Már megint a fránya Kéktúra. Ez olyan, mint az erős paprika. Lihegünk közben, izzadunk utána és mégis újra meg újra belevágunk. De már csak néhány üres pecséthely van a füzetünkben és ez elég motiváció volt, hogy nekivágjunk a Bükknek és becserkésszük Bánkútnál és a Cserepes-kő barlangnál lévő bélyegzők lenyomatait.
Annál is inkább, mert az idő szépnek ígérkezett, legalábbis ezt harsogta az egész média. Napsütés, 15-20 fok, igazi kirándulóidőt jósoltak szombatra az egész ország területére. Már induláskor látszott, hogy köd van, a hármas út mentén, de oda se neki, a hegyekben sütni fog! Meg egy nagy ló azt. Végig felhős volt az ég, és a nap második felében eleredt az eső is. Gratulálok OMSZ!
Annál is inkább, mert az idő szépnek ígérkezett, legalábbis ezt harsogta az egész média. Napsütés, 15-20 fok, igazi kirándulóidőt jósoltak szombatra az egész ország területére. Már induláskor látszott, hogy köd van, a hármas út mentén, de oda se neki, a hegyekben sütni fog! Meg egy nagy ló azt. Végig felhős volt az ég, és a nap második felében eleredt az eső is. Gratulálok OMSZ!
11 óra körül járhatott, amikor odaértünk Szarvaskőre, ahol már javában zajlott a Csipkebogyó Fesztivál. Na, ne egy Októberfesztet tessék elképzelni, az egész kitelepülés fél óra alatt bejárható, és akkor már játszottunk a templom mögött elhelyezett alkalmi gyerekjátékokkal is. Az árusok zöme lekvárt kínál, de nemcsak hecsedlit, van itt mindenféle íz, a lényeg, hogy hizlaljon. Bocsánat, ízleljen. A főtérnek csak erős túlzással nevezhető kereszteződésben még színpadot is állítottak, ahol éppen népviseletbe öltözött, korosabb menyecskék illegették magukat. Beugrottunk a falumúzeumba is, hogy ragadjon ránk valami kultúra, és nem következett be a csoda, nagyjából annyit láttunk a két helyiségben, amit minden alapszinten működő falumúzeum összeguberál a polgárok padlásairól.
Feltűnt viszont egy új turistajelzés, amit eddig még nem láttam. Kék bástyaszerűség, felette pedig egy félhold. Először egy polgárőrnél próbálkoztam megtudni hova vezet a jelzett út, az mégis csak egy hivatalos ember és helybéli, de még azt sem tudta, hogy az egy turistajelzés. Aztán a vasútállomásnál bográcsozó, vadász gúnyában vigadó férfiaktól érdeklődtem, de üveges tekintetükből rögtön láttam, ezek sem tudják a megoldást. Végül régi jó barátunkat Google-t hívtam segítségül, ahol fény derült a titokra. “A török nyomában” elnevezésű tematikus túra, amely pont innen indul és a diósgyőri várnál ér véget, ahova pedig holnap készülünk menni. Vicces. Hogy pontosan mire jó ez az új túraútvonal még nem teljesen világos, de aki többet akar tudni róla, kattintson ide!
Ezen kívül még van néhány dolog, amit nem értek, ha van valakinek ötlete, szívesen várom a kommenteket. Például, hogy mit keres a hevesi falu közepén lévő kis emlékparkban a székely zászló? A Google Street View 2011-es felvételén egyébként még uniós lobogó látható.
A másik, hogy mi köze van a csipkebogyónak Soros Györgyhöz, merthogy a főút mentén, az összes villanyoszlopon az amerikai üzletember (és ügyeletes mumus) fotója lóg... Várjunk csak! Lehet, hogy már értem?
Tovább álltunk, mert az idő igencsak haladt, és mi túrázni jöttünk, nem falunapra. A Cserepes-kő barlangszállás legkönnyebben Szilvásvárad felől közelíthető meg, van egy aszfaltozott erdei út innen, amin benyomulhatunk a Bükk közepébe. Csakhogy az utat jól elfedték egy fizetős parkolóval. Mivel a Mészárosféle, épülő lovas stadion kitakarja a terepet, csak az tud erről az útról, aki ismerős a környéken, vagy ha kitartóan érdeklődik, mint mi. Kiderült, hogy az autóparkoló fizetőkapujánál lehet jegyet vásárolni. 1600,- Ft. az útdíj a 12 kilométeres szakaszra, amin a földi halandó Olaszkapu szurdokig tud kocsikázni. Innen aztán egy laza öt kilométeres sétával elérhetjük a barlangszállást.
Kivéve, ha esik az eső, mint nekünk, mert akkor a meredek részeken igencsak meg kell nézni hova teszi az ember a lábát a csúszós sziklákon. Nem ragozom, másfél óra kellett, hogy elérjük a cserepes-kői pecsétet. Két huszonéves srác gubbasztott a barlangszállás nyirkos priccsén azzal az eltökélt szándékkal, hogy itt töltik az éjszakát. Egészségükre! Amúgy kíváncsi lennék, mi történne, ha más is erre az éjszakára időzíteni az extrémalvás perverzióját, mert a sötét sziklalyuk maximum két-három embernek nyújt „kényelmes” fekhelyet, ha lehet egyáltalán ezt a szót használni.
Ahogy az már lenni szokott, a visszaút hosszabbnak tűnt, de legalább már nem kellett térképet böngészni. Volt időm elmélázni apám mondásán, hogy „Turista kétszer ugyanazon az úton nem jár”. Ez annyira belém égett gyerekkoromban, hogy szinte szégyelltem magam a visszaúton. Aztán hamar meggyőztem magam, hogy változik a világ, változnak az aranyköpések. Amikor az Országos Kéktúrát kitalálták, még a vonatállomásokra volt optimalizálva az útvonal. Ha megnézzük a pecsétgyűjtő füzetet, egy-egy túra végpontjait mindig valami tömegközlekedési ponthoz tervezték. Így aztán a bakancsos sporttárs az ötvenes években el tudott jutni a kezdőponthoz és ha szerencséje volt, akkor nem késte le a hazaúthoz a vonatindulást. Ma viszont már autóval közlekedik az elpuhult túrázó, és mivel körülményes lenne megkérni egy ismerőst, hogy álljon át a végállomáshoz a verdával, amíg mi az erdőben rójuk a kilométereket, marad az oda-vissza túra. Úgyhogy az én bölcsességem a fiaim számára a következő: „Visszafelé a táj mindig más arcát mutatja.”
Vasárnapra már úgy készültünk, hogy esni fog, ezért a fő napirendi pontnak a miskolctapolcai barlangfürdőt terveztük be. És akkor mindjárt egy kicsit időzzünk el a helység elnevezésénél. Amikor először itt jártam osztálykiránduláson, még Miskolctapolcának hívták és a mai napig ez van a köztudatban olyannyira, hogy a magát a fürdőt is Miskolctapolca Barlangfürdő néven jegyzik. Mindeközben a közlekedési táblákon Miskolc-Tapolca szerepel így, kötőjellel. Viszont több helyi intézmény úgy adja meg a postacímét, hogy Miskolc, Tapolcafürdő. Most akkor mi van? Na, nem mintha álmatlan éjszakáim lennének emiatt, de így is valószínű elejtek egy-két helyesírási hibát véletlenül, legalább a tulajdonneveknél ne hibázzak.
Jártam már erre a 2005-ös felújítás óta, de még így is meglepődtem, milyen klassz hely ez a fürdőzés szerelmeseinek, igazi unikum. Ráadásul tök olcsó. 1500,- forintért négy órán át áztathatjuk a popsinkat a 30-35 fokos termálvízben. Ha szaunázni is szeretnénk, akkor van egy bonyolult táblázat, hogy mennyit kell fizetnünk pluszban a forró kabinért és fürdőlepedőért. (Kedvencem a „szauna szeánsz jegy” elnevezés.) Délelőtt tízkor még meglepően kevesen fürödtek, pláne, ha azt vesszük, hogy vasárnap és hosszú hétvége volt. Nos, ez az idilli állapot nem tartott sokáig, 11-kor már átlépte az embermennyiség a számomra kritikus tömeget. A pohár akkor telt be végképp, amikor a zsúfolt, 35 fokos medencében egy apuka labdázni kezdett a kisfiával, folyamatosan spriccelve a relaxálni vágyó polgártársakat.
Kb. délben léptük át a fürdő kijáratát, de a tömeg nem hogy csökkent volna, hosszú, tömött sorban ékeztek a szlovákok busszal és a magyarok ki tudja mivel. Nem hittem, hogy ilyet fogok mondani, de lehet, hogy túl olcsó a beugró?
Ha Miskolc, akkor Diósgyőr! És most nem a falábú focistákra gondolok, hanem a kerület ékességére, a várra. (Mielőtt még megátkoznának a DVTK ultrák, az egész NB 1-re gondoltam, kivétel nélkül.) Szégyellem, de én még soha nem láttam a várt belülről, pedig jó párszor jártam már erre életemben. Ezt a mulasztást kívántuk bepótolni, amikor megvettük az 1500,- forintos belépőt. Úgy látszik itt minden ennyi. Akár még ezt is megspórolhattuk volna, mert az éberség nem méltó egy végvárhoz, konkrétan egy lélek nem felügyelte a metrókapuhoz hasonló berendezést, amit még egy kerekes székes is át tudna ugrani. Ahogy beléptünk a belső udvarra, mindjárt látszott, hogy ezek bizony nem több száz éves kövek, de az igazi csalódás akkor ért bennünket, amikor beléptünk a lovagterembe. Gyakorlatilag semmi nincs benne, néhány falapra kasírozott fotón kívül. A következő teremben utolértük a tárlatvezetést, de látnivaló ott sem sokkal több. Nem irigylem a lovagi szerkóba beöltözött gájdot, akinek mondania kellene valamit a semmiről. A berendezési tárgyak hűlt helyére és néhány modernre sikeredett reprodukciós bútordarabra mutatva érdeklődést kelteni a látogatóban, nem kis kihívás. Miután a várnak soha nem volt jelentős szerepe a történelemben, emberünk inkább Nagy Lajos király munkásságát méltatta, akinek köszönhető, hogy a XIV. században felépült a négy saroktornyos, gótikus várkastély. Gyakorlatilag az utolsó háromszáz évben csak a pusztulás volt a jellemző és mai formáját is csak 2014-ben nyerte el, tehát nem csoda, hogy nem látogattam meg korábban.
Mielőtt még elindultunk volna haza, beugrottunk a belvárosba, mert azt hallottuk, hogy nem rég nyílt egy pizzéria a sétáló utcában, amelynek tulajdonosai nem kispályásak a hazai vendéglátásban. A Pizza, Kávé, Világbéke elnevezés ötletes és a Facebook-on látható fotóik arra sarkaltak, hogy látogassuk meg őket, főleg, ha már itt járunk a közelben.
Lehet, hogy a hűvös, szürke, nyúlós idő miatt, de Miskolc belvárosa úgy nézett ki, mintha ciánoztak volna. Alig lézengett valaki a környéken, ehhez képest meglepődtünk, hogy a pizzéria tömve volt népekkel, hely semmi. Végül sikerült két szabad bárszéket találnunk egy magasított sörpad végében. Ez nem egy gasztroblog, úgyhogy nem fogom méltatni a tészta textúráját, vagy az ízek harmóniáját, egy tény, a sütőtökös-sonkás szelet csúcs. A málnaszörpöt csak muszájból rendeltem, mert bevállaltam a vezetést hazafelé, de meglepően jó volt, tényleg málnából készült. De amire a legjobban kíváncsi voltam, az a kávéjuk, mert akkora feneket kerítettek neki, hogy az Olaszországból érkező fekete szemeket Giovanni csakis nekik pörköli és hasonlók. Nem vagyok egy barista, úgyhogy a kávé ízéről csak annyit, hogy nem rossz, viszont az adag… Becs’ szóra mondom, egy kortyra meg lehet inni. Ha nagyon akarjuk húzni az időt vele, akkor is csak két kis kortynyi mennyiség, ami valljuk be, nagyon karcsú. Fogadom visszatérnek azok az idők, amikor úgy fogjuk kikérni a presszókávénkat, mint anno: Főnök úr, egy dupla feketét!
Vasárnapra már úgy készültünk, hogy esni fog, ezért a fő napirendi pontnak a miskolctapolcai barlangfürdőt terveztük be. És akkor mindjárt egy kicsit időzzünk el a helység elnevezésénél. Amikor először itt jártam osztálykiránduláson, még Miskolctapolcának hívták és a mai napig ez van a köztudatban olyannyira, hogy a magát a fürdőt is Miskolctapolca Barlangfürdő néven jegyzik. Mindeközben a közlekedési táblákon Miskolc-Tapolca szerepel így, kötőjellel. Viszont több helyi intézmény úgy adja meg a postacímét, hogy Miskolc, Tapolcafürdő. Most akkor mi van? Na, nem mintha álmatlan éjszakáim lennének emiatt, de így is valószínű elejtek egy-két helyesírási hibát véletlenül, legalább a tulajdonneveknél ne hibázzak.
Jártam már erre a 2005-ös felújítás óta, de még így is meglepődtem, milyen klassz hely ez a fürdőzés szerelmeseinek, igazi unikum. Ráadásul tök olcsó. 1500,- forintért négy órán át áztathatjuk a popsinkat a 30-35 fokos termálvízben. Ha szaunázni is szeretnénk, akkor van egy bonyolult táblázat, hogy mennyit kell fizetnünk pluszban a forró kabinért és fürdőlepedőért. (Kedvencem a „szauna szeánsz jegy” elnevezés.) Délelőtt tízkor még meglepően kevesen fürödtek, pláne, ha azt vesszük, hogy vasárnap és hosszú hétvége volt. Nos, ez az idilli állapot nem tartott sokáig, 11-kor már átlépte az embermennyiség a számomra kritikus tömeget. A pohár akkor telt be végképp, amikor a zsúfolt, 35 fokos medencében egy apuka labdázni kezdett a kisfiával, folyamatosan spriccelve a relaxálni vágyó polgártársakat.
Kb. délben léptük át a fürdő kijáratát, de a tömeg nem hogy csökkent volna, hosszú, tömött sorban ékeztek a szlovákok busszal és a magyarok ki tudja mivel. Nem hittem, hogy ilyet fogok mondani, de lehet, hogy túl olcsó a beugró?
Ha Miskolc, akkor Diósgyőr! És most nem a falábú focistákra gondolok, hanem a kerület ékességére, a várra. (Mielőtt még megátkoznának a DVTK ultrák, az egész NB 1-re gondoltam, kivétel nélkül.) Szégyellem, de én még soha nem láttam a várt belülről, pedig jó párszor jártam már erre életemben. Ezt a mulasztást kívántuk bepótolni, amikor megvettük az 1500,- forintos belépőt. Úgy látszik itt minden ennyi. Akár még ezt is megspórolhattuk volna, mert az éberség nem méltó egy végvárhoz, konkrétan egy lélek nem felügyelte a metrókapuhoz hasonló berendezést, amit még egy kerekes székes is át tudna ugrani. Ahogy beléptünk a belső udvarra, mindjárt látszott, hogy ezek bizony nem több száz éves kövek, de az igazi csalódás akkor ért bennünket, amikor beléptünk a lovagterembe. Gyakorlatilag semmi nincs benne, néhány falapra kasírozott fotón kívül. A következő teremben utolértük a tárlatvezetést, de látnivaló ott sem sokkal több. Nem irigylem a lovagi szerkóba beöltözött gájdot, akinek mondania kellene valamit a semmiről. A berendezési tárgyak hűlt helyére és néhány modernre sikeredett reprodukciós bútordarabra mutatva érdeklődést kelteni a látogatóban, nem kis kihívás. Miután a várnak soha nem volt jelentős szerepe a történelemben, emberünk inkább Nagy Lajos király munkásságát méltatta, akinek köszönhető, hogy a XIV. században felépült a négy saroktornyos, gótikus várkastély. Gyakorlatilag az utolsó háromszáz évben csak a pusztulás volt a jellemző és mai formáját is csak 2014-ben nyerte el, tehát nem csoda, hogy nem látogattam meg korábban.
Mielőtt még elindultunk volna haza, beugrottunk a belvárosba, mert azt hallottuk, hogy nem rég nyílt egy pizzéria a sétáló utcában, amelynek tulajdonosai nem kispályásak a hazai vendéglátásban. A Pizza, Kávé, Világbéke elnevezés ötletes és a Facebook-on látható fotóik arra sarkaltak, hogy látogassuk meg őket, főleg, ha már itt járunk a közelben.
Lehet, hogy a hűvös, szürke, nyúlós idő miatt, de Miskolc belvárosa úgy nézett ki, mintha ciánoztak volna. Alig lézengett valaki a környéken, ehhez képest meglepődtünk, hogy a pizzéria tömve volt népekkel, hely semmi. Végül sikerült két szabad bárszéket találnunk egy magasított sörpad végében. Ez nem egy gasztroblog, úgyhogy nem fogom méltatni a tészta textúráját, vagy az ízek harmóniáját, egy tény, a sütőtökös-sonkás szelet csúcs. A málnaszörpöt csak muszájból rendeltem, mert bevállaltam a vezetést hazafelé, de meglepően jó volt, tényleg málnából készült. De amire a legjobban kíváncsi voltam, az a kávéjuk, mert akkora feneket kerítettek neki, hogy az Olaszországból érkező fekete szemeket Giovanni csakis nekik pörköli és hasonlók. Nem vagyok egy barista, úgyhogy a kávé ízéről csak annyit, hogy nem rossz, viszont az adag… Becs’ szóra mondom, egy kortyra meg lehet inni. Ha nagyon akarjuk húzni az időt vele, akkor is csak két kis kortynyi mennyiség, ami valljuk be, nagyon karcsú. Fogadom visszatérnek azok az idők, amikor úgy fogjuk kikérni a presszókávénkat, mint anno: Főnök úr, egy dupla feketét!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése