A magasztalás ezúttal nem annyira az egyik kedvenc úti célom mellett szól, inkább egy ténymegállapítás, hogy jócskán megdrágult az élet a turistáknak, mióta utoljára tiszteletemet tettem a Boszporusz partján.
Isztambul
Kezdjük ott, hogy az új repülőterük kikerült a világ végére. Már nem tudunk egyetlen villamossal a városba jutni, és bár van valami tömegközlekedés kiépítve, olyan sok átszállás és idő, amíg eljutunk a centrumba, hogy inkább a Havaist nevű transzferbuszt választottuk fejenként öt euróért, amit kártyával is ki tudtunk fizetni a sofőrnél. Ez azért jó, mert így nem kellett lehúzós árfolyamon lírát venni a repülőtéren.
A buszról az Aksaray megállónál szálltunk le, ami gyakorlatilag már az óváros. Itt aztán váltottam egy kis helyi pénzt. Nem sokat, mert úgy vágtat az infláció errefelé, hogy néhány nap múlva már mindenhol egy-két lírával többet adtak az eurónkért. Rengeteg az ATM mindenfelé, meg is próbáltam felvenni a Revolut kártyámmal azt a 75 ezer forintnyi valutát, amit elvileg ingyen megtehetek, de az automata azzal ijesztgetett, hogy négyezer (!) forintnyi líra kezelési költséget számol fel, úgyhogy pánikszerűen kirántottam belőle a kártyámat.
Megnyugodva léptem a villamosmegálló előtt lévő jegyváltó automatához, ami a bloggerek egybehangzó véleménye szerint, csak készpénzzel működik. Jelentem, ez már nem igaz. 2025 tavaszán mi csak olyan automatával találkoztunk, ami kártyát is elfogad. (És ez igaz egyébként a legtöbb helyre, szóval nincs értelme túl sok készpénzt váltanunk.) Az első utazás előtt meg kell vennünk (ott az automatánál) az IstambulKart műanyag lapocskát, amit aztán feltölthetünk kényünkre, kedvünkre. Én otthon, előre, hajszálpontosan kiszámoltam, hogy egész utazásunk során mennyi jegyre lesz szükségünk, de a feltöltött összeg végül nem bizonyult elégnek, pedig kevesebbet utaztunk a tervezetnél. Tanulság: nem egyenlő a tarifa ugyanazon közlekedési eszközök esetében, ezért nem árt folyamatosan csekkolni, hogy állunk lóvéval. Ezt magán az automatánál is megtehetjük, de a beléptető kapu is kiírja, mennyit rántott le, és hol tart az egyenlegünk. Igaz a hír, hogy elég egy kártyát váltanunk (kb. négy euró), amit aztán többen használhatunk, mert minden kapunál áll egy őr, aki figyeli, nem slisszantunk-e be ketten a forgókaroknál.
Miután délelőtt érkeztünk meg a szálláshelyünkre, a recepción hagytuk a táskáinkat és belevetettük magunkat a török főváros forgatagába.
Nem fogok nagy meglepetést okozni, hogy leginkább a kulturális látnivalókat kerestük fel, ezért Sultanahmet negyedbe kerestem egy szobát, mindössze néhány száz méterre a nagy mecsetektől. Először Theodosius ciszternájánál tapasztalhattuk meg a török vezetés új idegenforgalmi stratégiáját, miszerint a külföldinek négyszer annyit kellett fizetni a beugróért, mint egy helyi látogatónak. Bevallom, nem volt kedvem 16 ezer forintot fizetni kettőnknek azért, hogy lássak egy régi víztározót, ami történetesen a bizánci korban épült, és márványoszlopok tartják a mennyezetét. Miután a Vodafone vagyis hát most már One előfizetők otthoni tarifával roamingolhatnak Törökországban, beértem néhány interneten fellelhető fotóval.
A közeli parkon átvágva, ami eredetileg a Konstantinápolyi Hippodrom helyszíne volt, és évszázadokig rendeztek itt lóversenyeket, egyből a Kék-mecset bejáratánál találtuk magunkat, de sajnos beljebb már nem mehettünk, mert imaidő miatt ideiglenesen bezárták a hitetlen gyaurok előtt. Ide aztán még délután visszatértünk, hogy megnézzük Isztambul leghíresebb, legnagyobb fényűzéssel díszített dzsámiját. Ahmed szultán 1616-ben elkészült mecsetje igencsak bökte a kor muzulmánjainak csőrét, mert nem átallott hat minaretet emelni köré, amivel addig csak a mekkai nagymecset büszkélkedhetett. Végül a szultán cinikusan oldotta meg a problémát, küldött egy kis lóvét Mekkába, hogy húzzanak fel még egy tornyot maguknak. A fiatal szultinak nem titkolt célja volt, hogy a szomszédos Hagia Szophia mecsetnél nagyobbat és előkelőbbet építsen, mert azt ugye, még a bizánciak építették Krisztus dicsőségére még a VI. században.
Átsétáltunk a vörös épülethez. Konstantinápoly bukása után azonnal dzsámit faragtak az Hagia Szophiából, de szerencsére nem kaparták le az összes festményt és mozaikot. Atatürk utasítására 1935-ben múzeummá fokozták le az imahelyet. 1985-ben, mint volt bizánci bazilika lett az UNESCO világörökség része. 2006 novemberében még XVI. Benedek pápa is látogatást tett itt. Mindez nem zavarta Erdoğant, hogy 2020-ban újra mecsetté nyilvánítsa. Tavaly óta pedig, a külföldiek már csak a galériáról figyelhetik meg az imahelyet, ha leszurkolnak 25 eurót a bejáratnál.
Az utca túloldalán kígyózó sor jelzi, hogy újabb látványossághoz értünk. Az Elsüllyedt Palota (Bazilika Ciszterna) egy hasonló víztározó, mint amit a sétánk elején nem láttunk, csak egy kicsit nagyobb, amit a 25 eurós belépődíj is tükröz. Folytatva a megkezdett hagyományt, ide sem mentünk be, csak a neten tanulmányoztuk az I. Justitianus bizánci császár idején, 532-ben épült 143 x 54 méteres termet. De, ha többet szeretnék látni a használaton kívüli víztározóból, akkor megnézem még egyszer az Inferno filmet, esetleg az 1963-as James Bond epizódot, amiben feltűnik ez a helyszín.
A közeli Topkapı palota sem olcsó a maga 50 eurós belépőjével, még jó, hogy hétfőn nincs nyitva, mert komoly dilemma elé állított volna, hogy akarom-e még egyszer megnézni III. Murad egykori kecóját. Nem hiszem, hogy az elmúlt húsz év alatt sokat változott volna, mint ahogy én sem. Akkor sem voltam oda a múzeumokért, és most sem.
Akkor mi a bánatnak utaztál oda? – kérdezi most a nyájas olvasó, joggal. Elmondom: egy jó kebabra vágytam. No, meg a 15 milliós, földrészeket összekötő város hangulatára, ahová a kilencvenes évek eleje óta járok, hol üzleti, hol kikapcsolódás céllal, és még mindig nem sikerült megunnom. Ennek szellemében kerestünk egy jó értékelésű éttermet a közelben. Így találtunk rá egy háztetőn kialakított vendéglőre, ahonnan kilátás nyílt az Aranyszarv-öbölre.
Sajnos az étterem árak is emelkedtek, mióta utoljára török földön jártam. Egy átlagos színvonalú étteremben 30 euró alatt nem lehet jól lakni. Persze rengeteg a kulturált kifőzde a mellékutcákban, ahol öt euróért már jó nagy adag dönert (görögül: gyros-t) vásárolhattunk volna, de Katát mégsem vihetem ilyen helyre a szülinapján.
Az utca végén találtuk Hafiz Mustafa 1864 óta működő cukrászdáját. Az ő nevéhez fűződik az első poğaça is. Gyanítom, hogy az nem ugyanaz, mint amit mi pogácsának nevezünk, mert az üzletben kizárólag ultragejl sütiket árulnak.
Délután négyig tudtam kihúzni az időt, hogy ne kelljen a Nagy Bazárba menni, de végül beadtam a derekam. Beültem kedvenc kávézómba, amíg Kata felfedezte a Gucci és Louis Vuitton kínálatot. Gyanúsan hamar visszatért azzal a hírrel, hogy mégsem vesz hamis táskát, mert ugyanazt a gagyit árulják, amit Távol-keleten, csak ötszörös áron. A világ egyik legnagyobb fedett bazárját még a XV. században kezdték építeni, ma pedig már hatvan utcácskában, háromezer bolt várja a gyanútlan vásárlót. Az elmúlt harminc év alatt eltűnt az irhabunda, de maradt a bőrdzseki, az arany, a szőnyeg és a „márkás” ruházat. Csökkent viszont a turisták vegzálása. Nem akar az összes boltos behívni egy teára, és aki leszólít (Hello mister, where are you from?), az sem erőlteti sokáig, hogy vegyem meg a réz kávékiöntőjét vagy a porcelán falitányért.
Másnap is a Nagy Bazárban kezdtünk, de csak azért, mert azon átvágva juthattunk el leggyorsabban az első célpontunkig, az 1557-re felépült Szulejmán-mecsethez. Építésekor a munka csigatempóban haladt, ezért Tahmaps, akkori perzsa sah, hogy hatalmát és gazdagságát fitogtassa, ékszerekben és drágakövekben bővelkedő adományt küldetett Isztambulba a munkák gyorsítására. Szulejmánnak ez sértette az önérzetét, ezért – a legenda szerint – megparancsolta, hogy keverjék az alapba a küldeményt, mivel azok úgyis csak értéktelen kavicsok az ő dzsámijához képest. Miután az első világháborúban fegyverraktárnak használták a mecsetet, nem csoda, hogy kicsit felrobbantották, így amit most látunk, az már 1956-ben épült. Kertjéből remek kilátás nyílik a Boszporuszra, már ha a sok szelfiző turiszttól odaférünk a mellvédhez.
Törökországban nagy becsben tartják a macskákat. Talán még jobban, mit az indiaiak a teheneket. Ennek oka az iszlámban keresendő. Állítólag Mohamed próféta egyszer inkább levágta a saját köpenyét, mintsem felébressze azt a macskát, aki azon aludt. Lelkük rajta, de szerintem túlzás, hogy a kis elkényeztetett állatok kényükre, kedvükre korzózhatnak a műemlékek fala között, az üzletekben, étteremben sőt, még a mecsetekben is. Amikor egy macskapiszokba léptem, úgy éreztem, a köztünk tátongó kulturális szakadék olyan mély, hogy... De nem folytatom tovább, nehogy egy állatvédő kommandó rám törje az ajtót.
Visszatérve még I. Szulejmánhoz: az ő története ott kezdődött, ahol a Hunyadi filmsorozat véget ért. Szarrá verte a fél világot. Megsemmisítő vereséget mért a perzsákra, miközben meghódította Magyarország nagy részét. Ha meghalljuk, hogy a "mohácsi vész", akkor az ő felmenőit kell szidni. A törökök persze hősként ünnepelik, és némi joggal, hiszen amellett, hogy véres kezű hódító volt, ő csinált a nomád oszmánokból és a katonaállamból, jogi alapokon működő, centralizált monarchiát. Nekünk pedig sovány vigasz, de a 46 éven át uralkodó Szulejmán, végül éppen Magyarországon, a Habsburgok ellen vezetett hadjárata során vesztette életét.
A közelben található Szulejmán egyik hadvezérének, Rüstem pasának a dzsámija is, aki a mai Horvátország területén született, majd később elvette Szulejmán egyik lányát. Nem könnyű megtalálni az 1563-ban átadott mecsetet, mert elvész a sikátorokban sorakozó üzletek erdejében.
Innen lebattyogtunk Fűszerbazárhoz, amit gyakran hívnak egyiptomi bazárnak is, mert XVII. századi építésekor még Egyiptom érintésével érkezett ide az indiai fűszerrakomány. Sajnos ez az épület mára turistalátványossággá vált, ami az árakban is megmutatkozik, ezért Kata nagy bánatára, nem sikerült feltölteni az otthoni kardamommag készletünket.
A terveim szerint, innen a közeli Galata-hídra sétáltunk volna, ami arról híres, hogy kétszintes, és felül horgászok hada lógatja a zsinórját a vízbe, az alsó részen pedig halas éttermek sorakoznak. Csakhogy még messze voltunk az ebédidőtől, ezért inkább befizettünk egy boszporuszi hajókázásra. Látszik, hogy itt érvényesül a piaci verseny, mert meglepően olcsón kaptuk meg a jegyet az egyórás hajóútra, ami felvitt egészen a középső boszporusz-hídig (Fatih Sultan Mehmet). Visszacsorogtunk a Galata-híd ázsiai lábához, ahol mi kiszálltunk, mert körül akartunk nézni a modern Isztambul szívében is.
Elsőként a Camondo lépcsőt vettük szemügyre. A különleges vezetésű lépcsősort a Camondo család építtette, akik a zsidóüldözések elől, 1802-ben menekültek Isztambulba. A város sokat köszönhet a gazdag bankár családnak, akik részt vettek a város modernizálásában. Kórházat, iskolát építtettek, villamos társaságot alapítottak. A leszármazottak az 1920-as években, Pekingben és New Yorkban is bankot alapítottak, végül 1943-ban a család utolsó tagjait koncentrációs táborokba szállították, ahonnan egyikőjük sem tért vissza. Emléküket Párizsban egy múzeum, itt pedig ez a szép lépcső őrzi.
Meredek kaptatón át jutottunk el a környék talán legnevezetesebb építményéhez, a Galata-toronyhoz. Az eredetileg világítótoronynak épült masszív bástyát a genovaiak építették újjá 1348-ban, hogy aztán az oszmánok többször is átalakítsák. Úgy látszik, az építkezés költségét most akarják kifizettetni a külföldi látogatókkal, akiknek 30 € (!) belépődíjat kell kifizetni, ha fel is akarnak gyalogolni a lépcsőn, hogy aztán egy olyan panorámában gyönyörködhessenek, mint anno Çelebi (leszámítva, hogy a XVII. század óta jelentősen megváltozott az épített táj). Ugye ismerős a Çelebi név? A repülőterünk (Ferihegy vagy Liszt Ferenc, ahogy tetszik) kiszolgáló személyzetének egyenruháján láthatjuk ezt a feliratot. Hezârfen Ahmed Çelebi, az egyik első „repülős” erről a toronyról rugaszkodott el, hogy a saját maga által eszkábált szárnyakkal átrepülje a Boszporuszt, majd Üsküdarban landoljon. Történészek szerint, inkább csak legenda, hogy valaki akkoriban 6 kilométert repüljön, hiszen nem találták még fel a polyestert, amiből a paplanernyők készülnek, vagy a kevlárt, ami a mai sárkányrepülő csekély súlyát garantálja. Mindegy, sztorinak remek.
İstiklal Caddesi, a helyi Váci utca egyike, amin egy újabb turista mágnest találtunk. Múlt század eleji villamoson zakatolhatunk végig a butikok között egészen a Köztársaság Emlékműnek helyet adó Taksim térig. Mi inkább a gyaloglást választottuk, és milyen jól tettük. A legnagyobb meglepetésemre, egy katolikus katedrálist rejt az utcát övező házsor. A Szent Antal-templom nem tartozik Isztambul látványosságai közé, pedig, ha egy európai kisvárosban lenne, biztos csodájára járna a világ. És ezzel még nincs vége a keresztény meglepetéseknek. Hagia Triada néven egy görög ortodox bazilika is van az utca végén.
A Taksim teret, ott jártunkkor a nyugalom jellemezte, csak a kint hagyott kordonok, és egy vízágyús rendőrautó jelezte, hogy ez nincs mindig így. Erdoğan (a helyi Orbán Viktor) nem régiben tartoztatta le a legnépszerűbb ellenzéki politikust, Isztambul regnáló polgármesterét, Ekrem İmamoğlut. A polgi (és a demokrácia) hívei hetekig tartó tüntetéssorozaton fejezték ki a nemtetszésüket, többször is összecsaptak a rendőrökkel ezen a téren, mígnem sikerült megfélemlíteni és kifárasztani őket. Mi nem tüntettünk, mégis kifáradtunk a nap végére, ezért leereszkedtünk a Boszporusz partjára, és a jó öreg egyes villamossal visszatértünk a szállodába.
Kappadókia
Isztambul Kata szülinapi ajándéka volt, de nem lenne igazi az ajándék, ha nincs benne meglepi. Ezért aztán, egészen az indulásig sikerült titokban tartanom, hogy megfejeltem az utazást egy kis Kappadókiával. Annyit muszáj volt elárulnom, hogy repülünk még egy kicsit, de sikerült emberi időpontra foglalnom jegyet, úgyhogy nyugodtan reggelizhetünk a szállodánkban, és kényelmesen kijuthatunk a repülőtérre. Nem így lett.
Május 1-én, reggel hatkor arra ébredtem, hogy túl nagy a csend. Előző nap az ablak alatt zakatoló villamosok zajára keltünk, most meg mintha nem járnának a villamosok. Azonnal lerongyoltam a recepcióra, ahol azt a tájékoztatást kaptam, hogy a kormányzó, az ünnepnapra tekintettel elrendelte, hogy a metrók, és persze pont az villamos, amire szükségünk volt, ne üzemeljen. A segítőkész recepciós felhívta a transzferbusz-társaságot, ahol közölték, hogy ők dolgoznak, de számítsak zsúfoltságra. Csakhogy a buszvégállomás öt megállónyira volt tőlünk. Kapkodva összecuccoltunk, dobtuk a reggelit, és a két kis húzóbőrönddel nekivágtunk a félórás gyaloglásnak. Az utcán egykedvű embersereg igyekezett a munkahelyére, merthogy május elseje ide, munka ünnepe oda, az élet és az üzlet nem állhat meg. Nem csigázom a kedélyeket, elértük a buszt, és még hely is volt rajta, szóval innen már sínen vagyunk. Nem annyira...
A repülő időben érkezett meg Aksaray repülőterére, és mivel csak kézipoggyászt vittünk magunkkal, pik-pakk kiértünk a fogadótérbe, ahol az autóbérlőcég emberének, feltartott névtáblával kellett volna várnia. Volt is ott kismillió török sofőr Csing Csent és Huan Juang táblákkal, de a saját nevemet nem találtam. Tíz perc várakozás után felhívtam a voucheren szereplő telefonszámot, csakhogy azt egy automata vette fel, aki törökül kezdett ügrülümügülüzni, ezért letettem a telefont, és kétségbeesetten néztem körül bé terv után. Sehol egy busz, csak kiéhezett taxis hiénák mindenhol. (Ezt a bajszuk görbületéből állapítottam meg.) Kezdtek elfogyni a táblás emberek, ezzel együtt a türelmem maradéka is. Végül leszólítottam egy fiatal srácot, akin ugyan zöld Europcar felirat virított, de hátha tud segíteni Avec-es kollégájával kapcsolatban. Tőle tudtam meg (amit az economycarrentals.com nem tudott), hogy van irodájuk a reptéren. Csakhogy a török reptereken ma már akkora az éberség, hogy az előcsarnokba is csak teljes átvilágítás után mehetsz be (amit persze megismételnek a becsekkolás után is). Amikor nem láttak nálam semmilyen táskát, kérték a repülőjegy foglalásomat. Egyedül voltam, ők meg nagyon ráértek. Ráérő idejükben inkább megtanulhatnának angolul, ha már repülőtéren dolgoznak, mert nem értettek semmit abból, amit magyaráztam nekik. Végül az europcaros fiú, aki még a közelben volt, magyarázta el a két szerencsétlennek, hogy csak az autókölcsönzőkhöz igyekszem.
Húsz perc múlva már egy jó kis Toyotával robogtunk Göreme irányába, folyamatosan lesve a trafipaxokat, merthogy azok vannak bőven. Sajnos ezzel az autóbérlés anomáliával veszítettünk egy órát, így átterveztem a programot és egyenesen a fő látványosság felé irányítottam a navigációt.
Kappadókia mindentől távol, Törökország közepén található, de nem nevezhetek világvégének egy olyan térséget, ahol tízezer éves, civilizációs folyamatot kísérhetünk végig. Főleg, hogy az antik időkben igencsak forgalmas kereskedelmi útvonalak haladtak át a területen. Az asszír kereskedelmi kolóniák után jöttek a keresztények, majd Bizánc után az iszlám/szeldzsuk/perzsa kultúra. Itt már az i. e. 8. évezred kezdetén is a réz megmunkálásával foglalkoztak. Az i. e. 2. évezred kezdetén pedig megjelent az írás gyakorlata. De nem csak emiatt lett a világörökség része 1985-ben. A turisták sokasága a 25 millió évvel ezelőtt formálódott, különleges természeti képződmények miatt zarándokol ide. A vulkánok alakította szurdokok és az erózió formálta gigantikus sziklakúpok látványa vonzott ide engem is. Illetve az első keresztény települések, amik már az I. században megjelentek a térségben. A VII. század közepén kezdődő arab invázió idején, az anatóliai kereszténység Göreme-völgybe menekült, ami ideális lehetőséget kínál számukra. A tufakőzet könnyű megmunkálhatósága tette lehetővé, hogy rövid időn belül templomokat, kolostorokat és más építményeket létesítsenek. Később, a növekvő igényeknek megfelelően ezeket a barlangokat, templomokat átépítették. A környékén több mint 400 ilyen templom található.
Tízenhét óra körül értünk a Zelve Szabadtéri Múzeumba. Múzeumnak hívják, de valójában csak lezártak egy völgyet, hogy pénzt lehessen szedni a látványért, amit a természet alkotott. A jegy megvásárlásakor derült ki, hogy a közeli Paşabağı-völgybe is érvényes, csakhogy a nap igencsak hanyatlott, és nem tudtuk mekkora területet kell bejárnunk. Nos, a Zelve-völgyben el lehet tölteni akár fél napot is, főleg, ha először látunk tündérkéményt, vagy barlanglakást. Szabadon kószálhatunk a sziklák között, bátrabbak még fel is mászhatnak némelyikre. Mi egy óra alatt abszolváltuk a látnivalót. Akármilyen látványosak ezek a kémények, hajtott előre a kíváncsiság, hogy nézhet ki a másik völgy.
A parkolóban le kellett ráznom egy szőnyegárust, ami tovább tartott, mint átgurulni Paşabağı-hoz. Itt található egy háromfejű sziklaképződmény, valamint Kappadókia leghíresebb bazalttetős tündérkéményei. Az egyik kémény belsejében felmászhatunk a hellén keresztekkel díszített szerzetesi lakrészbe, de ott jártunkkor, éppen egy osztálykirándulás nebulói kerítették hatalmukba a létesítményt, így ezt kihagytuk. Annál is inkább, mert kezdett szürkülni, és hamarosan bezárták a kapukat.
Kicsit féltem, hogy egy ilyen balul indult napon, zárásképp a szállásunkkal is lesz valami gond, de épp ellenkezőleg történt. Harminc körüli srác integetett, hogy álljak nyugodtan a panzió kapuja elé, mert ő elviszi onnan a család egyik kocsiját, amivel foglalják a helyeket az autóval érkező vendégeknek. Göreme központjában ugyanis vajmi kevés parkolóhely található, kész csoda, hogy még nem vonták fizetős övezet alá az egész városkát.
Leültetett minket egy kényelmes fotelbe, wellcome drinkkel kínált, majd felajánlotta segítségét a környék látnivalóinak ismertetésében. Közben egy húsz év körüli fiú felvitte a csomagjainkat a szobába. Nem tudtam mire vélni ezt a megkülönböztetett figyelmet, aztán ahogy elkezdtünk beszélgetni, hamar kiderült, hogy ő és az unokaöccse vezetik a családi vállalkozást. Azt is megtudtuk, hogy a kilencedik generáció óta birtokolják az ingatlant, aminek egy része sziklába vájt helyiség, az épített részt pedig a kitermelt kőből falazták fel. A család a vendéglátáson kívül kerámiák készítésével is foglalkozik, amelyek díszítették az épület különböző zugait sőt, még a szobánk falát is. Amikor megtudta, hogy vacsorázni készülünk, azonnal telefonált a kiszemelt helyre, hogy foglaljon nekünk asztalt. Miután abban az étteremben már egész hétvégére lefoglaltak minden időpontot, felhívott egy másik vendéglőt, ami szerinte még jobb is. Mindezt őszinte vendégszeretetből, és nem jutalékért, vagy a nagy jatt reményében. Ilyen az, ha valaki a saját vállalkozásában dolgozik.
A vacsora és a hely tényleg pazar volt. A megrendelt ragut, egy lángoló tálkán, lezárt cserépedényben hozták ki, amit a pincér úgy szervírozott, hogy előtte egy bárd hátával feltörte a kerámiát, majd a gőzölgő pörköltszerűséget a tányéromba öntötte. (Később kiderült, hogy ezt a parasztvakítást mindegyik étterem csinálja.) Szerencsére, itt az árak nem annyira elborultak, mint a fővárosban, úgyhogy ezért a mutatványos vacsiért sem kellett többet fizetnünk, mint otthon agy kockás abroszos helyen.
Ezután hamar ágyba bújtunk, mert másnap egy hajnali négyes kelés várt ránk.
Nincs a világon még egy hely, ahol ennyi hőlégballon emelkedne fel minden reggel, mint Göremében. Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a többség erről ismeri fel Kappadókiát. Én sem vagyok kivétel, ezért már hónapokkal korábban befizettem a léghajózást, nem kis kockázatot vállalva. Ugyanis, ha a helyi légügyi hatóság úgy ítéli meg, hogy az időjárás nem alkalmas repülésre, akkor az utolsó pillanatban is visszavonhatja a repülési engedélyt. A Royal Balloonnál az a polici, hogy ilyenkor másnap, hét óra után viszik fel a hoppon maradt utasokat, már amennyiben akkor jó az idő. Ez viszont már nekünk nem fért volna bele a repülőgép indulás miatt, és akkor buktuk volna a befizetett több száz eurót. Ráadásul előző nap Isztambulban akkora szél fújt, hogy majdnem elvitte a maradék hajamat is.
De nem akarom tovább dramatizálni a történetünket, mert szerencsénk volt az időjárással és a kiválasztott hőlégballon társasággal is. Pontosan, a megbeszélt időben parkolt le a kisbuszuk a szálláshelyünk előtt. Csípős volt a hajnal, de szél nem fújt, és még a csillagokat is látni lehetett. A cég központjához fuvaroztak minket, ahol egy könnyű reggelivel vendégelték meg a szép számban összegyűlt jelentkezőket. Aztán egy újabb kisbusszal kivittek minket egy közeli tisztásra, ahol a félhomályban, kisebb dombok között már látszódott a sürgés-forgás a fényszóró csóvájában. Ahogy a szemem kezdte megszokni a sötétet, kiderült, hogy azok nem is dombok, hanem óriási ballonok, amit kezdetben nagy teljesítményű ventilátorokkal hizlalnak egészen addig, amíg a nyíláson biztonságban be nem tudnak célozni a lángcsóvával. Rutinos legénység kezelte a zsinórokat, és perceken belül talpra állt a kosár, amiben a következő órát töltöttük. Létezik kisebb, nagyobb kosaras jármű, természetesen jelentős árkülönbséggel. Én egy közepes méretűre fizettem be, ez itt húsz főt jelent, plusz a kapitány. Kétágú kislétrán át másztunk fel a „fedélzetre”, ami tényleg egy vesszőkosár, de olyan masszív, hogy cseppnyi félelem sem volt bennem. A kosarat rekeszekre osztották, hogy a nép ne tudjon egy oldalra nyomulni, ami tovább növelte a biztonságérzetemet. Szinte észre sem vettem, amikor elemelkedtünk a talajról. Hát... Mit mondjak? Inkább beszéljenek helyettem a képek!
A tiszta idő lévén garantált volt a napfelkelte, de hogy erre ne kelljen sokáig várnunk, felvittek minket ötszáz méter magasba, ahol a látóhatáron meg is jelent az égitest. A panoráma lélegzetelállító, és még tériszonyom sem volt, pedig onnan lepottyanni nem jó érzés.
