Puerto Vallarta, Mexikó

 A 22. napon Puerto Quetzalban kötöttünk volna ki, de Guatemalában szükségállapotot hirdettek ki börtönlázadások és erőszakhullám miatt. Ez a kis apróság elrettentette a kapitányunkat, és úgy döntött, passzoljuk a helyet. Ezzel jól megszívatott minket, mert a következő három nap elcsúszik, és nekünk volt egy más cégnél befizetett kirándulásunk Mexikóban, amit így elbuktunk. Már épp kezdtem sajnálni magunkat, amikor feltűnt, hogy a hajónk még egy órával a megadott indulási időpont után is a Costa Ricai kikötőben vesztegel. Hamarosan kiderült az oka is: két szirénázó mentő jelent meg a mólón és elszállítottak két utastársunkat, akinek innen is jobbulást kívánok. Na igen, a problémák itt kezdődnek.

Sebaj, egyedül vágtunk neki, hogy felfedezzük Puerto Vallarta bájait. Jól felkészültem otthon, kinéztem, hogy hol a buszmegálló, és hányas számú járattal jutunk be a központba, és hány megállót kell megtennünk. Rögtön jött is egy busz, szám semmi, felirat semmi. Bekiabáltam a sofőrnek – Centrum? – mire bólintott. Olvastam valahol, hogy 10 peso a menetjegy, de 1 dollárost is elfogadnak helyette, ezért felmutattam két Washington portrét, mire egy furnérlemezből tákolt ládikára mutatott, hogy oda tárazzam be. Miután begyömöszöltem a két dolcsit a lyukon, letépett két jegyet egy tömbről, mint régen a kalauzok a BKV-n (ha még emlékszik rá egyáltalán valaki), és már zötyögtünk is a központba. Hogy milyen mázlink volt a busszal, az csak később derült ki.

A GoogleMap itt csődöt mondott, már ami az útvonaltervezést illeti. A négy megálló helyett tizennégy lehetett, mert szinte minden sarkon megállt Pedró, aki végig mobilozta az egész utat. A citybe vezető főutat elegáns szállodák és butikok szegélyezték. Ez nem az a Mexikó, amire én emlékeztem. De hát Puerto Vallarta egyike a leggazdagabb városoknak a környéken. Bevallom, én még soha nem hallottam róla korábban, nálunk folyton Cancunt meg Acapulcot hájpolják, pedig manapság a legtöbb amerikai és kanadai itt vásárol ingatlant. Száz évvel ezelőtt még nem volt itt semmi, aztán autóút épült a környéken, és elkezdtek özönleni a beruházók a meseszép partra, ahol a hegyek összeérnek az óceánnal, egy kis strand szélességnyi homokcsíkot hagyva az üdülni vágyóknak.

A város ikonikus építményével kezdtük a part felfedezését. A Los Arcos egyfajta amfiteátrum, ahol ingyenes előadásokat, zenei fesztiválokat, néptáncbemutatókat rendeznek. A boltíveket 1970-ben hozták egy Guadalajara környéki haciendáról a mexikói elnök és Richard Nixon találkozója alkalmából. Tehát nem túl régi, és nem is igazán szép építmény. Ráadásul az eredeti köveket 2002-ben egy hurrikán pusztította el, ez már csak másolat. Ennek ellenére misztikus erőt tulajdonítanak neki, és nászutas párok ezrei özönlenek ide az országból, hogy szerencsét hozzon nekik.

A parti sétány következő említésre méltó építménye egy gyalogos híd, ahonnan jól fotózható a strand. A másik turistacsalogató szerkezet, egy rozsdamentes acélból készült, kanyargós móló, ami csak drónfelvételről néz ki látványosan. Letelepedtünk egy stilizált vitorla árnyékába és néztük, ahogy a turisták várakoznak a különböző hajókirándulásokra. Feltűnt, hogy sok közöttük a férfi. Nem is… csak férfiakat láttunk felszállni egy sétahajóra. Amikor megfordult a húszszemélyes csónak, akkor vettem észre a szivárványos zászlót a végében. Ezek után már nem lepődtem meg, hogy az öböl hátsó felében már csak férfi párokat látni a bárokban, vagy a tengerparton. Semmi ízléstelenkedés, de azért mégiscsak fura volt megtapasztalni, hogy ennyire homokos erre a tengerpart.

A stranddal párhuzamosan futó utcában indultunk vissza a sétautunk elejére, hogy közben tiszteletünket tegyük a Parroquia de Nuestra Señora de Guadalupe, 1930-as években épült katolikus templomban, melynek érdekessége, hogy Máriát sötétbőrű nőként ábrázolják. Szinte naponta tartanak itt esküvőket, de mi épp egy temetési szertartás közepébe csöppentünk, úgyhogy nem is alkalmatlankodtunk sokáig. 

Elég is volt aznapra a kutyagolásból, ezért a buszmegálló felé vettük az irányt. Hanem az igazi kaland csak ezután kezdődött. Sorra jöttek a szakadtabbnál szakadtabb buszok, de vagy nem volt rajtuk felirat, vagy egészen más, mint amit a GoogleMap útvonaltervezője javasolt. Végül mindegyik sofőrnek felkiabáltam, hogy – Marinas? – de csak fejcsóválás volt a válasz. Egy órás várakozás után, amikor már a taxikat kezdtem figyelni, befutott egy busz, ahol a pilóta bólintott a kikötői irányt firtató kérdésemre. Mondott még valamit, amit nem értettem, de kit izgat, végre elindultunk, és még ülőhelyet is kaptunk. Aztán kiderült, hogy mit akart közölni. Az utat tüntetők zárták el, és egy ponttól nem tudott tovább haladni. Szerencsére már nem jártunk messze a kikötőtől, ezért viszonylag könnyűszerrel el tudtunk gyalogolni a hajónkig. Mondjuk, előtte még át kellett vergődnünk egy butiklabirintus-rendszeren és egy „kézműves” piacon, de az út végén vidáman állhatunk be az MSC biztonsági átvilágításához kígyózó sor végére.

Fotók később

◄Előző kikötő: Puntarenas Következő kikötő: Cabo San Lucas ►

Puntarenas, Costa Rica

 Pura Vida! Köszöntött az idegenvezetőnk, amikor felszálltunk a hatalmas buszra, hogy egy újabb kiránduláson tanulmányozhassam a tömegturizmus anatómiáját. Szószerinti fordításban tiszta életet jelent, de a köszöntésen kívül használják minden másra is. Amikor azt kérdezzük mizu, majd, amikor válaszolunk erre, a pusztán udvariasságból feltett kérdésre, akkor is mondhatjuk. De van más costaricum, amivel megkülönböztetik magukat a szomszédos országok spanyol ajkú lakosaitól. Ilyen a piko (nőknél pika) szó, amit a Costa Ricai illetőségű egyén helyett használnak, hiszen az túl hosszú lenne.

A 34 ezres Puntarenas fekvése különleges: utcái és házai egy alig pár száz méter széles és 5 km hosszú, tengerbe nyúló, keskeny, homokos földnyelven sorakoznak. Erről kaphatta a nevét is: a "punta arena" homokos kiszögelést jelent.

A XIX. század végéig itt volt Costa Rica egyetlen kijárata a tengerhez, mivel a limóni vasút megépítése előtt a karibi parthoz nem lehetett kijutni a dzsungelek és mocsarak miatt. Puerto Limón fejlesztésével Puntarenas a második helyre szorult. A homokos földnyelv városában koloniális építészeti emlékeket nem találunk, de még modern magasházat sem, amelynek tetejéről végig tekinthetnénk a városon. A turistákat leginkább a közeli Tárcoles-folyó torkolatához viszik, ahol krokodilok hemzsegnek a vízben. Beneveztünk egy ilyen kirándulásra, hátha a fizetős túra érdekesebb, mint a limóni ingyenes. Lelövöm a poént, nem az.

A buszok egészen kijöttek a keskeny mólóra, alig kellett néhány lépést tennünk, és már ott ücsöröghettünk a sok néni bácsi közt, akiknek csak addig fáj minden mozdulat, amíg nem a legjobb ülőhelyre vadásznak. Olyankor megtáltosodnak, és egy rögbijátékos buzgalmával törnek előre, hogy aztán ismét belassuljanak a kiszemelt szék előtt, feltartva ezzel a többieket. A helyi vezető vicceskedik, hogy spanyolul kezdi a mondókáját, mintha rossz buszra szálltunk volna fel, de a poén később bénává válik, amikor kiderül, hogyha angolul beszél, azt sem nagyon érteni. Az úton hosszasan ecseteli milyen jó minőségű a Costa Ricai kávé, de nem képesek eleget termelni belőle, úgyhogy azt leginkább csak Európában tudunk inni, ők itt brazil és kolumbiai kávét fogyasztanak. Egy órányi zötykölődés után megérkeztünk egy mangrove erdővel szegélyezett folyópartra, ahol egy hevenyészett stéghez kikötött hatvan személyes csónakba tereltek bennünket. A tákolmány elindult, és mindjárt az első métereken meg is állt, mert egy krokodil háta domborodott a sáros folyóparton. Az előttünk ülő úr, izgatottan rántotta maga elé ágyúcső méretű fényképezőgépét, de feleslegesnek bizonyult a teleobjektív, mert a csónak közelebb oldalog a hüllőhöz, hogy mindenki ámuldozhasson a látványától. A következő métereken hamar kiderül, hogy a környék teli van kisebb, nagyobb krokodillal, nem kell senkinek aggódni, hogy fotó nélkül megy haza. Nagyjából ennyi. Mielőtt még elértük volna a tengeri kijáratot, visszafordultunk, de már csak madarakról tudott áradozni a vezetőnk, és ornitológiai kiselőadást tartott olyan szárnyasokról, amiket a Kisbalatonon is százával látni. Az utasok rezignáltságán látszott, hogy aki még életében nem látott krokodilt természetes környezetében sütkérezni a parton, ez a mutatvány annak is kevés. Ezt nevezik tipikus turistacsapdának, és én szépen besétáltam. Eszembe jutott, hogyan állok bosszút ezért. Ha egy Costa Ricai csoport érkezik hozzánk, megszervezek nekik egy szafarit a magyar tengernél. Beültetem őket néhány vízibiciklibe, majd a part mentén haladva ecsetelem nekik, hogy az ott egy hattyú, azok pedig vadkacsák. Látják azt az egzotikus hüllőt ott tekeregni a köveken? Na, az egy igazi sikló. De van ám sok hal is a tóban, csak nem látni őket. Keszeg, ponty stb. Hekk sajnos már nincs, mert azt mind kiették a nyaralók.

Az egyetlen valódi élményt az jelentette, hogy a visszaúton láttunk egy hét-nyolctagú arapapagáj-rajt felreppeni az útmenti fáról. Természetesen nem figyelmeztettek előre a szemétládák, ezért nem tudom fotóval bizonyítani.

Hogy ne unatkozzunk, jelentkeztünk egy délutáni programra is. Nem vártam tőle sokat, és jól tettem. Új busz, új idegenvezető (őt legalább lehetett érteni), és egy beigért kulturális program. A közeli Esparza városkában szálltunk ki még három nagy busznyi utas társaságában. Megnéztük a templomot, majd a főtéren kihelyezett székeknél gyülekeztünk. Hamarosan a helyi általános iskola tánckara mutatott be néhány tradicionális Costa Ricai öltözetet és… mondanám, hogy tánclépést, de a cuki gyerekek kényszeredett mosolyán látszott, hogy csak a potyaötös miatt jelentkeztek a feladatra, nehogy meghúzzák őket spanyolból. Ráadásul, mi már a sokadik csoport lehettünk, teli volt velünk a pörgekalapjuk.

A program azzal zárult, hogy most is elmentünk a krokodilos folyóhoz, mert egy mega szuvenírshopban kellett megkóstolnunk a kávéjukat és a helyben készült csokoládéjukat.

Már besötétedett, amikor visszaindultunk a hajóhoz. Kihasználtam, hogy minden szavát értem az idegenvezető hölgynek, és jegyzeteltem néhány érdekességet, amit most megosztanék közszolgálatilag.

Ha már a sötétedésnél tartottam, ide illik, hogy ebben az országban nincsenek évszakok. Az időjárás mindig hasonló, az egyenlítő közelsége miatt még a napok is egyforma hosszúak. Leginkább csak azzal tagolják fel az évet, hogy mikorra esik a kávészüret. A kávé amúgy a legnagyobb biznisz az országban. A banán csak a harmadik, megelőzi őt a mikrocsip-gyártás. Ugyanis az Intel cég – kihasználva a különleges adókedvezményeket – ide helyezte át a termelését, (Trumpli bácsi nagy bánatára). Ez után jön a turizmus, majd az autókereskedelem. Itt meg kell, hogy jegyezzem, a saját autóparkjuk nem túl fiatal. A kamionok pedig kifejezetten muzeális darabok. Mintha az összes régi, csőrös Mack és hasonló amerikai nyergesvontató itt végezné be a pályafutását. Pedig a gazdaság szekere jól megy, a minimálbér jelenleg 700 $, tehát több mint nálunk. Az oktatás ingyenes, még a négy állami egyetemen is, de az egészségügyi ellátásokért fizetni kell. Csakhogy a kötelező egészségbiztosítás mindössze 60 $, tehát még a 9%-ot sem éri el. Magas színvonalú az orvosképzés, ennek köszönhetően a legfőbb bevételi források közé tartozik még az egészségturizmus. Ha egy észak-amerikai nő nagyobb dudákra, vagy kacsacsőrre vágyik, itt fele annyiért átszabják, mint az USA-ban vagy Kanadában. Ezen kívül még áramot is exportálnak. A rengeteg vízierőmű áramtermelésének csak a felét használják fel, a többit eladják.

Bár gazdagságnak még a nyoma sem látszik a Gazdag Parton (Costa Rica), az emberek jól érzik magukat itt. A Happy Planet Index szerint 2019-ben a világ legboldogabb országa volt. Ehhez talán köze lehet annak, hogy itt sosem basáskodott diktátor, a demokrácia a függetlenné válás óta jól működik. Négyévente tartanak elnökválasztást, a következőt éppen egy hét múlva. Mindkét idegenvezetőnk szóba hozta ezt, és látszott rajtuk, hogy ők változást szeretnének, és az ellenzék női jelöltjét látnák szívesebben az elnöki székben. Ő lenne az ország történetében a második női elnök, de ehhez a második fordulóban a szavazatok minimum 45 százalékát meg kell, hogy szerezze.

Érdekesség még, hogy Costa Ricában nincs katonaság. Nemcsak sorkatonaság, hanem semmilyen. Ráadásul jó pár éve a vadászatot is betiltották, ezért hivatalosan csak a rendőrnek lehet fegyvere. Lehet, hogy ezért, de itt a legjobb a közbiztonság a régióban.

Megmosolyogtató volt az összehasonlítást, de tetszett, amikor Luciela azt mondta, hogy Costa Rica pont akkora, mint Svájc, és annyian is lakják. Ráadásul itt is keverednek a nemzetiségek, mint az alpesi országban, egyedül a hó hiányzik.

Fotók

◄Előző kikötő: Panama-csatorna Következő kikötő: Puerto Vallarta ►

Panama-csatorna

Anélkül, hogy doktori értekezésbe kezdenék a Panama-csatornáról, egy kicsit több tudományt fogok írni, mert érdekesnek tartom.

1914. augusztus 15-én adták át a forgalomnak a Föld egyik legjelentősebb mesterséges vízi útvonalát, a Csendes-óceánt a Karib-tengerrel összekötő, 77 kilométeres Panama-csatornát, megspórolva a hajóknak több mint tízezer kilométeres kerülőt a Magellán-szoros felé.

A földszoros átvágásának gondolata nem sokkal azután született meg, hogy Vasco Nunez de Balboa spanyol felfedező először jutott el (a panamai őserdőn keresztül) a Csendes-óceán partvidékére. Bár a hajós még úgy oldotta meg a két óceán közti földszoros okozta problémát, hogy szétszerelte, majd újból összerakta hajóját, nyilvánvaló volt, hogy a későbbiekben ez a módszer nem fenntartható. A Panama-csatorna ötlete először a XVI. században fogalmazódott meg, de csak 1876-ban kezdték komolyan fontolgatni az építkezést, amikor megalapították az Óceánközi Csatornatársaságot, melynek vezetője az a Lesseps nevű tag lett, aki a Szuezi-csatorna építését is irányította. A vízi útvonalat a két tenger közti legrövidebb szakaszon, a tengerszint magasságában képzelte el, úgy, hogy az útvonal lehető legnagyobb része az édesvizű Gatún-tavon haladjon keresztül. 1881-ben kezdődött el az építés amikor rádöbbentek, hogy ehhez bizony hatalmas mennyiségű sziklát kell kifejteni, miközben a csatorna száz méternél is magasabb hegyeket szel ketté. A nem várt nehézségek mellett a dzsungelben tenyésző malária és a sárgaláz is sújtotta az építtetőket, a betegségek több mint húszezer munkás életét követelték. Ezek a körülmények együttesen odáig vezettek, hogy Lessepsék vállalkozása messze túllépte a tervezett költségeket, így a társaság 1889-re csődöt jelentett. A Panama-csatorna építése egyébként hemzsegett a pénzügyi visszaélésektől és a korrupciótól, a „panamázás” jól ismert fogalma éppen a francia társaság csődje után terjedt el a világsajtóban. Végül a koncesszióra az amerikaiak tették rá a kezüket. Akkoriban Panama a független Kolumbiai Köztársaság része volt, akik hallani sem akartak róla, hogy a gringóké legyen a csatorna, ezért az USA pénzzel támogatta a panamai szakadárokat, és a függetlenségért cserébe száz évre megkaphatta a csatornaforgalomból származó nyereséget. 1908 után kezdődtek a munkálatok és 1914-re készült el a 77 kilométeres vízi útvonal és a zsilipes átemelő rendszerrel. Ekkor már „csak” 5000 ember halálát követelte a trópusi munka. Az átadás után sokáig – egy 1904-es szerződés értelmében – az amerikaiak bérelhették a területet, mígnem 1977-ben egy panamai diktátor elérte az eredeti szerződés módosítását, és 1999-ben a közép-amerikai ország megszerezte a csatorna feletti uralmat, amely máig a kis Panama egyik fő bevételi forrása. (2025-ben 15 ezer hajó és 350 millió tonna rakomány haladt át.)

2014-ben volt alkalmam egy látogatóközpont tetejéről megtekinteni egy zsilipelési folyamatot. Akkor nem gondoltam volna, hogy én egyszer még áthaladok majd a csatornán is, ezért most különös izgalommal vártam a pillanatot. Hajónk reggel hatra érkezett a keleti bejárathoz. A felkelő nap sugarai közel száz várakozó teherhajóra vetették fényüket, amikor – őket beelőzve – méltóságteljesen elcsorogtunk Colón városának kikötője mellett, majd a csatornabejárat előtt átívelő, új autópályahíd alatt. Ekkor már négy révkalauz vett körül bennünket toszogató hajóikkal. A tölcsértorkolat egy keskeny sávra zsugorodott, és ők segítettek irányban tartani a hajóóriást, nehogy a partnak ütközzön. Az eredeti csatornában haladtunk (merthogy időközben épült egy új szárny is), de nem volt izgalmas, mert mindkét oldalon maradt még legalább öt-öt méter távolság. Közben láttuk, ahogy egy norvég hajó a 2016-ban átadott zsiliprendszer felé halad velünk párhuzamosan. Megérkeztünk az első blokkhoz, ami 26 méter szintet emel a csatornán, három lépcsőben. Minden automatizált, embert alig lehet látni a parton, csak, amikor bezáródott az összes zsilipajtó, akkor jelent meg néhány fickó, akik segítettek rögzíteni a méretes hajóköteleket.

Óhatatlanul a francia csatornahajókázásunk jutott eszembe, ahol nekünk kellett kiugranunk a partra, hogy a bérelt lakóhajónkat kikössük valamihez, sőt, még néhány helyen a zsilipet is magunk kezeltük. Na, ez pont ugyanilyen volt, csak a méretek mások, és mialatt megtelt vízzel a hatalmas medence, én a reggeli kávémat kortyolgattam, a 13. emeleti erkélyről figyelve az eseményeket.

Ezután egy sétahajókázásnak beillő szakaszt tettünk meg a mesterségesen felduzzasztott, Gatún-tavon vadregényes, trópusi növényekkel borított szigetek között. Már jócskán túl jártunk az ebédidőn, amikor elértük azt a hegyet, amibe a múlt század eleji munkások hasítottak egy meredek völgyet, elhárítva a legnagyobb akadályt a hajók elől. A lefelé vezető vízlépcsőn, a 2016-ban átadott Cocoli Locks felé terelték a hajónkat, így nem tudom megmondani, hogy a régi úton még mindig két oldalról, mozdonyokkal húzzák-e a hajókat, hogy megfelelő távolságra legyenek a zsilipárok szélétől. Az biztos, hogy minket négy, újabb révkalauz-hajó támogatott vastag köteleket kötve az óceánjáróra. Nemcsak ők segítették az átkelést, hanem helyi szakemberek, akik még a zsilipelés előtt felszálltak a hajóra, és onnan dirigálták a műveleteket. Amikor mellénk állt a vezércsónak, tizenhat embert láttunk átszállni a mi hajónkról. Ezt egy kicsit túlzásnak tartom, de hát ők tudják…

A földrészen átívelő, tízórás mutatvány utolsó elemeként a régi híd alatt úsztunk el, és figyelhettük, ahogy Panama város távoli felhőkarcolói elhalványodnak a naplementében.

Fotók

◄Előző kikötő: Limon Következő kikötő: Puntarenas►

Limón

Costa Rica kellemes benyomást tett rám, amikor itt jártam 2014-ben. Akkor a nyugati partvidéket és az ország közepét jártam be, kíváncsian vártam, hogy néz ki a Karib-tengeri rész. Vagy legalábbis a legnagyobb itteni kikötőváros, Limón, ami az ország külkereskedélmének 80-90 százalékát bonyolítja. Lesújtó a véleményem. Ahhoz képest, mennyit hallani az ország viszonylagos fejlettségéről a régióban, ez a 72 ezres város kifejezetten szakadt. A sétahajók, szerencsére másik kikötőben horgonyoznak, mint ahol a kávét és banánokat pakolják óriási konténerszállítókba, így kívül esik a drogcsempészek útvonalán is, ennek ellenére a hely egyáltalán nem mondható biztonságosnak, pedig erős a rendőri jelenlét az utcákon. A kikötőt csak a szuvenírárusok csarnokán keresztül lehet elhagyni, mentségükre legyen mondva, ingyen wifit is találtunk. Az utcára egy forgó vasrudas ajtón át jutunk, ahol csak a hajókártyánkra kíváncsi a rend éber őre. Rögtön szemben megtaláltuk a Parque Balvanero Vargas-t, ami a leírásokkal ellentétben nem annyira dekoratív, de az igaz, hogy élnek lajhárok a magas pálmafák között. Rosszarcú suhancok tapadnak a külföldire, hogy odavezessék az állatokhoz a bamba európait, nyilván baksis reményében, de addigra már kiszúrtuk, hol fényképeznek nagy csomóban az emberek. Kolumbusz Kristóf mellszobra arra a pontra néz, ahol negyedik, utolsó útján kikötött a felfedező.  A parkból kiindulva egy széles promenád hasítja ketté a belvárost. Az üzletek nagy része zárva, de amelyik nyitva van, abban sincs kedvünk benézni. Unatkozó fiatalok bámultak minket nem túl bizalomgerjesztő ábrázattal, ezért volt, hogy inkább átsétáltunk a túloldalra. Egy utcával feljebb találtunk egy hipermarketet, ahová beugrottunk beszerezni néhány nélkülözhetetlen dolgot, úgymint: retek, paprika és bazsalikom levél. Ilyenek nincsenek a hajón, és már nagyon untuk a reggeli kínálatot. Mivel paradicsom szinte mindig van, Kata kitalálta, hogy bruscettát szecskázik belőle egy kis olívaolajjal és otthonról hozott balzsamecettel. Az árakat vizsgálva megállapítottam, hogy bizony nem olcsók, viszont tök drága itt minden. Majdnem a másfélszerese az otthoninak, amit nem értek. Ennyire szar lenne a forint, hogy már a Colonhoz képest is leértékelik? A kártyánk viszont remekül működött eddig (kop-kop), így a Revolutnak köszönhetően legalább a bankokat nem hizlaltuk átváltáskor.

Igazából egy látnivalót írtam fel magamnak, a Sagrado Corazón de Jesús-hoz címzett katedrálist. Ez egy földrengésben megrongálódott, százéves templom helyére emelt betonszörny 2010-ből, udvarán egy Pizza Hut árusítóbódéval. A neves mexikói építész munkája tervasztalon lehet, hogy jól nézett ki, de az eltelt évtized bebizonyította, nyers betont nem hagyunk meg homlokzatnak a tengerparton, mert óhatatlanul penész és algafoltok jelennek meg rajta igen hamar. Belépve, egy fokkal jobb a helyzet, már annak, aki nem idegenkedik az újra gondolt építészeti megoldásoktól, egy szakrális épület kapcsán. Antik ólomüveg ablakok, ötvözve a beton puritánságával. A betlehemi jelenet úgy próbálták feldobni itt a trópusokon, hogy hulló hópelyheket vetítettek a falra, mit sem törődve azzal, hogy a Szentföldön elég ritkán lehet látni havat.

Limón vonzerejét nem is a városi látnivalók adják. Itt a fő attrakció a Tortuguero Nemzeti Park. Egy buszos tömegkiránduláson vettünk részt, hogy láthassuk Tortuguero gazdag állatvilágát. 57 féle kétéltű, 111 hüllő, 60 emlős és több mint 300 madárfaj él itt az év nagy részében. Mivel ez egy ingyenes kirándulás volt, a hajó utasainak nagy része természetesen részt kívánt venni rajta. Még szerencse, hogy a kikötőben nem állt másik óceánjáró, így is csak 44 nagy buszra fért fel az emberáradat. A húszperces utazás alatt egy helyi idegenvezető srác elmesélte nekünk, hogy innen (mármint Limónból) indult világhódító útjára a Chiquita banana, és hogy a Costa Ricai kávé bár a világ legfinomabbja, ne nagyon keressük itt, mert az első osztályú termés mind exportra megy. 

A nemzeti parkot számtalan folyó szabdalja, a helyiek a Tortuguero-csatornán alakítottak ki egy bázist, ahol egyszerre tudnak nagy tömegeket vízibuszokba tömködni, hogy aztán onnan kiindulva megmutassanak néhányat, az ott garázdálkodó élőlények közül. Szervezetten zajlik az egész, látszik, hogy nem először csinálják. Ajándék ásványvíz és banán várja a látogatót, majd táblákkal hadonászó emberkék mutatják, hányas számú csónakban van a helyünk. A hatvan fős buszból mindenki befért. A zavaros vízben egy bébi kajmán feje bukkan fel. A kapitány fékez, a rossz oldalon ülő emberek a másik oldalra nyomulnak egy jó fotó reményében, minek következtében a hajó megbillent a környék krokodiljainak nem kis örömére. Rendre utasítás következett, ezután a vízibusz minden egyes állatnál 180 fokos fordulattal biztosította az esélyegyenlőséget a fotózáshoz. Csakhogy ezek a dögök nem jó fotómodellnek bizonyultak. Nem átallottak elbújni fák lombja közt, a sűrű aljnövényzetben, vagy éppen a zavaros víz alatt. El capitano már éghetett, hogy csak néhány madarat és egy iguánát tudott felmutatni, ezért egy ponton kikötött a sáros partra, kimászott, majd kisvártatva egy nyílméreg-békával tért vissza. Idegenvezetőnk megnyugtatott, hogy ez nem a halálos fajta, és különben is, ilyen kicsi korukban még csak allergiás reakciókat tud kiváltani az érintésük. A páni félelem csak akkor kezdett alábbhagyni az utasokban, amikor meglátták, hogy a pár milliméteres breki nincs ugrálós kedvében. Már úgy tűnt, nem fogjuk látni a park ikonikus állatát, amikor a főnök felkiáltott, és vadul a part felé kormányozott. És valóban, a fák lombjai között ott mászkált egy lajhár. Legalábbis ezt mondták a szakértők, mert én csak egy lassan mozgó szőrcsomót láttam eltűnni az óriási levelek árnyékában. A hírre az összes csatornán bolyongó csónak odatódult, akiknek persze helyet kellett adnunk, szóval nem volt második esély a lajhárfotózásra. Ezután már csak szuvenírbolt maradt hátra, és egy kávékostoló, termoszból fakadó, langyos, híg kávéval.

Amit el tudok mondani erről a programról, hogy jól szervezett, egyszer sem kellett várakoznunk sokáig, de ezzel fel is soroltam minden erényét.

Néhány nap múlva kikötünk a Csendes-óceán partján található Puntarenas-ban is, erről majd egy külön cikkben számolok be.

Fotók

◄Előző kikötő: Kartagena Következő kikötő: Panama-csatorna►

Kartagena, Kolumbia

 Kolumbia, Dél-Amerika második legnagyobb országa azzal büszkélkedhet, hogy a kontinens déli részén nekik van egyedül számottevő partszakaszuk mindkét óceánnál. Az Atlanti-óceán felé eső rész legnagyobb városa az 1,2 milliós Cartagena, ahol egy fél napot sikerült csak eltöltenünk, ami csupán egy kóstolóra volt elég. Nem kokót szippantottunk, ahogy azt sokan gondolnák, miután egy olyan országról beszélünk, ami a világ kokain termelésének 70-80 százalékát biztosítja. Még csak nem is kávét ízlelgettünk, merthogy ők a föld harmadik legnagyobb exportőrei, hanem hogy milyen is a tömegturizmus itt egy átlagos januári hétköznap.

Ez volt a hajótársaság első ingyenes kirándulása utunk során, kíváncsian vártam, hogy birkóznak meg a feladattal. A logisztika remekül működött, a harminc fős buszok ott sorakoztak a mólón, tíz percenként indult egy csoport a néhány kilométerre fekvő, történelmi városnegyedbe. Pechünkre, a mi idegenvezető bácsink spanglish dialektusban beszélt annyira, hogy több spanyol szót értettem meg belőle, mint angolt, pedig nem beszélek spanyolul. (A „hastala vista, baby” nem ér, az egy osztrák szólásmondás.) Először a Getsemani városrészbe vittek bennünket, ami itt nem egy kert, és nyomokban sem hasonlít izraeli névrokonára. Színes, földszintes házak, szűk utcák és rengeteg árus uralja a képet. Elöl ment Javier a piros zászlójával, és mi követtük őt, mint a birkák. Ő handabandázott valamit a körülötte állóknak, de a csoport zöme semmit nem hallott a mondókájából. A nap egyre magasabbról sütötte a kobakunkat, a hőmérséklet már tíz órakor elérte a harminc fokot. Vezetőnkön látni lehetett, hogy akkor találta ki, melyik utcát válasszuk a sok hangulatos sikátor közül. Közben összekeveredtünk más csoportokkal, kezdett tumultuózussá fajulni a helyzet. Voltam én már társasutazáson, de ez valami egészen más. Amikor több mint kétezer ember szabadul rá egy adott városrészre, ahhoz már komoly türelem kell. Ezzel pedig fogytán állok, úgyhogy már az első kilométeren kivert a harctéri ideg.

Buszra fel, hogy aztán pár sarokkal odébb leszálljunk a San Felipe de Barajas erődnél. Az 1639-ben épült erődítmény a legnagyobb építmény a kontinensen, amit a középkori spanyolok építettek igaz, több mint száz évig készült. Az erőd előtti téren árusok hada rohanja le a turistákat. Legtöbbjük sárga pólót visel egy sorszámmal a hátán, gondolom, ezek fizetnek adót, a többiek meg ügyeskednek, amíg a rend éber őre le nem csap rájuk. Minden második szalmakalapot próbál ránk sózni szuper akciós áron, a maradék meg a szokásos szuveníreket és bizsukat. A legnagyobb biznisz mégsem ez, hanem a fotózkodás tarka ruhába öltözött, testes nénikkel, akinek lehetőleg egy banánkosár is legyen a fején, vagy mondjuk vezessen egy szamarat. Egy dollárt a hülyének is megér.

Felmenni nincs idő, rohanunk tovább a városfallal körülvett régi negyedbe. Ekkor jött a nagy hátba döfés: egy múzeumnak nevezett ékszerbolt meglátogatása. Azt hittem, csak Ázsiában szokás, hogy a nevezetességek bejárása egy helyi „kézműves üzem” meglátogatásával végződik, ahol a lényeg, hogy külföldi vásároljon valami teljesen haszontalan porfogót otthonra. Itt a csali a Kolumbiában valaha feltárt legnagyobb, kétezer karátos smaragd volt, amit egy hátsó helyiségben mutogatnak, előtte és utána el kell menned az ékszerpultok előtt, amik úgy vonzzák a nőnemű egyedeket, mint mackót a málna leárazás. Itt tudtam meg, hogy a világ smaragd termelésének 60 százalékát ez az ország adja.

Azonnal elhagytuk a csoportot, és megbeszéltünk Javierrel egy időpontot, hogy mikorra menjünk vissza. Ebben a röpke félórában meglátogattunk néhány ikonikus helyszínt, amit a Cartagena filmből ismerünk. A városfal bástyáját, ahol Christopher Lambert bambult a messzeségbe, és a piacteret, ahol Sophie Marceau-t tologatta egy kerekesszékkel. Még egy Hard Rock Café kitűző becserkészésére is maradt időnk.

A sok csoszogás a belvárosban kitöltötte a körútra szánt időt, ezért a Boka Grande, modern városrész bejárására már nem maradt lehetőség, azt csak a távolból tudtuk lefotózni. A busz visszavitt a kikötőbe, és kirakott a bejáratnál. Már azon is csodálkoztam, hogy minden útlevél- és vámvizsgálat nélkül betehettük a lábunkat Kolumbiába, de hogy kifele sem kell a polisznak más csak a hajókártyánk (szobakulcs), azon felettébb meglepődtem. Ha mondjuk, vásároltam volna néhány kiló bogotai herkát a helyi kartelltől, simán felvihettem volna a hajóra, mert az MSC emberei már csak azt nézik, nehogy felcsempésszek egy palack bambit.

Fotók

◄Előző kikötő: Curaçao Következő kikötő: Limon, Costa Rica►

Utóirat: a kóstoló végül ízlett, így elhatároztuk, hogy hamarosan visszatérünk Kolumbiába, hogy felfedezzük az egész országot, de már egyénileg, a saját tempónkban.

Curaçao

 Én nem tudom, minek hajszolom a karibi életérzést, amikor egy begyepesedett európai vagyok. Erre akkor jöttem rá, amikor kikötöttünk Willemstadban, és megnyugtatott a rendezett városkép, a modern lakóparkok, és a hangulatos óváros látványa, ahogy kitekintettem a kabinunk ablakán. Az autók modernebbek, és a jó oldalon közlekednek. Az autókölcsönzős nem sumákol, nem trükközik, csak az a kérése, hogy lehetőleg ne úgy hozzuk vissza a kocsit, hogy tele van homokkal és az ülés vizes az átázott fürdőruháktól.

Felszabadultan léptünk ki a hajó, negyedik szintjén lévő kijáratán. Egy tengerésztiszt lecsippantotta a kártyánkat, ellenőrizve a monitorján, hogy valóban a saját azonosítónkkal akarjuk elhagyni az úszó szállodát, és azonnal Curaçao fővárosában találtuk magunkat. Semmi további ellenőrzés, se útlevél, sem, amivel a hajón ijesztgetek, hogy nem vihetünk be élelmiszert a szigetre. Ez egyébként az előző két szigeten is rendkívül lazán működött. Ott ugyan láttunk néhány egyenruhást, de unottan bámulták a turista hadakat, egyet sem emeltek ki szúrópróba-szerűen.

A Smart autókölcsönző színes bódéját néhány lépésre találtuk a mólótól, pontosan ott, ahol a GoogleMap jelölte. A pult mögött ücsörgő kislány hibátlan angolsággal tájékoztatott a leglényegesebb tudnivalókról, majd aláíratott a tabletjén egy nyilatkozatot, hogy megértettem, a kocsiban tilos a dohányzás és tengerparti homok belapátolása. Megmutatta, hol áll a kocsink, kezembe nyomott egy kulcsot, és jó utat kívánt. Az egész nem tartott öt percig, még csak egy hitelkártyát sem kért. Igaz, előre kifizettem a teljes körű biztosítást még otthon, de ez akkor is szokatlan. Megelégedettségemet fokozta, hogy egy vadiúj kisautót kaptunk, még be sem volt járatva. Azonnal nekivágtunk felfedezni a Budapestnél kisebb nagyságú szigetet, amelynek 150 ezres lakossága szemmelláthatóan jobban él, mint sok más karibi országban. Ennek fő oka az olajfinomtó, ami az olcsó venezuelai nyersolajat dolgozza fel, jó pénzért eladható üzemanyagra, de nem elhanyagolható az a körülmény sem, hogy a Holland Királyság társult tagállama. (Ki is kiáltottuk a függetlenséget, meg nem is. Nekünk ne dumáljanak az életünkbe az egykori gyarmatosítók, de azért a pénzt küldhetik.)

Elsőnek a Hato barlangot kerestük fel, ami egy háromezer éves képződmény, ami egy gigantikus földrengés eredményeképp került a tenger alól a vízfelszín fölé. Pontban kilenckor nyitott a pénztár, elsőként vásároltuk meg a 10 dolláros belépőjegyet, de perceken belül begurult több kisbusz is, így egy kb. harminc fős társasággal vágtunk neki a barlang bejáratához vezető lépcsősornak. Idegenvezetőnk itt is kifogástalan angol kiejtéssel magyarázta el, miért lehet egy cseppkőbarlangban korall maradványokat találni. Ezt csak azért emelem ki, mert a curaçaoiaknak van ám saját nyelvük, a papiamento. Holland, spanyol keverék, egy kis afrikai beütéssel. Aggteleket megjárt turistáknak elég gagyicska ez a barlang, de látványos megvilágításokkal igyekeznek érdekesebbé tenni. Ami a különlegessége, hogy dög meleg van odabent, ami egy barlangtól elég szokatlan. Kijőve a denevérek lakta üregekből, tettünk egy sétát a közeli „indian trailen”. Ügyesek lehettek az arawak indián őslakosok, hogy már a XV. század előtt betonozott járdákat építettek a kertépítőmérnöki pontossággal átgondolt parkba.

Útitervem következő állomása a Christoffel National Park lett volna, ahol felgyalogolhattunk volna a sziget legmagasabb pontjára egy kis panorámáért, és esetleg lencsevégre kaphattunk volna az itt élő fehér farkú szarvasokból egy kapitális példányt. Azért a feltételes mód, mert a hegyre tartó műutat sorompó zárta el. A közeli látogatóközpontban pedig közölték velünk, hogy a kirándulóösvényekre csak reggel hat és tíz között engednek fel turistákat. Csak mondom: hatkor itt még javában sötét van. Csalódottan konstatáltuk, hogy nem kutyagolhattunk fel a tűző napon, szúrós bozótok és kaktuszok közt a hegycsúcsra. Merthogy ezen a szigeten nem sok fát látni. Termőtalaj is alig, leginkább szikes, köves vidék. Most már értem, miért engedték az angolok, hogy Hollandiáé legyen ez a sziget.

A nemzeti park egy másik látványossága az innen két kilométerre lévő Shete Boka (hét öböl) Park. Itt már 30 dollárt kértek el kettőnktől, cserében, autóval közelíthettük meg a leglátványosabb partszakaszokat. Valójában arról van szó, hogy az Atlanti-óceán felől érkező, felkorbácsolt hullámok csapkodják a parmenti sziklaképződményeket, nem kis megelégedettségére az idelátogatóknak.

Napok óta itt kavarunk a Karib-tengeren, de még egyszer sem mártóztunk meg a vizében. Ezért kézenfekvőnek tűnt, hogy a legjobbnak mondott, Grote Knip-öblöt vegyük célba. Igazi csemege volt számomra; mármint fikázhatóság szempontból. Az a fajta strand, amit lehet fényképezni úgy is, hogy képeslapra is felhasználható legyen, de ha lemegyünk a nép közé, elénk tárul a szakadt valóság. Ennek ellenére, megmártóztunk a tengerben, és egy újabb csalódással lettünk gazdagabbak: a víz nem meleg. Legalábbis nem annyira, mint ami elvárható lenne, amikor egy védett öblöt egész évben süt a trópusi nap, és mindig harminc fok feletti a nappali levegő hőmérséklete. Hamar eldöntöttük, nekünk nem kell egy ház az óceán partján, amikor végleg visszavonultunk, ahogy a ladánybenyei fiúknak. Itt meg aztán végképp nem.

Mielőtt visszaszálltunk volna a hajóra, természetesen besétáltunk Willemstad központjába, hogy megnézzük a kikötő tarkabarka házait, és a Koningin Emma hidat. „Az Öreg Lengő Hölgy” egy 1888-ban épült pontonhíd, ami rendszeresen kinyílik, hogy a hajók áthaladhassanak alatta. Ilyenkor a gyalogosokat ingyenes kompok szállítják át a szemközti városrészbe. Zárásképp egy kis naplemente nézés egy partmenti bárban, Blue Curaçao koktéllal a kezünkben? Nem rossz, mi? Lehet, hogy megtaláltam a magam karibi életérzését? A második pohár után biztosan.

Fotók

◄Előző kikötő: Grenada Következő kikötő: Cartagena►

Grenada

 Grenadáról csak annyit tudtam korábban, hogy személyesen Kolumbusz Kristóf fedezte fel, és hogy egy darabig a franciák uralták, majd a brit birodalom része lett. Valamint, hogy ’79-ben egy katonai puccsal kubai típusú forradalmat csináltak, amit az amerikai tengerészgyalogosok pár nap alatt levertek. Hogy igazán mi vár a 118 ezer lakosú, fél Budapestnyi területű szigeten, csak akkor tudtam meg, amikor kikötöttünk a főváros, Saint George két turistahajót befogadó kikötőjébe. A karibi sokszínűség itt is jellemző a házakra, de amíg Barbadoson a fa a fő építőanyag, itt a tégla és a beton. Pedig itt sem gazdagabbak az emberek, ez látszik az autók húsz év feletti átlagkorán, és az afrikai szerénységű üzletek kínálatán. Másik szembetűnő különbség a vulkanikus hegyek látványa. Errefelé kevés a hívogató strand, trópusi növényektől zöldellő, meredek sziklafalak emelkednek ki a tengerből. Nincsenek nagy szállodák, a kisebb szálláshelyek száma is erősen korlátozott, így elkerüli a turizmus. A grenadaiak többsége jól elvan így ezzel, ők a nyugalmat szeretik. Ez már abból is meglátszik, hogy mennyire kevesen laknak a városban. A lakosság többsége egészen lehetetlen helyeken, a meredek hegyoldalakon húzzák fel nem kicsi házukat. Külön szerencséjük, hogy a nálunk drága szobanövényekként ismert virágok itt úgy nőnek a kertekben, mint a gyom. Két méter magas krotonok, leanderek, és bougenvilleák keretezik a nyírt gyepet, a telek mögött pedig ott magasodik a hegy, ahol dudvaként nőnek a kókuszpálmák, kakaó- és mangófák. A papagájvirág itt nem vágott növény, hanem az árokpart látványának része. Az összképet erősen csorbítja a sok elhagyatott ház, és tákolt szükséglak. De büszkék az ingyenes orvosi ellátásukra, a két egyetemükre, ahol szintén ingyenes az oktatás, és az egy darab KFC étteremre. Nyilván a stadionjukra is büszkék, bár nem hallani, hogy komoly eredményeket ért volna el a grenadai fociválogatott. (Mondjuk, ilyet tudok mutatni Európában is.)

A délelőttöt Saint George felfedezésével töltöttük. Felmásztunk az erődhöz, ahonnan elzavart egy biztonsági őr, meglátogattuk a három nagy templomukat, amiből csak egy volt nyitva, majd lesétáltunk a piacra, magunkba szívni a hangulatot és a frissen fogott halak illatát. Délutánra befizettünk egy buszos kirándulásra, ami egy kakaógyárba és egy vízeséshez vezetett.

Az MSC, akárcsak bármelyik hajótársaság, partmenti túrák szervezésével egészíti ki a bevételét. Valójában ezek kis, helyi utazási irodák ajánlatai, ők csak ráteszik a saját hasznukat, és azzal borzolják a kedélyeket, hogy ha az ő kirándulásukon akad el valaki, azt megvárja a hajó, ha az egyénileg intézett (tehát olcsóbb) útra fizetsz be másnál, akkor nem késhetsz egy percet se, mert gond nélkül otthagynak. Mi az utunk során az összes verziót kipróbáljuk, ez volt az első kirándulás, amit az MSC-nél foglaltunk. Két nappal korábban kaptunk egy részvételijegyet, amin feltüntették, a találkozó időpontját, és helyét. Azt is mutatta a kártya, hogy hányas számú buszra kell majd felszállnunk. Három-négy útmutató tábla és két hosztesz irányított ki a kikötő előtt várakozó buszokhoz. Ott megkerestük a mi járművünket, egy 16 személyes Nissan típusú kisbuszt, amelyre veterán japán bácsikák is csak halványan emlékezhetnek, hogy mikor gyártották. Bepréseltem magam egy félemberre méretezett ülésbe, majd némi késéssel, de végre útnak indultunk. A szélesnek egyáltalán nem mondható, kanyargós, partmenti út baloldalán hajtott a sofőrünk, néha csak öt centire a tátongó mélységtől. A kedélyeket tovább borzolta, hogy időnként trópusi zápor permetezte a húsz százalékos emelkedőket. Persze, hogy eszembe jutottak a képek a híradóból, ahol turistákkal tömött busz landolt a szakadék fenekén, de az ötvenes évei végén járó sofőrünk és egyben idegenvezetőnk rutinos biztonsággal centizte ki a padkákat, miközben egy drótból tákolt headseten osztotta a tudnivalókat.

A „csokoládégyár” egy kis üzem volt egy hegyi falu legutolsó utcájában. Sorban álltak a kisbuszok, de a helyi kísérők felkészültek a rohamra, több emberük is foglalkozott a bamba fehéremberekkel. A mi lányunk, jamaican english (itt mindenki ezt a dialektust tolja) kiejtését csak félig értettük meg, de mivel már eleget láttunk kakaóbab fermentálást, csak arra voltunk kíváncsiak, itt milyen léptékben űzik az ipart. Nos, ha számegyenesen akarnám ábrázolni, ahol nulla a dominikai erdő mélyén megbújó tanya, a maga kőkorszaki módszereivel, és száz a Zürich közelében működő Lindt csokoládégyár, akkor ez egy erős tízest érdemel. A beígért kóstoló néhány csokimorzsában merült ki, amit az élelmesek egyből behabzsoltak, viszont meg lehetett vásárolni egy egész táblát a helyi különlegességből, és csak egy kicsit drágábban, mint az említett svájci márka.

A Concord-vízeséshez vezető hegyi út olyan állapotban tekergőzött egy patak mentén, hogy még terepjárós időszakomban is elgondolkoztam volna, hogy bevállaljam-e. Mentségükre legyen mondva, már építik az új utat, csakhogy ez pillanatnyilag tovább nehezítette a feljutást. Ezután a zuhatag kifejezetten megnyugtató látványt nyújtott. Egészen addig, amíg egy HVCS (helyi vagány csávó) el nem kezdett felmászni a vizes sziklákon. Sejtettem, hogy le akar ugrani, ilyet már láttam Jamaicán, Rick Caféjában, ahol bátor kölykök ugrándoznak húsz méter magasból a vízbe, némi baksis reményében. Ott ez karibi hangulatban, élő zene mellett zajlik, ahol a vendégek ingyen élvezhetik a naplementét. Itt egy prosztó büfét építettek a látvány elé, és csak belépőjegy ellenében juthatunk le a fényképezőhelyre.

A visszafelé vezető úton megállapítottuk Katával, hogy sok szép hegyoldalt láttunk, de nem itt fogjuk tölteni a nyugdíjas éveinket. Pedig Grenadán 208 ezer dollárért vehető állampolgárság útlevéllel, amivel 141 országba lehet vízummentesen utazni.

Fotók

◄Előző kikötő: Barbados Következő kikötő: Curaçao►

Barbados

2018-as látogatásunkkor csak Barbados fővárosát, Bridgetownt volt alkalmunk megismerni, ezért most gondoltunk egy nagyot, és a sziget más tájait indultunk felfedezni. Ehhez egy autót kellett bérelni, de nem gond, a kikötő közvetlen közelében találtam egy autókölcsönzőt, 4,9 csillagos értékeléssel. A honlapján található árak is szimpatikusak voltak, és a fő, hogy egy napra is lehet náluk autót bérelni, ami nem jellemző errefelé. A lehető legkorábban lefoglaltam egy verdát, és az időpont előtt két hónappal még ráírtam a tagra, biztos legyen ám a kocsi, mert begorombulok. Megnyugtatott, hogy minden rendben, szeretettel vár. Csakhogy a megadott koordinátákra érve nemhogy egy irodát, de még épületet sem találtunk. Parkoló állt a helyén tele autókkal. Egy kaftános, aladinsapkás fazon sertepertélt az egyik mikrobusz körül, jobbhíján tőle érdeklődtem, hol találom a Dial a Hire kölcsönzőt. Kiderült, ő volt az emberem, és a kisbusz az iroda. Ettől még persze még lehetett volna jó (mindenki elkezdi valahol), de az árnyékba irányított bennünket, és felhívott valakit. Gondoltam az alkalmazott most hozza a patent járgányt, de nem ez történt. Egy másik kaftános jelent meg még nagyobb szakállal, és vészjósló dörmögő hangjával az autójába invitált. Hát persze! Nem akart ideállítani egy autóval, az olyan snassz. Elvisz a telephelyükre, hogy lássam, nem pitiáner vállalkozásról van szó. Beültünk hát, és élveztük a csodás arab muzsikát. (Nesze neked karibi életérzés!) A külváros lerobbant faviskói között álltunk meg, egy rácsos ajtós, családi háznál. Megnyugodtam, hogy a hely nem alkalmas veseátültetésre. Az imám formájú fazon behívott az előszobába, hogy elintézzük a papírformát. Bal lábát hanyagul a jobb térdére emelte, és egy mappát helyezett az így rögtönzött íróasztalra. Retkes talpát felénk mutatva mutatott mély tiszteletet.

Nem szeretném, ha valaki rasszizmussal vádolna meg, odahaza én vagyok a legnagyobb védelmezője a muszlim (vagy bármelyik más) kisebbségnek, de ez a feltűnősködés a sapkával harminc fokban, a kaftán egy afrikai rabszolgák leszármazottjainak szigetén nem csak tájidegen, de szánalmas is. Ami Abu Dabiban természetes, az itt röhelyes. Mondanom sem kell, hogy az ilyenek egyszer sem imádkoznak, a muszlim tudatuk odáig tart, hogy kiragasztanak az ajtóra egy free Palesztina matricát.

Szóval, aláíratott egy biztosítási formanyomtatványt, és átvette a 125 USA dollárt, majd eltűnt azzal a dumával, hogy várjunk egy kicsit, mindjárt hozza az autót. Öt perc múlva egy nő jelent meg csadorban, egy öreg Suzukival, és minden különösebb ceremónia nélkül a kezembe nyomta a slusszkulcsot. Ilyenkor mindig lefotózzuk az autó sérüléseit a későbbi vita elkerülése érdekében. Ekkor vettem észre, hogy a gumikon nincs futófelület. Az apró barázdákat erodálta az idő, a mély vályatok sem érték el az egy milliméter mélységet. A nőt közben már elnyelte a rácsos ajtók sokasága, Aladin meg valószínű egy újabb áldozatért ment a kikötőbe.

Kalandra fel! Elindultunk a csotrogánnyal az első falu irányába, ami az útleírások szerint történelmi patinája miatt kihagyhatatlan látnivaló. Mi nem találtuk meg Speightstownban a patinát, csak lepattant épületeket és egy kevésbé hívogató strandot. A helyi CBA parkolójában pihentettük a Suzukit, és beugrottunk egy kis látnivalóért. Semmi különös, ha csak az nem, hogy nem hűtött polcról árulták a csirkeaprólékot. Vettünk egy hideg kólát és egy kis chips-et az egészséges táplálkozás jegyében, és könnyedén fizettünk az otthoni bankkártyánkkal.

Tovább folytattuk az utunkat Barbados északi csücske felé. Az utak egyre keskenyebbek és a padka helyén félméteres vizesárkor jelentek meg. Miután még szoknom kellett a balkormányos autó széleit, Kata egyre többször kiáltott fel, mert a bal első kereket már az árokban látta. Itt 40 km/órával lehet közlekedni lakott területen, de az erős forgalom miatt, még ennél is lassabban haladtunk, ezért szerencsére megúsztuk az utat tengelytörés nélkül.

Animal Flower Cave a neve annak a helynek, ami az egyik fő látványosság a szigeten. Egy privát tulajdonban lévő földterület, amelyet az azonos nevű étterem tulajdonosai üzemeltetnek. A kopár partvonal meredek és csipkézett sziklákkal, amelyek egykoron víz alatti korallzátonyok voltak, most az óceán felől érkező hatalmas hullámok csattanó felületei. Az étterem közelében egy tengerszint feletti barlangot találunk, amelynek természetes medencéit a tenger hullámai töltenek fel. Ide egy szerény, húsz dolláros belépőjegy ellenében engednek le, de ott jártunkkor zárt kaput találtunk. Amúgy a barlangba egy rövid és keskeny sziklán átvezető lépcsőn lehet bejutni. A három oldalról zord falakkal körbezárt barlang a negyedik oldalról kilátás nyílik az óceánra és a csapkodó hullámokra. Annak, aki mártózni akar a sekély medencékben, már előre át kell öltöznie, mert a barlang belsejében erre már nincs lehetőség. Az impozáns, csipkés sziklák látványa mindenképp megért ide egy utat.

Hiába nincsenek nagy távolságok, az utak minősége miatt lassan lehetett haladni, ezért úgy döntöttünk, kihagyjuk a St. Nicholas Abbey-t, ami egy gyarmati ültetvényház, és rumfőzde, kiterjedt birtokkal, amin egy hajdanán cukornád szállítására használt, történelmi gőzössel vonatozhatunk potom 62 dollárért. (Igaz, ennyiért megkóstolhatjuk a ház rumját.) Ehelyett a Farley Hill National Parkot néztük meg, ahol nincs rum, de csak 3 dolcsi volt a beugró kettőnknek. Szép időket látott, romos palotát találtunk egy gondosan ápolt park közepén. A kétszáz éve épült kastélynak egy tűzvész vetett véget 1965-ben, de ha másért nem, az épület előtt magasodó dombról elénk táruló panoráma miatt érdemes volt erre kanyarodnunk.

Meglátogattunk egy-két érdekes partszakaszt, de az autónk egyre furcsább hangokat adott ki, amikor kátyúba hajtottunk, ráadásul vészfékezésnél irányíthatatlanul csúszkáltak a slik gumik, ezért jobbnak láttuk, ha visszaindulunk a főváros felé. Mielőtt még leadtuk volna kocsit, tiszteletünket tettük a kilencszeres Grammy-díjas énekes és színésznő, Rihanna szülőházához. Egy teljesen átlagos, karibi utca színes házikókkal, amiből persze a világ leggazdagabbnak mondott énekesnőé kitűnik a többi közül. (Miközben ő egy New Yorki penthausban húzza meg magát.) Szemben, egy rikító piros kocsmából bömböl a Rihanna muzsikaszó, amit fájó szívvel, de ott kellett hagynunk, akárcsak ezt a karibi országot, ahol az elmúlt évtizedben gondosan ügyeltek arra, hogy utak építésével ne bontsák meg a tájképet.

Fotók

◄Előző kikötő: Madeira Következő kikötő: Grenada►

Funchal, Madeira

A sziget fővárosa, a százezres Funchal régi ismerősként köszöntött minket. A harmadik alkalom, hogy itt járok, de nem lehet megunni. A sziget klímája, buja zöld erdejei és vadregényes turistaútvonalai rabul ejtettek. Nem csodálom, hogy az utolsó osztrák császár és egyben magyar király ide száműzte magát. Gondoltam, meglátogatjuk a Miasszonyunk templomát, ahol IV. Károly ma is nyugszik, ehhez a legromantikusabb út a tengerpartól induló teleférico. A helyszínen kiderült, hogy a kötélvasút éppen felújítás alatt áll, úgyhogy erről a tervről le kellett tennem és maradt a csoszogás Funchal kockaköves, ódon utcáin. A Városháza tér a XVII. századi Jezsuita templommal és a Püspöki Palotával, majd a XVI. század elején felszentelt Sé katedrálissal, ahol éppen misét tartottak. Furcsa, de a szombati istentiszteleten megtelt a templom, és nem csak öreg néniket lehetett látni a padsorokban. A katedrális előtti téren egy gigantikus Betlehemet építettek fel, ahol a bibliai tájat portugál stílusú házikók és népviseletbe öltözött emberek szobrocskái díszítették.

Bekukkantottunk a régi vásárcsarnokba is, ahol a halpiacról felszálló szagok veszik el végleg a vásárlók kedvét a szottyadt zöldségektől. Ezután felkerestünk egy helyi hipermarketet, hogy beszerezzünk néhány apróságot, aminek hiányát éreztük a hajón, úgymint citromlé, paprika, retek és néhány elem az ébresztő óránkba. Itallal nem próbálkoztunk, de azért teszteltük a rendszert, és a hátizsák hálós oldalzsebébe feltűnően elhelyeztünk egy ásványvizes palackot. Nem szóltak semmit az átvilágításkor, ezért nem kizárt, hogy a következő alkalommal víz helyett már szíverősítő lesz a flakonban. (A szívemnek ugyan nincs baja, de a prevenció is fontos.)

Végül tiszteletünket tettük a város leghíresebb szülöttje, C. Ronaldo múzeumja és szállodája előtt, amit kissé lepukkadt az utóbbi években, de ez mit sem halványítja a világrekorder aranylabdás focista fényét.

Fotók később.

Ha többet szeretnél olvasni Madeiráról, kattints ide!

 ◄Előző kikötő: Barcelona                Következő kikötő: Barbados►

Óceánjárók világa

Sokunk régi vágya, hogy egy luxus tengerjárón tölthessünk el legalább egy hetet, hogy belekóstoljunk a régmúlt idők gazdag embereinek világába, vagy éppen az újgazdagok óriás jachtokon pöffeszkedő életének illúziójában merüljünk el egy rövid ideig. De van itt még egy szempont: ha a nyaralásunkat szeretnénk optimalizálni ˗ miszerint egységnyi idő alatt a lehető legtöbb helyre eljutni a legkevesebb kényelmetlenség mellett ˗, akkor is jó megoldás lehet egy ilyen hajóút. Nem beszélve olyan eldugott célpontokról (pl.: Antarktisz jéghegyei, Alaszka vadonja vagy az észak-norvég fjordok), amit más közlekedési eszközzel körülményesebb lenne megközelíteni.

Minden környezetvédelmi aggály ellenére ez az iparág töretlenül fejlődik. Egyre nagyobb és modernebb hajók jelennek meg a világ tengerein, hogy a növekvő igényeket kielégítsék. Mi több, nem ritka azon turisták száma, akiket nem is igazán érdekel, hová viszi őket az „úszó város”, magáért a hajóért fizetnek be az utazásra, hogy aztán kimaxolják a fedélzeten nyújtott különleges szolgáltatások élvezetét. A világ legnagyobb üdülőhajóiról a Wikipédián találhatunk egy jó kis listát. A verseny nagy, számos hajótársaság küzd az utasok kegyeiért. Ezek közül csokorba szedtem a legnépszerűbbeket, és jó néhány kevésbé ismertet.

• Royal Caribbean International: Ez a társaság gyakran vezeti a listát a legnagyobb és legfejlettebb hajók tekintetében.
• Carnival Cruise Line: A világ legnagyobb utasszámával rendelkező hajózási társasága. Nagy hangsúlyt fektet a szórakozásra és a családi nyaralásokra.
• Norwegian Cruise Line: Ismert a flexibilis utazási lehetőségeiről és a fedélzeti élmények sokféleségéről.
• MSC Cruises: Az egyik leggyorsabban növekvő hajózási társaság, különösen népszerű Európában.
• Disney Cruise Line: A Disney márkát a hajózás világába hozza, családokra és gyerekekre összpontosítva.
• Costa Cruises: Az egyik legrégebbi és legnagyobb európai hajózási társaság, amely a mediterrán térségre és a Karib-térségre összpontosít.
• Holland America Line: Klasszikus stílusú hajók és elegáns környezet jellemzi ezt a társaságot.
• Princess Cruises: Nagy hangsúlyt fektet a kényelemre és a relaxációra, népszerű a nyugdíjasok és a párok körében.
• Celebrity Cruises: A modern luxushajózás egyik úttörője, stílusos és kifinomult környezetet kínál.
• Regent Seven Seas Cruises: A magas nívót előtérbe helyező hajózási társaság, all-inclusive szolgáltatásokkal és exkluzív úti célokkal.
• A japán Nippon Yusen Kaisha (NYK) és a kínai Adora Cruise is egyre nagyobb szerepet játszik a globális hajózási piacon.
• P&O Cruises
• Aida Cruises
• TUI Cruises
• Viking Cruises
• Marella Cruises
• Cunard
• Seabourn Cruises
• Silversea Cruises
• Oceania Cruises
• Ponant Cruises
• Azamara Cruises
• Crystal Cruises
• Windstar Cruises
• Ambassador Cruise Line
• Fred Olsen Cruise Lines
• Phoenix Reisen
• Hapag-Lloyd Cruises
• Saga Cruises
• Hurtigruten
• Mystic Cruises
• Lindblad Expeditions
• River Cruises
• AmaWaterways
• American Cruise Lines
• Arosa Cruises
• Avalon Waterways
• CroisiEurope
• Emerald Cruises
• Luftner-Amadeus River Cruises
• Scenic Cruises
• Scylla Cruises
• Uniworld
• Russian River Cruises
• Ferries
• Icebreakers
• Margaritaville at Sea
• Qark Expedition
• Virgin Voyages
• Atlas Ocean Voyages
• Oceania Cruises

Most, hogy már három hajótársaságot is kipróbáltunk, veszem a bátorságot, hogy írjak egy cikket az óceánjárózásban rejlő számtalan lehetőségről, megemlítve a káros mellékhatásokat is. Természetesen most is a szubjektív véleményemet hangoztatom fennen, de már előre jelzem, kevesebb lesz a fikázás, tekintettel arra, hogy a nyaraltatás pápáival állunk szemben. Olyan szintre fejlesztették az utasok (vendégek) kiszolgálását, hogy nehéz fogást találni rajtuk. (De azért majd próbálkozom.)

Kezdjük egy sokakat érintő kérdéssel: mennyire játszik a tengeri betegség egy ekkora óriásladikon? Nos, én büszkén mondhatom, hogy nekem elég csak néznem egy hintát, hogy kavarogni kezdjen a gyomrom. A Dover – Calais kompon végig a korlátnál álltam, hogy róka koma a La Manche-csatornában landoljon, ne a nadrágom szárán. Ezért aztán rettegve szálltam fel a Royal Caribbean, Jewel of the Seas hajójára egy marék Daedalonnal a zsebemben, hogy életemben először, egy hetet töltsek el a nyílt tengeren. Szerencsére elkerült minket az összes tornádó a Karib-tengeren, de ha nem így lett volna, mi kerüljük el őket, mert ezek a tengeri óriások saját meteorológia állomással büszkélkedhetnek, beleértve a folyamatos egyeztetést a parti őrségek meteorológusainak előrejelzéseivel. A lényeg, hogy még csak enyhe émelygés sem akadályozott meg abban, hogy két pofára tömjem magamba a reggeli svédasztalra kikészített, füstölt lazacot.

E tapasztalaton fellelkesülve, néhány év múlva, befizettünk egy antarktiszi utazásra a Holland Amerika Line társaságnál. Az Oosterdam nevű úszóváros, a maga 82 ezer tonnájával több, mint háromezer személlyel vágott neki a világ legveszélyesebbnek kikiáltott szorosán, a Drake-átjárón. Az Atlanti- és a Csendes-óceán találkozásánál még akkor is hatméteres hullámok csapnak össze, ha nyugodt az idő, de ott jártunkkor heves szél tombolt. Nem mondom, hogy nem kellett kapaszkodnom a folyosó korlátjában, amikor szokásos fejadagomért járultam a büfé asztalhoz, de tengeri betegségnek jelét nem észleltem magamon. Most aztán, hogy az odáig vezető egy hét alatt hozzászoktam az enyhe talajmozgáshoz, vagy csak a szabálytalan billegésnek köszönhetően nem lett hányingerem, azt nem tudom, de végül is kit izgat?

Ezek után már nem tűnt nagy vakmerőségnek egy földkörüli út tervezgetése. Több társaság is kínál ilyen utat, de európai indulással az MSC-nek volt a legjobb ajánlata. Olyannyira kedvező áron lehet befizetni egy világkörüli hajókázásra, hogy a tomboló Covid-járvány ellenére, két évvel a hajóindulás előtt, már elfogyott az összes kabin a Poesia fedélzetén. Újabb két évet kellett várnunk, míg ugyanazon az útvonalon indítottak egy hajót, de résen voltam, és az elsők között csaptam le a jegyre. A kedvező ár persze relatív, ebből a pénzből vehettünk volna egy jobbfajta kocsit is, de hogy Vándor Tamás írótól idézzek: az én státusz szimbólumom, az útlevelembe nyomtatott pecsétek.

Az MSC-nél – számomra megfejthetetlen okból – nem lehet utat foglalni online, mint a másik két, korábban említett társaságnál. Ott kényelmesen kiválaszthattuk, melyik kabinban töltenénk legszívesebben a nyaralást, befizethettünk különböző kedvezményes csomagajánlatra (erről majd később) és parti kirándulásra, míg ennél az európai hajótársaságnál csak utazási irodán keresztül lehet foglalni. Pedig a weboldaluk ugyanolyan részletes. Külön mutatja a kiválasztott hajó összes szintjét, kabin típusát és a megannyi szolgáltatást nyújtó helyiségeket.

Jellemzően három kabintípus közül választhatunk. A legalja az ablaknélküli kabin, értelemszerűen ez a legolcsóbb is. Sokan úgy gondolkoznak, hogy mivel a nap legnagyobb részét a medenceparton, étteremben vagy szórakozóhelyen töltik, és csak aludni járnak a szobájukba, tökéletesen megfelel ez a változat. Csakhogy nem sokkal drágább az ablakos kabin, és akkor már az ágyunkból nézhetjük a fehér hullámfodrokat, amiket a vízi óriás rajzol az óceán mélykék táblájára. Ha az orrunkat az alaküveghez nyomjuk, akár még egy delfinrajt is felfedezhet a kitartó szemlélődő.  Az ablakos kabinok az alsóbb szinteken helyezkednek el, aminek előnye, hogy a hullámzást sem érezzük annyira. Ezt nem tudom megerősíteni vagy cáfolni, mert minden alkalommal erkélyes kabint foglaltam abból a megfontolásból, ha egy vödör fölé hajolva kellene töltenem az út egy részét, mégis csak a friss levegőn tehessem, mások figyelő tekintetétől távol. A balkonos kabint is úgy árazzák be, hogy ne riassza el az utazót, és elcsábuljon a világos szoba látványától. A faltól falig érő üvegajtón nem csak a fény jut be akadálytalanul, de mi is látjuk a part menti tájat vagy a látóhatáron felkelő napkorongot. És azért valljuk be, néha jól esik egy kicsit félrevonulni egy hosszú út alatt napközben is. Nem beszélve olyan prózai kérdésekről, mint a ruha és törölköző szárítás. Mi még zsinórt is szoktunk vinni, ne kelljen a széktámlákra és karfákra hagyatkozni. (Itt jegyzem meg, hogy a kimosott zokni és bugyi egy éjszaka alatt gyorsabban megszárad a szoba légkondija mellett, mint a párás erkélyen.)

Aztán, akinek számolatlanul van mit költenie, választhat luxus lakosztályt is, vagy csak az átlagosnál tágasabb kabint, de ezek nem mi vagyunk. Kinéztem magunknak egy lifttől távolabb eső, tízedik emeleti szobát. Innen már egész jó a kilátás, de nem közvetlenül a fejünk felett dübörög a kajáspultnál zajló éhezők viadala. A hajó hátsó fertályát részesítettem előnyben, mert ott kevésbé érvényesül a hullámzás. Sokat elemeztem az útvonalat, hogy a járgány melyik oldaláról láthatunk több érdekességet, de ennek nincs igazán jelentősége. A kihajózás után olyan gyorsan elhagyjuk a partokat, még ha párhuzamosan is haladunk vele, hogy semmi sem látszik a szárazföldből. Vannak persze kivételek, de akkor sem tudhatod, hogy mondjuk egy fjord, amin felhajózik a kapitány, melyik oldala a látványosabb.

Amikor már elég felkészültnek éreztem magam, írtam egy árajánlatkérőt mindegyik magyar utazási irodának, ami az MSC partnerlistáján szerepel, a kiválasztott kabinra. Meglepődtem, hogy a jó öreg IBUSZ küldte a legkedvezőbb ajánlatot. (Ők voltak hajlandóak a legtöbbet engedni a saját jutalékukból.) Besétáltam az Oktogonon lévő irodájukba, és egy kedves, segítőkész ügyintézőnél befizettem az előleget. Az út árának tizennégy százalékát kellett letennem az asztalra, ami mindjárt foglalóként is szolgált, ergo bukta, ha közbejönne valami. Létezik valamiféle lemondási biztosítás, de olyan költséges, és annyi benne az apró betűs rész, hogy inkább vállaltam a kockázatot, hogy az előttünk lévő két évben nem történik olyan drámai esemény, melynek következtében le kell, hogy mondjuk életünk legkalandosabbnak ígérkező utazásáról.

Az MSC ehhez az úthoz kedvezményes ajánlatokat csomagolt, úgymint: tizenöt ingyenes part menti kirándulás, italcsomag, ami korlátlan üdítő, sör, bor fogyasztását engedélyezi a szinte egész nap nyitva tartó fő étteremben. Végül negyven százalék kedvezményt biztosít a patyolat szolgáltatás árából, ami jól jöhet egy négyhónapos út során. Bármennyire is jól hangzanak a fent említett gáláns felajánlások, valójában, ha összehasonlítjuk a korábbi útjainkkal, eléggé fukar ajánlatnak hangzik.

Itt van mindjárt az a csomó ingyenes kirándulás. Ha elmerülünk a részletekben, hamar kiderül, hogy az egy-egy kikötőre szervezett programajánlatokból a legolcsóbbat ajánlják fel ingyen, ami gyakran csak egy séta az óvárosban, angol nyelvű idegenvezetéssel, esetleg egy két-három órás, buszos körút. Ennél sokkal szimpatikusabb volt a Holland-Amerika társaság megoldása. Ők fejenként háromszáz dollárt írtak jóvá a virtuális számlánkon, amit arra kirándulásra válthattuk be, amelyikre akartuk.

A jól csengő italajánlat hibája, hogy az önkiszolgáló étteremből kell „kicsempésznünk” a kommersz sört, és termoszból elfogyasztani a nyugágyban, ha azt szeretnénk, hogy tíz perc után is hideg legyen. Ezzel szemben a Royal Caribbean hajóin az ital all inclusive kiterjedt a medencénél lévő bárra épp úgy, mint az esti zenés szórakozóhelyre. A Holland-Amerika ennél is bőkezűbbnek bizonyult azzal, hogy a tizenegy dollár alatti koktélokért sem kellett fizetnünk, és az a fölöttieknél is csak a különbözetet. Márpedig az esti jazzkoncert csak jobb egy jéghideg mojito mellett, nem igaz?

A mosodakedvezménnyel meg nem tudok mit kezdeni. Eleve horror listaárakat tüntetnek fel a tájékoztatóban, hogy aztán nagy kegyesen, egységesen, mindenkinek csökkentik negyven százalékkal, ami egy kommersz póló esetében, csak alig drágább, mintha vennék egy újat. A holland-amerikások e helyett hozzácsapták az úthoz az internetcsomagjukat. Azt meg ugye nem kell magyaráznom, milyen hasznos egy napokig tartó, monoton, nyílt tengeri úton, ha közben hozzáférünk a világban zajló eseményekhez. Itt jegyzem meg, hátha később elfelejtem, hogy a műholdas kapcsolat meglepően jól működött a hajón. Pillanatok alatt töltött be egy weboldalt képekkel, de olykor még egy youtube videót is sikerült megnéznünk. És ha azt hinnénk, hogy mindez azért lehetséges, mert az utasok zömét képviselő korosztály a hatvan és a halál közti sávot fedi le, nagyot tévednénk. Az amerikai nénik majdnem úgy pörgetik a tartalmat a kezükben lévő mobilon, mint a tinédzserek a hetes buszon. Némelyik még evés közben sem képes kitörni a kijelző hipnotikus bűvköréből.

Az MSC legolcsóbb internetcsomagja, ami csak egy készülékre, és csak alapdolgok letöltésére alkalmas, napi 5,6 €. Ez elsőre nem tűnik vészesnek, csakhogy az egész útra ki kell fizetni előre, és mivel az út hosszú, ez valójában egy 300 ezer forintos kiadást jelentene. Ha mindketten szeretnék internetezni, és mondjuk videókat is megnéznénk, az már több mint 750 ezerbe fájna. A fedélzeten már ki vagy szolgáltatva a monopólium túlárazás kényszerének, és ha muszáj felcsatlakoznod a világhálóra, kemény 10 eurót kell leszurkolni egy napra. És akkor menjünk bele a részletekbe!

A beszállókártyánk szerint 11:00 órára kellett megjelennünk a barcelonai kikötőben, az MSC saját cruise terminál épületében. Itt leadtuk a bőröndöket, és csak a legszükségesebb kézicsomaggal a hátunkon indultunk el a bejárat felé. A biztonsági átvilágításon viszonylag rövid sorállás után átjutottunk, de a becsekkolás másfél órás várakoztatás után sikerült. Egy nagy mínusz az olasz társaságnak. (Az amerikaiaknál ez sokkal gördülékenyebben ment.) Hiába a hosszú várakozás az előcsarnokban, a csomagjaink csak délután háromkor kerültek a szobánkba. Már majdnem bekönyveltem nekik a második mínuszt, amikor kopogtattak az ajtón, és egy fülöp-szigeteki kolléga jégbehűtött pezsgőt adott át welcome drink gyanánt. Na jó, elnéztem nekik a kezdeti, döcögős bemutatkozást.

Még mielőtt ellazulhattunk volna, egy fontos procedúrán kellett átesnünk, mégpedig a vészhelyzeti tudnivalókat kellett magunkévá tenni. Ennél a társaságnál az dívik, hogy meg kell nézned a kabinodban lévő tévén egy oktató videót, és ha végeztél, egy kódot kell beütni az éjjeliszekrényen elhelyezett telefonba, majd lemenni arra a menekülési pontra, amit korábban megkaptál. Lesétáltunk a H ponthoz (táblák mutatták az utat), ahol egy kedves indiai fiatalember lecsippantotta a plasztik kártyánkat, amit onnantól tudtunk csak fizetésként használni a hajón.

A Holland-Amerikánál ezt sokkal lazábban kezelték. Elég volt megnézni a videót, és ők meg elhitték, hogy most már pontosan tudom, mi a teendőm, ha süllyedünk. A Royal Caribbean személyzete nem ennyire laza. Ott konkrétan fel kellett sorakoznunk a kijelölt kimenekítési ponton, nyakunkban a mentőmellénnyel, ahol egy matróz tartott előadást a vészhelyzeti teendőkről.

Na, de vissza a hajón használatos, műanyag kártyára. Ez egy csippel és mágnescsíkkal ellátott lapka, ami nyitja a kabinunkat, fizethetünk vele különböző extra szoltáltatásokért (persze előtte még hozzá kell rendelnünk a bankkártyánk adatait), és igazolványként is szolgál az út során a hajó elhagyásakor és visszatéréskor. Ezúttal nem vették el az útleveleinket, de a korábbi úton végig a recepciósnál maradt, és még az argentin határőr is elfogadta a fénykép nélküli kártyánkat. Gondolom, a hajótársaság átküldte nekik a komplett adatbázisát, ezért jelenhetett meg a fizimiskám az officer monitorján, amikor lehúzta a fehér plasztikot.

Végre elnyújtózhattam a kabinunkban. A két éve halmozódó feszültség lassan távozott a pólusaimon át. Itt vagyunk, és nem jött közbe semmi. Ez nagy dolog annak, aki már átélt olyat, hogy milliókat bukott, mert az utazás reggelén egy vesegörcs miatt a kórház felé kellett irányítani a taxist, Ferihegy helyett. Igaz, Katának ki kellett lépnie a munkahelyéről, mert nem tolerálták, hogy négy és fél hónapra le akar lécelni, de kit izgat? Az élet egy nagy kaland.

A kaland két unalmas nappal folytatódott, amit a tengeren töltöttünk, miközben a Magnifica nevű otthonunk 33 km/h szédületes sebességgel haladt Madeira szigete felé. Ebben a két napban volt időnk felfedezni a hajót, és képet kapni az utasösszetételről. A 2009-ben épült teknő 3200 utas befogadására képes, de mint a személyzet egyik magyar tagjától megtudtunk „csak” 2500 fő vállalta a 131 napos utazást. (Volt időközben egy jelentős változtatás az útvonalon, és akkor sokan visszaléptek.) Bár a hajó nem kicsi a 3 focipályányi hosszúságával és a maga 16 szintjével, mégsem számít a legnagyobbak közé. Ez azért van, mert át kell férnie a Panama- és Szuezi-csatornán. Ugyan több felújításon is átesett már, a barna-narancssárga mintás szőnyeg és bútorzat kissé avitt, de kabinunk rendben volt. Elegendő hely a szekrényben, funkcionálisan jól használható mosdófülke, és ami a lényeg, kényelmes francia ágy (180x200). Magam részéről utálom a kétszemélyes, óriáspaplant, de oda se neki! Az ágy alá befért a két extranagy kofferünk, benne olyan tiltott tárgyakkal, mint úti vasaló, svájci bicska, és egy kis konty alá való. Ezeket minden hajótársaság tiltott tárgyként kezeli, de még egyszer sem buktunk le vele. Igaz, nem is nagyon használtuk őket, most is csak azért raktam be a csomag mélyére, hogy teszteljem az MSC-t, olvassák-e a blogomat.

Visszatérve az utasokra: miután az MSC egy olasz alapítású részvénytársaság, és a hajó is Civitavechiából (Róma) indult, a túlnyomó többségben taljánok rontják itt a levegőt. Nincs róla pontos adatom, inkább saját tapasztalat alapján mondom, hogy őket követik a franciák és a spanyolok. Könnyű megállapítani, mert a többség nem bajlódik idegen szavakkal, csak a saját nyelvükön hajlandók köszönni. Természetesen rengeteg a német is, azok mindenhol ott vannak. Gyakran hallani portugál hangokat és persze angolt is. Orosszal eddig nem találkoztam, de lehet, hogy csak titkolják, mert ég a képük a világ előtt. Viszont egyre több magyar utast fedezünk fel. Nem gondoltam volna, hogy ennyi honfitársunk égeti el a pénzét ilyen helyen. Mindjárt az első napi a vacsoránál derült ki, hogy az asztaltársaságunk egy magyar férfi a felnőtt fiával. Nyilván kedvességből ültettek össze velük, nem tudhatták, hogy látok én épp elég magyart otthon, külföldön nem rájuk vagyok kíváncsi. Másnap reggel pedig két szépkorú hölgy szólított meg minket, amikor meghallották, hogy magyarul csevegünk. De van itt egy fiatal pár kisgyerekkel, és egy rosszarcú társaság gyerek nélkül. Természetesen az utazók zöme nyugdíjas korú, de látni néhány iskolás korú gyereket is, amit nem is értek. Talán engedélyt kaptak a diritől, hogy távoktatásban tudják le a második félévet. Végül is internetkapcsolat van, és ha az ő országukban nincs olyan merev tanfelügyeleti rendszer, mint nálunk, akkor egy jó fej tanárral megoldható a dolog.

Hogy a műholdas internetkapcsolat miként működik a hajón, volt alkalmunk kipróbálni. A Holland-America útján egész jól hasított a net, ha beértük az írott tartalom böngészésével. Késő este, amikor a nénik, bácsik abbahagyták a telefonjuk bűvölését, még Youtube videókat is meg tudtunk nézni. Itt az MSC-nél eleve kétféle internetkapcsolatot kínálnak: az alap, egy lebutított csomag, amivel megválaszolhatjuk az e-maileinket, csetelhetünk a Messangeren, ilyesmi. De van olyan csomag is, ahol akár még streemingelhetünk is filmeket. Az más kérdés, hogy ezért már egy fél műhold árát fizettetik a függőkkel. Két készülékre, közel egymillió forint az egész útra, ha még a felszállás előtt megvásároljuk. Itt már a duplája. Lehet persze egy napra is nethozzáférést venni, a butábbik verzió kb. 12 ezer Ft egy készülékre. Mivel nem vagyok a pénztárcám ellensége, és függője sem vagyok a bugyuta tartalmak pörgetésének, vagy hogy idegesítő híreket olvassak kampányidőszakban, ezért azt a megoldást választottam, hogy vettem egy egész világra szóló e-SIM kártyát, feltöltöttem rá 20 gigabájtnyi kreditet, és ha majd szárazföldre érünk, mobilneten keresztül kifizetem a számláimat, és intézem az ügyes-bajos dolgaimat. Ha meg fotókat akarok hazaküldeni, majd keresek ingyen wifit a városokban.

És akkor most rátérnék a kajára, mint a nyaralás egyik igen fontos tényezőjére. Ahogy a többi társaságnál, itt is lehet vállasztani, hogy ültetett étteremben fogyasztjuk el a vacsoránkat, vagy a büféasztalnál tolongunk a betevő falatokért. Első este mindig kipróbáljuk a puccosabbik verziót, itt sem volt ez másként. A kártyánkon feltüntették, hogy melyik étterembe kell mennünk, és ott melyik asztal lesz a miénk négy és fél hónapon át. Kiválaszthattam, hogy a hatórás vagy a nyolcórás turnusban akarok vacsorázni. Természetesen tök béna helyen volt az asztalunk, a lehető legmesszebb az ablaktól, de miután korom sötét volt már délután hatkor odakint, ez nem annyira ütött szíven. A tapasztalatom szerint, az út során többen választják a büfé éttermet, ezért át is kérhetjük magunkat egy másik asztalhoz, de végül beletörődtünk a 726-os kerekasztal nyújtotta félkomfortba. A több nyelven kinyomtatott, napi menükártyán háromféle előétel és egy leves, öt főétel, és három-négy desszert szerepelt. Az adagok nem túl nagyok, de változatosak. Némelyik fogást egész pofásan tálalják, de kaptam olyan paelát (rizseshús), ami úgy nézett ki, mintha egy Interfood dobozt bontottam volna ki. Az italcsomagunkba beletartozott a csapolt sör és a ház bora is, ami meglepően finomnak bizonyult. A teríték kifinomult: porcelán tányér, kristálypohár, damaszt szalvéta. Az elegáns pincérek sürögnek, forognak körülöttünk, megadják a módját még a zsömle kínálgatásnak is. Hátránya, hogy több mint egy óráig elhúzódik a vacsora, de hát nyaralunk, nemde? Ezen a helyen illik elegánsan megjelenni. Zakót, nyakkendőt csak különleges alkalmakra írják elő, de elvárt a hosszú nadrág és ing viselete. Ennek sajnos nem mindenki tesz eleget, és mivel a kedves vendég az első, nem szólnak rá a csumpi szerkóban érkezőkre, ami erősen tompítja a hely eleganciáját.

A büféasztalos éttermek mindig a hajó felső szintjein találhatóak. Közös bennük, hogy óriási csata folyik az ülőhelyekért, és a kurrensebb falatokért. Nincs kötelező haladási irány, nincs rendszer, csak őskáosz. Az ínycsiklandó ételek láttán az utasok nagy része hipnotikus transzba esik, és nem veszi észre, hogy más is tartózkodik rajta kívül a helyiségben. Nem részletezném tovább, de azt nem bírom magamban tartani, hogy ne adjak hangot a csalódottságomnak, ami az itteni kaják minőségét illeti. (Persze csak az előző két hajóút tapasztalataihoz képest.) Miután a vezetés és a séfek többsége olasz, azt hittem, hogy bele fogok fulladni a sok prosciuttóba, parmeggianóba és bivaly mozzarellába, ehhez képest, a reggeli felvágottaknál leginkább az aldis csirkemellsonka dominál. Persze a kötelező english breakfast itt is a megtalálható, de hát egyen sültbabot reggelire, akit angol anya hozott a világra! (Ugyanez a véleményem a tejbe áztatott madáreledelekről, csak amerikai anyával.)

Aztán a harmadik napon kiderült, hogy létezik a legalsó szinten egy ültetett étterem, ahol reggelizni is lehet. Az én ízlésemnek túl puccos, de ott legalább kaptam füstölt lazacot, Kata pedig benedict tojással bélelhette ki a gyomrát. A lényeg, hogy itt nem lehet éhen halni, mindig találni egy éppen nyitva levő helyet, ahol kajához juthat a vendég.

Ugyanez a helyzet a programokkal. Minden este az ajtó alatt becsúsztatnak egy „újságot”, ami részletesen taglalja a másnapi lehetőségeket, a jóga órától, a vízi aerobikon át az olasz nyelvleckéig. Ráadásul a sok unatkozó utas nem átallja ezeket igénybe venni. Gondoltam, benevezek a házi pingpong versenyre (egyszer már nyertem SZOT üdülő bajnokságot), de annyian tolongtak a két asztal körül, hogy az még forgóhoz is sok lett volna. Az igazán szórakoztató előadások persze este kezdődnek. A bárokban feltűnnek a zenészek (mindig ugyanazok), és különböző stílusú muzsikával szórakoztatják az egybegyűlteket. A hajó orrában egy Víg Színház méretű terem található, minden extrával felszerelt színpaddal, hangosítással és világítással. A produkciók színvonala változó, de nagyon gagyival nem találkoztunk. Tegnap például, maga Elvis kelt életre egy koncert erejéig, hogy igazi las vegasi hangulatot hozzon magával. Akarom mondani két koncert erejéig, ugyanis ezt a hihetetlen tömeget úgy lehet csak leültetni, ha 19:00 órakor és 20:45-kor is kezdődik egy előadás. Amíg a társaság egyik fele tömi a hasát, addig a többiek vörösre tapsolják a tenyerüket a színházteremben. 

Az MSC-nél haladtak a korral, és újság helyett (mellett) egy applikációt is le lehet (kell) tölteni, amiben minden hasznos információt megtalálhatunk. Az app értesítést küld, ha át kell állítanunk az óránkat, mert átléptünk egy időzónát, de megmutatja melyik teremeben van a találkozási pont, ha befizettünk egy kirándulásra. Ugyanis amíg este a hangjegyeké és a partitúráké a főszerep, reggel már a parti túrákról szól az utazás. Ugyanis az egyik legnagyobb bizniszt, a kikötőkből induló kirándulások jelentik. A jelentkezőket buszokba tuszkolják, és megmutatják nekik a környék látványosságait. Leginkább a belépőjegy nélkül látogatható dolgokat, hogy maximalizálják a profitot. Így egy négy-ötórás körútért el lehet kérni akár száz eurót is, de ha komolyabb attrakciót is tartalmaz a program, nem ritka a kétszáz euró/fő feletti részvételi díj sem.

Miután az első kikötő Madeirán közel van a belvároshoz, úgy döntöttünk, inkább gyalog cserkésszük be a látnivalókat.

A hajón zajló életről itt olvashatsz ►

Fotók később

Barcelona télen

Ez az ötödik alkalom, hogy a katalán fővárosban járok, de először vagyok itt télen. És ez nem véletlen… Hiába mediterrán térség, egy januári fuvallat itt is ugyanúgy csíp, mint otthon. De legalább a hó nem esik. Nem mintha nem szeretném nézni, amikor nagy pelyhekben hullik az égi áldás, de nem akkor, amikor a repülőtéren várunk a gépünkre, és azt látom, hogy a ferihegyi kifutópálya fehérbe borul, a kijelzőkön pedig több helyen ott villog a „késés” felirat. Szerencsére a mi járatunk még éppen fel tudott szállni, mielőtt kitört volna a káosz, úgyhogy csak a hírekből értesültünk arról, hogy az utánunk készülődő Air Pegazus repülőjét valami pancser letolta az aszfaltról, mire az megsüllyedt a sárban, hosszú időre megbénítva a forgalmat.

Az El Prat 2. terminálja előtt, hamar megtaláltuk a belvárosba vezető Aerobusz (A2) express megállóját, és odavonszoltuk a harminckét kilós bőröndjeinket. Ez volt a legegyszerűbb és leggyorsabb módja, hogy eljussunk a Plaza Espana térnél lévő szállodánkhoz. Mondjuk, azt nem mondom, hogy hú, de olcsó, mert a negyedórás útért kettőnknek 15 eurót kellett fizetni, de legalább kényelmesen elfértek a „peronon” a kofferek, és sűrűn követik egymást a járatok.

Másnapra egy korlátozott városnézést terveztem. Igazából, csak azért akartam másfél nappal a hajóraszállásunk előtt ideérni, hogyha a Wizzair elkavarná a csomagjainkat (volt már ilyen), akkor ne kelljen azon aggódnom, hogy a földkörüli utat egyváltás alsóneművel kell abszolválnom. Most viszont rendben ment minden, így egy teljes napunk maradt arra, hogy ellátogassunk olyan helyszínekre, amik a 2022-es látogatásunkkor kimaradtak.

Elsőként a Montjuïc varázskútja felé vettük az irányt. A Nemzeti Múzeum lábánál terpeszkedő Fonta Mágica egy art deco szökőkút, ami 1929-ben épült a Világkiállítás alkalmából. Mindössze egy évvel a rendezvény előtt kezdtek neki a megvalósításnak, és túl ambiciózusnak tűnt ilyen rövid határidőn belül befejezni a grandiózus szökőkutat, főleg itt, spanyol honban. A nagyszabású építkezésen több mint 3000 munkás dolgozott. Végül sikerült időben üzembe helyezni. A spanyol polgárháború idején súlyosan megrongálódott, és csak az 1950-es évekre hozták helyre. Az 1980-as években vezették be a fények és zenék használatát. Másodpercenként 2600 liter vizet lövell 109 fúvóka, amit 3620 cső működtet. 3,1 millió liter víz van a rendszerben, a legmagasabb vízsugár 52 méter magas. 4760 égőt használnak a világításához. Klasszikus és popzene ritmusára változtatja színeit, formáit megannyi vízsugár. Ezekből persze mi semmit sem láttunk, pedig volt víz a medencében, de nyilván nem korán reggel (értsd: fél tízkor) fogják vele szórakoztatni azt a néhány kocogót, aki a környék parkjai felé szedték a lábukat. Gyanús volt, hogy nyolckor még egy teremtett lélek sem volt az utcákon kedd reggel, de hát ilyenek a spanyolok – gondoltam – nem kapkodják el a felkelést sem.

Aztán amikor odaértünk a Poble Espanyol jegypénztárához, a kapuőr hívta fel rá a figyelmünket, hogy Spanyolországban a január 6-a munkaszüneti ünnep. Itt nem a Jézuska vagy a Mikulás hozza az ajándékokat a gyerekeknek, hanem a Három királyok. (Ez persze még nem magyarázza meg, hogy minek kell várniuk plusz két hetet.) A létesítmény nyitva van – közölte a lány – csak az üzletek nem. Ó, hát azok pont nem kellenek nekünk, amikor a 1929-as világkiállításra épült, 49 ezer m² alapterületű, faluként kialakított múzeumra vagyunk kíváncsiak. Ez valójában egy „skanzen”, ami Spanyolország különböző tájegységeinek építészeti hagyományait mutatja be, 117 épületen, utcákon és tereken keresztül. Hangulatos hely lehet nyáron, főleg a főtér, ahol most egy ronda rendezvénysátor uralta a látképet. De most, valami aberrált fantáziával Disneylandet csináltak belőle eltúlzott karácsonyi díszítéssel, és tájidegen, Frank Sinatra dalok bömböltetésével. Nyáron meg, gondolom a tömeg miatt nyafognék, most legalább azzal nem kellett bajlódnunk. Egy szó mint száz, nekem nem érte meg a beugró azt az egy órát, amit az egyébként hangulatos kis hely bejárása jelentett.

Metróra szálltunk, és kiutaztunk a külvárosba, hogy szemügyre vegyük az UNESCO világörökség részét képező Güell parkot. Gaudí tervei alapján 1900 és 1914 között épült, 17 hektáros kert eddig kimaradt nekem, hát most egy újabb álmot hagyhatok csalódottan magam mögött. Amiket eddig láttam a helyről, az a néhány kicsempézett gyík, és egyéb szobrok mind ott tobzódnak a kijárat előtt. Elég egy zoomos fényképezőgép, és az utcáról is lehet lőni instapozitív fotókat. De ez már csak a helyszínen derül ki, merthogy a jegyet elővételben kell megvenned, ha biztosan be akarsz jutni a parkba, ugyanis korlátozzák a látogatók számát. Mondjuk ez bent nem annyira látszik, mert még a kevésbé érdekes ösvényen is hömpölyög a nép. A domboldalba épített szerpentinek, hidak és teraszok eredetileg egy lakóparknak indultak, végül csak két kecót húztak fel, a többi telek érdeklődés hiányában a Güell család nyakán ragadt… Volna, ha a város fel nem vásárolja tőlük 1926-ban.

Félreértés ne essék, Gaudit én is egy zseninek tartom, és nekem is tetszett a vadregényes hídak és aluljárók kesze-kuszasága, a formabontó építészeti megoldásai, de az összkép nem nyűgözött le annyira, mint mondjuk a Sagrada Família esetében. A másodosztályú, törött csempék felhasználása burkolásra engem a hatvanas évekre emlékeztetett, amikor a maradék, több színű metlachit összetörték a szakik, és azzal burkolták le a körgangot.

Nagyjából ennyi fért bele a napba, de még folytatom a bejegyzést májusban, amikor a hazaút előtt még lesz egy fél napunk, és kipróbáljuk a hopp on, hop off buszvonalakat a városban.

Összes fotó

Következő megálló >>> Madeira

Óceánjárók világa