekes összefüggésekre ébred rá az, akit érdekel a téma. 

• Teremtés (időpontja ismeretlen)
• Ádám és Éva az első emberi pár.
• Ádám utódai benépesítik a földet, de az emberek gonoszak lettek, ezért az Úr nyomott egy resetet, és egy cunamival kiirtotta az összes teremtményét.
• Életben hagyta Noét és annak családját, akik újra benépesítették a földet.
• Noé utódai építették a Bábeli tornyot, hogy hátha elérik vele a mennyországot. Istennek ez nem tetszett, ezért azzal viccelte meg a srácokat, hogy hirtelen mindenki más nyelven kezdett el beszélni. Kitört a zűrzavar.
• Noé egyik leszármazottja kiokítja Ábrahámot az egy Isten hitről,így ő volt az első, aki bálványok helyet az egy Istent imádta.
• Ábrahám lett Isten első spanja a földi halandók között (i.e. 2000), majd annak leszármazottjai: Izsák, Jákob, József (pátriárkák), valamint Ismael, akit azóta a muszlimok tartanak rokonuknak, mert egy egyiptomi nő szülte neki. (Mohamedán ligában Ibrahim néven játszik próféta poszton.)
• József Egyiptomba emigrált, ahová később a rokonai követték, de egy idő után az egyiptomiak utálni kezdték a migránsokat, így mindegyikből rabszolga lett. (i.e. 1500)
• Egy Mózes nevű lelenc később kiszabadította az utódokat Egyiptomból (egy kis isteni segédlettel), emiatt rögtön prófétának kiáltották ki. Közkincsé tette a tízparancsolatot és gyorsan írt egy ötrészes könyvsorozatot, amit az utókor Tórának nevezett el.
• Jákob (akit Izraelnek is hívtak) fiai között felosztották Kánaán földjét (ami lényegében a mai Izrael), és külön törzsekben éltek szép nyugalomban, mígnem a filiszteusok szorongatni kezdték őket, ezért hirtelen nagy szükség lett egy uralkodóra, aki összetartja őket.
• Saul vállalta a megtisztelő feladatot és ezzel ő lett Izrael első királya. (i.e. 1047)
• Őt veje, Dávid követte, pedig a jó öreg Saul mindent elkövetett, hogy ne így legyen. Ezután jött Salamon, a bölcs.
• Később egy pártszakadás és az asszír seregek véget vetettek a jólétnek. Izrael és Júdea népe ismét szolgasorsra kényszerült.
• Az asszírokat a babiloniak, őket a perzsák követték, mígnem a nagy Ő, Eszter kilobbizta a királynál, hogy a zsidó népet is vegyék emberszámba. Jeruzsálemet újra építették.

***

• Egy Gábriel nevű angyal, (miután jól sikerült az isteni fogantatás főpróbabája a Zakariás családnál) a Názáretben élő Máriát szemelte ki a megváltó világra hozatalára.
• Az éppen soros, megszálló birodalom a Római volt, amikor megszületett Jézus, isten fia (egyesek szerint csak egy próféta a sok közül).
• Az akkori uralkodót, ifj. Heródest irritálta, hogy Jézusról azt terjeszti a nép, hogy a zsidók királya, ezért a biztonság kedvéért minden csecsemőt lemészároltatott Betlehemben.
• Jézust időben kimenekítették, így megkezdhette pályafutását, melynek során rengeteg követőre és néhány tanítványra tett szert.
• A már említett Zakariás és Erzsébet fia, János megkeresztelte Jézust a Jordán vizében, miközben szerinte ennek pont fordítva kéne megtörténnie.
• Jézus, tanítványai közül kiválasztja a legjobb tizenkettőt és felruházza őket a prédikálás és a gyógyítás hatalmával. Az apostolok: Mátyás, Simon, Fülöp, Jakab I, Jakab II, János, András, Bertalan, Tamás, Péter, Taddeus, Júdás.
• Jézus jeruzsálemi kiküldetései alkalmával barátainál szállt meg: Mária, Márta és Lázár. (Hálából Lázárt egy alkalommal fel is támasztotta.)
• Jézus végül mártírhalált halt (i.sz. 33.), mert a kor potentátjai nem bírták elviselni, mekkora influencer lett.

  A történelmi tényadatok és a misztikum között homályos az átfedés, de ne akadjunk fel ilyesmin, a közelmúlt történelmét is átszínezi az utókor, akkor mit csodálkozunk, ha 2-3 ezer éves könyvek olyan tulajdonsággal ruháznak fel földi halandókat, amelyek erősen kétségbe vonhatóak. Elgondolkoztam azon, ha mondjuk J. K. (Figyeld a monogramját!) Rowling ötezer évvel ezelőtt írta volna meg a Herry Potter tekercssorozatot, és azt találták volna meg a Holt-tengernél, akkor most az ő sztoriját is történelmi tényként kezelné-e az utókor?

  Tegnap, amikor átvettem a lakáskulcsokat, elmagyarázta a néni, hogy azért ad a mágneskártya mellé egy hagyományos, hengerzárba való kulcsot is, ha esetleg betartjuk a vallási szokásokat, akkor nem használunk shabbatkor elektromos berendezést. „Jeruzsálemben élj úgy, ahogy a jeruzsálemiek!”, szól a híres azték mondás, ezért elfordítottam a kulcsot, és korán reggel nekivágtunk a kihalt városnak. Mennyivel könnyebb haladni az úton, ha nem nehezítik meg az autóstársak az előrehaladást! Merthogy Izraelben nem divat az index, az irányváltási szándékot ráutaló magatartással jelzik, (néha az utolsó utáni pillanatban). A duda viszont annál kedveltebb tartozéka a kocsiknak. Használják is, ha kell, ha nem, de leginkább a türelmetlenségük kifejezőeszköze.
  A Sion-hegy lábánál találtam ingyenes parkolót, onnan gyalog kapaszkodtunk fel Dávid király sírjához. 

Dávidot, miután megmentette Góliáttól és a filiszteusoktól izrael népét, Saul az udvarába vette és hozzáadta lányát. Később azonban, féltve hatalmát, ellene fordult és elüldözte. Dávid hat évig bujdosott, majd a filiszteusoknál talált menedéket. Saul nem nyugodott, végezni akart vele, ám a filiszteusokkal vívott csatában fiával együtt odaveszett. Ezután Samuel próféta, az Úr által sugallva, Dávidot nevezte meg Izrael új vezetőjének. Dávid i.e. 1010-től negyven éven át uralkodott. Megerősítette a hatalmát és összefogta népét. Hatalmas templomot tervezett, melyben a frigyládát őrzik, amit végül fia, Salamon fejezett be i.e. 950-ben.

  Habár szarkofágból csak egy van, paravánokkal megoldották, hogy a nők elszeparálva tehessék tiszteletüket a „nagy öreg” sírjánál.

  Ugyan az óváros falain kívül jártunk, már itt is ízelítőt kaphattunk a főépítész hiányában, koncepciótlan, középkori városképből. Az egybeolvadt épülethalmok zegzugos káosza nem segíti az idegenvezető nélkül tájékozódó turistákat, különösképp, hogy a fedett, szűk utcákon még a GPS sem működik hatékonyan. Ezért azt a taktikát választottam, hogy mindenhová benéztem, ahol nyitott kaput találtam. (Főleg, ami előtt csoportok gyülekeztek.) Kalandos útvonalon, egy tetőteraszon keresztül találtunk rá arra a teremre is, ahol Jézus az utolsó vacsoráját adta. Mellette áll az Elszenderülés Temploma, azon a helyen, ahol Szűz Mária végső nyugovóra tért. Innen már csak pár lépés az óvárost körülvevő fal déli bejárata a Sion-kapu (Zion Gate). A kapun belépve, az örmény negyedben találtuk magunkat. Függetlenül attól, hogy ők nem tartják a shabbatot, azért a kaját ugyanúgy odahozatták a kapujuk elé, hogy azzal se kelljen dolgozni. Hamar átértünk a Nyugati-kapu (Jaffa Gate) mellett magasodó citadellához. A Dávid-torony egykoron Heródes palotájaként szolgált, ma történeti múzeum található itt (40 sékel).

  Logisztikai okból, menetiránnyal szemben készültünk végighaladni a Keresztúton, ezért először a Szent Sír-templomhoz sétáltunk, ami azon a helyen épült, ahol Jézust keresztre feszítették. 1700 éve özönlenek a keresztények a világ minden tájáról erre a helyre, ahol állítólag Jézust eltemették, majd feltámadott vala. Nem tudom, lehet-e elég korán érkezni ide, de szemmértékkel mérve is több órás sor várakozott arra, hogy lemásszon abba a szűk kamrába, amit a szent sírnak vélnek, ahol aztán tilos a fényképfelvétel. Úgy döntöttünk, hogy ehhez rövid az élet, és a szentélykomplexum egyéb helyeit kutatjuk fel inkább. Merthogy több szinten elosztva harminc kápolnát rejt az épület, amin hat egyház osztozik meg (római- és örmény katolikus, görög- és etióp ortodox, valamint egyiptomi kopt és szír jakobita). Az elmúlt évszázadok során folyamatosan vitáznak az egyházak, kié melyik oltár, vagy akár csak az a létra, amelyik háromszáz éve áll egy párkányon, mert nem tisztázott ki birtokolja az ingatlanrészt. III. Oszmán hozta azt a rendeletet, hogy amíg az említett egyházak nem egyeznek meg, addig a létra marad. Ezt VI. Pál pápa is megerősítette 1960-as ottjártakor, a fotózkodó turisztok nagy megelégedésére.
  Dehogy pikánsabb legyen a történet, a főbejárat ellenőrzését Omár kalifa elvette a keresztény közösségektől még 637-ben, és egy muszlim családot bízott meg az ellenőrzésével, akiknek utódai mindmáig, naponta kétszer leszállítják a kulcsokat. (Kíváncsi lennék, mennyit kérnek el ezért a szolgáltatásért.)

  Miután a protestáns vallások csak a XVI. században szálltak be a játékba, nekik végképp nem maradt hely, úgyhogy a szomszéd telken megépítették saját kegyhelyüket. Az 1898-ban emelt Megváltó-temlom ma a Lutheránusok központja, de belülről nem igazán látványos, csak ha felmegyünk a 46 méteres tornyába (10 sékel), mert ott átfogó panorámát kapunk az óvárosról.
  A Via Dolorosa az a feltételezett útvonal, amelyen Jézussal végigcipeltették a keresztet. A mai hatszáz méteres szakaszt, következtetések alapján, ferences szerzetesek jelölték ki a XIII. században. (Gyakorlatilag egy bazársor az egész.) Péntekenként gyakran látni keresztet cipelő zarándokokat, mi is belefutottunk kettőbe. (Milyen jó, hogy szemben megyünk a forgalommal?!) Azt a pillanatot is sikerült elkapnunk, amikor a bérelhető feszületet, az üzletben érdekelt arabok visszaszállítják a kiinduló pontra, hogy aztán Krisztus egy újabb XXI. századi követőjének kikölcsönözhessék jó pénzért.

• Az utolsó négy stáció (10-14, a kereszthalál fázisai) magában a templomban van.
• A 9. állomás egy kopt ortodox kolostor, ahol Jézus harmadszor esett el a kereszttel. (Itt egy kis adomány fejében, lemehettünk megnézni egy évezredes ciszternát.)
• A 8. stáció egy görög ortodox kolostor, ahol Jézus beszélt az asszonyokkal.
• A 7. állomásnál esett el másodszor Jézus. Sikerült bejutnunk az 1875-ben épült ferences kápolnába, de nem túl látványos. (Tudom, hogy itt nem az a lényeg, de próbálom áhítat nélkül, csak a szubjektív észrevételemet rögzíteni.)
• A 6. pont, ahol Veronika kendőt nyújt Jézusnak. A telekre 1883-ban a keleti katolikus melkita egyház csapott le, és emelt templomot Veronika egykori háza helyén.
• Az 5. stációnál Simont kicsit megrugdossák, hogy segítsen Jézusnak vinni a keresztet, mert már nem bír felállni.
• 4. stáció, ahol Jézus találkozik anyjával. Ide, a bizánci időkből maradt templom maradványokra az örmények építettek templomot 1881-ben.
• A 3. állomás rögtön mellette található. Kőoszlop jelzi a helyet, ahol Jézus először esett el a kereszt súlya alatt. Egészen véletlenül – mondhatni, isteni sugallatra – találtunk rá a közelben arra a kápolnára, ahonnan egy csigalépcső vezet le a barlangba, ahol Jézust és a két latort fogva tartották a keresztre feszítésük előtt.
• A 2. stációnál, ahol Jézus a vállára vette a keresztet, a ferences rend építette fel az Ostorozás-kápolnáját a múlt században. Ott jártunkkor ukrán csoport imádkozott éppen az otthon maradottakért. Itt található az Ecce Homo bazilika, („Íme, az ember!” János evangélista szerint Pilátus ezekkel a szavakkal mutatott a tövissel koronázott Jézusra) és a Bethesda-fürdő (amihez főződik a „Kelj fel és járj” csodatétel története).
• Az 1. pontnál, ahol elvileg meghozták Jézus halálos ítéletét, az útikönyvek szerint nincs látnivaló, csak egy muszlim iskola, de nekünk azért sikerült egy görög keleti kápolnát találnunk mellette.

  Mindezek után már csak a keleti kapun (Lion Gate) kellett volna kisétálnunk, hogy megpillanthassuk az Olajfák-hegyét, de történt egy kis intermezzo. Nevezetesen, hogy vége lett az imának az Al-Aksza-mecsetben. Az iszlám harmadik legszentebb helye ötezer embert tud befogadni. Sejtelmem sincs, hogy ezen a napon hányan tették tiszteletüket a mecsetben, minden esetre, pillanatok alatt egy csomó, feketébe öltözött, kedves fiatal gyűrűjében találtuk magunkat. Ahogy néztem az elszánt arcokat, úgy tűnt, mintha éppen dzsihádot hirdettek volna. Még a kiskölykök is összevont szemöldökkel jártak az utcán, pedig azoknak maximum a dédapjuk mesélhetne azokról az időkről, amikor Jeruzsálem teljes óvárosa a palesztinoké volt. (Gondolom, mesélnek is)
  Szerettem volna a Tempom-hegyen szerzett élményeimről beszámolni, annál is inkább, mert a Sziklamecset olyan helyen áll, ami mindent visz. Arra a sziklára épült ugyanis, ahol Ábrahámnak ki kellett volna végezni a saját fiát. Ráadásul Mohamed is innen ugratott fel szárnyas lovával a mennybe, amivel elérte, hogy a muszlimok Mekka és Medina után a harmadik legszentebb helynek tartsák Jeruzsálemet. Csakhogy a környéket hermetikusan lezárták a rendőrök. Több utcán is próbáltunk eljutni oda, de hiába húztam az orromig a baseballsapkát és néztem morcosan, valahogy a jardnak feltűnt, hogy Kata a kendőjét a nyaka köré tekerve hordja, nem beleburkolódzik.

  Végül sikerült épségben kijutnunk a falon kívülre, és bejártuk a Gecsemáné-kert azon kis részét, ami még látogatható. A Nemzetek templománál megtaláltam azt a kétezer-húsz éves olajfát, amire húsz évvel ezelőtt azt mondta az idegenvezetőnk, hogy ez a fa még halhatta Jézust, ahogy tanítványait oktatja. Utána néztem, Krétán van háromezer éves olajfa is, szóval nem kizárt, hogy igaz. Nagyon durva.
  Visszatérve az óváros falai közé, találtunk egy békés helyet, egy igazi oázist, ahol beburkolhattuk a reggel készült szendvicseinket, és még egy bécsi kávét is rendelhettünk hozzá. Az Österreichisches Hospitz egy igényes zarándokszállás, ami nyitva áll a csak a büfére kíváncsi betérők előtt is. Remek fekvésű teraszáról figyeltük az alattunk bóklászó tömeget, de a tetőteraszra is ki lehet menni (5 sékel), ahonnan látványos panoráma nyílik a környékre.

  A legkülönlegesebb helyet hagytuk a séta végére: a zsidó negyeden keresztül átbandukoltunk a Siratófalhoz (West Wall). Belépni a területre csak komoly biztonsági ellenőrzés után lehet. (Fekete trikót, úttörődobot vagy piknikkosarat például tilos bevinni.) A lerombolt második ókori templom megmaradt támfalánál évszázadok óta imádkoznak az itt élő zsidók és a világ minden tájáról idelátogató zarándokok. Legtöbbjük még egy kívánságcetlit is dug a fal réseibe. Amíg bájos nejem a női szekciót fedezte fel, én benyomultam egy zárt helyre, ahol ortodox hívők hajlongtak, imáikat mantrázva. Hamarosan távoztam, mert a spéci, horgolt kipám ellenére, úgy éreztem, erősen kilógok a sorból.

  Kissé megfáradva az egész napos sétától, a Mitchell Parkon átvágva poroszkáltunk vissza a kocsinkhoz. Hangulatos lakóparkon keresztül jutottunk vissza a parkolóhoz. A terv az volt, hogy ellátogatunk a Mea She'arim ultra ortodox negyedbe, bekukkantani az ottaniak életébe. Semmi gyaloglás, csak a kocsiból kukkolunk. Bármennyire is furán hangzik, a küldetés nem teljesen kockázatmentes, mert az ottaniak nem vezetnek autót shabatkor, és szerették volna elérni az önkormányzatnál, hogy ezt más se tehesse meg. Miután nem sikerült elintézniük a közlekedés teljes korlátozását, nem ritka a negyedben, hogy egy kicsit megdobálják kővel az ilyenkor arra haladó kocsikat. Végül azt a taktikát választottam, hogy beálltam egy taxi mögé, hogyha őt megdobálják, én azonnal visszafordulok. De, mint oly sokszor, ezúttal is túlvetítik a híradások a valós képet. Nem láttunk mást, mint (szigorúan naplemente előtt) szemetes szatyrukat a kukába hajító  pajeszos urakat és kiskölyköket. Az utcák amúgy tényleg kihaltak voltak, így látnivaló híján hamar továbbálltunk. Aki viszont szeretne tényleg hiteles képet kapni a vallási szélsőségesek nem túl progresszív (úgy is mondhatnám középkori) életviteléről, annak tudom ajánlani a Netfixen futó Unortodox című mini sorozatot. Szenzációs. 

  Visszatérve a szálláshoz, még útba ejtettük a Knesset épületét. Tudtam, hogy a parlament nem ülésezik ilyenkor, de mivel nem kellett kitérőt tennünk, egy fotót megért a sok drámát látott létesítmény. Otthon aztán, a hely kultúrájához igazodva, megadtuk magunkat az édes semmittevésnek.

A palesztin kiruccanásunkról, a Negev-sivatagban tett sétánkról, a Vörös-tenger korallzátonyairól és Tel-Avivról a következő fejezetben olvashatsz.

Dél-Izraelről itt olvashatsz.

Észak-Izraelről pedig itt.

A teljes út térképe itt.

Még több fotó itt.

Tel-Avivtól a Vörös-tengerig

Betlehemet nem lehet kihagyni egy izraeli körutazásból még akkor sem, ha az autókölcsönzős kifejezetten megtiltotta, hogy Ciszjordániába belépjünk. Oda ugyanis nem terjed ki a biztosításunk. Nagy dolog! – gondoltam – csak nem azalatt a néhány kilométer alatt fogom összetörni a verdát, amíg odaát vagyok. Csakhogy, miután rákerestem, kiderült, hogy Betlehem kizárólag palesztin ellenőrzés alatt álló terület, talán mégsem jó ötlet sárga rendszámmal virítani a főtéren, mert még az autón állnak bosszút a 75 éves konfliktusuk miatt.

  Végül azt a megoldást választottam, hogy leállítottam a kocsinkat a határnál, és gyalog keltünk át a brutális betonfalnál kialakított átjárón. Tudtam, hogy taxis hiénák hada vár a túloldalon, de arra gondoltam, hogyha palira akarnak venni, inkább gyalog teszem meg azt a három és fél kilométeres utat, ami az óvárosig vezet. Az első személyszállító kisiparos olyan összeggel indított, ami alkualapnak is nevetségesen magas volt, ezért elindultunk gyalog, rögtön három másik fuvarozó vállalkozó tapadt ránk, egyre kedvezőbb ajánlatokkal. Végül az a kolléga nyert, aki beérte egy százassal. Tízezer forint az oda-vissza útért és az egyórás várakozásért elfogadható összegnek látszott, főleg a helyi utazási irodák félnapos látogatásainak áraihoz képest. Csakhogy a turpisság később derült ki.

  A város legismertebb nevezetessége természetesen a Születés temploma, amit eredetileg 1700 évvel ezelőtt, Nagy Konstantin, római császár építtetett azon a helyen, ahol Jézus született. A ma látható épület sajnos már kevés eredeti részt tartalmaz, és az sem örvendetes, hogy a tapló turisták kézjegyüket vésik az oszlopokra. A templom alatt rejtőzik egy barlang is, ahol állítólag Jézus született. Érjen bár dolgozó népünk megvetése, de itt sem álltunk órákig sorban, hogy ebben a barlangban megérinthessük a szülőhelyet jelképező ezüst csillagot. Ez csak hardcore hívőknek javasolt.
  Közvetlen mellette áll az a Szent Katalin templom, ahonnan karácsonykor gyakran közvetítenek éjféli misét.
  Innen átsétáltunk a Tej Barlangnak hívott kápolnába, ahol az írások szerint Szűz Máriának egyszer lecseppent az anyateje, amitől a szikla fehérre változott. Igényesen kialakított imahely, de a fehér sziklának nyomát sem láttuk. (Talán annyit csalhattak volna, hogy Carrarából idehoznak egy márványtömböt, csak az illúzió kedvéért.)

  Sofőrünk végig ott lihegett a nyakunkban, nehogy eltűnjünk. Beszálltunk az autójába és miután még volt időnk a kialkudott egy órából, kértem őt, hogy vigyen el Banksy, a titokzatos graffitis szállodájához, ami úgy hirdeti magát, hogy „hotel pocsék kilátással”, ugyanis a szobák nagy része közvetlenül a hét méter magas betonfalra néz, amivel Izrael próbálja megoldani az illegális migrációt. Láthattuk a világhíressé vált fali rajzát is, amit a környék pólóárusai előszeretettel nyomtatnak trikóra, kihasználva, hogyha Banksy meg akarja őrizni az inkognitóját, nem tud bejelentkezni a jogdíjakért.

  A közelben van még Jákob feleségének, Ráhelnek a sírja is, de azt már nem mertem felvenni a programok közé, nehogy kicsússzunk az egy órából, és erre hivatkozva kezdjen el alkudozni a taxis. Visszavitt minket szépen a határátkelőhöz, majd amikor átnyújtottam neki a száz sékelt, értetlen arcot vágott, hogy ez meg mi?
– A viteldíj, amit megbeszéltünk – mondom.
  Csakhogy ő száz dollárra gondolt. Kedvem lett volna röhögni ezen a pofátlanságon, de még inkább egy súlyos tárgyat a fejéhez vágni. Bemutatkoztam neki, hogy Gábor vagyok, nem Pali, másnál próbálkozzon. Szó szót követett, és már majdnem faképnél hagytam, amikor fenyegetően mutatott a kollégái felé, hogy „akkor kérdezzük meg tőlük, mi itt a hivatalos fizetőeszköz”. Nem szerettem volna még egy palesztin-magyar konfliktust is kirobbantani a meglévők mellé, ezért hajlandó voltam megduplázni az összeget, és végül kétszáz sékellel megrövidítve kullogtam vissza izraeli oldalra.

  Irány dél! Mielőtt elértük volna a sivatagos részt, Beit Guvrinnál lekanyarodtunk a főútról egy római amfiteátrum kedvéért. Először úgy tűnt, hogy zárva van a létesítmény, de érdeklődésemre a kapu mögött ücsörgő bácsi invitált minket, hogy szívesen körbevisz a romok között. Hiába szabadkoztam, hogy ne fáradjon, van útikönyvünk, nem tágított mellőlünk, és egy privát idegenvezetést rögtönzött. Kiokított, hogy kik voltak a gladiátorok, és amikor a rómaiakról kezdett volna értekezni, megosztottam vele, hogy jártam iskolába, és láttam a Brian életét is. De nem szeretném oltani a kisöreget, tényleg nagyon kedves volt, és szabályosan meglepődött, amikor távozásnál egy bankjegyet nyomtam a markába.

  Ugyanennek a nemzeti parknak a része az országút túloldalán lévő, kézzel vájt barlangokkal tarkított domboldal is. A II-III. században itt állt város lakói vájták ki a földalatti termeket, elsősorban temetkezési helynek, de láttunk itt ciszternát és földalatti galambdúcokat is. Hétvége lévén ellepték a területet a kiránduló családok, amitől hamar tömegiszonyom lett és tovább folytattuk az utat.
  A nap már nyugat felől sütötte a kobakunkat, amikor elértük a Negev-sivatag kietlen dombjait. Növénynek nyomát nem látni, amíg a szem ellát. A műszerfal hőmérője 32 fokkal riogatott, amikor kiszálltunk a kocsiból az Ein Avdat Nemzeti Parknál. Itt egy három kilométeres szurdok szakítja ketté a sziklaplatót, aminek az aljába kiépített túraút vezet. Minket figyelmeztettek a bejártnál, hogy ne induljunk le, mert hamarosan zárnak, és utána nem tartózkodhat látogató a park területén. Ettől függetlenül egy rövid szakaszt megtettünk, és összefutottunk két holland sráccal, akik a túlsó végéről kirándultak el idáig. Miután közöltük velük, hogy szombaton nem jár busz, ami visszavinné őket az autójukhoz, lógó orral fordultak vissza az ösvényen. Lehet, hogy még most is ott bolyonganak a pusztában, mint Jézus, bár nem hinném, hogy negyven napot kibírnának étlen-szomjan ők is.

  Megálltunk az Avdat erődnél is, ahol a nabateusok ősi városának romjai találhatók. A hely fényét tovább emeli, hogy itt forgatták a Jézus Krisztus Szupersztár filmes változatát ’73-ban.
  A szálláshelyünk a Mitzpe Ramon kráter pereménél lévő, hasonló nevű városkában volt, amit állítólag román bányászok alapítottak. A település ma már szinte csak a turizmusból él, és ennek egyik bevételi forrása, hogy fizetőssé tették az utcán parkolást a sivatag közepén. Gratulálok!
  Másnap reggel a látogatóközpontban kezdtünk, ahol büszkén mutogattuk a nemzeti parkos bérletünket, de mint kiderült, a kráter peremén futó sétányt és a kilátókat ingyen használhatjuk. Sőt, aztán ahogy tovább haladtunk délre, konstatáltuk, hogy még az országút is keresztezi a geodéziai látványosságot.

  A százhúsz kilométerre lévő Timna Parkba már nem volt érvényes a fent említett bérlet, mert valamilyen érthetetlen okból, nem minősítették nemzeti parknak, pedig természeti látványban felülmúlja sokukat. A hajdani, egyiptomi rézbánya helyén kiépítettek egy keskeny autóutat a legérdekesebb képződményekhez, és ókori falrajzokhoz. Az út végén pedig egy giccses tóban gyönyörködhetünk a büféasztalok mellől. Sportosabb utazóknak jó ötlet lehet a bringa kölcsönzés a látogató központban, mert még vadregényesebb helyekre is eljuthatunk a kiépített kerékpárutakon.
  Három órakor érkeztünk meg a Vörös-tenger partjára, Eilatba. Elfoglaltuk a szálláshelyünket egy part menti hotelben, ahol felfedeztünk néhány érdekességet. Például egy éttermet, amelynek a helyi rabbi ellenőrzése mellett állítottak ki kóser igazolást. De volt egy shabat-lift is, ami minden emeleten megáll, és úgy lehet használni ünnepnapkor, hogy nem érintünk meg kapcsolót. Azt, hogy elektromos csörlővel vonatjuk fel magunkat, nem gond. Biztos van olyan elmélet, ami megmagyarázza ezt az ellentmondást. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy még zsinagógát is kialakítottak az egyik szoba helyén.
  Na, most mi ezt a sok remek szolgáltatást mind nem vettük igénybe, inkább a medencét részesítettük előnyben. Este pedig egy közeli pláza teraszán fogyasztottuk el gyros vacsoránkat.

  A következő napon, ragyogó napsütésben kipihentük az elmúlt hét fáradalmait, de másnapra beborult, és olyan párás lett a levegő, hogy nem látszott az öböl túloldalán fekvő, Akaba városa. Nem terveztük, hogy meglátogatjuk az egyiptomi határnál lévő Underwater Observatory Parkot, de jobb program híján, elmentünk körülnézni az akvárium komplexumba. Aki még nem látott ilyet, biztosan érdekes egy cápaetetés, vagy az üvegfal túloldalán úszkáló egzotikus tengeri lények, de nem sokkal tud többet, mint a nagytétényi Campona bevásárlóközpontban található testvére. Van azonban egy kuriózum, amit én még sehol nem láttam: egy tornyot építettek a part közelében, aminek tengerszint alatti részében ablakokon át figyelhetjük meg az élő korallokat és a nyílt vízben úszkáló halakat. Meglepően jó áron ebédelhetünk itt, a helyi önkiszolgáló étteremben, viszont új létesítményük, a 3D mozi nem éri meg a drágább belépő díjat.

  Rövidke lazsálás után, újult erővel vágtunk neki megint a sivatagnak, de most a jordán határ mentén haladtunk egészen a Holt-tengerig. A húsz fok alá visszaesett hőmérséklet nem csábított senkit vízben lebegésre, és mi is örültünk, hogy már túl vagyunk ezen az élményen, és nem kell sóbálvánnyá fagynunk a habok között. Ehelyett meglátogattuk a közeli Masada erődöt.
  A 450 méter magas fennsíkon Nagy Heródes király épített bevehetetlennek hitt erődöt, ahová zsidók ezrei menekültek a rómaiak elől. Végül, két év ostrom után, a birodalmiaknak sikerült elfoglalni az erődöt, de a lakosok inkább öngyilkosságot követtek el, mintsem, hogy újra rabszolgává tegyék őket. Masada azóta a hősiesség és a hazaszeretet szimbóluma az izraeliek számára.

  A kábelvasút jegypénztáránál azzal ijesztget egy tábla, hogy előzetes regisztráció szükséges a jegyvásárláshoz, de simán kiszolgáltak minket, sőt, még a nemzeti park belépővel csökkentették is a viteldíjat. Egy BKV busznyi embertömeget nyelt el a lanovka, így az első járattal sikerült feljutunk, ahol lenyűgöző panoráma és egy kevésbé impozáns vármaradvány fogadott bennünket. A turistacsoportokat kerülgetve, felfedeztük az összes zugot, majd visszatértünk a mélygarázsban hagyott kocsinkhoz, mert még hosszú út állt előttünk.

  Miután kisütött a nap, úgy döntöttünk, meglátogatjuk az En Gedi Nemzeti Parkot, és felsétálunk néhány jó fotóért a Dávid-vízesésig. Nem bántuk meg. A kopár és élettelen Holt-tenger partján álló völgy tökéletes ellentéte a sivatagi környezetnek. Itt édes vizű patakokban lubickolhatunk, vagy pálmafák és bambuszerdők árnyékában fedezhetjük fel a kisebb, "nagyobb" vízeséseket.
  Már éppen indultunk volna Tel-Aviv felé, amikor a 90-es út mellett megpillantottunk egy turistabuszt, amint épp szállnak vissza az emberek. Lekanyarodtam, hogy megnézzem mi látnivaló van a sziklafalban. A tájékoztató táblából tudtam meg, hogy az előttünk tátongó nyílást Lót feleségéről nevezték el.

Lót Ábrahám unokaöccse volt, szodomai lakos. Amikor az Úr kiakadt a bűnös városlakókra, elhatározta, hogy vegyi fegyvert vet be ellenük. Mivel Lót jó fej volt az angyalokkal, azok figyelmeztették őt, hogy léceljenek le a családdal, amíg lehet, és ne nézzenek hátra, mert nem szeretnének szemtanúkat a „kénköves ménkű” hadműveletről. Hanem a kíváncsi asszonyka mégis csak visszafordult, ezért rögtön sóbálvánnyá változtatták.

  Nekivágtunk az utolsó kétszáz kilométeres szakasznak. Mindenképp el szerettem volna kerülni a 6-os autópálya fizetős szakaszát, mert a parkolási rendszerhez hasonlóan, itt sem egyszerű egy külföldinek kifizetni a sarcot, a legjobb szándék ellenére sem. Mivel nem akartam kockáztatni a bírságot (vagy, hogy az autókölcsönzős ki tudja, mennyi jutalékot számítson fel) Beér-Seva felé kerültem, ahol Ábrahám, (zsidó ősatya, iszlám próféta) letelepedett 3700 évvel ezelőtt egy kút miatt. Ezt a kutat most 10 sékelért mutogatják, miközben a környezet rendben tartására semmit nem forgatnak vissza. A kétszázezres iparváros amúgy sem túl dekoratív, ezért minimális időveszteséggel folytathattuk az utat a szállásunk felé.
  A panzió a külvárosban volt ugyan, de egy hatalmas parkoló állt előtte és egy buszmegálló, amire építettük a következő napi városnézésünket.

Tel-Aviv

„A bűnös város” mondják róla a jeruzsálemiek csupán azért, mert itt az emberek többsége próbálja magát jól érezni, ami néha a vallásgyakorlás rovására megy. De hát az vesse rájuk az első követ (csak, hogy stílszerű legyek), aki ellen tud állni a Földközi-tenger homokos strandjainak, a bikinis csajoknak, a térségre jellemző, keleti zenének és a humuszbárok kínálatának. Ó... Azt hiszem, hogy én már meg is dobálhatnám őket, hiszen a tenger csak tizenhét fokos volt márciusban, a fürdőruhás csajokat messze elkerülöm, mióta nős vagyok, rockzenét hallgatok és hát a humusz... Azt hiszem, kissé túl van hájpolva errefelé ez az étel. Végül is csak egy közönséges csicseriborsó massza.
  Korán reggel szálltunk fel a 46-os buszra azzal a feltett szándékkal, hogy veszünk a sofőrnél két napijegyet, darabját 18 sékelért, mert az a harmadik utazás után már megtérül (és töredéke a horrorisztikus parkolóáraknak). A sofőr azonban nem igazán értette, mit akarok. Jó – mondom – akkor kérek két sima jegyet. Unottan mutatott az utastér fele, hogy üljünk már le, mert neki tartania kell a menetrendet és nem ér rá kalauzt játszani. Nem dőltem a kardomba, Izraelben még úgysem blicceltem.

  Jaffában szálltunk le a buszról, nem messze Uri Geller múzeumától. Az arab óvárosból, amiből kinőtt a mai egymilliós nagyváros, már nem sok maradt meg, de azt a keveset szépen karbantartják. Először csak a Zodiákus-szökőkútra voltam kíváncsi, de ahogy megpillantottam egy turistacsoportot lefele haladni a lépcsőkön, utánuk iramodtunk, és Simon egykori házánál lyukadtunk ki. Aztán, amikor utána néztem, kiderült, hogy nem Jákob fiáról van szó, hanem csak egy tímárról, akit viszont háromszor is megemlít az Újszövetség.
  Bolyongtunk a szűk utcákon, és felfigyeltem rá, hogy a helyiek szeretik egyedivé tenni a házukat különféle műalkotásokkal, vagy csak ijesztgetni félelmetes portrékkal. Megcsodáltunk egy dróton függő narancsfát, majd a bolhapiac felé vettük az irányt. A klasszikus zsibvásár a Pecsa egykori hangulatát idézte fel, azt leszámítva, hogy itt mindenki oroszul beszélt. Még jó, hogy nem akartunk vásárolni semmit, mert a „nyikto nye átszusztvujet” szókincsemmel nem sokra mentem volna.

  Sokkal érdekesebb a közeli Görög Piac a szőnyegárusaival, butikjaival és bárjaival, de a bódé negyedük nem sokban különbözik az Ecseri (lánykori nevén Tangó) hangulatától.
  A szép idő, és a délelőtti frissesség arra sarkallt, hogy gyalog közelítsük meg a belvárost. Az egykori villamos pálya helyén kialakított parkon keresztül értük el a toronyházakat, majd a sétálóutcát. Ha még nem lenne elég a vásárterekből, végig csoszogtunk Tel-Aviv egyik nevezetességének számító Carmel Piacon, ahol a zöldségek és egyéb élelmiszerek mellett ruházatot és lakberendezési tárgyakat is árulnak.
  Jó állapotú és lepukkadt épületek között poroszkáltunk tovább Bauhaus-stílusú házak után kutatva. Bár az útikönyv iránymutatása után haladtunk, úgy látszik, elkerültük azt a részt, ami alapján az UNESCO világörökséggé nyilvánította Tel-Aviv Bauhaus építészetét. A Dizengoff térre lyukadtunk ki, és betértünk a hasonló nevű bevásárlóközpontba, ahol szerettünk volna megebédelni, de valamilyen érthetetlen okból, itt (egy kivétellel) nincsenek beülős kajáldák, csak ételhordóval lehet elvinni az ebédet valamelyik kifőzdéstől. Egyébként is, az egész áruház eléggé avitt, csalódtunk benne.

  Most, hogy az utolsó naphoz értünk, megfogalmazódott bennem egy (költői) kérdés: Miért drága hely nekünk Izrael? (Valahol azt olvastam, hogy Tel-Aviv a világ harmadik legdrágább ingatlanpiaca.) Vagyis, miért ilyen nagy a váltószám a forint és a sékel között? Ismerem a közgazdász kliséket GDP-ről és hatékonyságról, de ez az ország nekem, egyszerű kelet-európainak, egyáltalán nem tűnt gazdagnak, akármit is mutatnak a statisztikai adatok. Többnyire koros, középkategóriás autókkal rohangálnak, az épületek állaga sokszor nem üti meg még egy magyar város szintjét sem, az utcaképről nem is beszélve. Nem láttam luxusmárkába öltözött embereket, igénytelen gúnyát viszont annál többet. Aztán rájöttem, miért lényeges az erős gazdaság. A világpiacon fontos, hogy egy nemzeti valuta mögött komoly gazdasági potenciál és kiszámítható kormány álljon, mert ha nem így van, akkor csak gombokat adnak a pénzünkért.
  Mielőtt még megkapnám, mennyire felszínesen látom Izraelt, bevallom, igen. Szerencsére nem kellett kipróbálnom a messze földön híres egészségügyi ellátórendszerüket, és a fejlett tömegközlekedési hálózatba is épp hogy csak belekóstolhattam.

 Zárásként elmesélném a privát tapasztalatunkat közlekedés témakörben. Elindultunk vissza a szálláshelyünk előtti parkolóhoz, hogy időben kiérjünk a reptérre. Felszállva az ötös buszra, ismét megpróbáltam jegyet váltani, de most a sofőr még csak válaszra sem méltatott, nézett előre a nagy fekete szemeivel, mint egy birka. Először azt hittem, hogy zenét hallgat vagy süket, de a következő megállónál kiderült, hogy nemcsak engem szívat, hanem azokat is, akik az első ajtón akarnak le- vagy felszállni. Egyszerűen nem nyitotta ki az ajtót és a reklamálásokra sem reagált, csak zombiként bámult előre. Egy húszéves lány, az után, hogy fent ragadt a buszon és hiába dörömbölt az embernek az elválasztó plexifalon, előkapta a telefonját, majd élő tudósításba kezdett, amiben ecsetelte a járművezető nem mindennapi viselkedését. Gondolom, elküldte a TKV panaszirodának, de az is lehet, hogy Tik-tok sztár volt, és élőzött a sokmillió követőjének. Kíváncsi lennék mi lett a vége. A mi izraeli kalandjainknak minden esetre ez.

Észak-Izraelről itt olvashatsz.

Jeruzsálemi sétánkról itt.

A teljes út térképe itt.

Még több fotó

Kövess!

Egy thai-idegen utazó élményei

Thaiföld remek hely, tudja ezt sok-sok magyar, aki süttette már a hasát az Andaman-tenger bársonyos fövenyein, vagy „Rolex” óra után kutatott Bangkok sikátoraiban. Ezt nekünk is látnunk kell! – gondoltam, amikor tavaly ősszel megvásároltam a repülőjegyeket a Délkelet-Ázsiai országba.
  Jó ötletnek tűnt, hogy ehhez kint élő magyarok segítségét vegyem igénybe, mert csodás emlékként él bennem, amikor Barbara kalauzolt minket Ománban, vagy Zsuzsa vezetett körbe Srí Lanka látványosságain. Ezért Károlyhoz fordultam, aki Bangkok nagy tudora, de honlapja szerint egész Thaiföldre szervez magyar nyelvű idegenvezetést.  Az út előtt már fél évvel felvettem vele a kapcsolatot azzal, hogy minket minden megoldás érdekel, akár csoporthoz is szívesen csatlakozunk, de kifizetjük a privát túrát is, ha szükséges. Az üzeneteimre csak egy hét múlva, vagy egyáltalán nem válaszolt (miközben facebook-oldalán folyamatosan posztol), de annyit megtudtam tőle, hogy még nincs bejegyzése a naptárában a jelzett időpontban. Jó, hát nyilván korán kezdtem szervezni a programot – gondoltam –, de amikor egy hónappal az út előtt ismét jeleztem, hogy melyik, a weboldalán hirdetett útra vagyok kíváncsi, lerázott azzal, hogy neki már van arra a napra egy másik útja... Nem tragédia, csak gondoltam, megírom tanulságként, hogy nem minden „vállalkozóra” lehet számítani a turizmus iparágban sem.
  Voltam én már Bangkokban húsz évvel ezelőtt, és vezettem már jobbkormányos autót Indokína sokkal eldugottabb bugyraiban is, úgyhogy nekivágtam, és az utolsó előtti pillanatban megterveztem magunknak az útvonalat, ami érinti Észak-Thaiföld dzsungeleit épp úgy, mint a bangkoki látnivalókat, vagy a dél-thaiföldi szigetvilágot.

Bangkok

Bécsből indultunk, hogy közvetlen járattal juthassunk el a thai fővárosba. Tízórás repülőút után, a délelőtti órákban érkeztünk meg a Suvarnabhumi repülőtérre, ahol egy röpke félórás sorban állás után át is jutottunk az útlevél-ellenőrzésen. A reptér legalsó szintjén megtaláltuk a pénzváltó irodákat, ahol árkartellben váltják az eurót. Aznap mindegyik 35,40-et adott érte, de még mindig jobb volt itt váltani, mert a városban 35,20 volt a legjobb ajánlat.
  Ugyanezen a szinten, a városba vezető magasvasútra is megváltottuk a belépőt egy primitíven egyszerű automatából. Pozitív értelemben az egyszerű kezelhetőségre gondoltam, de az, hogy csak készpénzt fogad el a gép, már megkérdőjelezi a rendszer korszerűségét. Akárcsak a zsetonos megoldás, amit a bejáratnál csak odaérintettünk a sorompó érzékelőjéhez, majd a kilépéskor már elnyeli az automata, hogy aztán egy újabb szerelvényre átszállva megismételhessük a procedúrát. Komplikálja még a történetet, hogy több metrótársaság is üzemeltet járatokat a városban, melyek jegyei nem kompatibilisek egymással, ráadásul vonaljegy helyett szakaszjegyet kell váltani, szóval rendesen meg kell tervezni, hol akarunk fel- és leszállni. Amúgy minden klasszul ki van táblázva, így fél óra alatt elértünk a városközpontba, ahol elfoglaltuk a szállásunkat.

  Imádom ebben az országban, hogy itt a vendégnek van respektje. Az európai turista előtt meg talán még mélyebbre hajolnak köszöntéskor, de lehet, hogy ez már az őszülő szakállamnak szól. A másik pedig, hogy a szolgáltató szektorban mindenre van külön ember. A kapunál már az őr szólt, hogy ne húzzuk tovább a bőröndöket, és intett a boynak, hogy pattanjon. A recepción hárman sürögtek körülöttünk úgy, hogy csak egy olcsóbb butikhotel volt.
  Bangkokba két dologért jönnek a turisták (na jó három, de most a szexturizmussal nem foglalkoznék), vásárolni és szentélyeket illetve aranyozott Buddha szobrokat fotózni. Az előbbit gyorsan le szerettem volna tudni, ezért bemelegítés gyanánt, az első nap elvittem az asszonyt a város legmenőbb plázáiba, ahol mindent drágának tartott. Aztán az MBK centerbe, amit a hamis márkák Mekkájaként tartanak számon, ott meg legagyizta a Louis Vuitton táskákat és Gucci öveket (nem kis megnyugvásomra).

  A nap fénypontja a vacsoránk volt, amit részletesebben is kifejtenék. Feltűnt, hogy az egyik étterem előtt a vendégek műanyag stokikon ücsörögve várták, hogy bebocsátást nyerjenek. Bekukkantottunk az ablakon, és mindjárt tudtuk, ezt nekünk is ki kell próbálni. Az ajtónállótól kértünk egy sorszámot, és fél óra múlva már kísértek is az asztalunkhoz, melynek közepén egy speciális grillező készség és egy nagy teljesítményű szagelszívó várt minket. Akár egy applikáción keresztül is kiválaszthatjuk, hogy mit szeretnénk megsütni, de mi a konzervatív metódusnál maradtunk, és egy étlapra bökdösve mutattuk a pincérnek, mire vágyunk leginkább. Néhány percen belül megjelent az asztalunknál egy robot zsúrkocsi a nyers hússal, rákokkal és tintahal darabkákkal. Megosztottuk a munkát, és amíg az egyikünk falatozott, a másik forgatta a húsokat. Degeszre zabáltuk magunkat ínyencségekkel, amit helyi sörrel öblögettünk le, és az egyórás mulatság után, otthagytunk összesen hétezer forintot.

  Ennél persze olcsóbban is kijöhettünk volna egy-egy kétes tisztaságú kifőzdében, de láttam argentin szték éttermet is, ahol a menükártyán ötvenezres fogások szerepeltek. Azt kell, hogy mondjam, Thaiföld már nem annyira olcsó, mint egy-két évtizede, de még mindig kedvezőbb árakkal lehet találkozni, mint idehaza. Ami egyébként kész csoda, ha azt vesszük, hogy a baht nagyjából ugyanannyit ér az euróhoz képest, mint tíz éve, míg a forint... De ezt inkább hagyjuk!

  Este kilenc tájban értünk el az utolsó programponthoz, a Soi Cowboy utcához, ahol hiányos öltözetű lánykák és bikinis fiúkák invitálták befelé a kíváncsi turistákat, hogy megnézzék a helyi asztalitenisz szakosztály női csapatának látványos mutatványait. Állítólag…

A fertőt kiheverve, másnap inkább a kulturális élvezetek buja sokaságába ugrottunk fejest. Elsőként a Wat Traimit szentélyt kerestük fel, ami a világ legnagyobb aranyszobrával büszkélkedhet. A hétszáz éves Buddha-szobor értékét (a maga 3,77 méteres magasságával és 5,5 tonnás súlyával) közel tízmilliárd forint értékűre becsülik. Az alkotást évszázadokon át egy gipszréteg borította, és csak 1955-ben, amikor mai helyére szállították, derült ki, hogy az álcaréteg alatt valójában egy 18 karátos, tömör aranyszobor rejtőzik.

  Három metrómegállóval lejjebb találtuk meg a Museum Siam épületét, amit az útikönyvünk a kihagyhatatlan látnivalók címkével emelt ki. Nos, szerintem simán kihagyható. A kiállított tárgyak leginkább a Budapest Retro Élményközpontot juttatták eszembe, csakhogy egy integető női Buddha bennem lényegesen kevesebb emléket ébreszt fel. Egyetlen előnye, hogy csak 100,- bahtot (12-vel kell szorozni) kérnek el a látványért, és közel van a What Phra Chetuphonhoz, ami viszont tényleg kötelező látnivaló.
  A Wat Phonak is becézett épületegyüttes kialakítását Bangkok első királya kezdte el még 1782-ben, majd az őt követő királyok megtoldották egy-két szentéllyel természetesen a saját ízlésüknek megfelelően, így alakulhatott ki a mai eklektikus stílusa, ami unikumnak számít.

  Egyik legismertebb látványossága a 46 méter hosszú és 15 méter magas fekvő Buddha-szobor, ami csak a harmadik legnagyobb az országban, mégis ide zarándokolnak el a legtöbben, hogy aztán egymást taposva találjanak egy fotópontot, ahonnan az egész alkotás befogható.
  A tíz hektáros terület északi felén található a szomszédos Királyi Palota, és hogy ne legyen olyan egyszerű az élet, a túloldalán építették ki a bejáratot, hogy a lesben álló tuktukosoknak is legyen egy kis bevételi forrásuk. Itt fizettük ki Thaiföld talán legmagasabb belépőjegyárát (fejenként 500,- baht), hogy újabb szentélyeket fotózzunk és egy olyan palotát, amit már csak vendégek fogadására használ a király olykor. Merthogy X. Ráma nem ott lakik. Rossznyelvek szerint még csak nem is a hazájában múlatja az időt, hanem németországi birtokán. A méregdrága belépő viszont nem jogosít fal arra, hogy a Wat Phra Kaew-ben a Smaragd Buddhát fotózzuk, (erre külön rendőr figyel) talán azért, nehogy kiderüljön, hogy a mindössze hetven centis szobrot valójában jáde kőből faragták. Insta-huszárok persze kijátsszák a rendszert, és az ablakon keresztül fotóztatják magukat az évszaknak megfelelően felöltöztetett ikonikus alkotással.

  Ezzel együtt, el kell, hogy ismerjem, számos dekoratív építmény, szobor és falfestmény tarkítja a látnivalók sokaságát, úgyhogy nem sikerült a tervezett egy óra alatt bejárni a parkot. Így aztán sietős léptekkel haladtunk a kikötő felé, hogy a feszített ütemtervet tartani tudjuk. A Bangkokot átszelő Chaophraja folyón úgy közlekednek vízibusszal a helyiek (és persze a hátizsákos turisták), mint nálunk a népek egy körúti villamoson. Fillérekért átjuthatunk egy másik kikötőbe, az egyetlen gondot az jelenti, hogy nehéz megtalálni a jegyárust, mert folyamatosan letámadnak a sétahajókázást kínáló ügynökök, még az állomás épületében is. Ráadásul a hivatalos jegyárus is csak egy kis asztalka mögött ült, semmi fülke, vagy valami megkülönböztető jel.

  Ha még nem lenne elég a szentélyekből, a túlparton is találhatunk belőle bőven. A Wat Arun különlegessége az, hogy a díszítése tengeri kagylókból és porcelándarabokból áll, és nem mellesleg, 67 méteres magasságával Thaiföld legmagasabb temploma. Ebben a XVIII. században épült toronyban állt eredetileg a korábban említett "Smaragd Buddha" szobor. Még egy érdekességet olvastam a helyről, hogy 2005-ben itt avattak fel először szerzetesnek egy nyugati férfit. Nekem úgy tűnt, hogy mostanában imádkozás helyett leginkább fotózkodni járnak ide "díszthaiban" fiatal párok és szingli lánykák.

  Tekintettel arra, hogy az egész napos kutyagolás után majd' kiguvadt a szemem az éhségtől, betértünk egy autentikus helyi étkezdébe, miután az összes kulturáltnak tetsző éttermet megszállták a turista hordák. Benyomtam egy csirkés pad thai fogást, amiből itt kispórolták a mogyorót és a babcsírát, így csak egy szójaszósszal ízesített, egyszerű sült tészta maradt, szórványos csirkedarabkákkal a közepén. Mindenért kárpótolt viszont a jéghideg Chang sör, amiből itt 6 dl a nagyobbik méret.

  Másnap reggel kilátogattunk a Don Muang reptérre, ahonnan leginkább a fapados járatok indulnak a négy égtáj felé. Utunkat egy Észak-Thaiföldi kirándulással és egy tengerparti D vitamin kúrával folytattuk, amit majd külön blogbejegyzésben fogok részletezni. A reptérről csak annyit, hogy ez volt Bangkok első nemzetközi repülőtere, de a gyorsvasutat csak most építették ki, így tavaly óta már szervesen kapcsolódik a metró/magasvasút hálózathoz. A sötét-piros jelzéssel ellátott vasút Ázsia legnagyobb pályaudvaráról (Bang Sue) indul, de remekül ki van minden táblázva, csak követnünk kell a Dark Red Line feliratot. A jegyváltás, hasonlóan a város többi magasvasútjához, automatákból történik, de ha nincs százasnál kisebb bankjegyünk, akkor jegypénztárban is fizethetünk. Mondjuk, a kártyánkat itt sem fogadták el. (A helyiek a bankjuk applikációjával tudnak fizetni egy QR kód beolvasásával.)

  Amikor visszaérkeztünk erre a repülőtérre, vettem csak észre, hogy a két kifutópálya között egy golfpályát alakítottak ki, ami valljuk be, több mint fura. Mi van, ha egy nagy erejű, ámde kevésbé pontos ütés folytán a kemény műanyag golyó eltalálja egy éppen felszálló gép szélvédőjét?

  Elfoglaltuk új szálláshelyünket, amihez ezúttal a Silom negyedet választottuk. Itt található a hírhedt éjszakai piac és piroslámpás körzet, a Patpong is. Ezt, az akkor még külvárosi a területet a múlt század közepén egy kínai kereskedő vásárolta meg azzal, hogy piacot alakítson ki. A város terjeszkedése folytán központi elhelyezkedésűvé vált, ezért kedvelt lett a külföldi turisták körében is. Emlékeszem, a kétezres évek elején itt lehetett beszerezni legolcsóbban a more original svájci órákat és francia luxustáskákat. Akkoriban nem tudtam végigmenni az utcán úgy, hogy ne lépjen oda hozzám egy kerítő, aki leporellóból kínálgatta a filigrán thai szépségeket ideiglenes, vagy végleges (ez csak ár kérdése) használatra. Most is van néhány súlyos nudi-bár és a piaci pultokból is megmaradt néhány, de kuncsaft már alig lézengett a környéken. Siralmas volt látni az átalakulást, ami globálisan is tapasztalható, hogy a vásárlók többsége a csillogó plázákat részesíti előnyben.

  Tök véletlenül, de úgy jött ki a lépés, hogy erre a napra esett a kínai holdújév, ami legalább akkora buli itt, mint nálunk a szilveszter este. Bocsánat, ez rossz hasonlat. Mint nálunk egy szilveszteri utcabál az augusztusi tűzijátékba oltva. Ezért elvettettük az otthon megálmodott programot, hogy hajós, esti városnézésre megyünk, helyette inkább ellátogattunk a három megállónyira lévő kínai negyedbe, hogy részvételünkkel emeljük az ünnep fényét.

  Lehet, hogy én vagyok túl érzékeny a tömegre, de amit ott tapasztaltunk az túl megy minden európai elképzelésen. Konkrétan, lépni nem lehetett az utcákon, a ténfergő, nézelődő, vásároló, étkező, sorban álló, siserehadtól. Hiába volt a legtöbb emberen maszk, most már értem, miért Ázsiából indul ki a legtöbb járvány. Nem kell ide összeesküvés elmélet titkos laboratóriumokról, elég, ha bekukkantunk egy-két konyhába, milyen állapotok uralkodnak ott, és hogy hány ember tobzódik zsúfolt utcákon, tömött metrókon, vagy éppen motoros taxira várva.

  Thaiföldi nyaralásunk utolsó napjára teljes értékű programot lehetett szervezni, miután a repülőnk csak éjfél után indult haza. Szerettünk volna kipipálni olyan turista látványosságokat, mint úszópiac és vonatsínre épült piac, amelyek távol esnek Bangkoktól, ezért a legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, hogy egy helyi utazásszervezőnél befizetjük magunkat egy ilyen túrára. A Tripadvisoron több ilyen cég is hirdeti a szolgáltatását, ezért nem volt nehéz dolgunk, kikerestük a legjobb értékelésekkel rendelkező vállalkozást, és a honlapjukon keresztül foglaltunk egy privát túrát.

  Korán reggel, pontosan a megbeszélt időre előállt egy kisbusz kényelmes bőrfotelekkel és egy kedves fiatal asszonnyal, aki felettébb érdeklődő típus volt. (Többet kérdezett, mint mesélt, ami egy idegenvezetőtől kissé szokatlan.) Elhagyva a várost, először egy sólepárló telepen álltunk meg, ahol éppen nagyban folyt a betakarítás. Ha jól értelmeztem a szavait, egy medencéből egy évben kétszer lehet kitermelni a sót. Nem tudom, ez mennyi melóval jár, de a só világpiaci árát nézve, nem tűnik a legjövedelmezőbb vállalkozásnak.

  Jobb híján, bizonytalan eredetű, barna kulimásszal leöntött, grillezett banánt reggeliztünk, míg meg nem érkezett a vonatunk, ami egy látványossággá fejlődött élelmiszerpiacra vitt el minket. A két kocsiból álló szerelvényt leginkább a turisták miatt tarthatják fenn, csupán négy járat indul naponta. A Talad Rom Hub Market viszont valódi piac, állítólag már hajnali háromkor kinyit, hogy a viszonteladók is be tudják szerezni a portékát. Néhány megálló után megérkeztünk a helyre, ahol látogatók tömegei várták az érkező járművet, hogy filmen örökítsék meg a tetősátrat bontó és portékáikat mentő kereskedőket.

Kókuszültetvény is szerepelt a programleírásban, de az elég gagyi mutatvány. Mindössze annyi történt, hogy leparkoltunk egy kalyibánál, ahol a kókuszból kitermelt cukor ősi módszerét demonstrálja egy kétfős csapat, miközben árusok sokasága próbálja eladni a kókuszzsírt, olajat és különböző kenceficéket. Kicsit bizarr hely ahol ketrecbe zárt állatokkal próbálják fenntartani az unatkozó férjek érdeklődését, amíg az asszony a szuvenírboltban böngészik.

  Mióta Thaiföldre turisták járnak, állandó látványosságnak számítanak az "úszópiacok". Most sincs ez másképp, bár valódi kereskedelmi jelentőségük jócskán megcsappant. A fő bevételi forrást a csónaktulajdonosok teszik zsebre, mert vásárlót alig látni. Az Amphawa Floating Marketen is megcsappantak a kereskedők, a Mae Klong-folyón alig látni ladikot. Néhány kitartó néni küzd még a csónakon készült riverfooddal, mert a kajára mindig van vevő. Ezek az ázsiai népek folyton esznek. (Lehet, hogy mi is, csak nem annyira látványosan, mert az utca helyett behúzódunk a négy fal közé.)

  A nap hátralevő részében az Icon Siam bevásárlóközpontban csöveztünk, ami pont olyan pláza, mint a világon bárhol, csak itt megtalálhatóak a legdrágább luxusmárkák képviselői is. Ami elgondolkodtató, hogy árulhatják az éjszakai piacokon a LV és G hamisítványokat huszad áron, amikor ennyire jelen vannak a nagy márkák képviselői Bangkokban?

Észak-Thaiföld itt

Tengerparti nyaralásról itt

Még több fotó itt