Cédrusok hűlt helyén - Libanon

Nem kell betojni, a legutóbbi merénylet óta eltelt már vagy 4 év. Na jó, az izraeli határ mellett volt egy kis átlövöldözés nem régiben, de oda meg nem megyünk. (Amúgy mégis, de erről majd később.) Ezekkel nyugtattam magam, mikor elhatároztam behúzzuk Libanont, annál is inkább, mert évek óta ostorozom magam, amiért nem látogattam meg Szíriát, amikor még biztonságos és szép volt.

A külügyminisztérium honlapja a Bekaa-völgyet említi meg, mint kerülendő területet, de hát ott van Baalbek, talán az ország legnagyobb durranása. Bár ez a szó kicsit félreérthető lehet itt.

Turkish Airlines gépével érkeztünk meg viszonylag gyorsan, egy isztambuli átszállást közbeiktatva. Még éppen fent volt a nap, amikor elértük Bejrút partjait azon a helyen, ahol a szegény Malév gépet lelőtték hetvenötben. Persze, hogy eszembe jutott. Meg az is hogy a tájékozottság néha hátrány, így többet aggódik az ember. Pedig felesleges volt, nem lőtt le senki, pillanatok alatt átjutottunk az ellenőrzésen is, még a vízumért sem kellett fizetni.

1. nap: Jeita Grotto, a barlang fogalma újra értelmezve.

Bár a keresztény negyedben volt a szállásunk, a reggelinél 100% arab zenével büntettek, míg a narancslében talán csak ha 10% volt a narancs. (Íze alapján az is inkább a héja.)

Az utcán jellemzően latin feliratok, arab szöveget csak néhol lehet látni. Aztán, ahogy autónk elérte az arab negyedet ez a jelenség megfordult. Ami viszont azonnal feltűnt, hogy az óriásplakátokon ledér lányok hirdették a legújabb fehérnemű divatot. Azért ilyet a Közel-kelet más országaiban nemigen látni. Péntek van, a muzulmánoknál ünnepnap, a görögkeletieknél pedig húsvét, merthogy azok is élnek itt szép számban. Néhány évtizede még a keresztények voltak többségben az országban, de a sok bevándorló és lelkesebben szaporodó arabok miatt, ez az arány mára megfordult. Hivatalosan 17 egyház van itt bejegyezve és persze mindenki megtartja a maga kis ünnepét, így aztán folyamatosan szüneteltetik a munkát. Ez mondjuk, az utca képén nem látszik, az üzletek többsége nyitva, az autók három oszlopban tolonganak az amúgy kétsávos úton. Az egymilliós Bejrút még csak ébredezik. Az egykoron szebb napokat látott tengerparti fővárost ma már nem annyira nevezném a Közel-Kelet Párizsának, mint a hetvenes években. A 15 éves háború kellőképpen megtépázta a várost, amiből csak most kezd felocsúdni.  A még franciák által épített, az országot átszelő vasútvonal is nyomtalanul eltűnt, sínestül, állomásostul, mintha sosem lett volna. Tömegközlekedés, néhány iránytaxit leszámítva nulla, nem csoda, hogy az utakon állandóak a dugók. A benzin nagyon olcsó, kevesebb, mint 1 dollár, ezért aztán a tehetősebbek imádják a nagy benzinfalókat. 

Libanon felfedezését a Bejrúthoz közeli, lélegzetelállító cseppkő-barlangjairól híres Jeita Grotto-ban kezdtük. Ez a természeti csoda több listán is a világ 10 legszebb helyei között kapott helyet. Itt található a világ legnagyobb függő cseppkőoszlopa, 8,20 m. A barlangrendszer 9 kilométer hosszú, és két főbarlangból áll. A felső barlangba gyalogosan lehet besétálni, az alsó részében pedig kishajókkal fedezhetjük fel a cseppkő formációkat. Közös bennük, hogy egyikben sem szabad fényképezni. Ezt olyan komolyan veszik, hogy a bejáratnál még a telefonokat is berakatják egy zárható rekeszbe, csak ezután léphetünk be. Egy beton alagúton át közelítettük meg a felső barlangot és az első terembe érve nem is voltam annyira elájulva. Ezt terjesztették fel a világ hét csodája közé? Ennél különb barlangokban is jártam már, mondhattam volna a kiépített betonjárdák mentén strázsáló őröknek, ha tudnék arabul. Hát jó, hogy nem jártattam idejekorán a számat, mert ahogy kezdtünk előre haladni, egyre jobban tágult a tér. Végül olyan monumentális termekbe, mit termekbe, óriás csarnokokba értünk, hogy kezdtem érteni, miért is a legek barlangja. Túravezetés nincs, de nem is szükséges, jól kiépített, és nem lehet eltévedni. A cseppkövek látványosan megvilágítva, és a különlegesebbeknél táblán olvashatjuk el az okosságokat. Kellemes, 20 fok körüli hőmérséklet van bent, és még a fázósakról is lekerült a pulóver a lépcsősor végén. A barlangrendszert már 1836-ban felfedezték, de ezt a felső galériát csak 1958-ban. 

A parkolóból egy kötélpályán haladó kabinos felvonóval lehet felmenni a felső barlanghoz, útközben egy zúgó hegyi patak fölött himbálózunk nem nagy magasságban. Onnan aztán egy "kis vonattal" lehet lemenni az alsó barlanghoz, ahol egy tavon csónakázva nézhetjük meg a vízben tükröződő cseppkő képződményeket. Elvileg. Csakhogy ma olyan magas a vízállás, hogy senkit nem engednek be. Bosszantó, pedig jó lett volna ezt is megnézni, ha már itt vagyunk. Na mindegy, majd otthon ellátogatunk Tapolcára. Kicsit kisebb, cseppkő sincs, de legalább a miénk.

Délután Harissa-nál újból felvonóval kapaszkodunk fel a part menti hegyre a jelentős méretű Mária szoborhoz, ami a helyi keresztények számára zarándokhely. Nem egy Riói Krisztus, de nem a méretével volt a legfőbb baj. És még csak nem is azzal, hogy a kilátóba felvezető lépcső olyan keskeny, hogy a végén már nem fér el egymás mellett két ember. A legnagyobb bajom a szobor mögött tornyosuló betonszörny volt. Nincs semmi bajom a modern épületekkel, még ha az templom funkciót is tölt be, de ez itt olyan tájidegen, mint Ascot Derby-n egy víziló. 

A hegyről először egy öreg siklóval megyünk le kétszáz métert, majd jöhet a rozoga lanovka, amire még Szűz Mária is aggódva tekint le. Próbáltam a tájra koncentrálni, hogy tompítsam a halálfélelmemet, de igazán csak akkor éreztem jól magam, amikor leérkeztünk a parkolóba.

Innen csak 25 km Büblosz, ahol egy XII. században, római és föníciai romokra épült vár áll. Útikönyvünkből megtudtuk, hogy mi az összefüggés a Biblia és Büblosz város nevei között. A görög biblia jelentése: könyvek. A biblosz szó pedig az egyiptomi papirusz neve volt, melyet Büblosz városáról neveztek el. Ez volt ugyanis az a föníciai kikötő, ahol a főleg a Nílus mocsaraiban termesztett és írásra használt papirusz nemzetközi kereskedelmi központja zajlott. A vár nem egy nagy durranás. Vicces, hogy a falakba ágyúgolyókat illesztettek a felújításkor, azt az érzést keltve, mintha a kilövés óta ott állna. Van egy kis múzeum is berendezve ahol ókori kőmacskát is kiállítottak. Ez a mai vasmacskák ősatyja, ami természetesen föníciai, akárcsak a legelső lineáris írás, ahol a betűk hangokat jelképeznek.

És akkor itt az ideje, hogy beszélgessünk arról kik is voltak ezek a föníciaiak? Annyi mindent lehet olvasni erről a népségről Karthágó alapítástól egészen odáig, hogy Kolumbusz, sőt még a vikingek előtt felfedezték Amerikát, hogy az ember minél többet tud, annál nagyobb a káosz a fejében. Köztudott még, hogy a máig oly nagy tiszteletben tartott pénzt is ők találták ki először, és hogy kiváló hajóépítők voltak, amivel aztán meghódítottak néhány európai és észak-afrikai várost.

Meglepő összegzést vontam le abból a sok tudományból, amit ennek kapcsán olvastam: Szűkebb értelemben a Földközi-tenger keleti partvidékein letelepedő népek voltak az időszámításunk előtti évezredekben. Soha nem volt egységes a terület, sem politikai, sem etnikai értelemben. Voltak köztük keletről odaszivárgó Sémi törzsek épp úgy, mint a mai Ciprusról és az Égei-tenger szigetvilágából érkező emberek. Egységes állam sose jött létre Föníciából, a városok mindvégig megtartották különállásukat, bár szoros kapcsolat jellemezte őket. Az biztos, hogy virágkorát i. e. 1200 és 700 között élte. A terület gazdag kereskedelmi csomópont volt, melyet hatalmas birodalmak vettek körül, és az itt élők jól ki is használták ezt. A Krisztus előtti 2500-as években az egyiptomiak nevezték az itt élőket föníciaiaknak. (Bár mások szerint a név görög eredetű.) 

Egyszóval leszögezhetjük, ilyen ország nem is volt. Mindenre csak a más ókori birodalmak ránk maradt emlékezéseiből következtetnek a történészek. Nem akarom tovább ragozni, de gondoljunk bele! Ha ma elég néhány év, hogy átírják egyesek a történelmet, mennyit változhatott a história háromezer év alatt?

Büblosz óvárosa viszont hangulatos. Szépen felújított negyedben haladtunk a kikötőig, mígnem kikötöttünk a Bruhaha in Town elnevezésű vendéglátóipari egységnél, ahol egy korsó sörrel kellett megolajoznom a sok elmélkedéstől berozsdásodott kerekeimet. Potom 2000,- forintért.

2. nap: Baalbek, vagyis mit hagytak nekünk a rómaiak?

Libanon valójában a Földközi-tenger partjával párhuzamosan futó Libanon hegységről kapta a nevét még a franciáktól 1926-ban, létrehozva ezzel egy önálló államot. Ma ezen a hegyláncon keltünk át, hogy felfedezzük a Bekaa-vögyet. A hegyek olyannyira a part közelében futnak, hogy a házak nagy része csak itt fért el a meredek oldalba vájva. Ez persze mit sem szegi az ingatlanfejlesztők kedvét, óriási darabokat harapnak ki talajból, hogy aztán nemes egyszerűséggel szétterítsék azt valahol a közelben. Ezután hatalmas társasházakat emelnek, ahol egy-egy lakás minimum száz négyzetméter. Itt nem divat a garzon. Azt hallottam egyszer, hogy a libanoni ember eggyel nagyobb lakást és autót vesz, mint amit megengedhetne magának. Ezek az épületek aztán gombamód nőnek ki végig a part mentén és feljebb is, gyakorlatilag a települések egymásba érnek. Nem csoda, hiszen az ország a miénknek csupán tizede, viszont becslések szerint 6,5 millió ember él itt.

Nem volt ez mindig így. Tíz éve mindössze 4 millióan lakták az országot, és ebben már benne voltak a korábbi menekülthullámmal érkező palesztinok is. A szír polgárháború viszont rendesen belerondított a kis ország életébe. Bár Libanonban menekültek hivatalosan nincsenek, valójában nagyjából minden harmadik ember az. És bár a menekültáradat óriási terhet ró az egész társadalomra, nincsen menekült-ellenes plakátkampány, a libanoniak bámulatos nyugalommal, empátiával és pragmatizmussal kezelik a merőben új kihívást. Képzeljük el, amint a szíriai polgárháború elől menekülők elözönlik az országot: kertekbe, szántóföldekre, garázsokba, bérlakásokba, – mindenhova, ahova fel lehet húzni egy sátrat, vagy ahol le lehet fektetni pár szivacsmatracot, menekült családok költöznek. A hotelünkkel szembeni félkész épületbe is beköltözött néhány szerencsés család. Az amúgy sem túl fényes közszolgáltatásokra óriási terhet ró ez a menekültáradat, mivel nincsen elég iskola, sok helyen délelőtti és délutáni műszakban kénytelenek tanítani. Az egészségügyi szolgáltatások az átlagpolgár számára szinte elérhetetlenné válnak, a szennyvíz elvezetés, a folyóvíz vagy akár az áramellátás akut problémává válik.

A szinte korlátlan mennyiségű, olcsó munkaerő miatt a befogadó lakosság egyre nehezebben talál munkahelyet, ráadásul a gazdaság is gyengélkedik. A menekültválság előtt közel kétszámjegyű növekedést produkáltak, manapság ez 1% alatti, és ebben már a kozmetikázás is benne van. 
Ebbe a négymilliós, társadalmilag-politikailag rendkívül összetett országba, ahol a keresztények, síiták és szunniták árgus szemekkel figyelik, nehogy valamelyik másik csoport túlsúlyba kerüljön, érkezett meg az utóbbi hat évben 1,5 millió, zömében szunnita muzulmán szíriai menekült. (Forrás: Sipos Zoltán atlatszo.hu)
Menekülttáborok nincsenek, csak fóliából és régi reklámmolinóból épült sátrak mindenhol. Van olyan gazda, aki nem is műveli meg a földjét, hanem inkább bérbe adja szerencsétlen menekülteknek, mert az jövedelmezőbb.
Ahogy beérünk a völgybe, komoly ellenőrző pontba ütközünk fegyveresekkel. Minket nem állítanak meg, de nincsenek kétségeim, hogy ha kicsit barnábbak lennénk, vagy az asszony csadort hordana, sanszunk lenne egy tüzetes átvizsgálásra.
Kisebb útszéli települések után jutottunk el Baalbek határába, ahol felkerestük a világ leghosszabb, ember által kitermelt és fazonra vágott kövét, amit Hajar al-Hibla néven emlegetnek, magyarul a terhes nő köve. Állítólag aki megérinti, egy csapásra termékeny lesz. Nos, én örülök, hogy már felnőttek a gyerekeim és nem lenne jó további bambino, ezért csak messziről figyeltem meg a 21,5 m hosszú, 1000 tonnás mészkő megalitot. Nem csoda, hogy nem boldogultak vele az ókorban, még ha oly találékonyak is voltak a rómaiak.
(Most, hogy nézem, a pocakom mintha nagyobb lenne, mint az út előtt.)

Baalbek története 5000 évre nyúlik vissza. A Jupiter templom közelében végrehajtott ásatások feltárták az emberi települések nyomait a korai bronzkor folyamán (i. e. 2900-2300). A föniciaiak i. e. 2000 körül telepedtek le Baalbekben és első templomukat Baálnak, a Napistennek szentelték, akiről a város a nevét kapta. Ezeknek az épületeknek a romjait használták alapul a rómaiak. Gyakorlatilag egy hatalmas megemelt teraszt hoztak létre, melyre az építményeiket emelték. Négy óriási templomot és számos egyéb épületet húztak fel ide, majd elnevezték a várost Heliopolisznak. (Amiből már volt egy az ókori Egyiptomban, de ez nem zavarta őket.) Mindezt az időszámításunk előtti évszázadban kezdték, és 200 éven át tartott az építkezés. Ahogy a mondás tartja: Lassú munkához idő kell. Később aztán földrengések és háborúk pusztították a várost, de még így is elég sok megmaradt az utókornak.

Helyi vezetőnk büszkén magyarázza, hogy még a rómaiak is föníciai mérnökökkel terveztették az épületeiket és ezt azzal magyarázza, hogy az impozáns bejárathoz vezető lépcsősor három egységre tagolt, ami nem jellemző a római építészetre. Ha ő mondja… Ahogy belépünk a kapun, tényleg lenyűgöz a hatalmas területen fekvő romváros. Én nem vagyok oda a kövekért, egyik olyan, mint a másik, de itt elismerően csettintettem. Egyben gondolkodóba is ejtett, hogy ezek a rómaiak nemcsak meghódították fél Európát és Kis-Ázsiát, de időt, pénzt és rabszolgát nem kímélve, csatornákat, utakat, színházakat és templomokat építettek, amerre jártak. Pannóniában vajh’ miért nem erőltették meg magukat? Itt a sivatagos világvégén mindenféle csodát alkottak, míg nekünk egy gyengécske Aquincum jutott. A termékeny Kárpát-medencében miért nem építettek effajta templomokat? A Tác melletti Gorzium lakói római polgárjoggal rendelkeztek, a környék leggazdagabb városaként tartották számon, azt mire voltak képesek? Egy szánalmas kis odeont és üzleteket barkácsoltak vacak kis oszlopsorral.
Míg itt, a birodalom keleti végén olyan alkotásokat hoztak létre, hogy az embernek eláll a lélegzete. A másik dolog amitől elakad a lélegzetem, hogy ezek a libanoniak mennyire nem óvják ezeket az értékeket. Sehol egy őr, egy kordon, de még tábla sem figyelmeztet, hogy ne taperold a kétezer éves köveket. Nem csoda, hogy egy-két barom, még az épületek tetejére is felmászik. Mindenki szédül össze-vissza, egyesek cigiznek, aztán a csikket akkurátusan eltapossák valamelyik szent hely kövezetén. Elképesztő a különbség Európához képest. Igaz, turista sincs annyi, de azért gondolom egyre többen fognak érkezni a jövőben, nem ártana valamennyit visszaforgatni a beszedett pénzekből.

Jellemző Libanon sokszínűségére, hogy miközben elmerültem a bizánci kor szépségeiben, megszólalt egy közeli minaret tetején elhelyezett hangszóróból a müezzin imára szólító hangja. Majd egy másikból is elkezdett bömbölni egy teljesen más ritmusú és dallamú ima. Miközben ezek izmoztak egymással, az örmény templomban félreverték a harangot. Én meg csak mosolyogtam. Eszembe jutottak a románok, akik akkurátusan minden erdélyi faluba építenek egy ortodox templomot még akkor is, ha nem él ott ilyen vallású, csakhogy jelezzék, ez itt Románia területe. Az arabok pont ilyenek. Azzal demonstrálják az iszlám térnyerését, hogy ahol csak lehet, építenek egy mecsetet. Baalbekben, iráni pénzből húztak fel egyet, jól be is aranyozták, hogy messziről látszódjon a csillogás, aztán be vannak tojva a merénylőktől és tankcsapdákkal kerítették be az imahelyet.

Mindannyian ismerjük Csontváry Kosztka Tivadar híres festményét a Magányos cédrust. Tervünk volt, hogy felkeressük az „Úr cédrusai” (Horsh Arz el-Rab) ligetet, ahol a festő megörökítette a több ezer éves fát, amit egy francia költőről Lamartine fájára kereszteltek. Azt már olvastam, hogy ez a fa a hatvanas években kiszáradt, és azóta a halott Krisztus fájának hívják, de a ligetből maradt még néhány öreg példány, amit ma már fallal védenek. Sajnos azonban az előző napok havazásai miatt lezárták az odavezető utat. Nem tévedés, havazás április végén egy mediterrán éghajlatú országban. Nincs ebben semmi rendkívüli, hisz a Libanon-hegységnek legmagasabb pontja 3083 m, még sípálya is van a közelben.
Bár Libanonnak a zászlajában is benne van az ikonikus cédrus fa, valójában az országot már réges-rég lerabolták a hajóépítők és ácsok, de még vasúti talpfának is ezt használták elődeik. Több száz kilométert csalinkáztunk az országban, de csak ezt az egy példányt sikerült lencsevégre kapni. A helyiek szerint ez csupán 500 éves, de valójában ezt már húsz éve mondogatják, szóval én 520-nak írnám.

Így viszont maradt még egy kis időnk estig. Miközben azon tanakodtunk, mit keressünk fel a délután hátralevő részében, lepihentünk a parkolóhoz vezető út mentén egy csehóban. A sört vegyük ki magunknak a hűtőből - jelezte a tulaj - aki inkább hasonlított egy szicíliai maffia főnökre, mint arab presszósra. Még a svájci bicskámat is elő kellett vennem, ha hozzá akartam férni a frissítő nedűhöz, mert az öreg eltűnt kávét főzni. (Kikavart egy zacskó 3 az 1-ben Nesscafét.) Kínálatában egyetlen étel szerepelt, amit én libanoni palacsintának kereszteltem. Egy tortilla szerű lepényt képzeljünk el, csak sokkal vékonyabb. (Ezt árulják mindenütt) Ebbe fűszeres tejfölt kent, és annyi. Azért a messze földön híres libanoni gasztronómia ennél lényegesen kifinomultabb. A lepénybe mindenféle húst, sajtot vagy zöldséget tekernek. Az én kedvencem egy padlizsánkrémes tekercs volt, amibe apróra vágott paradicsom tölteléket raktak, olyat, mint az olasz bruschetta, csak nem bazsalikommal, hanem nagy mennyiségű petrezselyemmel összekeverve.

Az árusoknál feltűnt egy igen érdekes póló, a Hezbollah emblémájával. A nálunk terrorszervezetnek nyilvánított tömörülés itt legálisan működő párt, akik azt állítják, hogy nekik semmi bajuk a zsidókkal, csak Izraelt utálják, aki elvette földjüket. Hú de ismerős ez! Hány antiszemitát hallottam így kezdeni a mondatot: Nekem is vannak zsidó barátaim, de...
Persze abban van igazság, hogy két nemzet nem élhet egy földön, így aztán az erősebb kiszorítja a gyengébbet. Vagy várjunk csak! Akkor mi van Svájccal? Vagy ott van Kanada. Talán mégis van megoldás?
Bekaa-vögy 150 kilométer hosszú és 40-50 kilométer széles termékeny terület a szír határ mentén, mely ideális nemcsak menekültek sátraztatására, de földművelésre is. Mivel nem bigott muszlim országról beszélünk a szőlőtermelés is elterjedt, sőt állítólag még a boraik is híresek. Kézenfekvő hát hogy felkeressünk egy borászatot, talán a leghíresebbet a völgyben, amit még jezsuita papok alapított 1857-ben. A Ksara borászat azzal menőzik, hogy több mint 42 országba exportálják boraikat a világban. Valójában ez annak tudható be, hogy a népes libanoni diaszpóra igencsak szétszóródott a világban, akik importálják őshazájuk termékeit. A legjelentősebb és legrégebbi, XIX. századi diaszpórák Dél-Amerikában találhatók. Állítólag csak Brazíliában több mint ötmillió libanoni származású ember él, valamint egymillió feletti a létszámuk Kolumbiában és Argentínában. Az Egyesült Államokban félmillióra, Kanadában és Ausztráliában is negyedmillióra tehető a lélekszámuk. Itt született 1964-ben Keanu Reeves, akárcsak Geoge Cooney felesége Amal. De libanoni apja van Salma Hayek-nek és Shakirának is. A Monk nyomozóként ismert Tony Shalhoub-nak is libanoni származású szülei vannak.

A pincelátogatás nem volt nagy durranás, ennél sokkal színvonalasabb borkóstoláson vettünk részt nemrégiben Villányban. A katakombában azzal kábítanak, hogy a Franciaországból behozott tölgyfahordót mindössze 4 alkalommal használják fel, (na persze) de kóstolásnál már csavaros üvegből töltik a lőrét. Igaz, csak az amatőr kategóriába neveztünk be, ahol négy dollárért három különböző borukból kapunk egy-egy kortyot.

Bejrút felé visszaúton még egy VIII. századi romvárosba botlottunk bele a szinte teljesen örmények lakta (1939-es menekültek) Anjar városa mellett, a szír határtól mindössze 7 kilométerre. Az Omajjád kalifa által emelt, rendezett városkép és az épületek ornamentikája ókori római és bizánci stílusjegyekre emlékeztetett. Az Omajjádokról annyit mindenképp érdemes tudni, hogy az ő uralkodásuk idején volt a legnagyobb az arab birodalom, ami egészen Franciaországtól India határáig terjedt. Erről miért nem tanított Erzsi néni történelem órán?
A belépő nem tudom mennyi lehet hivatalosan, nekünk minden esetre hatezret mondtak, majd kezünkbe nyomtak négy darab 1500-es tikettet. Végül így is csak 1200 forint, annyit megért, mert ma még nem láttunk elég követ.

3. nap: Türosz és Szidón a világ legrégebbi városa

Elképesztő mennyi történelmi hellyel bír ez a kis ország. Utazásunknak köszönhetően egyre több információt szívok magamba, amit annak idején töri órán kellett volna. Ez persze azzal is járt, hogy egyre nagyobb a kuszaság a fejemben. Úgy cserélődtek itt a különböző törzsek, hódítók és vallások, mint szultán ágyában a háremhölgyek. Csak győzzük követni kik fordultak meg, mai első városunkban az izraeli határ mellett fekvő Türosz (Tyros) falai között.

Az ókori Türosz egy időben Fönícia legjelentősebb városállama, és a Földközi-tenger meghatározó tényezője volt. Hajósai alapították i.e. 814-ben Karthágót. Aztán ahogy lenni szokott, a jó helyekre mindig szemet vet a hatalom, és ha teheti, egyszerűbb elvenni, mint lemásolni. Időszámításunk előtti VI. században a babilóniaiak 13 évig próbálkoztak, de sikertelenül ostromolták meg a várat. A bevehetetlennek hitt várost i.e. 332-ben Nagy Sándor seregei mégis el tudták foglalni. Azt csinálták, hogy a parttól 600 méterre lévő szigetre épült várhoz, egyszerűen feltöltötték a tengert, ahonnan már meg tudták szórni a falakat kővetőkkel. Ám ugyanez lett a vesztük, amikor az i. e. I. században rómaiak könnyedén ostromolták meg a várat és i. e. 64-ben a Római Birodalomhoz csatolták. A középkorban folyamatosan elvesztette jelentőségét majd a XIII. században a mamelukok csaknem teljesen elpusztították.
Mi először a római korból ránk maradt nekropoliszt vettük be. Ehhez nem volt szükség ostromra, csak a mindössze 6000 fontos (1200 Ft.) belépőjegy megvásárlására. Itt aztán újabb régi kövek között bolyonghattunk. Miközben a száz számra heverő szarkofágokat vizsgálgattuk, egy vicces palesztin kölyök petárdákat durrogtatott a közelben. Ugyan meg lehetett különböztetni egy fegyver hangjától, azért itt, 10 kilométerre az izraeli határtól, amit a külügy a fokozottan veszélyes területek közé sorol, az ember allergiás mindenféle dörrenésre. (Elővigyázatosságból én is próbáltam visszatartani a tegnap esti babsaláta hatását.) Van itt még egy jó nagy hippodrom is eredeti lelátóval, meg jó állapotban megmaradt (helyre állított) Decumanus Maximus, vagyis kelet-nyugat irányba haladó főutca. No és persze elhanyagolt terület dögivel. Innen lementünk a tengerparti maradványokat is megnézni, mert romokból sosem elég. Nem lehet könnyű a helyieknek itt egy mélygarázst építeni, mert vagy egy római falmaradványra, vagy ha mélyebbre ásnak, nagy valószínűséggel föníciai kövekre bukkannak.

Innen elindultunk észak felé, és a változatosság kedvéért egy bibliai helyhez zarándokoltunk. Maghdouche kicsi városkájában van egy Mária szobor a hegytetőn, ahol a helyiek hite szerint Mária Jézusra várt, mialatt ő Szidónban prédikált, és segített egy lánya gyógyulásáért esedező asszonynak. A barlang, ahol Mária az éjszakát töltötte, ma zarándokhely. Felette egy görög-katolikus templomot építettek idestova húsz éve, de még nem sikerült befejezni, további adományokra várnak. A Mária szobor talapzatában lépcsőn mehetünk fel a kilátóba, ahonnan párátlan kilátás nyílik a tengerre. Néha párás.

Szidón a világ legrégebbi, folyamatosan lakott városa, egyesek szerint 7 ezer éves. Büblosz ugyan vitatja ezt, miközben a közeli Jerikóban időszámításunk előtti X. századi leleteket találtak, ami testvérek között is 12 ezer év. De nem is lényeges, hogy hol telepedett le a neolitikum korában néhány ős libanoni, a város nemcsak erről híres. És még csak nem is arról, hogy itt található a szaúd-arábiai olajmezőkről induló kőolajvezeték vége és egy olajfinomító.
A szidóniak őse a biblia szerint Noé leszármazottja, Kánaán elsőszülött fia, Szidón volt. Róla nevezték el a várost, és éveken át ez volt a legjelentősebb települése a föníciaiaknak. (Ma a várost Szaida-nak hívják lakóik.) Mivel Szidón a föníciai part egyik legjobb kikötőjével megáldatott terület, nagy kereskedelmi központ lett, ahol a szárazföldön közlekedő karavánok találkoztak, az áruikat a Földközi-tengeren rendszeresen szállító hajók kereskedőivel.
1887-ben páratlan szépségű, teljesen ép domborműves szarkofágot vittek Konstantinápolyba. Néhány kutató úgy véli, hogy a makedón hódító, Nagy Sándor koporsója lehetett.

Mi először egy karavánszerájt néztünk meg, amiben jóformán semmi sem volt. Olyan, mint otthon a Komáromi Erőd, ahol belépőjegy ellenében nézegethetjük a téglafalakat. Innen gyorsan elhúztunk a tengerparti lovagi erődbe, ahol már inkább volt mit nézni. Helyiek gyűrűjében újabb kövekben gyönyörködhettünk. A sok kő a könyökömön jön, kell egy kis változatosság, irány a szúk (perzsául bazár)! Nagyjából olyan, mint az összes többi arab óvárosi piac, azzal a különbséggel, hogy itt nem tapadnak ránk az árusok. Nyugodtan megállhatunk nézelődni, nem ugranak a nyakunkba rögtön öten, hogy vegyem meg a legszebb varázsszőnyegét.
Az ország egyetlen autópályáján hamar visszaértünk Bejrútba. Fáradtan zuhantunk be az ágyba, és alvás előtt még bekapcsoltuk az egyetlen angol nyelvű adót, hogy lazuljunk egy kicsit. Na, kit láttunk a CNN-ben magyarázni a bizonyítványát? A mi kis zsúrpubi miniszterünket. Egész éjjel rémálmaim voltak: Migráns hordák rohamozták meg a hotelt, élükön Soros György kivont karddal, miközben megerőszakolt nők holttestén taposva próbálnak engem áttéríteni a mohamedán vallásra.

4. nap: Bejrúti séta-fika

Az egymillió lakosú Bejrút története elszomorító. Az egykor gazdag, vidám és színes város irigylésre méltó pompáját, lüktető életét megsemmisítette a 15 éves háború, amelyből azóta sem tért teljesen magához. A 70-es években a „Közel-Kelet Párizsaként” tekintettek a városra, (főként, hogy 1920-tól francia gyarmat) mígnem 1975-ben kitört a polgárháború. Bejrút lakossága a hegyekbe menekült, a város elnéptelenedett, minden elpusztult. A lakosság csak a 90-es években tért vissza Bejrútba, de a 2000-es évekig az Izraellel való folyamatos konfliktusok miatt még nem indulhatott meg a helyreállítás.

A felújításokat a Solidére nevű cég vállalta, amely felvásárolta a belváros romos ingatlanjait, és szépen, autentikus stílusban újította fel azokat. Egy a gond, az üzletek olyan drágák, hogy csak a luxusmárkák tudják megfizetni. Bár a bejrútiak büszkék arra, hogy a Verdun utca a világ 33. legdrágább helye, valójában nem járnak oda vásárolni, így az utcák eléggé kihaltak. Turista is alig, fogalmam sincs, hogy tudják kitermelni a bérleti díjat az itteni kereskedők. A háború során romba döntött belváros felújítása kissé ellentmondásosra sikeredett. Ahol a tulajdonosok nem egyeztek bele a felvásárlásba, még ma is romos, golyó lyuggatta falakat látni. Nagy tehát a kontraszt. A város egyfajta elegye az európai és arab városoknak. Nyugati oldala a muzulmán, a keleti a keresztény.
A volt francia gyarmatok közül sokan a mai napig gyűlölt megszállóként emlékeznek vissza a gallokra, függetlenül attól, hogy ami infrastruktúra van az országukban, főképp a franciáknak köszönhetik. Libanon nem ilyen. Itt az utcákat gyakran nevezik el híres, itt tevékenykedő franciáról, sőt a nyelvet is ápolják. Aki ad magára, (sznobok és urizálók) az itt franciául szólal meg. Állítólag a mai napig többen beszélik, mint az angolt.

Sétánkat a híres „Galamb Sziklák”-nál kezdtük, ami olyan Bejrútnak, mind Párizsnak az Eiffel-torony. Alig lehet képeslapot látni nélküle. Nem sok hely van leparkolni a közelben, a part menti utat hamar ellepik a turistabuszok. Hál’ istennek árusok nem zaklatják az ide özönlő népet, csak egy rágó árus vigyorog a nádkunyhója árnyékában. Először nem értettem, miért árul az összes csöves rágót. Az olyan népszerű lenne errefelé? Aztán leesett a tantusz, ez olyan, mint otthon a Fedél Nélkül. Nem az a lényeg, hogy mit árul, hanem hogy adj neki valami kis készpénzt. Nem mindenki ilyen szemérmes, elég sok a hagyományos koldus is, gondosan kiválasztott jelmezben gubbasztanak a járdán. Gúnyájuk pont úgy néz ki, mint a Blahán a román cigány asszonyé. Jellemzően bevásárló utcán láthatjuk őket, vagy mecsetek környékén. Nem véletlenül, mert ha jó muzulmán vagy és betartod az iszlám öt fő pillérét, akkor bizony adakoznod kell (zakát) a nálad szegényebbeknek. Ez nagyjából annyit ér, mint nálunk a tíz parancsolat. Abban is benne van, hogy ne lopj, aztán meg…
Miután megvolt a kötelező szelfi háttérben a sziklákkal, elballagtunk a Nemzeti Múzeumhoz, ami pechünkre vasárnap zárva van. Egy gyors fotó az előtte álló római oszlopokról, amit úgy hoztak ide és egy kis mozaik töredék, ami szintén nem itt volt eredetileg, aztán irány nagy mecset!

Nejemnek sikerült a vágyott fotó, mecset és ledér hölgy egy fotón. Jutalmul beléphetett a szentélybe, ami nőknek, pláne „hitetleneknek” legtöbb helyen tilos. Ehhez persze fel kellett vennie egy csadort, de ez csak emeli a látogatás élvezeti értékét. A 2008-ban felavatott Mohammad Al-Amin mecset jó nagy, még talán szépnek is mondhatnánk, de rajtunk kívül csak néhány turista szédelgett a több tonnás csillárok alatt, hívőt nem lehetett látni. A 72 méteres minaret a mekkai nagy mecset alapján készült és a szaúdiak adták hozzá a köveket. A kupoláját pedig az isztambuli Aya Sophiáról koppintották.
Közvetlenül a mecset mellett egy emlékmű látható a 2005-ben felrobbantott Rafiq Hariri miniszterelnök és testőrei előtt tisztelegve. Csórikám egy szaúdi származású milliomos volt, aki politikai ambíciókra vágyott, és jól is csinálta a dolgokat, mert a libanoniak többsége szerette őt. Nevéhez fűződik többek között Bejrút belvárosának újjáépítése. Aztán jön egy szír fanatikus, aki egy bombával megrakott autóval hajt a konvojba. A pokolgép hatalmas krátert robbantott az aszfaltba. A detonáció erejére jellemző, hogy holttest maradványokat még a szomszédos épület ötödik emeletén is találtak a helyszínelők.
A mecset előtti térrel egyelőre nem tudnak mit kezdeni, ideiglenes parkoló terül el a nagy részén. A tér túloldalán otromba betonförmedvény éktelenkedik. Ez állítólag mozi volt a háború előtt, és azóta sem dőlt el, mi legyen vele.

A római fürdőt viszont egész szépen helyre állították, és a környéke is igen takaros, nem csoda, hisz mint kiderült, ez itt a kormányzati negyed. Innen már csak egy köpés a Nejmeh tér, ahol a parlament épülete áll és egy ikonikus óratorony, amit többször megrongáltak az utóbbi évtizedek harcaiban, de 90-ben sikerült helyreállítani az eredeti 1930-as art deco stílusban.
A közeli görögkeleti templomban dúlt a húsvéti mise, tömve volt hívőkkel meg tömjénfüsttel. Vicces, hogy a liturgia itt is arabul folyik, de a templomból kilépő gyerekek kezében a festett tojás jelezte, egészen más kultúráról van szó. A nyugalmat fegyveres őrök vigyázzák mindenütt, de jelenlétük inkább megnyugtat, mint zavaró. Egy közeli kávézó teraszán vártuk ki a mise végét, és figyeltük a kitóduló népeket, miközben furcsán szürcsöltem a libanoni kávét, hogy ne menjen zacc a képembe.

Ennyi fért bele a mai napba, mert délután indultunk a reptérre, hogy átugorjunk a szomszédos Jordániába, de ezt majd egy következő bejegyzésben osztom meg.