Tegnap délelőtt kilátogattunk a piacra. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy itt nem a megvásárolt termék volt a lényeg, hanem a kulturális élmény, amit saját városunkban is meg lehet élni, nem kell hozzá utazgatni, maximum a hetes busszal pár megállót.
Budapest, VII. kerület, Bulinegyed. Nem véletlenül írtam nagybetűvel, mert mára már fogalommá vált a belső Erzsébetvárosnak a romkocsmákkal és design pubokkal teletömött mellékutcái. Na de most kivételesen nem ennek az előnyeivel és konfliktusaival szeretnék foglalkozni, a csapból is ez folyik mostanság. Hanem arról a kezdeményezésről, amit az egyik első és legismertebb romkocsma, a Szimplakert talált ki, hogy vasárnaponként egy kistermelői és kézműves élelmiszerpiaccal dobják fel, az amúgy gyenge délelőtti forgalmat. A dolog nem új, csak eddig nem vitt rá a lélek, hogy a kertvárosból, a hipermarketek tőszomszédságából a Kazinczy utcába menjek be, hogy tripla áron beszerezzem a reggelinek valót.
Na de most ez is megvolt. Pontosan azt kaptam élményként, amit vártam. Finom sajtok és sonkák olyan árban, hogy annyiért már Parmigiano-t és Serrano-t kapunk bárhol. Na de hagyjuk a fenébe a nyugat túlhájpolt termékeit, kóstoljuk meg a haza finomságokat! Az egyik sajtos pultnál végig kóstoltunk néhányat az érlelt kemény sajtokból, majd végül választottunk egy tehéntejből készült és állítólag egy évig pátyolgatott sajtot. Az ár hallatán a szívemhez kaptam, és megkérdeztem, mi indokolja a hatezer forintos kilónkénti árat. Mégis hol érlelődik egy ilyen sajt? Debrecenben - érkezik a frappáns válasz - kikerülve azt, hogy rozsdamentes acél helyiségekben, légkondicionált környezetben, állandó páratartalom biztosítása mellett. De beértem volna egy olyan dumával is, hogy a tölgyfa tároló résein átsuhanó hortobágyi szellőfúvás érlelte, magával hozva a számtalan fűszernövény illatanyagát a rónaságból.
Mindjárt a mellette lévő pultnál ínycsiklandozó sonkák és kolbászok sorakoztak. Itt már nem tűnt olyan vészesnek a 4000,- forintos egységár, választottunk hát egy teljesen zsír nélküli, szeletelt sonkát. A dányi illetőségű gazda biztosított róla, hogy ez nem egy akciós Auchan angolszalonna, aminek az előbb vágta le a zsíros részét. Bizonyítékul egy névjegykártyát nyomott a kezembe, miközben büszkén ecsetelte, hogy a sokhektáros farmján mindent maga termel. Állatokat, takarmányt, gyümölcsöket és még ki tudja mit.
A romkocsma belső udvarán zöldség és gyümölcsárusok gyűrűjében gubbasztott Györgyi a kis asztalánál, arra várva, hogy valaki megálljon és megízlelje az általa kreált mustárkölteményeket. Mivel nagy mustárrajongó vagyok, vállaltam ezt a feladatot, megkóstoltam néhányat a kibontott csemegéből. Mindegyik finom volt, és kaptam egy kis oktatást is arról, hányféle mustármag létezik, sőt bevallom, azt sem tudtam korábban, hogy a mustár növények megteremnek Magyarországon is. Ezek után már nem volt pofám, nem választani egyet a 200 grammos tégelyből potom 1200,- ért.
Na de ez minőség! Hangzik ilyenkor a helyretévő mondat. Na persze. Ha mondjuk a piacnak otthont adó Szimplakert veszi a fáradtságot, és végig látogatja az asztalpénzt fizető termelőket, hogy leellenőrizze, mennyire bio a bio és makulátlanul tiszta-e az a környezet, ahol a feldolgozott hús, sajt, lekvár, stb. készül, akkor az már lehetne egyfajta garancia a minőségi kézműves termékre. Mivel erről egy szót sem olvastam a honlapjukon, élek a gyanúperrel, hogy mindössze a hiszékenységünk határaira van bízva, mennyit veszünk be az egészből. És akkor még nem is beszéltem arról a szubjektív érzésről, hogy a minőséginek nevezett élelmiszer gyakran nem ízlik annyira, mint az ipari tömegtermék, amit már megszoktunk. Na de legyünk annyira nyitottak és sznobok, hogy elhisszük, ami drágább, az biztos jobb is! Ebben a szellemben vettünk még néhány gyönyörű körtét és egy kis zöldséget.
11 óra körül már egyre nagyobb volt a tömeg. Sokan választották a piacot reggeliző helyül, a szabad székek száma gyakorlatilag elfogyott. Már a pultok előtt is komoly sorok alakultak ki, ami jó. Nagyon tetszik, hogy az embereknek van igénye a szépre, különlegesre és nem számolgatják kicsinyesen (mint én), hogy mennyivel drágábban vásároltak ma be, mint egy átlagos hétköznap. Én azonban rühellem a tömeget, úgyhogy a kocsink felé vettük az irányt.
Útközben próbáltam megfejteni, miért vannak ambivalens érzéseim. Ha mindezt az élményt egy toszkán piacon tapasztaltam volna meg, biztos odalennék a gyönyörtől. Azt hiszem, szimplán azzal van csak bajom, hogy mindezt egy olyan városrészben élhettem meg, ahol nap mint nap járok, kerülgetem a kutyaszart, stresszelek a parkoló óra miatt, szóval élem a szürke hétköznapokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése