Durván szubjektív és politikailag teljesen inkorrekt úti élmények, amelyek alkalmasak a nyugalom megzavarására.
A Kaliforniai-félsziget déli csúcsán található mexikói üdülőváros sok amerikai turista kedvence. Percenként szállnak le a repülőgépek, turisták ezreit szállítva, akik egy kis januári strandolásra vágynak. De vannak olyan megátalkodottak, akik óceánjárón tolják ide a képüket, pedig nincs is óriáshajók fogadására épített kikötője. Sebaj, beúsztunk az öbölbe és lehorganyoztunk a közepén, uralva a látképet. Ezen a napon senki nem készíthetett olyan panorámafotót a híres Los Arcos sziklákról, amibe bele ne lógott volna az úszó szállodánk. Ráadásul még a kémény is füstölgött egész nap. Tökre megértem Greta Thunberget, ha a bálnákhoz akarná láncolni magát.
Merthogy itt kényére kedvére védelmezhetné a világ legnagyobb emlőseit, igaz, Cabón senki nem akarja megszigonyozni őket, mert az egyik legfőbb bevételi forrás, a motorcsónakos bálnales. Nekünk szerencsénk volt, mert a tizedik emeleti erkélyünkről láttunk néhány behemótot fújtatni, amikor közelítettünk a parthoz.
Reggel nyolckor, óramű pontossággal eresztettük le a horgony. (Már úgy értem, hogy a tengerészek serénykedtek a több tonnás vasmacskákkal, mi pedig drukkoltunk nekik.) Ezután nekiláttak vízre bocsájtani a „tenderboatokat”. Ezek valójában a hajó 150 fő befogadására alkalmas mentőcsónakjai, amiben 120 ülőhely van, indiai fakírokra méretezve. Szigorú szervezés mellett, (amiről majd egy másik cikkben írok) elkezdődött az utasok partra szállítása. Ránk fél tízkor került csak sor, tehát ha nem egy nappal korábban érkezünk ide a tervezettnél, akkor is elbukjuk az előre befizetett kirándulást. Mindegy, vittem magammal a következő napra szóló vaucherünket, hátha megszánnak a helyiek, és becserélhetem egy aznapi kirándulásra. Csakhogy a megadott ponton, a kikötői pavilonsor végében lévő kis irodájukban nem találtunk senkit. Miért is lenne itt bárki másik nap, másik órában? A falnak támaszkodva két autentikus mexikói figura beszélgetett. Nem volt rajtuk sombrero, és fűszál sem lógott ki a szájukból, mégis a Hét mesterlövész film jutott eszembe róluk. Odaléptem az egyikhez, nem tudja-e, hol találom az Esperanza’s Tours emberét. Rámutatott a jachtkikötő túloldalán egy stégre, hogy ott próbálkozzunk, de ott sem találtunk egy árva lelket sem. Eközben tízméterenként támadt le minket egy brossúrás ember, hogy nem akarunk-e vele bálnalesre menni, esetleg horgászni visz, vagy csak egyszerű vízitaxi szolgáltatást nyújt.
Céltalanul kóvályogtunk a környéken, amikor észrevettem, hogy feltűnően sok a gyógyszertár. Túlzás nélkül állíthatom, hogy több a farmacia felirat a városban, mint souvenir. Először csak arra gondoltam, itt talán olcsóbb a Viagra, de aztán rájöttem, hogy inkább a lazább szabályozásban rejlik a megoldás. Nem kell mindenért a háziorvoshoz rohangálni, mint az USA-ban, hogy aztán felírjon néhány heti dózist, amit a patikus szemenként adagol ki narancssárga fiolába.
Elcsoszogtunk már vagy egy órát is, amikor Kata mozgolódást vett észre az Esperanza mólójánál. Emberek szálltak be egy üvegfenekű csónakba. Odaballagtunk, és bizonytalanul lobogtattam a másnapra szóló részvételi jegyünket az egyetlen embernek, aki tudott valamennyit angolul. Ő szólt a főnöknek, és láss csodát, a góré rábólintott, hogy becserélhessük a kirándulásunkat egy maira. Öt percen belül egy fedett csónakban ültünk még két párral, és elindultunk megnézni a híres sziklákat. Annyira örültem a váratlan fordulatnak, hogy még az sem zavart, hogy kapitányunkat és a gájdunkat is Viktornak hívták. Pedig már akkor sejthettem volna, hogy ebből csak lenyúlás lehet. Nomen est omen, ahogy a norvégok mondják. Történt ugyanis, hogy amikor a boltíves sziklaoromhoz értünk, felajánlotta, hogy mindegyik párról készít fotót, ha akarjuk. Már hogy a viharba ne akarnánk. Nincs is szebb fotó annál, ha egy ritka természeti képződményt kitakar a bátor turista, aki eljutott odáig. Csakhogy, amikor beültünk a csónak orrába, előkerült Viktor saját fotóaparátja, és már kattogott a kép, megörökítve a legtermészetesebben beállított portrét. Úgy voltam vele, egye fene! Örültem, hogy nem buktam el a kirándulás árát, belefér, hogy Viktorunknak adózzak néhány dollárt az extra szoltáltatásért. Csakhogy az a néhány dollár egészen pontosan negyven lett volna. Először azt hittem, rossz a kiejtése és tizennégyre gondol, de nem. Lehet, hogy ő itt a Viktor, de bemutatkoztam neki, hogy engem meg nem Palinak hívnak. Végül megegyeztünk huszonötben, de csak mert jó kedvemben talált.
A félórás hajótúra egyébként abból állt, hogy elrobogtunk a pelikán-strand mellett, ahol emberek úszkáltak a dög nagy szárnyasok között. És nem ám a mesekönyvekből ismert fehér fajta, hanem egy a ronda szürke, amivel teli van egész Latin-Amerika. A sziklákhoz érve megkezdődött a közelharc a többi csónakkal, hogy ki álljon a legjobb fotópozícióba a boltíves szakasznál. Közben a hullámverés úgy dobálta a lélekvesztőnket, hogy az életösztön jelzés erősen tompította a romantika faktoromat.
A kirándulás ezzel még nem ért véget, egy buszos túra következett. A leírások szerint többféle üzem meglátogatásával és tequila kóstolóval egészíthetjük ki a mexikói élményeinket. Ebből az lett, hogy egy mikrobusszal elszállítottak minket egy külvárosi foghíjtelken létesített turistakábító komplexumba. A cölöpfából eszkábált fásszínt tarka szalagokkal varázsolták mexikói vendéglátóhely formájúra, ahol egy alkeszarcú tag kiselőadást tartott nekünk a tequilagyártás folyamatairól, majd kóstolóra invitált bennünket. Apró, műanyag poharakba leheletnyit töltött a párlatból, majd egyre tovább érlelt agávépálinkával örvendeztetett meg bennünket. Figyelmeztetett, hogy a legerősebb már 38 fokos. – Ahonnan én jövök, ilyet iszunk a reggeli mellé – böktem felé kedélyesen. Nyugi, nem árultam el neki, hogy honnan jöttünk, talán ezért köszönt el daszvidányiával.
Néhány méterre tőle egy fiatal lány kezdett volna a híres mexikói szivar gyártásának meséjébe, de még mielőtt elértünk volna ahhoz a részhez, amikor a saját combján tekeri keményre dohányrudat, közöltük vele, hogy egyikünk sem dohányzik, ne fáradjon. Márpedig azt nem kell mondanom, hogy itt minden a vásárlásra volt kihegyezve. Még a szuvenírárus is történetet kerekített a színes szobrocskáihoz. Szerencsénkre befutott egy nagyobb csoport, az MSC túlárazott kirándulásainak egyike, és a hiénák az új prédára vetették magukat.
A túránkba belefért volna még egy üvegfúvó-üzem látogatása, de előtte ki kellett volna bírnunk egy órát valami bevásárlóhelyen, amikor megálljt parancsolt a szerveztem. Szépen elköszöntem a sofőrünktől, és hirtelen fellépő, heveny vásárlási undorra hivatkozva kimentettem magunkat.
A hajónkra való visszatérés zökkenőmentesen zajlott. Mielőtt még elindultunk volna, az erkélyünkről egy naplementés fotóval búcsúztunk Baha Californiától, hogy aztán két nap múlva az USA 1848-ban annektált, saját Kaliforniájába érkezzünk meg.
Fotók később
◄Előző kikötő: Puerto Vallarta Következő kikötő: San Diego, USA ►
Még több Mexikó itt.
