2026. február 11., szerda
Úti cél a Föld nevű bolygó
Hilo, Hawaii
Aloha, kedves ismerősök és ismeretlenek! Megérkeztünk Hawaiira, és ennél a klisés beköszönésnél már csak rosszabb lesz. Történt ugyanis, hogy még az út indulása előtt három hónappal az MSC erősen átírta az útvonalat. Ennek okáról majd később írok, most legyen annyi elég, hogy ehhez Amerika 50. államának semmi köze, mégis tönkretették a hawaii-i álmomat. Az egyik fő motivációm erre az útra, ez a mesebeli sziget volt, a szörfösök Mekkája, a tarka ingek hazája, ami gazdag történelme mellett, otthont adott számos nagysikerű játékfilmnek, többek között a Jurassic Park néhány ikonikus jelenetének is. Mivel eredetileg két napot töltöttünk volna Ohama-szigeten, lett volna időnk felfedezni a fővárost, Honolulut, Pearl Harbourt és a Waikiki Beach pálmafáinak árnyékában lazulva, tanulmányozhattam volna a strandröplabdázó lányok szervafogadási technikáját. Ehelyett két, rohadt hosszú tengeri szakasz között, megálltunk egy karcsú félnapra Hilo-szigetén, ami azzal írta be magát a rekordok könyvébe, hogy az Egyesült Államok legesősebb vidéke. Még az sem vigasztalt, hogy itt működik a legaktívabb vulkán, ami rendszeresen bekerül a világ híradásaiba és természettudományos műsorokba, mert ebből semmit nem láthattunk a szigeten töltött néhány órában.
Isten látja lelkemet, annyira dicsérnék már valamit, de ez nem most lesz. Ott kezdődött, hogy két napja nem láttunk napot, de eddig legalább az eső nem esett. Ennek vége. Hilon szakadt ránk az ég, amikor kiléptünk a hajóból. Vágtában tettük meg az utat a buszig, amin az MSC kirándulásra jelentkezők tolongtak. Amikor megtelt a jármű, kiderült, hogy a sofőrünk egyben az idegenvezetőnk is. A two in one megoldás van, amikor jó, de esetünkben a sofőr bácsi megszakította minden mondatát, ha épp kanyarodnia kellett, vagy egy közlekedési affér terelte el a figyelmét. Ilyen volt minden tábla és jelzőlámpa. De ezt csak az első percekben csinálta, később már egyáltalán nem beszélt. Jobban is tette, mert a Temun vásárolt headsetje olyan hangminőségben sugározta az adást, amihez képest Amstrong üzenete a holdról hifi minőség volt. Ehhez jött hozzá, hogy bár az út angol nyelvű túrának lett meghirdetve, szinte kizárólag latinok ültek a buszon (francia, olasz, portugál). Ezek, mivel nem értettek semmit, hangosan bandázták végig a három és félórás kirándulást.
Itt jegyezném meg, a szabadság hazájában az a jog, hogy még tolmácsolni sem engednek külföldit. Nyilván úgy kell védeni az amerikai állásokat, hogy egy sutyerák, képzetlen parasztra aggatunk egy mikrofont, és nehogy már egy képzett, külföldi idegenvezető úgy fordítson, hogy hasznos információkkal, vagy éppen történelmi kiegészítésekkel interpretáljon olyan mondatokat, hogy: „Jobbra egy kórházat látunk, amin a Hospital felirat van, balra pedig egy iskolát, ott a School táblával.” Persze egy amerikai nem fog megtanulni idegen nyelveket, éppen elég neki a buszjogsi.
Első utunk egy japán kerthez vezetett, ami biztosan szép világosban, de így esőfüggönybe burkolódzva már nem annyira. Húsz percet kaptunk a 24 hektáros park megtekintésére, amiből tíz eltelt azzal, hogy kikászálódjunk a járműből.
Megálltunk még egy másik parknál, ahol a fő látványosság Kamehameha király szobra volt, aki 1795-ben egyesítette a Hawaii-szigeteket. (Más szóval: leigázta a szomszédokat.) Az esőtől ázott szobor fényképezésére tizenöt perc volt a szintidő.
A várva várt fő látványosságig sem kellett túl sokat autóznunk, mindjárt a város végében találtuk a Rainbow-vízesést (Waiānuenue). A Wailuku folyó 24 m zuhanás után, egy nagy medencébe ömlik, ami állítólag, szép időben türkizkék. Ezúttal sárbarna és aszfaltszürke színekben pompázott. A buszvezetőtől sikerült megtudnom (szigorúan csak kérdésre), hogy szivárványt csak reggel kilenckor, tiszta időben, tökéletes napállásnál lehet tapasztalni. A szurdokot sűrű, nem őshonos trópusi esőerdő borítja, a partot pedig szintén invaziv vadgyömbér szegélyezi.
Ezután jött a legnagyobb ótvarság, amit eddig láttam hasonló kiránduláson. A program szerint egy makadámdió-gyárat látogatunk meg, és hosszasan ecsetelik mennyire egészséges mag a makadám, és hogy milyen nehéz feltörni. Kiterjedt makadámültetvényen áthaladva, megérkeztünk a feldolgozóüzemhez. Ott az történt, ami eddig minden megállónál: „Ott a látogatóközpont, harminc perc múlva találkozunk a buszon.” (Az önkiszolgáló idegenvezetés apostola.) Elballagtunk a visitor center feliratú barakképületig, amiről kiderült, hogy egy közönséges bolt, színesbe csomagolt makadámdiókkal. Semmi bemutató, hogy mifán terem, hogy törik meg, hogy kerül rá a só, a méz vagy éppen a csokoládé réteg, csak vedd meg a terméket drágábban, mint a szupermarket polcairól, és húzz haza! És a nyáj csak megy… Mit megy, tolakszik, hogy megtömhesse a kosarát olyan étkekkel, amiről egy perce még az sem tudta, hogy szüksége van rá. De ez minden ilyen turistacsapda boltra igaz, vásárolnak, mintha nem lenne holnap. Megvesznek minden szart, mintha a pénzük öt perc múlva elértéktelenedne. Pedig nem úgy tűnik, hogy a hajónkon csak gazdagok múlatják az időt. Öltözéküket tekintve, a legtöbb utastárs kifejezetten kínai piac pozitív, de látni olyat is, akinek pénzt dobnék a kalapjába, ha letenné a földre.
Miközben az utolsó programponthoz, egy csokoládé „üzemhez” araszoltunk a hiloi dugóban, elhangzott egy ilyen mondat a sofőrünk szájából: „Ennél a kereszteződésnél, ha jobbra fordulnánk, elérnék a világ egyik legnagyobb működő vulkánjának lávafolyását. (Most éppen dermedt, de akkor is…) Nincs ám messze, kábé húsz perc.” Ekkor, a pipától vörös és zöld színre váltott az arcom. Akkor meg miért nem odamegyünk, *aszki? Ki a tökömet érdekel a bonbonszaküzleted? De, ahogy a bevásárlószatyorral visszaérkező kollégákat néztem, valószínű, leszavaztak volna.
Fotók később
◄Előző kikötő: Los Angeles Következő kikötő: Amerikai Szamoa ►
A Csendes-óceánon, avagy még több infó a hajóról.
Egy földkörüli úton óhatatlanul meg kell tenni hosszabb távokat is a vízen. Nem ritka, hogy öt napon át nem látunk mást, csak a hullámzó kékséget. Most is egy ilyen periódusban haladunk a Csendes-óceánon, ezért van alkalmam bepótolni a restanciámat, és beszámolni egy ilyen hajóúttal kapcsolatos néhány részletről. (Előzmények itt.)
Kezdeném mindjárt a kabinválasztással. Legfontosabb meglátásom, hogy tök mindegy melyik oldalra foglalsz, mert a kapitány úgy is keresztbe húzza a számításaidat. Órákat töltöttem a GoogleMap előtt, hogy lássam, miként parkolnak a kikötőben a nagy hajók. Jó lett volna, ha legalább kikötéskor szárazföldet látunk az ablakunkból. Aztán el capitano gondol egyet, és tolatva áll be a móló mellé, ahová mindenki orral szokott. Szempont lehet még a napsütés iránya. Egy kisebb körútnál tök mindegy, a fele úttól úgyis a másik irányból jön a fény. Egy földkörülinél viszont nagyon is fontos lehet, hogy egész úton süti a trópusi nap az ablakodat, vagy a jó kis árnyékban lehetsz. Úgy vélem, ez sem annyira fontos. Az ablakokat eleve sötétítő fólia védi. Belül meg olyan vastag, hő- és fényszigetelő függönyök lógnak, hogy nincs az a napkitörés, ami áthatol rajta. De a leglényegesebb, hogy kiválóan funkcionáló légkondival állíthatjuk be a nekünk tetsző hőmérsékletet. Azért, így egy hónap után, mégis csak örülök, hogy a jobboldalra foglaltam, mert többet vagyunk árnyékban, így jobban ki tudjuk használni az erkélyünket.
Tapasztalatom szerint, minden hajó hátsó részében lehet nagyobb eséllyel elkerülni a tengeri betegséget, és ezt fenn is tartom. Sokan állítják, minél lejjebbi szinten foglalsz kabint, annál kevésbé mozog a szoba nagy hullámzáskor. Lehet, ebben nincs tapasztalatom, de aki nagyon érzékeny a billegésre, fontolja meg! Mint már írtam korábban, mi az erkélyes szobát preferáljuk. Ha abból a legalsó szinten foglalok, meg kell győződnöm arról, hogy az adott hajótípusnál nem ott lógnak-e a mentőcsónakok, kitakarva a kilátást. A legfelső szintet sem szeretem, mert az éttermekben tipródó emberáradat zaját nem szeretném hallgatni. (Nem beszélve a lépcsőházon át leszűrődő kajaszagról.)
Amúgy a hangszigeteléssel meg vagyok elégedve. A szomszédainkat csak akkor hallom, ha kiállnak az erkélyre, és úgy telefonálnak, mintha szócsőbe beszélnének, és egészen Rómáig kell hallania mindenkinek, hogy neki mennyire hiányzik a kis unokája. (Mindezt röpke negyven percen át.) Az erkélyajtót becsukva, még azt is erősen lehet tompítani. A légkondinak van csak egy kis monoton zúgása, de azt meg lehet szokni. Ami a Magnifica sajátja, hogy nem lehet kikapcsolni a klímát, de ez már egy húszéves konstrukció. Szintén itt tapasztaltam először, hogy harminc fölötti tempónál berezonál a tartószerkezet. Ráadásul a mi fülkénk falának borítása az első éjjel úgy nyekergett össze a mennyezeti műanyaggal, ami már zavaró volt, de ezt orvosoltam kisebb papírékek betömködésével a résekbe.
A mostani kabinunk része egy jól hűtő minibár és a tetején egy Samsung monitor, amin szinte semmi nem működik. Hiába van rajta HDMI és USB csatlakozó, nem reagál a bedugott készülékekre. Az első hat csatornán, egész út alatt a biztonsági oktatófilm ment. A következő haton az MSC különböző promóciós videói, aztán egy szemcsés élőkép a hajó orrán elhelyezett, özönvíz előtti webkamerából. CNN, BBC és egy ausztrál tévécsatorna híreiből tájékozódhatunk, mi történik a nagyvilágban, amíg mi a napot lopjuk. Egy főzős-, egy építkezős-, és néhány filmcsatorna követi őket, majd egy olasz, egy spanyol, egy francia és a német RTL adását láthatják, akiket ez érdekel.
A sarokban egy kis íróasztal, rajta két pohár, két csésze és egy vízforraló. A teafiltert és a Nescafe tasakokat eshetőlegesen töltötte a mi szobainasunk, Lenin. (Legalábbis én így értettem a nevét, de nem valószínű, hogy köze lenne Vlagyimir Iljicshez, mert a szeme egész másképp áll.) Amúgy kedves, segítőkész, mindig köszön, akárhányszor összefutunk a folyosón (min. napi ötször), úgyhogy még az út elején megleptük őt egy doboz bonbonnal. Azóta folyamatosan pótolja a kávékészletünket.
Még a fürdőfülke érdemel említést, mint a második legfontosabb helyiség. Nem nagy, de hát mihez képest? Egy panellakás fürdőszobájához képest már nem annyira kicsi, és itt nem kell elférnie a mosógépnek. Ha egy lakókocsi mellékhelyiségéhez hasonlítom, már egy luxus wellness. 75x75-ös zuhanyfülke, egy repülőgépeken használatos, vákumos slozi, és egy kompakt mosdótál fér el benne, pont elég pakolóhellyel alatta. A két nagy és két kisebb frottír törölközőt naponta cserélik. Kaptunk két színes fürdőlepedőt is a strandoláshoz, amit magunknál kell tartani, de ha látványosan ledobom a földre, a következő takarítás után újakat kapunk helyette. Legalább kétszer teszi tiszteletét a szobánkban Lenin, délelőtt porszívóval és törlőkendőkkel, este pedig behúzza a függönyünket és… nem is tudom… talán kicsit felveri a párnákat. Nálunk sok dolga nincs, mert Kata olyan pedánsan hagyja el a szobát, mintha egy őrmester jönne be utánunk, és megvonná az eltávot, mert nem angol sarokkal hajtottuk a lepedőt a matrac alá.
Most úgy tűnhet, mintha fikáznám kissé az MSC-t, de valójában nincs szignifikáns különbség a hajótársaságok színvonala között. Kivéve egyet, ami nálam lecsapta a kismegszakítót. Itt a medencékben sós a víz. Tudom, sokaknak ez nem gond, de én nem így szeretném tartósítani magam, és főleg nem kedvelem, ha véres szemmel kell kimásznom a medencéből egy rövidke úszás után is. Már amennyire lehet úszni egy 15x6 méteres mélyedésben, amikor öreg nénik kavargatják benne maguk körül a vizet, vagy bácsik mímelnek hátúszásnak szánt vergődést. Gyerek most kevés van, de egy nyári hajóúton kész istencsapás. A nyuggerek legalább csendben lubickolnak. A jacuzzi bűzlik a klórtól, de azt legalább nem tengervízzel töltik fel. Hatszemélyesnek titulált, de ha már négyen beleülnek, az is elég személyes. Ha jó idő van, márpedig idáig szinte minden nap az volt, akkor nem árt korán foglalni nyugágyat, mert reggeli után már esélytelen jó helyet találni. A módszer a szokásos: törölköző, egy hanyagul otthagyott könyv, és aztán egész nap nem látjuk a foglalót. De itt már nem kispályán nyomják a pofátlanságot. Láttunk olyan nőt, aki egymagának foglalt két ágyat; egyet a napon és egyet az árnyéban, ha esetleg már nem bírná a meleget. Kábé délben jelent meg a medencénél, öt percig napozott, aztán áttette magát az árnyékba, majd fél órával később már nyomát sem láttuk. Persze a foglaláshoz használt kellékek maradtak.
A hajó farában egy panorámás edzőterem várja vendégeit. A reggeli és esti órákban nem lehet szabad futópadot találni, de még gyúrógépet sem nagyon. Először meglepődtem, aztán rájöttem, hogy nemcsak az utasok használják, hanem a táncosok, mutatványosok, zenészek és a személyzet azon tagjai, akiknek ez engedélyezett. Mi a testedzésnek a nyugger változatát követtük: körséta a hetedik emeleten futó, külső folyosón. A kb. öt méter széles, és nagyjából hatszáz méter hosszú, gumiszőnyeggel borított sétány elsősorban vészhelyzeti találkozópont, másodsorban dohányzóhely, de a legtöbben egészségügyi sétára használják.
Minden hajón, így ezen is található wellness részleg. Amíg a Holland-Amerikánál a szaunát ingyen lehetett használni, (lehet, hogy csak az antarktiszi úton) addig itt az MSC-nél ez a fizetős részlegbe került. Úgy van beárazva, hogy ne sokan vegyék igénybe. Könnyű volt meghozni a döntést, hogy nekünk nem ér meg 40 ezer forintot az, hogy trópusi övezetben még egy kamrában is izzasszuk magunkat. Igaz, ebbe a pénzbe már az is belefér, hogy használhatjuk a belső jacuzzit is. Negyven kilós thai lányok várják a masszírozásra vágyókat, de van itt fodrászat (külön barber shop) és kozmetikai szolgáltatás is. Az ár sehol nincs feltüntetve, csak a recepción árulják el, hogy négyszer annyit kérnek el egy pattanás kinyomásáért, mintha a szárazföldön lennénk. Ehhez még a szemét sem kellett lesütnie az ifjú hölgynek, mert bőven akad olyan utas, akinek minden pénzt megér egy néhány órás frizura. Merthogy ebben a párás melegben jó, ha az estét megéli a berakott lokni.
A négyszeres ár igaz a hajón található fizetős éttermekre is. A Magnificán egy stake- és egy szusiétterem várja azokat, akik nem akarnak élethalál harcot vívni a büfépultnál, vagy egy órát várni a kajára az ültetett kajáldában. Nem szívbajosak a bárokban sem, igaz, minden nap leakcióznak egy koktélfajtát, és akkor csak háromszorosa a balatoni áraknak. Ami korrekt, hogy a büfé étteremben az ingyenes, kimért sör Heineken, illetve az olasz bort üvegből töltik ki. Érthetetlen viszont, hogy olasz hajón, miért csak amerikai kávét (hosszú, vizes lötty, ami csak nyomokban tartalmaz kávét) adagolhatunk ki magunknak. Van forró víz is, de csak teáknak, kávés tasakokat nem raknak ki. Ami még megdöbbentőbb, hogy reggel nem lehet ingyen eszpresszóhoz jutni a pultnál sem, csak a platina kártyásoknak (erről majd később), miközben déltől egész estig már a pórnép is hozzájuthat a feketéhez. Apróságok tudom, de azért egy hónapokig tartó hajóúton bosszantó, hogy reggeli után a szobánkban kell barkácsolni instant kávét.
Feketeöves óceánjárósok már biztos találkoztak a tender kifejezéssel. Először ki kellett szótároznom, hogy ez mit is jelent hajós nyelven. A tender boat az a mentőcsónak, amit akkor eresztenek le, ha a kikötő alkalmatlan óriás hajók fogadására, vagy éppen tele van korábban érkezett üdülőhajóval, esetleg az időjárás miatt lenne veszélyes a kikötés. Ilyenkor lehorgonyzunk az öbölben, és a vízre eresztenek néhányat, a 40-50 személyes, fedett motorcsónakokból, amikkel aztán partra szállítják az utasokat. Az antarktiszi úton a partraszállás többsége így zajlott. A matrózok igen serényen dolgoznak, a kiszolgáló személyzet „adagolja” az utasokat: először a befizetett túrázók, utána a magánzók érkezési sorrendben. Flottul ment minden, maximum fél órát kellett várakoznunk egy bár foteljében, hogy beszállhassunk a partra szállító járműbe, amik folyamatosan köröztek a móló és a hajó oldalán lenyitott lépcső között.
Itt az MSC-nél más a rendszer. Két nappal az ominózus tenderezés előtt értesítettek, hogy 11 és 16 óra között van lehetőségünk átvenni a kártyát, ami feljogosít egyszeri partraszállásra. Ezt ingyen adták, de felhívták rá a figyelmet, hogy érkezési sorrendben osztják ki a különböző időpontokat, ezért már féltizenegykor lementem átvenni a cetlit a megadott helyre. Ezzel kábé a kétszázhuszonharmadik voltam a sorban. Csak a 9:30 és 10:30 közötti tender boatra kaptam helyet, egy olyan kikötőben, ahol előre befizetett (nem az MSC-nél) kirándulásom indult volna 9:00-kor. Elbuktam négyszáz dollárt, de legfőképp az elmaradt élményt sajnálom. Kösz szépen MSC. (Update: a mexikói tour operatornak köszönhetően, mégis csak abszolváltuk a túrát.) Amúgy visszaszívom a hajótársaság hibáztatását, de csak félig. Ők csak a káoszt akarták elkerülni ezzel a módszerrel. De azért csak félig, mert még az indulás előtt tájékoztathattak volna, hogy ebben vagy abban a kikötőben körülményesebb kiszállásra számítsunk, és akkor nem foglalok le túrákat egy órával a megadott érkezési időpont után.
San Diegonál is hasonló esemény történt, az USA ultrakekec beléptetési procedúrája miatt. Ott már mindenkinek kötelező volt sorba állni, napokkal korábban a kilépőkártyáért. Az előzőekből tanulva, már egy órával korábban megjelentünk a megadott bárban, ahol már csak a kétszázhuszonegyedikek voltunk. A sor végül gyorsan haladt, a profi szervezésnek köszönhetően, de csak kilencre kaptunk lehetőséget, hogy megjelenjünk az imigration officer előtt, (amiből a valóságban tíz óra lett).
A hajó összes utasának és személyzetének ki kellett szállnia a San Diegoi kikötőben, hogy a hat-hét pecsételőember előtt tiszteletét tegye. Állítólag az utolsó gépészre délután ötkor került sor. Mindez nem zavarta a helyi hatóságokat, hogy utána, egy váratlan ellenőrzéssel szívassák a panamai zászló alatt hajózó, olasz és nemzetközi legénységet úgy, hogy az utasok között talán egy amerikai sincs. De hát az ő kikötőjük, azt macerálhatnak, akit akarnak. Elrendeltek ugyanis egy menekítő gyakorlatot. Mivel én éppen a fedélzeten tartózkodtam, az összes parancsot és kódsípolást hallottam a hangszórókból üvölteni. „Mentőszemélyzet a kimenekítő pontra!” „Utaskoordinátorok a kabinokhoz!” „Alfa, Charlie, Tangó, Foxtrott…” és hasonlók. De a legnyomasztóbb a „Túlélőkutató csapat hagyja el a hajót!” vezényszó volt a végén. A teljes személyzet részt vett a gyakorlaton, még a szobatakarítók is. De nem csak rohangálnia kellett a fiúknak, lányoknak, a tender boatok mellett még a felfújható mentőcsónakokat is le kellett ereszteniük a partra. A többórás procedúra jól sikerülhetett, mert délután a kapitány mindegyiküknek megköszönte hangosbemondón a kiváló munkát. Gondolom, jó pár ezer dollár bírságot úsztak meg azzal, hogy mindenki értette a dolgát, és szintidőn belül teljesítettek.
Nem írtam még a fedélzeti szórakozási lehetőségekről. Az van dögivel, főleg annak, aki nyitott napközben a különböző táncórákra, nyelvtanfolyamra, minigolf bajnokságra, papírhajtogatásra, kvízjátékokra, és kreatívabbnál kreatívabb feladatokra, amit egy külön erre szakosodott animátorcsapat szervez, és a napi újságban előre informálnak az időpontokról és helyszínekről. Az igazi élet azonban este indul be. A bárokban profi zenészek játszanak különböző stílusú muzsikákat, a színházteremben pedig erre az útra szerződtetett, énekesekből és táncosokból álló társulat szórakoztatja a nagyérdeműt. Minden este más számot adnak elő, lenyűgöző jelmezekben. Olykor felszáll a hajóra néhány vendégművész is, hogy ne legyen egyhangú a repertoár. Bármilyen nagy is a kétszintes színházterem, képtelenség lenne egyszerre mindenkit leültetni, ezért késő este megismétlik a 35-40 perces előadást. Én még nem jártam olyan hajón, de mesélik, hogy a legújabb, ötezer fő feletti megahajókon, még az esti műsorra is előre kell helyet foglalni, különben be sem engednek a terembe.
Elvileg létezik dresszkód is, amiről szintén a napilapban kapunk tájékoztatás, de ezt senki nem ellenőrzi. Ritkán van, hogy kifejezetten elegáns öltözék az előírt, de nem ritka, hogy valaki akkor is képes sortban és strandpapucsban megjelenni. Nem hinném, hogy polgárpukkasztásból, szerintem csak szimpla tahóság. Én volt, hogy kifejezetten topláknak éreztem magam sportzakóban, nyakkendőben, a sok flitterbe öltözött madám és Armani öltönyös möszijő között.
Kihasználva, hogy nemzetközi vizeken közlekednek, minden hajó működtet kaszinót is. A klasszik rulettasztal és black jack mellett, számtalan félkarú-rabló és ki tudja, hogyan működő nyerőgép villogása csalogatja a vendégeket, hogy megszabaduljanak a kártyájukon lévő egyenlegtől. Egyébként ez az egyetlen hely, ahol készpénzzel is lehet fizetni, sőt még a dohányzás is engedélyezett. (Van az a pénz, amikor sutba dobjuk az elveket.) Ezen a hajón csak keveseket kopasztanak meg, de a Royal Caribean járatain tömve van a játékbarlang szinte egész nap.
Butiksoron tobzódhatnak a hölgyek, ahol minden nap más és más rucit, cipőt vagy ékszert akcióznak le a gusztustalanul túlárazottról borzasztóan drágára. (Gyakran látni ott egy magyar nőt is feltűnő, türkizkék felsőben, aki arra vár, mikor lesz 90%-kal leárazva a kiszemelt táska.) De kapható itt mindenféle strand- és műszakicikk, ajándéktárgy, de még gyógyszerek is.
Írtam már, hogy az ajtónkat nyitó kártya egyben személyi igazolvány és bankkártyaként is üzemel. Itt az MSC-nél még klubtagságod szintjét is mutatja. Attól függően, hányszor utaztál már a társasággal és milyen hosszan, pontokat kapsz, és ha elértél egy limitet, először ezüst, majd arany, utána platina és végül a gyémánt szintre juthatsz. Mi ezzel az első utunkkal, (ami viszont jó hosszú) kapásból az ezüst szintre kerültünk, de még így is csak a lesajnált kezdők halmazában maradtunk. Akinek már aranykártyája van, büszkén lógatja a mellén, még ha kényelmetlen is. Ilyen klubtag itt rengeteg van, mint ahogy olyan is, akinek ez már a második, sőt a harmadik földkörüli útja. Az egyik honfitársunk, egyszer sem mulasztja el szerényen jelezni, hogy ő már a platina szintnél tart, ezért megkérdeztem tőle, hogy milyen előnyöket élvez?
Öt százalék kedvezményt kap a következő út foglalásánál. Ezt mindenkinek megadják, aki már egyszer is utazott MSC-vel – válaszoltam neki. Fürdőköpeny várja a szobában. (Életemben nem hordtam frottírköntöst, most is túl fogom élni.) Elsőbbséget élvez a kirándulások foglalásánál. (Miután egyetlen kirándulásról sem csúsztam le, mert csak ezüstérmes vagyok, ez sem ütött szíven.) Ingyen kapja egy készülékre az alap internetcsomagot. Na, ez már valami! Ezen a hosszú úton, ezzel több mint háromszázezer forintot spórolt. Végül megemlítette, hogy amikor mi sorban álltunk a kilépőjegyért a tender-hajós kiszálláshoz vagy az amerikai beléptetéshez, akkor ő ezt a szobájába megkapta.
És akkor most szépen átkötnék a kirándulásokra. Annál is inkább, mert az utazási költség jelentős részét teszi ki, főleg, ha a hajótársaságnál foglaljuk le a programot. Ha még az út megkezdése előtt fizetjük be a részvételi díjat, kapunk némi kedvezményt, de még akkor is megfontolandó, hogy esetleg magunk gondoskodunk a kikötőből induló programról. A legismertebb közvetítő oldalak (tripadvisor, getyourguide, viator, shoreexcurions) mellett nem árt, ha rákeresünk közvetlenül helyi utazási irodákra. Ennek egyik módszere, ha ránagyítunk a GoogleMap-en a cruise terminal környékére, és ott gyakran megtaláljuk a szemfüles hirdetőket, akiknek bár nincs ott irodájuk, viszont, ha befizetsz náluk egy utat, ott fog várni a képviselőjük a kijáratnál, amikor megérkezel. Én már többször kipróbáltam, és mindig működött. Elég hozzá egy minimális angol tudás, mert az idegenvezetők legtöbbször lebutított english-t használnak, max. ezer szavas szókinccsel.
A hajótársaságok által szervezett utak kétségtelen előnye a biztonság. Garantálják, hogyha késik a visszatérő utas, akkor is megvárják őket. Nem úgy az egyénileg elkódorgókat. Ha nem érsz vissza egy órával (az MSC-nél félórával) az indulás előtt, gond nélkül otthagynak. Illetve, ha változik a menetrend, akkor sem kell aggódnod, mert a parti kirándulásaikat hozzáigazítják az új kikötési dátumokhoz. (Mondjuk, ezt valószínű a saját szervezésű foglalásoknál is meg tudod oldani.) A partraszállásoknál is előnyt élveznek a hivatalos kiránduláson résztvevők. Ez elvileg nem lenne gond, kivéve, ha miattuk csak egy órával később tudod elhagyni a hajót, és nem vár meg a getyourguide-os kisbusz.
Mi is volt, hogy kényszerűségből a drágábbik megoldást választottuk, és a hajótársaság útjára fizettünk be. A Royal Caribbean és a Holland America járatain nem csináltak nagy faksznit: a foglaláskor kaptunk egy túraszámot és egy időpontot az indulásról, aztán amikor eljött a nap, leballagtunk a színházterembe, és jelentkeztünk az ott feltűnősködő személyzetnél. Az kihúzott egy listáról, és rámutatott egy csoportra, akik közé be kellett ülnünk. Később jött egy másik személyzet egy feltartott táblán a mi sorszámunkkal, és kikísért a hajóból, egészen a buszparkolóig.
Az MSC-nél kicsit több a felhajtás, az adminisztráció, emiatt szervezettebbnek tűnik a dolog, de legtöbb esetben szükségtelen papírmunka. Két nappal a parti túra előtt bedobtak a szobánkba egy részvételi jegyet, ami tartalmazta az összes szükséges információt. Találkozó pontos helyét (vagy a színházterem, vagy valamelyik bár), idejét (több indulási időpont is van egy nap ugyanarra a túrára, hogy ki tudják elégíteni az igényeket). Szólnak, ha elindulhatunk a kijárat felé, amit táblák jeleznek, mert nem minden esetben ugyanazon az ajtón tudjuk elhagyni a hajót. A parton is lézeng egy-két MSC pólós fiatal, aki útbaigazít, de legtöbbször elég egyértelmű merre kell menni. (Amerre az öreg nénink és bácsik nyomulnak a jobb buszülések reményében.) A fogadóterminál épülete előtt pedig ott sorakoztak a buszok, feltűnően kiragasztott számokkal. Ott már a helyi gájd veszi át az irányítást, elkéri a részvételi jegyeket és feltessékel a járműbe. A többi már vak szerencse kérdése. A prospektusban legköltőibben megfogalmazott útleírás is lehet dögunalom a valóságban, míg kifoghatunk olyan idegenvezetőt is, mint mi Chilében, akivel végig röhögtük az egész utat, miközben csakúgy ontotta az érdekesebbnél érdekesebb információkat. Vagy járhatunk úgy, mint mi néhány napja Los Angelseben, ahol Mr. Los Amatőrosz keserítette meg az angyalok városában töltött napunkat.
Fotók később
◄Előző kikötő: Los Angeles Következő kikötő: Hawaii ►
2026. február 5., csütörtök
Los Angeles, USA
Az elmúlt néhány napban az ágyat nyomtam heveny nátha és torokgyulladástól gyötörve, de hát ez óhatatlanul is előfordul, ha egy viszonylag szűk térben sok ember zsúfolódik össze. Hol van már a covid, amikor maszkot húztunk ilyen esetekben? A maszk amúgy is buzis, inkább bevállalok egy kis légúti fertőzést, mit nekem egy kis influenza – gondoltam. Katát persze ez is elkerülte, csak rajtam kuncogott, amikor súlyos lázban fetrengtem (36.9), az életemért küzdve. (Csak egy mellékes adat, eddig már húsz ember hagyta el a hajót ilyen-olyan betegség miatt.) Szerencsére a teljes házipatikánkat magunkkal hoztuk (nem viccelek, nem fért bele mind egy cipősdobozba), így a medicináknak és a gondos ápolásnak hála, újult erővel indulhattam Loszi (ahogy mi mondjuk itt, Kaliforniában) felfedezésére.
A nyolcórás városnéző túrát a getyourguide-on találtam, és büszke voltam magamra, hogy olcsóbban láthatjuk ugyanazokat a nevezetességeket, mintha az MSC-nél fizetem be ugyanezt. A részvételijegyünkön az állt, hogy az utasterminál kijáratánál fognak várni egy Sunseekers táblával. Negyedórával korábban vonultunk ki az épület elé, mondanom se kell, senkit nem láttam ilyen táblával, csak óriásbuszok várakoztak a parkolóban, hogy kielégítsék a tömegek kulturszomját. Már majdnem kilenc óra volt, amikor egy kisebb csoportosulás közepén, egy táblás fickót pillantottam meg, amit a térdéhez támasztott. A biztonság kedvéért odamenetem megnézni, mi áll rajta, és hát igen…
Ő volt az, csak egy kicsit nagyobb járművel érkezett, mint amire számítottam. Amikor felszálltunk a buszra, derült csak ki, hogy majdnem tele van MSC-s utastárssal. Na mindegy, lényeg, hogy pontosak voltak, a járgány tiszta, a nap szépen süt, irány LA! Már a felszálláskor feltűnt, hogy a gájd kissé leharcolt ötvenes évei végén járó férfi, piszkosszürke nadrágban, kifakult pólóban és egy bolyhosodásnak indult polár pulcsiban nem az idegenvezetők mintaképe, de amikor elkezdett beszélni, rájöttem, hogy egy igazi kóklerrel van dolgunk, az aluliskolázott, és nem is akar jobbnak látszani fajtából. Az első félórában megjegyzéseket tett a gazdagokra, oltogatta a színészeket, főleg a külföldről jöttekre szállt rá. Aztán fényezte a szülővárosát, miközben szakadtabbnál szakadtabb negyedeken haladtunk keresztül.
Amikor megérkeztünk az Exposition Parkban lévő Los Angeles Memorial Coliseumhoz, csak annyit mondott, hogy 2028-tól ez lesz a világon az egyetlen olyan stadion, amelyben háromszor rendeztek olimpiai megnyitót. Gagyogott valamit az európai fociról, hogy ők abban nem jók, de amerikai futballban és kosárlabdában mindenkit vernek, majd azzal a lendülettel visszafordultunk. Se egy fotószünet, se történetmesélés, hogy például sokáig az NFL legnagyobb stadionja volt, itt rendezték az első Superballt és hasonlók.
Ezután következett egy másfélórás araszolás a Los Angelesi dugóban. Azon az autópályaszakaszon, amit jól ismerünk a filmekből, ahol nyolc sáv tart egy irányba, és csak lépésben lehetett haladni. Az egész úton szinte kizárólag hollywoodi sztárokról és filmekről beszélt. Amikor már harmadszor hangzott el, hogy jobbra vagy éppen balra lakik Johnny Depp, miközben már harminc kilométerrel odébb jártunk, rájöttem, hogy kamuzik az öreg. Végül megérkeztünk a Griffith obszervatóriumba, ahol kaptunk félóra szabadidőt, aminek a fele azzal telt, hogy leszálltunk a buszról, majd később, hogy felszálljon a negyven-ötven fős társaság. Az idegenvezetés annyi volt, hogy még a járműben eldarált néhány filmcímet, miben láthattuk az 1935-ben átadott csillagvizsgálót és planetáriumot. Egy szó sem esett a Foucault-ingáról és az itt látható hatalmas Tesla-tekercsről, vagy hogy a Zeiss-teleszkópjukat ingyen használhatja bárki. Ekkor jöttem rá, hogy a fickó nem véletlenül nem szállt ki a buszból, ennek semmilyen engedélye nincs idegenvezetésre, és valószínű, hogy képesítése sem.
Legurultunk a hegyről, egészen a Hollywood Boulevardig, közben meghallgathattuk, mit tud az ikonikus Hollywood feliratról. Természetesen végig sorolta, melyik filmben szerepel, és ismét előkerült Johnny Depp neve. Talán említette, hogy egy ingaltanbefektető ötlete volt a tábla, aki megvette a fél hegyoldalt és felparcellázta, nem tudom, mert már inkább magam néztem utána a dolgoknak, minthogy az ipse handabandázását hallgassam. Itt másfél órát kaptunk, hogy beszerezzük a szuveníreket, és együnk egy falatot. Mi arra használtuk fel a szabadidőnket, hogy végig sétájuk a Walk of Fame szakaszt, ahol hírességek neveit őrzik márványcsillagokba vésve. Megtapostunk jónéhány ismeretlen nevet, de természetesen fotóztunk is egy-egy kedvencet. Beléptünk az Oszkárgálának helyet adó Dolby Theatre aulájába és a mellette lévő Grauman’s Chinese Theatre-be. A Roosevelt Hotelre már nem maradt időnk, mert loholni kellett vissza a buszhoz, pedig úgy megnéztem volna a szobát, ahol Johnny Depp lakott.
Ezután jött a Rodeo Drive, amit Kata legjobban várt. Micsoda nő az, aki nem vásárolt még a világ legdrágább butikjaiban, nem igaz? Nos, ez még várat magára, mert a buszunk még csak nem is lassított a Dior és a Valentino kirakatok előtt. Tovább kellett haladnunk, mert feltétlenül meg kellett néznünk, melyik iskolába jártak Angelina Jolie gyerekei (és gondolom Johnny Deppé is).
Végül a Santa Monica Boulevardon lecsorogtunk az óceánpartra. Emberünk előadta, milyen jó hely a Venice Beach, mindenhol ingyenes wifi és parkoló várja a strandolókat, majd újra ócsárolni kezdte az osztrák Arnoldot, akinek innen indult a karrierje. Ismét kaptunk félóra szabadidőt, de ennyi is elég volt hozzá megállapítsuk, nem ingyenes a parkoló, és az internetre sem csatlakozhatunk ingyen. De meglehet, hogy láttam Johnny Depp autóját?
Gyakorlatilag kaptunk egy transzferbuszt ötvenezer forintért, egy helyi fickóval, aki végig süketelte az utat.
Sajnos a másnapi tervünket törölni kellett, mert újból belázasodtam, de most lesz négy napom Hawaii-ig meggyógyulni, ott aztán beindulhat a havaj.
Fotók később
◄Előző kikötő: San Diego vagy Csendes-óceán, még több hajó ►
2026. február 2., hétfő
San Diego, USA
Mit keres egy meglett férfiember az állatkertben unoka nélkül? Mit keres egyáltalán egy olyan utazó az állatkertben, aki a vadak többségét már látta természetes környezetükben? (Mivel távol áll tőlem a szerénység, hozzáteszem: többször is, és egészen közelről.) Megmondom: úgy, hogy San Diegoban van, és még nem látta a világhírű San Diego Zoo-t a Balboa parkban. Az utolsó itt tett látogatásomkor kimaradt ez a látványosság, ezért sem bántam, hogy az Egyesült Államokban az első kikötési pontunk a kaliforniai San Diego városában volt. Bepótolhattam ezt a hiányosságot, és körülnézhettem a világ egyik legnagyobb ilyen intézményében, ahol közel 800 állat- és növényfaj mintegy 4000 példánya tekinthető meg, köztük veszélyeztetett egyedek is. Az egyik ilyen az óriás panda, amit csak a kínai állam engedélyével tarthatnak kiváltságos állatkertek.
Reggel hétkor futott be az óceánjárónk a kikötőbe, közvetlenül a haditengerészeti bázissal szemben. A másfél millió lakosú San Diegoban van ugyanis az amerikai hadiflotta egyik legnagyobb tengerészgyalogos-kiképző telepe. Itt állomásozik két repülőgép-hordozó, több romboló, cirkáló, illetve Los Angeles nevű tengeralattjáró. Az első ország, ahol nem lehet kiszédülni egy vonalkódos ajtókulccsal. Mi több, minden embernek el kellett hagynia a hajót útlevélellenőrzés miatt, majd az idegenrendészet emberei átkutatták a fedélzetet, nem rejtőzködik-e ott valaki a harmadik világból, aki egy jobb életet szeretne magának. A kétezerötszáz utas, és több mint ezer fős személyzet átvizsgálása nem kis logisztikai feladat. Három nappal az érkezésünk előtt már sorszámért kellett sorba állnunk, ha korán akartuk elhagyni a hajót. A különböző számú csoportokat blokkonként indították a színházteremből a fogadócsarnokba, ahol marcona hivatalnokok tettek fel teljesen értelmetlen kérdéseket. Tőlem például azt, hány napig leszünk az Államokban, miközben már több száz utastársamat átengedte, tehát jobban kellett ismernie a menetrendünket, mint nekem. Kész csoda, hogy mindössze egyórás procedúra után a „szabad világ” földjére léphettünk.
A közelben lévő pályaudvaron találtunk egy automatát, ahol megvehettük a feltöltős buszkártyánkat, és már el is indulhattunk az itinerünkben bejelölt buszmegálló felé. Kisebb problémát okozott, hogy egy építkezés miatt az a buszmegálló ideiglenesen megszűnt, de egy sarokkal lejjebb megtaláltuk a pótmegállót, és már jött is a 215-ös járat, hogy elrepítsen minket a már említett, negyven hektáros parkba.
A jegypénztár előtt kígyózott a sor, de felfedeztünk jegykiadó automatákat is, ahol kevesen várakoztak. Megváltottuk a 78 dolláros belépőjegyet, és egy percen belül bent sétálhattunk a parkban. Gyönyörűen kialakított kerteken át kanyargott az ösvény, ahol láthattunk… mit is? Őőő, szóval az első néhány elkerített részen, a szépen kiépített élőhelyeken kívül semmit. Állatoknak nyoma sincs. Sebaj, haladtunk tovább, ahogy a bejáratnál lévő térkép javasolta, amikor megpillantottunk egy embercsoportot bőszen fényképezni. Kiderült, néhány koala majszolta a nekik kirakott eukaliptusz leveleket. Cukiság kimaxolva, induljunk tovább az elefántok irányába! Páviánok és szurikáták jelentették a legnagyobb látványosságot, amikor a jumbók lakhelyéhez értünk, ahol egyetlen ormányost sem lehetett látni. Már kezdtem kiakadni, amikor a következő kanyarban mégiscsak előkerült egy példány, majd egy újabb karámban még egy. Hanem az orrszarvúnak és a vízilovaknak nem volt kedve aznap a nagy nyilvánosság elé lépni. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy már megint a marketing áldozata lettem. Hangzatos píár: legnagyobb, legrégibb, leg- leg- leg. Lószart. Egy tök közönséges állatkert. Kis elfogultsággal azt is állíthatom, nem jobb, mint a Fővárosi Állatkert a Városligetben, csak többet kell benne gyalogolni, hogy egy nyamvadt állatot megfigyelhessen a látogató. Javaslatomra, változtattunk a sorrenden, mert egy völgy felett átívelő hídról látszódott, hogy kevesen állnak sorban a pandákhoz. Főszezonban úgy kell időpontot foglalni a fő látványossághoz, most elég volt egy viszonylag rövid sort végig állni, hogy lássuk a pandáikat, amelyekre annyira büszkék, hogy minden plakáton felhasználják az állatkert népszerűsítésére. Amiért látogatók tízezrei özönlenek ide a világ minden tájáról. Amiért jogos a 78 dolláros belépődíj. Igen, jól sejted kedves olvasó, a lusta dögök nem méltóztattak előjönni. Igazából nem is rájuk haragudtam, hanem az állatkert tervezőjére, aki úgy építtette meg az élőhelyüket, hogy olyan területeket hagyott a domboldalon, amelyek egyetlen pontról sem láthatóak. Oké, ha kell privátszféra a maciknak is, akkor legalább dobtak volna egy halom bambuszt olyan helyre, amit mindenki lát, de nem…
Nem tudom, milyen képet vághattam, de az egyik őr sajnálkozva mentegetőzött, hogy a hím most nem látható, de talán egy óra múlva nézzünk vissza. Bár ezt a napot erre szántam, inkább a park többi részét kerestük fel, és különben se nézzenek madárnak. Abból van itt épp elég. Többórás barangolás után úgy döntöttünk, elengedjük ezt az egészet, egy újabb álomképpel kevesebb. Visszabuszoztunk a kikötőbe, hogy kezdődő torokgyulladásomat kúrálgathassam.
◄Előző kikötő: Cabo San Lucas Következő kikötő: Los Angeles ►
Cabo San Lucas, Mexikó
A Kaliforniai-félsziget déli csúcsán található mexikói üdülőváros sok amerikai turista kedvence. Percenként szállnak le a repülőgépek, turisták ezreit szállítva, akik egy kis januári strandolásra vágynak. De vannak olyan megátalkodottak, akik óceánjárón tolják ide a képüket, pedig nincs is óriáshajók fogadására épített kikötője. Sebaj, beúsztunk az öbölbe és lehorganyoztunk a közepén, uralva a látképet. Ezen a napon senki nem készíthetett olyan panorámafotót a híres Los Arcos sziklákról, amibe bele ne lógott volna az úszó szállodánk. Ráadásul még a kémény is füstölgött egész nap. Tökre megértem Greta Thunberget, ha a bálnákhoz akarná láncolni magát.
Merthogy itt kényére kedvére védelmezhetné a világ legnagyobb emlőseit, igaz, Cabón senki nem akarja megszigonyozni őket, mert az egyik legfőbb bevételi forrás, a motorcsónakos bálnales. Nekünk szerencsénk volt, mert a tizedik emeleti erkélyünkről láttunk néhány behemótot fújtatni, amikor közelítettünk a parthoz.
Reggel nyolckor, óramű pontossággal eresztettük le a horgony. (Már úgy értem, hogy a tengerészek serénykedtek a több tonnás vasmacskákkal, mi pedig drukkoltunk nekik.) Ezután nekiláttak vízre bocsájtani a „tenderboatokat”. Ezek valójában a hajó 150 fő befogadására alkalmas mentőcsónakjai, amiben 120 ülőhely van, indiai fakírokra méretezve. Szigorú szervezés mellett, (amiről majd egy másik cikkben írok) elkezdődött az utasok partra szállítása. Ránk fél tízkor került csak sor, tehát ha nem egy nappal korábban érkezünk ide a tervezettnél, akkor is elbukjuk az előre befizetett kirándulást. Mindegy, vittem magammal a következő napra szóló vaucherünket, hátha megszánnak a helyiek, és becserélhetem egy aznapi kirándulásra. Csakhogy a megadott ponton, a kikötői pavilonsor végében lévő kis irodájukban nem találtunk senkit. Miért is lenne itt bárki másik nap, másik órában? A falnak támaszkodva két autentikus mexikói figura beszélgetett. Nem volt rajtuk sombrero, és fűszál sem lógott ki a szájukból, mégis a Hét mesterlövész film jutott eszembe róluk. Odaléptem az egyikhez, nem tudja-e, hol találom az Esperanza’s Tours emberét. Rámutatott a jachtkikötő túloldalán egy stégre, hogy ott próbálkozzunk, de ott sem találtunk egy árva lelket sem. Eközben tízméterenként támadt le minket egy brossúrás ember, hogy nem akarunk-e vele bálnalesre menni, esetleg horgászni visz, vagy csak egyszerű vízitaxi szolgáltatást nyújt.
Céltalanul kóvályogtunk a környéken, amikor észrevettem, hogy feltűnően sok a gyógyszertár. Túlzás nélkül állíthatom, hogy több a farmacia felirat a városban, mint souvenir. Először csak arra gondoltam, itt talán olcsóbb a Viagra, de aztán rájöttem, hogy inkább a lazább szabályozásban rejlik a megoldás. Nem kell mindenért a háziorvoshoz rohangálni, mint az USA-ban, hogy aztán felírjon néhány heti dózist, amit a patikus szemenként adagol ki narancssárga fiolába.
Elcsoszogtunk már vagy egy órát is, amikor Kata mozgolódást vett észre az Esperanza mólójánál. Emberek szálltak be egy üvegfenekű csónakba. Odaballagtunk, és bizonytalanul lobogtattam a másnapra szóló részvételi jegyünket az egyetlen embernek, aki tudott valamennyit angolul. Ő szólt a főnöknek, és láss csodát, a góré rábólintott, hogy becserélhessük a kirándulásunkat egy maira. Öt percen belül egy fedett csónakban ültünk még két párral, és elindultunk megnézni a híres sziklákat. Annyira örültem a váratlan fordulatnak, hogy még az sem zavart, hogy kapitányunkat és a gájdunkat is Viktornak hívták. Pedig már akkor sejthettem volna, hogy ebből csak lenyúlás lehet. Nomen est omen, ahogy a norvégok mondják. Történt ugyanis, hogy amikor a boltíves sziklaoromhoz értünk, felajánlotta, hogy mindegyik párról készít fotót, ha akarjuk. Már hogy a viharba ne akarnánk. Nincs is szebb fotó annál, ha egy ritka természeti képződményt kitakar a bátor turista, aki eljutott odáig. Csakhogy, amikor beültünk a csónak orrába, előkerült Viktor saját fotóaparátja, és már kattogott a kép, megörökítve a legtermészetesebben beállított portrét. Úgy voltam vele, egye fene! Örültem, hogy nem buktam el a kirándulás árát, belefér, hogy Viktorunknak adózzak néhány dollárt az extra szoltáltatásért. Csakhogy az a néhány dollár egészen pontosan negyven lett volna. Először azt hittem, rossz a kiejtése és tizennégyre gondol, de nem. Lehet, hogy ő itt a Viktor, de bemutatkoztam neki, hogy engem meg nem Palinak hívnak. Végül megegyeztünk huszonötben, de csak mert jó kedvemben talált.
A félórás hajótúra egyébként abból állt, hogy elrobogtunk a pelikán-strand mellett, ahol emberek úszkáltak a dög nagy szárnyasok között. És nem ám a mesekönyvekből ismert fehér fajta, hanem egy a ronda szürke, amivel teli van egész Latin-Amerika. A sziklákhoz érve megkezdődött a közelharc a többi csónakkal, hogy ki álljon a legjobb fotópozícióba a boltíves szakasznál. Közben a hullámverés úgy dobálta a lélekvesztőnket, hogy az életösztön jelzés erősen tompította a romantika faktoromat.
A kirándulás ezzel még nem ért véget, egy buszos túra következett. A leírások szerint többféle üzem meglátogatásával és tequila kóstolóval egészíthetjük ki a mexikói élményeinket. Ebből az lett, hogy egy mikrobusszal elszállítottak minket egy külvárosi foghíjtelken létesített turistakábító komplexumba. A cölöpfából eszkábált fásszínt tarka szalagokkal varázsolták mexikói vendéglátóhely formájúra, ahol egy alkeszarcú tag kiselőadást tartott nekünk a tequilagyártás folyamatairól, majd kóstolóra invitált bennünket. Apró, műanyag poharakba leheletnyit töltött a párlatból, majd egyre tovább érlelt agávépálinkával örvendeztetett meg bennünket. Figyelmeztetett, hogy a legerősebb már 38 fokos. – Ahonnan én jövök, ilyet iszunk a reggeli mellé – böktem felé kedélyesen. Nyugi, nem árultam el neki, hogy honnan jöttünk, talán ezért köszönt el daszvidányiával.
Néhány méterre tőle egy fiatal lány kezdett volna a híres mexikói szivar gyártásának meséjébe, de még mielőtt elértünk volna ahhoz a részhez, amikor a saját combján tekeri keményre dohányrudat, közöltük vele, hogy egyikünk sem dohányzik, ne fáradjon. Márpedig azt nem kell mondanom, hogy itt minden a vásárlásra volt kihegyezve. Még a szuvenírárus is történetet kerekített a színes szobrocskáihoz. Szerencsénkre befutott egy nagyobb csoport, az MSC túlárazott kirándulásainak egyike, és a hiénák az új prédára vetették magukat.
A túránkba belefért volna még egy üvegfúvó-üzem látogatása, de előtte ki kellett volna bírnunk egy órát valami bevásárlóhelyen, amikor megálljt parancsolt a szerveztem. Szépen elköszöntem a sofőrünktől, és hirtelen fellépő, heveny vásárlási undorra hivatkozva kimentettem magunkat.
A hajónkra való visszatérés zökkenőmentesen zajlott. Mielőtt még elindultunk volna, az erkélyünkről egy naplementés fotóval búcsúztunk Baha Californiától, hogy aztán két nap múlva az USA 1848-ban annektált, saját Kaliforniájába érkezzünk meg.
◄Előző kikötő: Puerto Vallarta Következő kikötő: San Diego, USA ►
Még több Mexikó itt.
2026. január 30., péntek
Puerto Vallarta, Mexikó
A 22. napon Puerto Quetzalban kötöttünk volna ki, de Guatemalában szükségállapotot hirdettek ki börtönlázadások és erőszakhullám miatt. Ez a kis apróság elrettentette a kapitányunkat, és úgy döntött, passzoljuk a helyet. Ezzel jól megszívatott minket, mert a következő három nap elcsúszik, és nekünk volt egy más cégnél befizetett kirándulásunk Mexikóban, amit így elbuktunk. Már épp kezdtem sajnálni magunkat, amikor feltűnt, hogy a hajónk még egy órával a megadott indulási időpont után is a Costa Ricai kikötőben vesztegel. Hamarosan kiderült az oka is: két szirénázó mentő jelent meg a mólón és elszállítottak két utastársunkat, akinek innen is jobbulást kívánok. Na igen, a problémák itt kezdődnek.
Sebaj, egyedül vágtunk neki, hogy felfedezzük Puerto Vallarta bájait. Jól felkészültem otthon, kinéztem, hogy hol a buszmegálló, és hányas számú járattal jutunk be a központba, és hány megállót kell megtennünk. Rögtön jött is egy busz, szám semmi, felirat semmi. Bekiabáltam a sofőrnek – Centrum? – mire bólintott. Olvastam valahol, hogy 10 peso a menetjegy, de 1 dollárost is elfogadnak helyette, ezért felmutattam két Washington portrét, mire egy furnérlemezből tákolt ládikára mutatott, hogy oda tárazzam be. Miután begyömöszöltem a két dolcsit a lyukon, letépett két jegyet egy tömbről, mint régen a kalauzok a BKV-n (ha még emlékszik rá egyáltalán valaki), és már zötyögtünk is a központba. Hogy milyen mázlink volt a busszal, az csak később derült ki.
A GoogleMap itt csődöt mondott, már ami az útvonaltervezést illeti. A négy megálló helyett tizennégy lehetett, mert szinte minden sarkon megállt Pedró, aki végig mobilozta az egész utat. A citybe vezető főutat elegáns szállodák és butikok szegélyezték. Ez nem az a Mexikó, amire én emlékeztem. De hát Puerto Vallarta egyike a leggazdagabb városoknak a környéken. Bevallom, én még soha nem hallottam róla korábban, nálunk folyton Cancunt meg Acapulcot hájpolják, pedig manapság a legtöbb amerikai és kanadai itt vásárol ingatlant. Száz évvel ezelőtt még nem volt itt semmi, aztán autóút épült a környéken, és elkezdtek özönleni a beruházók a meseszép partra, ahol a hegyek összeérnek az óceánnal, egy kis strand szélességnyi homokcsíkot hagyva az üdülni vágyóknak.
A város ikonikus építményével kezdtük a part felfedezését. A Los Arcos egyfajta amfiteátrum, ahol ingyenes előadásokat, zenei fesztiválokat, néptáncbemutatókat rendeznek. A boltíveket 1970-ben hozták egy Guadalajara környéki haciendáról a mexikói elnök és Richard Nixon találkozója alkalmából. Tehát nem túl régi, és nem is igazán szép építmény. Ráadásul az eredeti köveket 2002-ben egy hurrikán pusztította el, ez már csak másolat. Ennek ellenére misztikus erőt tulajdonítanak neki, és nászutas párok ezrei özönlenek ide az országból, hogy szerencsét hozzon nekik.
A parti sétány következő említésre méltó építménye egy gyalogos híd, ahonnan jól fotózható a strand. A másik turistacsalogató szerkezet, egy rozsdamentes acélból készült, kanyargós móló, ami csak drónfelvételről néz ki látványosan. Letelepedtünk egy stilizált vitorla árnyékába és néztük, ahogy a turisták várakoznak a különböző hajókirándulásokra. Feltűnt, hogy sok közöttük a férfi. Nem is… csak férfiakat láttunk felszállni egy sétahajóra. Amikor megfordult a húszszemélyes csónak, akkor vettem észre a szivárványos zászlót a végében. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy az öböl hátsó felében már csak férfi párokat látni a bárokban, vagy a tengerparton. Semmi ízléstelenkedés, de azért mégiscsak fura volt megtapasztalni, hogy ennyire homokos erre a tengerpart.
A stranddal párhuzamosan futó utcában indultunk vissza a sétautunk elejére, hogy közben tiszteletünket tegyük a Parroquia de Nuestra Señora de Guadalupe, 1930-as években épült katolikus templomban, melynek érdekessége, hogy Máriát sötétbőrű nőként ábrázolják. Szinte naponta tartanak itt esküvőket, de mi épp egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, úgyhogy nem is alkalmatlankodtunk sokáig.
Elég is volt aznapra a kutyagolásból, ezért a buszmegálló felé vettük az irányt. Hanem az igazi kaland csak ezután kezdődött. Sorra jöttek a szakadtabbnál szakadtabb buszok, de vagy nem volt rajtuk felirat, vagy egészen más, mint amit a GoogleMap útvonaltervezője javasolt. Végül mindegyik sofőrnek felkiabáltam, hogy – Marinas? – de csak fejcsóválás volt a válasz. Egy órás várakozás után, amikor már a taxikat kezdtem figyelni, befutott egy busz, ahol a pilóta bólintott a kikötői irányt firtató kérdésemre. Mondott még valamit, amit nem értettem, de kit izgat, végre elindultunk, és még ülőhelyet is kaptunk. Aztán kiderült, hogy mit akart közölni. Az utat tüntetők zárták el, és egy ponttól nem tudott tovább haladni. Szerencsére már nem jártunk messze a kikötőtől, ezért viszonylag könnyűszerrel el tudtunk gyalogolni a hajónkig. Mondjuk, előtte még át kellett vergődnünk egy butiklabirintus-rendszeren és egy „kézműves” piacon, de az út végén vidáman állhatunk be az MSC biztonsági átvilágításához kígyózó sor végére.
Puntarenas, Costa Rica
Pura Vida! Köszöntött az idegenvezetőnk, amikor felszálltunk a hatalmas buszra, hogy egy újabb kiránduláson tanulmányozhassam a tömegturizmus anatómiáját. Szószerinti fordításban tiszta életet jelent, de a köszöntésen kívül használják minden másra is. Amikor azt kérdezzük mizu, majd, amikor válaszolunk erre, a pusztán udvariasságból feltett kérdésre, akkor is mondhatjuk. De van más costaricum, amivel megkülönböztetik magukat a szomszédos országok spanyol ajkú lakosaitól. Ilyen a piko (nőknél pika) szó, amit a Costa Ricai illetőségű egyén helyett használnak, hiszen az túl hosszú lenne.
A 34 ezres Puntarenas fekvése különleges: utcái és házai egy alig pár száz méter széles és 5 km hosszú, tengerbe nyúló, keskeny, homokos földnyelven sorakoznak. Erről kaphatta a nevét is: a "punta arena" homokos kiszögelést jelent.
A XIX. század végéig itt volt Costa Rica egyetlen kijárata a tengerhez, mivel a limóni vasút megépítése előtt a karibi parthoz nem lehetett kijutni a dzsungelek és mocsarak miatt. Puerto Limón fejlesztésével Puntarenas a második helyre szorult. A homokos földnyelv városában koloniális építészeti emlékeket nem találunk, de még modern magasházat sem, amelynek tetejéről végig tekinthetnénk a városon. A turistákat leginkább a közeli Tárcoles-folyó torkolatához viszik, ahol krokodilok hemzsegnek a vízben. Beneveztünk egy ilyen kirándulásra, hátha a fizetős túra érdekesebb, mint a limóni ingyenes. Lelövöm a poént, nem az.
A buszok egészen kijöttek a keskeny mólóra, alig kellett néhány lépést tennünk, és már ott ücsöröghettünk a sok néni bácsi közt, akiknek csak addig fáj minden mozdulat, amíg nem a legjobb ülőhelyre vadásznak. Olyankor megtáltosodnak, és egy rögbijátékos buzgalmával törnek előre, hogy aztán ismét belassuljanak a kiszemelt szék előtt, feltartva ezzel a többieket. A helyi vezető vicceskedik, hogy spanyolul kezdi a mondókáját, mintha rossz buszra szálltunk volna fel, de a poén később bénává válik, amikor kiderül, hogyha angolul beszél, azt sem nagyon érteni. Az úton hosszasan ecseteli milyen jó minőségű a Costa Ricai kávé, de nem képesek eleget termelni belőle, úgyhogy azt leginkább csak Európában tudunk inni, ők itt brazil és kolumbiai kávét fogyasztanak. Egy órányi zötykölődés után megérkeztünk egy mangrove erdővel szegélyezett folyópartra, ahol egy hevenyészett stéghez kikötött hatvan személyes csónakba tereltek bennünket. A tákolmány elindult, és mindjárt az első métereken meg is állt, mert egy krokodil háta domborodott a sáros folyóparton. Az előttünk ülő úr, izgatottan rántotta maga elé ágyúcső méretű fényképezőgépét, de feleslegesnek bizonyult a teleobjektív, mert a csónak közelebb oldalog a hüllőhöz, hogy mindenki ámuldozhasson a látványától. A következő métereken hamar kiderül, hogy a környék teli van kisebb, nagyobb krokodillal, nem kell senkinek aggódni, hogy fotó nélkül megy haza. Nagyjából ennyi. Mielőtt még elértük volna a tengeri kijáratot, visszafordultunk, de már csak madarakról tudott áradozni a vezetőnk, és ornitológiai kiselőadást tartott olyan szárnyasokról, amiket a Kisbalatonon is százával látni. Az utasok rezignáltságán látszott, hogy aki még életében nem látott krokodilt természetes környezetében sütkérezni a parton, ez a mutatvány annak is kevés. Ezt nevezik tipikus turistacsapdának, és én szépen besétáltam. Eszembe jutott, hogyan állok bosszút ezért. Ha egy Costa Ricai csoport érkezik hozzánk, megszervezek nekik egy szafarit a magyar tengernél. Beültetem őket néhány vízibiciklibe, majd a part mentén haladva ecsetelem nekik, hogy az ott egy hattyú, azok pedig vadkacsák. Látják azt az egzotikus hüllőt ott tekeregni a köveken? Na, az egy igazi sikló. De van ám sok hal is a tóban, csak nem látni őket. Keszeg, ponty stb. Hekk sajnos már nincs, mert azt mind kiették a nyaralók.
Az egyetlen valódi élményt az jelentette, hogy a visszaúton láttunk egy hét-nyolctagú arapapagáj-rajt felreppeni az útmenti fáról. Természetesen nem figyelmeztettek előre a szemétládák, ezért nem tudom fotóval bizonyítani.
Hogy ne unatkozzunk, jelentkeztünk egy délutáni programra is. Nem vártam tőle sokat, és jól tettem. Új busz, új idegenvezető (őt legalább lehetett érteni), és egy beigért kulturális program. A közeli Esparza városkában szálltunk ki még három nagy busznyi utas társaságában. Megnéztük a templomot, majd a főtéren kihelyezett székeknél gyülekeztünk. Hamarosan a helyi általános iskola tánckara mutatott be néhány tradicionális Costa Ricai öltözetet és… mondanám, hogy tánclépést, de a cuki gyerekek kényszeredett mosolyán látszott, hogy csak a potyaötös miatt jelentkeztek a feladatra, nehogy meghúzzák őket spanyolból. Ráadásul, mi már a sokadik csoport lehettünk, teli volt velünk a pörgekalapjuk.
A program azzal zárult, hogy most is elmentünk a krokodilos folyóhoz, mert egy mega szuvenírshopban kellett megkóstolnunk a kávéjukat és a helyben készült csokoládéjukat.
Már besötétedett, amikor visszaindultunk a hajóhoz. Kihasználtam, hogy minden szavát értem az idegenvezető hölgynek, és jegyzeteltem néhány érdekességet, amit most megosztanék közszolgálatilag.
Ha már a sötétedésnél tartottam, ide illik, hogy ebben az országban nincsenek évszakok. Az időjárás mindig hasonló, az egyenlítő közelsége miatt még a napok is egyforma hosszúak. Leginkább csak azzal tagolják fel az évet, hogy mikorra esik a kávészüret. A kávé amúgy a legnagyobb biznisz az országban. A banán csak a harmadik, megelőzi őt a mikrocsip-gyártás. Ugyanis az Intel cég – kihasználva a különleges adókedvezményeket – ide helyezte át a termelését, (Trumpli bácsi nagy bánatára). Ez után jön a turizmus, majd az autókereskedelem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, a saját autóparkjuk nem túl fiatal. A kamionok pedig kifejezetten muzeális darabok. Mintha az összes régi, csőrös Mack és hasonló amerikai nyergesvontató itt végezné be a pályafutását. Pedig a gazdaság szekere jól megy, a minimálbér jelenleg 700 $, tehát több mint nálunk. Az oktatás ingyenes, még a négy állami egyetemen is, de az egészségügyi ellátásokért fizetni kell. Csakhogy a kötelező egészségbiztosítás mindössze 60 $, tehát még a 9%-ot sem éri el. Magas színvonalú az orvosképzés, ennek köszönhetően a legfőbb bevételi források közé tartozik még az egészségturizmus. Ha egy észak-amerikai nő nagyobb dudákra, vagy kacsacsőrre vágyik, itt fele annyiért átszabják, mint az USA-ban vagy Kanadában. Ezen kívül még áramot is exportálnak. A rengeteg vízierőmű áramtermelésének csak a felét használják fel, a többit eladják.
Bár gazdagságnak még a nyoma sem látszik a Gazdag Parton (Costa Rica), az emberek jól érzik magukat itt. A Happy Planet Index szerint 2019-ben a világ legboldogabb országa volt. Ehhez talán köze lehet annak, hogy itt sosem basáskodott diktátor, a demokrácia a függetlenné válás óta jól működik. Négyévente tartanak elnökválasztást, a következőt éppen egy hét múlva. Mindkét idegenvezetőnk szóba hozta ezt, és látszott rajtuk, hogy ők változást szeretnének, és az ellenzék női jelöltjét látnák szívesebben az elnöki székben. Ő lenne az ország történetében a második női elnök, de ehhez a második fordulóban a szavazatok minimum 45 százalékát meg kell, hogy szerezze.
Érdekesség még, hogy Costa Ricában nincs katonaság. Nemcsak sorkatonaság, hanem semmilyen. Ráadásul jó pár éve a vadászatot is betiltották, ezért hivatalosan csak a rendőrnek lehet fegyvere. Lehet, hogy ezért, de itt a legjobb a közbiztonság a régióban.
Megmosolyogtató volt az összehasonlítást, de tetszett, amikor Luciela azt mondta, hogy Costa Rica pont akkora, mint Svájc, és annyian is lakják. Ráadásul itt is keverednek a nemzetiségek, mint az alpesi országban, egyedül a hó hiányzik.
◄Előző kikötő: Panama-csatorna Következő kikötő: Puerto Vallarta ►
2026. január 26., hétfő
Panama-csatorna
Anélkül, hogy doktori értekezésbe kezdenék a Panama-csatornáról, egy kicsit több tudományt fogok írni, mert érdekesnek tartom.
1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak a Föld egyik legjelentősebb mesterséges vízi útvonalát, a Csendes-óceánt a Karib-tengerrel összekötő, 77 kilométeres Panama-csatornát, megspórolva a hajóknak több mint tízezer kilométeres kerülőt a Magellán-szoros felé.
A földszoros átvágásának gondolata nem sokkal azután született meg, hogy Vasco Nunez de Balboa spanyol felfedező először jutott el (a panamai őserdőn keresztül) a Csendes-óceán partvidékére. Bár a hajós még úgy oldotta meg a két óceán közti földszoros okozta problémát, hogy szétszerelte, majd újból összerakta hajóját, nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben ez a módszer nem fenntartható. A Panama-csatorna ötlete először a XVI. században fogalmazódott meg, de csak 1876-ban kezdték komolyan fontolgatni az építkezést, amikor megalapították az Óceánközi Csatornatársaságot, melynek vezetője az a Lesseps nevű tag lett, aki a Szuezi-csatorna építését is irányította. A vízi útvonalat a két tenger közti legrövidebb szakaszon, a tengerszint magasságában képzelte el, úgy, hogy az útvonal lehető legnagyobb része az édesvizű Gatún-tavon haladjon keresztül. 1881-ben kezdődött el az építés amikor rádöbbentek, hogy ehhez bizony hatalmas mennyiségű sziklát kell kifejteni, miközben a csatorna száz méternél is magasabb hegyeket szel ketté. A nem várt nehézségek mellett a dzsungelben tenyésző malária és a sárgaláz is sújtotta az építtetőket, a betegségek több mint húszezer munkás életét követelték. Ezek a körülmények együttesen odáig vezettek, hogy Lessepsék vállalkozása messze túllépte a tervezett költségeket, így a társaság 1889-re csődöt jelentett. A Panama-csatorna építése egyébként hemzsegett a pénzügyi visszaélésektől és a korrupciótól, a „panamázás” jól ismert fogalma éppen a francia társaság csődje után terjedt el a világsajtóban. Végül a koncesszióra az amerikaiak tették rá a kezüket. Akkoriban Panama a független Kolumbiai Köztársaság része volt, akik hallani sem akartak róla, hogy a gringóké legyen a csatorna, ezért az USA pénzzel támogatta a panamai szakadárokat, és a függetlenségért cserébe száz évre megkaphatta a csatornaforgalomból származó nyereséget. 1908 után kezdődtek a munkálatok és 1914-re készült el a 77 kilométeres vízi útvonal és a zsilipes átemelő rendszerrel. Ekkor már „csak” 5000 ember halálát követelte a trópusi munka. Az átadás után sokáig – egy 1904-es szerződés értelmében – az amerikaiak bérelhették a területet, mígnem 1977-ben egy panamai diktátor elérte az eredeti szerződés módosítását, és 1999-ben a közép-amerikai ország megszerezte a csatorna feletti uralmat, amely máig a kis Panama egyik fő bevételi forrása. (2025-ben 15 ezer hajó és 350 millió tonna rakomány haladt át.)
2014-ben volt alkalmam egy látogatóközpont tetejéről megtekinteni egy zsilipelési folyamatot. Akkor nem gondoltam volna, hogy én egyszer még áthaladok majd a csatornán is, ezért most különös izgalommal vártam a pillanatot. Hajónk reggel hatra érkezett a keleti bejárathoz. A felkelő nap sugarai közel száz várakozó teherhajóra vetették fényüket, amikor – őket beelőzve – méltóságteljesen elcsorogtunk Colón városának kikötője mellett, majd a csatornabejárat előtt átívelő, új autópályahíd alatt. Ekkor már négy révkalauz vett körül bennünket toszogató hajóikkal. A tölcsértorkolat egy keskeny sávra zsugorodott, és ők segítettek irányban tartani a hajóóriást, nehogy a partnak ütközzön. Az eredeti csatornában haladtunk (merthogy időközben épült egy új szárny is), de nem volt izgalmas, mert mindkét oldalon maradt még legalább öt-öt méter távolság. Közben láttuk, ahogy egy norvég hajó a 2016-ban átadott zsiliprendszer felé halad velünk párhuzamosan. Megérkeztünk az első blokkhoz, ami 26 méter szintet emel a csatornán, három lépcsőben. Minden automatizált, embert alig lehet látni a parton, csak, amikor bezáródott az összes zsilipajtó, akkor jelent meg néhány fickó, akik segítettek rögzíteni a méretes hajóköteleket.
Óhatatlanul a francia csatornahajókázásunk jutott eszembe, ahol nekünk kellett kiugranunk a partra, hogy a bérelt lakóhajónkat kikössük valamihez, sőt, még néhány helyen a zsilipet is magunk kezeltük. Na, ez pont ugyanilyen volt, csak a méretek mások, és mialatt megtelt vízzel a hatalmas medence, én a reggeli kávémat kortyolgattam, a 13. emeleti erkélyről figyelve az eseményeket.
Ezután egy sétahajókázásnak beillő szakaszt tettünk meg a mesterségesen felduzzasztott, Gatún-tavon vadregényes, trópusi növényekkel borított szigetek között. Már jócskán túl jártunk az ebédidőn, amikor elértük azt a hegyet, amibe a múlt század eleji munkások hasítottak egy meredek völgyet, elhárítva a legnagyobb akadályt a hajók elől. A lefelé vezető vízlépcsőn, a 2016-ban átadott Cocoli Locks felé terelték a hajónkat, így nem tudom megmondani, hogy a régi úton még mindig két oldalról, mozdonyokkal húzzák-e a hajókat, hogy megfelelő távolságra legyenek a zsilipárok szélétől. Az biztos, hogy minket négy, újabb révkalauz-hajó támogatott vastag köteleket kötve az óceánjáróra. Nemcsak ők segítették az átkelést, hanem helyi szakemberek, akik még a zsilipelés előtt felszálltak a hajóra, és onnan dirigálták a műveleteket. Amikor mellénk állt a vezércsónak, tizenhat embert láttunk átszállni a mi hajónkról. Ezt egy kicsit túlzásnak tartom, de hát ők tudják…
A földrészen átívelő, tízórás mutatvány utolsó elemeként a régi híd alatt úsztunk el, és figyelhettük, ahogy Panama város távoli felhőkarcolói elhalványodnak a naplementében.
◄Előző kikötő: Limon Következő kikötő: Puntarenas►
Limón
Costa Rica kellemes benyomást tett rám, amikor itt jártam 2014-ben. Akkor a nyugati partvidéket és az ország közepét jártam be, kíváncsian vártam, hogy néz ki a Karib-tengeri rész. Vagy legalábbis a legnagyobb itteni kikötőváros, Limón, ami az ország külkereskedélmének 80-90 százalékát bonyolítja. Lesújtó a véleményem. Ahhoz képest, mennyit hallani az ország viszonylagos fejlettségéről a régióban, ez a 72 ezres város kifejezetten szakadt. A sétahajók, szerencsére másik kikötőben horgonyoznak, mint ahol a kávét és banánokat pakolják óriási konténerszállítókba, így kívül esik a drogcsempészek útvonalán is, ennek ellenére a hely egyáltalán nem mondható biztonságosnak, pedig erős a rendőri jelenlét az utcákon. A kikötőt csak a szuvenírárusok csarnokán keresztül lehet elhagyni, mentségükre legyen mondva, ingyen wifit is találtunk. Az utcára egy forgó vasrudas ajtón át jutunk, ahol csak a hajókártyánkra kíváncsi a rend éber őre. Rögtön szemben megtaláltuk a Parque Balvanero Vargas-t, ami a leírásokkal ellentétben nem annyira dekoratív, de az igaz, hogy élnek lajhárok a magas pálmafák között. Rosszarcú suhancok tapadnak a külföldire, hogy odavezessék az állatokhoz a bamba európait, nyilván baksis reményében, de addigra már kiszúrtuk, hol fényképeznek nagy csomóban az emberek. Kolumbusz Kristóf mellszobra arra a pontra néz, ahol negyedik, utolsó útján kikötött a felfedező. A parkból kiindulva egy széles promenád hasítja ketté a belvárost. Az üzletek nagy része zárva, de amelyik nyitva van, abban sincs kedvünk benézni. Unatkozó fiatalok bámultak minket nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal, ezért volt, hogy inkább átsétáltunk a túloldalra. Egy utcával feljebb találtunk egy hipermarketet, ahová beugrottunk beszerezni néhány nélkülözhetetlen dolgot, úgymint: retek, paprika és bazsalikom levél. Ilyenek nincsenek a hajón, és már nagyon untuk a reggeli kínálatot. Mivel paradicsom szinte mindig van, Kata kitalálta, hogy bruscettát szecskázik belőle egy kis olívaolajjal és otthonról hozott balzsamecettel. Az árakat vizsgálva megállapítottam, hogy bizony nem olcsók, viszont tök drága itt minden. Majdnem a másfélszerese az otthoninak, amit nem értek. Ennyire szar lenne a forint, hogy már a Colonhoz képest is leértékelik? A kártyánk viszont remekül működött eddig (kop-kop), így a Revolutnak köszönhetően legalább a bankokat nem hizlaltuk átváltáskor.
Igazából egy látnivalót írtam fel magamnak, a Sagrado Corazón de Jesús-hoz címzett katedrálist. Ez egy földrengésben megrongálódott, százéves templom helyére emelt betonszörny 2010-ből, udvarán egy Pizza Hut árusítóbódéval. A neves mexikói építész munkája tervasztalon lehet, hogy jól nézett ki, de az eltelt évtized bebizonyította, nyers betont nem hagyunk meg homlokzatnak a tengerparton, mert óhatatlanul penész és algafoltok jelennek meg rajta igen hamar. Belépve, egy fokkal jobb a helyzet, már annak, aki nem idegenkedik az újra gondolt építészeti megoldásoktól, egy szakrális épület kapcsán. Antik ólomüveg ablakok, ötvözve a beton puritánságával. A betlehemi jelenet úgy próbálták feldobni itt a trópusokon, hogy hulló hópelyheket vetítettek a falra, mit sem törődve azzal, hogy a Szentföldön elég ritkán lehet látni havat.
Limón vonzerejét nem is a városi látnivalók adják. Itt a fő attrakció a Tortuguero Nemzeti Park. Egy buszos tömegkiránduláson vettünk részt, hogy láthassuk Tortuguero gazdag állatvilágát. 57 féle kétéltű, 111 hüllő, 60 emlős és több mint 300 madárfaj él itt az év nagy részében. Mivel ez egy ingyenes kirándulás volt, a hajó utasainak nagy része természetesen részt kívánt venni rajta. Még szerencse, hogy a kikötőben nem állt másik óceánjáró, így is csak 44 nagy buszra fért fel az emberáradat. A húszperces utazás alatt egy helyi idegenvezető srác elmesélte nekünk, hogy innen (mármint Limónból) indult világhódító útjára a Chiquita banana, és hogy a Costa Ricai kávé bár a világ legfinomabbja, ne nagyon keressük itt, mert az első osztályú termés mind exportra megy.
A nemzeti parkot számtalan folyó szabdalja, a helyiek a Tortuguero-csatornán alakítottak ki egy bázist, ahol egyszerre tudnak nagy tömegeket vízibuszokba tömködni, hogy aztán onnan kiindulva megmutassanak néhányat, az ott garázdálkodó élőlények közül. Szervezetten zajlik az egész, látszik, hogy nem először csinálják. Ajándék ásványvíz és banán várja a látogatót, majd táblákkal hadonászó emberkék mutatják, hányas számú csónakban van a helyünk. A hatvan fős buszból mindenki befért. A zavaros vízben egy bébi kajmán feje bukkan fel. A kapitány fékez, a rossz oldalon ülő emberek a másik oldalra nyomulnak egy jó fotó reményében, minek következtében a hajó megbillent a környék krokodiljainak nem kis örömére. Rendre utasítás következett, ezután a vízibusz minden egyes állatnál 180 fokos fordulattal biztosította az esélyegyenlőséget a fotózáshoz. Csakhogy ezek a dögök nem jó fotómodellnek bizonyultak. Nem átallottak elbújni fák lombja közt, a sűrű aljnövényzetben, vagy éppen a zavaros víz alatt. El capitano már éghetett, hogy csak néhány madarat és egy iguánát tudott felmutatni, ezért egy ponton kikötött a sáros partra, kimászott, majd kisvártatva egy nyílméreg-békával tért vissza. Idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy ez nem a halálos fajta, és különben is, ilyen kicsi korukban még csak allergiás reakciókat tud kiváltani az érintésük. A páni félelem csak akkor kezdett alábbhagyni az utasokban, amikor meglátták, hogy a pár milliméteres breki nincs ugrálós kedvében. Már úgy tűnt, nem fogjuk látni a park ikonikus állatát, amikor a főnök felkiáltott, és vadul a part felé kormányozott. És valóban, a fák lombjai között ott mászkált egy lajhár. Legalábbis ezt mondták a szakértők, mert én csak egy lassan mozgó szőrcsomót láttam eltűnni az óriási levelek árnyékában. A hírre az összes csatornán bolyongó csónak odatódult, akiknek persze helyet kellett adnunk, szóval nem volt második esély a lajhárfotózásra. Ezután már csak szuvenírbolt maradt hátra, és egy kávékostoló, termoszból fakadó, langyos, híg kávéval.
Amit el tudok mondani erről a programról, hogy jól szervezett, egyszer sem kellett várakoznunk sokáig, de ezzel fel is soroltam minden erényét.
Néhány nap múlva kikötünk a Csendes-óceán partján található Puntarenas-ban is, erről majd egy külön cikkben számolok be.
◄Előző kikötő: Kartagena Következő kikötő: Panama-csatorna►
2026. január 21., szerda
Kartagena, Kolumbia
Kolumbia, Dél-Amerika második legnagyobb országa azzal büszkélkedhet, hogy a kontinens déli részén nekik van egyedül számottevő partszakaszuk mindkét óceánnál. Az Atlanti-óceán felé eső rész legnagyobb városa az 1,2 milliós Cartagena, ahol egy fél napot sikerült csak eltöltenünk, ami csupán egy kóstolóra volt elég. Nem kokót szippantottunk, ahogy azt sokan gondolnák, miután egy olyan országról beszélünk, ami a világ kokain termelésének 70-80 százalékát biztosítja. Még csak nem is kávét ízlelgettünk, merthogy ők a föld harmadik legnagyobb exportőrei, hanem hogy milyen is a tömegturizmus itt egy átlagos januári hétköznap.
Ez volt a hajótársaság első ingyenes kirándulása utunk során, kíváncsian vártam, hogy birkóznak meg a feladattal. A logisztika remekül működött, a harminc fős buszok ott sorakoztak a mólón, tíz percenként indult egy csoport a néhány kilométerre fekvő, történelmi városnegyedbe. Pechünkre, a mi idegenvezető bácsink spanglish dialektusban beszélt annyira, hogy több spanyol szót értettem meg belőle, mint angolt, pedig nem beszélek spanyolul. (A „hastala vista, baby” nem ér, az egy osztrák szólásmondás.) Először a Getsemani városrészbe vittek bennünket, ami itt nem egy kert, és nyomokban sem hasonlít izraeli névrokonára. Színes, földszintes házak, szűk utcák és rengeteg árus uralja a képet. Elöl ment Javier a piros zászlójával, és mi követtük őt, mint a birkák. Ő handabandázott valamit a körülötte állóknak, de a csoport zöme semmit nem hallott a mondókájából. A nap egyre magasabbról sütötte a kobakunkat, a hőmérséklet már tíz órakor elérte a harminc fokot. Vezetőnkön látni lehetett, hogy akkor találta ki, melyik utcát válasszuk a sok hangulatos sikátor közül. Közben összekeveredtünk más csoportokkal, kezdett tumultuózussá fajulni a helyzet. Voltam én már társasutazáson, de ez valami egészen más. Amikor több mint kétezer ember szabadul rá egy adott városrészre, ahhoz már komoly türelem kell. Ezzel pedig fogytán állok, úgyhogy már az első kilométeren kivert a harctéri ideg.
Buszra fel, hogy aztán pár sarokkal odébb leszálljunk a San Felipe de Barajas erődnél. Az 1639-ben épült erődítmény a legnagyobb építmény a kontinensen, amit a középkori spanyolok építettek igaz, több mint száz évig készült. Az erőd előtti téren árusok hada rohanja le a turistákat. Legtöbbjük sárga pólót visel egy sorszámmal a hátán, gondolom, ezek fizetnek adót, a többiek meg ügyeskednek, amíg a rend éber őre le nem csap rájuk. Minden második szalmakalapot próbál ránk sózni szuper akciós áron, a maradék meg a szokásos szuveníreket és bizsukat. A legnagyobb biznisz mégsem ez, hanem a fotózkodás tarka ruhába öltözött, testes nénikkel, akinek lehetőleg egy banánkosár is legyen a fején, vagy mondjuk vezessen egy szamarat. Egy dollárt a hülyének is megér.
Felmenni nincs idő, rohanunk tovább a városfallal körülvett régi negyedbe. Ekkor jött a nagy hátba döfés: egy múzeumnak nevezett ékszerbolt meglátogatása. Azt hittem, csak Ázsiában szokás, hogy a nevezetességek bejárása egy helyi „kézműves üzem” meglátogatásával végződik, ahol a lényeg, hogy külföldi vásároljon valami teljesen haszontalan porfogót otthonra. Itt a csali a Kolumbiában valaha feltárt legnagyobb, kétezer karátos smaragd volt, amit egy hátsó helyiségben mutogatnak, előtte és utána el kell menned az ékszerpultok előtt, amik úgy vonzzák a nőnemű egyedeket, mint mackót a málna leárazás. Itt tudtam meg, hogy a világ smaragd termelésének 60 százalékát ez az ország adja.
Azonnal elhagytuk a csoportot, és megbeszéltünk Javierrel egy időpontot, hogy mikorra menjünk vissza. Ebben a röpke félórában meglátogattunk néhány ikonikus helyszínt, amit a Cartagena filmből ismerünk. A városfal bástyáját, ahol Christopher Lambert bambult a messzeségbe, és a piacteret, ahol Sophie Marceau-t tologatta egy kerekesszékkel. Még egy Hard Rock Café kitűző becserkészésére is maradt időnk.
A sok csoszogás a belvárosban kitöltötte a körútra szánt időt, ezért a Boka Grande, modern városrész bejárására már nem maradt lehetőség, azt csak a távolból tudtuk lefotózni. A busz visszavitt a kikötőbe, és kirakott a bejáratnál. Már azon is csodálkoztam, hogy minden útlevél- és vámvizsgálat nélkül betehettük a lábunkat Kolumbiába, de hogy kifele sem kell a polisznak más csak a hajókártyánk (szobakulcs), azon felettébb meglepődtem. Ha mondjuk, vásároltam volna néhány kiló bogotai herkát a helyi kartelltől, simán felvihettem volna a hajóra, mert az MSC emberei már csak azt nézik, nehogy felcsempésszek egy palack bambit.
◄Előző kikötő: Curaçao Következő kikötő: Limon, Costa Rica►
Utóirat: a kóstoló végül ízlett, így elhatároztuk, hogy hamarosan visszatérünk Kolumbiába, hogy felfedezzük az egész országot, de már egyénileg, a saját tempónkban.
Curaçao
Én nem tudom, minek hajszolom a karibi életérzést, amikor egy begyepesedett európai vagyok. Erre akkor jöttem rá, amikor kikötöttünk Willemstadban, és megnyugtatott a rendezett városkép, a modern lakóparkok, és a hangulatos óváros látványa, ahogy kitekintettem a kabinunk ablakán. Az autók modernebbek, és a jó oldalon közlekednek. Az autókölcsönzős nem sumákol, nem trükközik, csak az a kérése, hogy lehetőleg ne úgy hozzuk vissza a kocsit, hogy tele van homokkal és az ülés vizes az átázott fürdőruháktól.
Felszabadultan léptünk ki a hajó, negyedik szintjén lévő kijáratán. Egy tengerésztiszt lecsippantotta a kártyánkat, ellenőrizve a monitorján, hogy valóban a saját azonosítónkkal akarjuk elhagyni az úszó szállodát, és azonnal Curaçao fővárosában találtuk magunkat. Semmi további ellenőrzés, se útlevél, sem, amivel a hajón ijesztgetek, hogy nem vihetünk be élelmiszert a szigetre. Ez egyébként az előző két szigeten is rendkívül lazán működött. Ott ugyan láttunk néhány egyenruhást, de unottan bámulták a turista hadakat, egyet sem emeltek ki szúrópróba-szerűen.
A Smart autókölcsönző színes bódéját néhány lépésre találtuk a mólótól, pontosan ott, ahol a GoogleMap jelölte. A pult mögött ücsörgő kislány hibátlan angolsággal tájékoztatott a leglényegesebb tudnivalókról, majd aláíratott a tabletjén egy nyilatkozatot, hogy megértettem, a kocsiban tilos a dohányzás és tengerparti homok belapátolása. Megmutatta, hol áll a kocsink, kezembe nyomott egy kulcsot, és jó utat kívánt. Az egész nem tartott öt percig, még csak egy hitelkártyát sem kért. Igaz, előre kifizettem a teljes körű biztosítást még otthon, de ez akkor is szokatlan. Megelégedettségemet fokozta, hogy egy vadiúj kisautót kaptunk, még be sem volt járatva. Azonnal nekivágtunk felfedezni a Budapestnél kisebb nagyságú szigetet, amelynek 150 ezres lakossága szemmelláthatóan jobban él, mint sok más karibi országban. Ennek fő oka az olajfinomtó, ami az olcsó venezuelai nyersolajat dolgozza fel, jó pénzért eladható üzemanyagra, de nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a Holland Királyság társult tagállama. (Ki is kiáltottuk a függetlenséget, meg nem is. Nekünk ne dumáljanak az életünkbe az egykori gyarmatosítók, de azért a pénzt küldhetik.)
Elsőnek a Hato barlangot kerestük fel, ami egy háromezer éves képződmény, ami egy gigantikus földrengés eredményeképp került a tenger alól a vízfelszín fölé. Pontban kilenckor nyitott a pénztár, elsőként vásároltuk meg a 10 dolláros belépőjegyet, de perceken belül begurult több kisbusz is, így egy kb. harminc fős társasággal vágtunk neki a barlang bejáratához vezető lépcsősornak. Idegenvezetőnk itt is kifogástalan angol kiejtéssel magyarázta el, miért lehet egy cseppkőbarlangban korall maradványokat találni. Ezt csak azért emelem ki, mert a curaçaoiaknak van ám saját nyelvük, a papiamento. Holland, spanyol keverék, egy kis afrikai beütéssel. Aggteleket megjárt turistáknak elég gagyicska ez a barlang, de látványos megvilágításokkal igyekeznek érdekesebbé tenni. Ami a különlegessége, hogy dög meleg van odabent, ami egy barlangtól elég szokatlan. Kijőve a denevérek lakta üregekből, tettünk egy sétát a közeli „indian trailen”. Ügyesek lehettek az arawak indián őslakosok, hogy már a XV. század előtt betonozott járdákat építettek a kertépítőmérnöki pontossággal átgondolt parkba.
Útitervem következő állomása a Christoffel National Park lett volna, ahol felgyalogolhattunk volna a sziget legmagasabb pontjára egy kis panorámáért, és esetleg lencsevégre kaphattunk volna az itt élő fehér farkú szarvasokból egy kapitális példányt. Azért a feltételes mód, mert a hegyre tartó műutat sorompó zárta el. A közeli látogatóközpontban pedig közölték velünk, hogy a kirándulóösvényekre csak reggel hat és tíz között engednek fel turistákat. Csak mondom: hatkor itt még javában sötét van. Csalódottan konstatáltuk, hogy nem kutyagolhattunk fel a tűző napon, szúrós bozótok és kaktuszok közt a hegycsúcsra. Merthogy ezen a szigeten nem sok fát látni. Termőtalaj is alig, leginkább szikes, köves vidék. Most már értem, miért engedték az angolok, hogy Hollandiáé legyen ez a sziget.
A nemzeti park egy másik látványossága az innen két kilométerre lévő Shete Boka (hét öböl) Park. Itt már 30 dollárt kértek el kettőnktől, cserében, autóval közelíthettük meg a leglátványosabb partszakaszokat. Valójában arról van szó, hogy az Atlanti-óceán felől érkező, felkorbácsolt hullámok csapkodják a parmenti sziklaképződményeket, nem kis megelégedettségére az idelátogatóknak.
Napok óta itt kavarunk a Karib-tengeren, de még egyszer sem mártóztunk meg a vizében. Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a legjobbnak mondott, Grote Knip-öblöt vegyük célba. Igazi csemege volt számomra; mármint fikázhatóság szempontból. Az a fajta strand, amit lehet fényképezni úgy is, hogy képeslapra is felhasználható legyen, de ha lemegyünk a nép közé, elénk tárul a szakadt valóság. Ennek ellenére, megmártóztunk a tengerben, és egy újabb csalódással lettünk gazdagabbak: a víz nem meleg. Legalábbis nem annyira, mint ami elvárható lenne, amikor egy védett öblöt egész évben süt a trópusi nap, és mindig harminc fok feletti a nappali levegő hőmérséklete. Hamar eldöntöttük, nekünk nem kell egy ház az óceán partján, amikor végleg visszavonultunk, ahogy a ladánybenyei fiúknak. Itt meg aztán végképp nem.
Mielőtt visszaszálltunk volna a hajóra, természetesen besétáltunk Willemstad központjába, hogy megnézzük a kikötő tarkabarka házait, és a Koningin Emma hidat. „Az Öreg Lengő Hölgy” egy 1888-ban épült pontonhíd, ami rendszeresen kinyílik, hogy a hajók áthaladhassanak alatta. Ilyenkor a gyalogosokat ingyenes kompok szállítják át a szemközti városrészbe. Zárásképp egy kis naplemente nézés egy partmenti bárban, Blue Curaçao koktéllal a kezünkben? Nem rossz, mi? Lehet, hogy megtaláltam a magam karibi életérzését? A második pohár után biztosan.
◄Előző kikötő: Grenada Következő kikötő: Cartagena►










