Falkland-szigetek

Az Isten háta mögött jóval

Bizonyára sokan emlékeznek még arra, amikor 1982-ben két NATO tagállam egymásnak feszült egy kietlen sziget birtoklása körül kialakult nézeteltérés folytán, ahol néhány halász és birkapásztor élt csupán, ki tudja miért. A katonai junta vezette Argentína úgy gondolta, eljött az idő, hogy rátegyék a kezüket arra a területre, ami valójában sosem volt az övéké, csupán abból a meggondolásból, hogy az ő partjaihoz esik legközelebb (600-700 km). A britek ezt nem hagyhatták; mégis hová vezetne, ha az Egyesült Királyság szigeteit holmi tábornokok csak úgy elvehetnék? Három hónappal később újra Nagy-Britannia lobogója lengett Port Stanley kikötőjében. Ebbe belebukott az argentin vezetés, Margaret Thatcher miniszterelnöknő viszont sosem látott népszerűségre tett szert. A politikusok játszmáiban ugyan több mint kilencszáz szerencsétlen katona esett el, viszont a háború miatt, a szigetcsoport olyan hírnévre tett szert, hogy turisták ezrei zarándokolnak ide, hogy megnézzék a nagy semmit.

  Repülővel csak méregdrágán lehet idejutni Chiléből, a látogatók nagyobbik része óceánjárókon érkezik erre a tájra, hogy meglessen néhány pingvint, bálnát, vagy fókát. A háromezer fős lakosság kilencven százaléka Port Stanleyben él, amit a világ legdélibb fővárosának neveznek, de én még a nagyközség megnevezést is csak jóindulattal aggatnám rá. Az itt élők már régen felhagytak a bálna és fókavadászattal, többségük a turizmusból él, vagy a királyság pénzét költi, mint állami alkalmazott. Merthogy a helyőrségen kívül van itt minden, mint akármelyik angol városban: önkormányzat, rendőrség, tűzoltóság, tengerészet, postahivatal, iskola, óvoda, kórház sőt, még börtön is. Van saját fizetőeszközük is, a falklandi font, de ezt sehol a világon nem fogadják el, gondolom csak érmegyűjtőknek lehet kuriózum.

  Kellemes, nyári 13 fokban és frissítő 80 km/órás szélben indultunk el a kikötőből, hogy felfedezzük a környéket. Számos iroda és magánember kínálja szolgáltatását már a parton, amelyek abban egyeznek meg, hogy mindegyik túlárazott, és gyakorlatilag abból áll, hogy egy terepjáróba tuszkolnak minél több utast, hogy elvigyék őket egy eldugott öbölbe, ahol aztán kedvükre gyönyörködhetnek az állatvilágban. A Falkland-szigeteken állítólag közel egymillió pingvin él, és a világ dolmányos albatroszainak 60%-a, de találkozhatunk oroszlán- vagy elefántfókával is.
  A legnagyobb utaztató, a Penguin Travel kínálja a legkedvezőbb árat, mindössze 20 dollárért elvisz minket egy emeletes buszon (tisztára, mint Londonban) a legközelebbi partokig, ahol a szerencsésebbek találkozhatnak pingvinekkel. Bár ez az összeg nem tűnik soknak, kiszámoltam, ha megtelik a teljes busz, az majdnem félmillió forint bevételt jelent egy oda-vissza húsz kilométeres útért.

  A Gypsy Cove szirtjein szépen kiépített ösvény és orkán erejű szél fogadott. Repestünk az örömtől, amikor a part közelében két delfin uszonyát pillantottuk meg, de mire előbányásztuk a fényképezőgépet, már el is tűntek a habokban. Sehol egy pingvin, és a dolmányos albatrosz is csak akkora látványosság, mint otthon egy varjú (nagy, barna sirály). Ekkor egy hölgyet vettem észre furcsa pózban a földön (eldőlt, mint kocsma előtt a bicikli). Odaléptem, hogy segítsek neki, amikor észrevettem, hogy egy földbe vájt üreget fotóz, ahová néhány rémült Magellán-pingvin menekült be az emberhordák elől.
  Az egy kilométeres sétaút végén, leereszkedtünk a közeli Yorke Bay fehérhomokos „strandjára”, ahol a szél úgy vágta az arcunkba a kvarcszemcséket, mintha ezer tűvel szurkálnának. Láttunk néhány kollégát elszántan gyalogolni a part mentén, keleti irányba, és nyomukba eredtünk. Kitartásunkat siker koronázta, mert két és fél km menetelés után egy kordon állta el az utunkat, mögöttük több tucat szamárpingvin totyogott, és egy királypingvin pár fitogtatta énektudását.

  A visszaúton, a szembeszélben úgy éreztem magam, mint a Delta főcímében azok a sarkvidéki kutatók, akik az elemekkel dacolva gyalogolnak a Déli-sark felé. Az vigasztalt, hogy nekem csak a buszmegállóig kellett túlélnem a megpróbáltatásokat.
  Port Stanley látnivalói közé tartozik még egy templom, egy kis múzeum és egy emlékmű a hősi (brit) halottaknak a Thatcher Drive-on. Egy magasabban fekvő utcát választottunk, vissza a kikötőhöz, de a lenti, takaros házakhoz képest csak lepukkad, szegényes épületek látványa fogadott. Betértünk egy szupermarketbe is, amit meglepően nagyra méreteztek. A választék pazar, ami nem vonatkozik a zöldség-gyümölcs kínálatra, és a pékárujuk is elég csoffadt.
   Továbbra is rejtély számomra, ki választja ezt a sivár helyet otthonául, amikor a brit útlevelükkel élhetnének, mondjuk Southamptonban is, ahol akár húsz fok fölé is felszökik a hőmérséklet olykor.

Még több fotó itt.