Ne arénázz, ha nem tájékozódsz!

 Flatley – Lord of the Dance 
Ha ezt látod a plakáton, mire gondolsz? Én arra, hogy a közel hatvan éves Michael Flatley még utoljára összekapta magát és világkörüli turnéra indult tánccsapatával. Meg is vettem a jegyet a Papp László Arénába, (potom tíz rugó a kakasülőre) és izgatottan vártam a produkciót, mert még frissen élt bennem az emlék, amikor vagy húsz éve, először láttam őket a TV-ben, és katartikus élményt nyújtott az akkor teljesen újszerű, ír motívumokkal tarkított zene és tánc.

Sokan gondolkodhattak így, mert megtelt az Aréna, amikor tíz perc csúszással, felcsendült az első dal. Kicsit lagymatagul indult a műsor, az első szám inkább volt balett, mint ír tánc, de hát nem lehet mindjárt az elején ellőni a puskaport, gondoltam. A következő dal is lírikus volt, és a lányok, még a sportcsarnok túlsó feléből is egyértelműen kivehetően, balettcipőben ropták. Mindeközben a színpad mögött lévő óriás monitoron a kilencvenes évek Amiga computer animációira emlékeztető giccses tájképek jelentek meg valószínűtlen vízesésekkel, csicsergő madárkákkal, tovaszálló pillangókkal sőt, békésen legelésző unikornissal. Ekkor már elkezdtem feszengeni a székben, és rémülten néztem körül, hogy ez a többieknek tetszik-e.

Végre megérkeztek a szteppcipős fickók is és elindult valami homályos tematika robotzsaru táncosokkal versus kockás hasú szépfiúkkal egy idétlen parókás, balett táncos lány kegyeiért, vagy talán a flitteres Lord of the Dance feliratú hasitasiért, én már nem is tudom.
Igazságtalan lennék, ha azt mondanám, hogy nem volt élvezhető produkció, tehetséges táncosokról beszélünk, de ez a vetített, elvont háttér előtti ugrálás közel sem volt olyan hangulatú, mint amikor két évtizede, az eredeti Riverdance csoport mosolygós lányai és vidám fiútáncosai színes ruhákban végig tolták a két órát teljes lendülettel, jellegzetes feszes tartással, és olyan egyszerre, hogy az embernek elállt a lélegzete.

A mai létszám sokkal kisebb, ezért időnként egy énekesnő vagy egy hegedűs duó állt be szusszanásnyi pihenőt biztosítva a többieknek. Bevallom, a szünet után volt, hogy elbóbiskoltam.
Ahogy közeledett a finálé, egyre inkább éledt bennem a felismerés, hogy Flatley papát itt ma nem fogom látni. Végül mégis megjelent a kivetítőn, és villantott egy szteppműsort felvételről, ami inkább volt Fred Astaire stílus, mint kelta néptánc, de hát végül is egy chicagói születésű táncosról beszélünk…
A műsorvégi ovációból arra következtettem, hogy a többiek utána olvastak mire vettek jegyet, és nem várták a híres táncost, vagy egyszerűen csak tetszett nekik az előadás és már megint egyedül maradtam a véleményemmel.

- o -

Tudom, hogy nem lehet az almát a körtével összehasonlítani, de muszáj szóvá tennem, hogy a múlt héten ugyanebben az arénában egy motoros trial versenyre látogattunk ki, ahol egy három órás élményt kaptunk fele ennyi pénzért, és ennek ellenére félig sem telt meg a sportcsarnok. Pedig ez inkább egy show műsor, mint sportélmény, olyannyira, hogy a feleségem is lelkesen tapsolt a bravúros mozdulatok láttán, miközben annyi köze van a motorokhoz, mint nekem a csipkeveréshez.
Ismét leszűrtem az örök tanulságot, nem vagyunk egyformák.