Hosszú hételeje az Isztrián

Másfél év kényszerszünet után, újra kimerészkedtünk az országhatáron túlra. Na, semmi hősködés, csak ide a szomszédba, Horvátországba. Azon belül is a magyarok közkedvelt nyaralóhelyére, az Isztriai-félszigetre látogattunk el néhány napra. Gondosan regisztráltuk belépési szándékunkat a hivatalos horvát oldalon, és még ki is nyomtattam az uniós Covid igazolásomat, de a kutya sem kérte a letenyei kilépéskor. Ehhez képest több mint fél órát ácsorogtunk a határátkelő előtt, csak tudnám, miért? (Lassú munkához idő kell.)
A napsütéses hétvégi nap ellenére az autópályán zökkenőmentesen lehetett haladni. Egészen Zágrábig. A fővárost elhagyva, a második fizetőkapunál ismét feltorlódtak az autók. Hamar kiderült, hogy egy Gumballhoz hasonló, „flúgos” futam miatt tátották szájukat a horvátok, akadályozva ezzel a haladást. Exhibicionista aranyifjak pózoltak százmilliós verdáikkal a kattogó fényképezőgépek előtt.

A kora délutáni órákban értük el Opatiját (Abbázia), és ha már arra jártunk, sétáltunk egyet a parton. Csakhogy ehhez előbb le kellett parkolnunk, ami itt szinte lehetetlen. A jobb helyeket csak kihalásos alapon lehetett megkaparintani, ha mégis találtunk volna parkolót, akkor is csak aprópénzt fogad el az automata, ilyesmink pedig nem volt. Végül be kellett érnem egy olyan parkolóudvarral, ahol csak napijegyet lehetett venni 70 kunáért. (3.500,- Ft) Na, de hát így mulat egy magyar úr. Főleg egy Osztrák-Magyar Monarchia alatt kiépült üdülőhelyen. Merthogy korábban egy vacak kis halászfalu állt ebben az öbölben. A nagybajuszú Ferenc József idején épültek az első szállodák. A Grand Hotel Palace a mai napig őrzi eredeti enteriőrjét. A nagy ijedtségre beültünk egy kávéra és egy üdítőre, hogy a parkoló mizériától befeszült elménket lenyugtassuk. Az üdítő narancssárga színe inkább hasonlított egy felkapott olasz koktéléra, talán mert az is volt, de mondom: idegállapotba kerültünk, így nem lehet nekivágni a látnivalóknak. Miután ezt a várost csak futólag állt szándékunkban szemügyre venni, lesétáltunk a partra, ahol szembetűnő változásokat eszközöltek, mióta utoljára itt jártunk. A betonozott, központi strandot az önkori egységes nyugágy/napernyő installációval látta el, ami kétségtelenül szebb, mint a korábbi, eklektikus – mindenki hozta a saját kis cumóját – változat, viszont egy újabb lehúzás is egyben.

A kislány a sirállyal ugyanott áll, mint ahogy a város névadója, a Szent Jakab apátság is (Opatija = apátság, horvátul).
Szállást a félsziget csücskében lévő Medulinban foglaltam, és a kanyargósabb tengerparti utat választottam a megközelítésére, mert csak húsz perccel hosszabb, mint a szárazföld belsejében futó autóút, ahol a fizetős alagút falát lehetne nézni a tintakék Adria helyett. Világosban érkeztünk meg az Aréna Hotelhez, amit oly sok honfitársam méltatott lelkes szavakkal a foglaló oldalon. Nos, maradjunk annyiban: kinek a pap, kinek a papné... Aki szereti a hajókabin méretű szobákat és a sósvizű medencét, annak nem lesz baja a szálláshellyel. Hacsak az nem, hogy előtte lévő tengerparti szakaszt ellepik a csecsebecse árusok bódéjai, és ha sikerült a vizet megközelíteni, nem árt egy bakancs az öklömnyi kavicsok és köztük megbúvó tengeri sünök ellensúlyozására.

Pula

Az előttünk álló két és fél napot tartalmasan szeretnénk eltölteni, ezért pillanatnyilag lemondunk olyan csábító élvezetekről, mint csobbanni a tengerbe, szürcsölni a koktélokat a medenceparton és hasonlók. Helyette bevágódtunk a kocsiba és felkerestük a közeli Pula ókori romjait. Olyannyira korán érkeztünk Horvátország harmadik legnagyobb városába, hogy akár az Amfiteátrum lábánál is leparkolhattunk volna, de ilyet csak mozgássérültek és teljesen amatőrök tesznek. A központ ugyanis három parkolózónára van felosztva és természetesen itt a legdrágább az ácsorgás. Alig kell egy sarkot tovább gurulni és már csak a második díjzóna szerinti tarifát kell fizetnünk. De az igazi fogtechnikusok három sarokkal odébb teszik le a kocsit, ahol már ingyenes a parkolás. Én találtam egy helyet (44°52'36.5"N 13°51'07.2"E) mindössze 450 méterre a legfőbb látványosságtól, aminek azért örültem nagyon, mert nem kell folyton az órát nézni, mikor jár le a jegyünk. De – ha már a spórolásnál tartunk – hadd mondjam el, hogy teljesen felesleges kidobnunk 70 kunát belépőjegyre az Amfiteátrumba, ugyanis belülről sem látunk sokkal többet, mintha körbesétálnánk a kerítés mellett, és onnan pillantunk le az aréna bármelyik pontjára.

A pancser rómaiak úgy építették a stadionjukat a domboldalba (i. e. 27-ben), hogy a környező utcákról bárki nézhette, hogy tépi szét az oroszlán a gladiátorokat.
Előre megtervezett útvonalon a Tito park felé vettük az irányt. A jó öreg marsall nevét ma már csak egy park őrzi, de volt idő, amikor a körülötte burjánzó személyi kultusz jegyében minden valamire való település fő utcáját róla nevezték el. Amikor először jártam Jugoszláviában még egy város is viselte a nevét. (A mai Montenegró fővárosa.) Na, de erről majd később... Vissza a rómaiakhoz!

Ezek a derék rómaiak egy városfallal vették körül a mai óvárost, ami egészen a XIX. századig állt, amikor is úgy döntött az akkori vezetés, hogy lebontja. Az utókor nagy szerencséjére néhány díszes kaput meghagytak mementónak, így a II. és III. század között épült Ikerkaput, ami a régészeti múzeum és egy ókori színház bejárata is egyben. (Ez utóbbit jelenleg felújítják, nem látogatható.) A másik ilyen, a Segius Diadalív, amit a város akkori potentátja, a Segius család emeltetett még az időszámítás előtt 27-ben. Ott jártunkkor éppen egy demonstrációra gyülekeztek a pulaiak.
A boltív alatt áthaladva, végigballagtunk a sétálóutcán és megállapítottuk, hogy konjunktúráját éli a cukorka árusítás. Természetesen a szuvenír árusok még mindig dominálják a piacot, de megjelentek az igényesebb, kézműves emléktárgyak is.

Az utca végén találjuk az egykori Fórumot. Ezen a téren ma egy középkori épületben a városházát és mellette a több mint kétezer éves Augustus templomot láthatjuk.
Ha a következő utcán (Uspon Konzula Istranina) elindulunk felfelé, a XVII. században épült pulai erődbe jutunk, ahol az Isztriai Történelmi Múzeum működik. Húsz kuna a beugró. Találtam az erődbe vezető alagutakat a város több pontján, de nem sikerült megfejtenem, hogy mennyibe kerül egy normál felnőtt jegy.

Brijuni

Pulától északra található a Brijuni szigetcsoport, ami nemzeti parkja is egyben Horvátországnak. A hely szépségét, már a rómaiak is felfedezték – erre utalnak a kétezer éves romok – de igazi pikantériáját az adja a helynek, hogy itt volt Jugoszlávia atyjának, Tito marsallnak (akit a kommunista blokkban csak „láncos kutya” becenévvel illettek) exkluzív rezidenciája.

Előtte még útba ejtettünk a stinjani félsziget csücskét, ahol a Googlemaps szerint romantikus (értsd: ütött-kopott) függőhíd ível át egy kisebb öböl felett. A hídnak már csak hűlt helyét találtuk, de teljesen véletlenül rábukkantunk egy hatalmas erődre, melynek létezéséről még csak nem is tudtunk. Utánanéztem: a Punta Christo erőd, az Osztrák-Magyar Monarchia idején épült és egy fontos hadikikötőt volt hivatott védeni. A kikötő most kőbánya lerakat és alkalmi strandoló hely.
Szóval, Brijuni legnagyobb szigete már 1985 óta (Tito halála után három évvel) látogatható, mára pedig komoly infrastruktúrát fejlesztettek ki. Fažana kikötőjében önjelölt túravezetőktől vagy a hivatalos jegyirodában megvásárolhatjuk a belépőjegyünket potom 250,- kunás áron. Ezért kapunk egy hajóutat oda-vissza, a szigeten egy elektromos „kisvasút” körutazást hivatásos idegenvezető kíséretében és meglátogathatunk egy múzeumot. Lássuk a részleteket:
Belinkelem a hivatalos oldalukat, mert látványos honlap, de azért ki vagyok akadva, hogy a hét nyelvű fordítás mellé nem voltak képesek a magyart is elkészíttetni. (Csak halkan jegyzem meg: élnek a határ mentén jó néhányan, akik a horvát mellett anyanyelvi szinten beszélik a magyart.)

A 15:30-as hajóra szálltunk fel, mert ehhez a turnushoz biztosítottak angolul beszélő idegenvezetőt. A fiatal hölgy egy „English” tárcsával a kezében várt a „vonatnál”, pár lépésnyire a túlparti kikötőtől. A körút során megtudhattuk, hogy a látott épületekben a szigeten lévő három szálloda személyzete és családjaik laknak. Megcsodálhattuk a messze földön híres golfpályájuk kiégett gyepét, majd elérkeztünk a fő attrakcióhoz, Tito elvtárs magán állatkertjéhez. Az öreg partizánnak ugyanis az volt a heppje, hogy egzotikus állatokkal vette magát körül. Ebben siettek segítségére más országok diktátorai, akik látogatásukkor rendszerint egy élő vadat hoztak ajándékba. Tito halála után a magánállatkert zömét felszámolták és az állatokat elajándékozták. Néhány zebra és egy elefánt maradt hírmondónak (és, hogy kapjanak valamit a pénzükért a nyomorult turisták). Vadregényes erdőn át vezet az út a sziget keleti felébe, ahol Bizánc kori romokat csodálhatunk meg jó messziről. Az utazás a múzeumnál ért véget, ahol vethetünk egy pillantást az államfő ’53-as Cadillacére (állítólag pár ezer kunáért el is visznek vele egy körre). Az épületben temérdek fotóval bizonyítják, hány államfő és híresség legitimálta látogatásával a Jugoszláv rendszert. (A WC viszont tiszta, és ekkora már kezd aktuálissá válni.)

A szigeten még található néhány látványosság, úgymint botanikus kert (ősszel kevésbé volt látványos) egy középkori templom és egy dinópark, hüllőszobrokkal. (Ne kérdezd!) Szabadon választhatjuk meg, melyik hajóval indulunk vissza, így akár egy napot is eltölthetünk ott, de figyelmeztettek, hogy a legszebb partszakaszokon szigorúan tilos a fürdés.

Rovinj

Rovinj, minden Isztrián nyaraló kedvenc kirándulóhelye. A település csodaszép óvárosát a velenceiek fejlesztgették ötszáz éven át, nem csoda, hogy úgy éreztük magunkat, mint egy olasz kisvárosban. A zegzugos utcácskák, a tengerhez lefutó lépcsők, a színes házak látványa még belőlem is elővarázsolta a mélyen rejlő romantikát. Talán ennek köszönhető, hogy nem hajtottam el csípőből azt a fickót, aki megállított az utcán, látszólag ismerkedési szándékkal, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy el akar adni valamit. Miközben kifaggatott minket, honnan érkeztünk, egy fekete papírlapot vett elő, és látszólag értelmetlenül egy körömollóval kezdte nyirbálni. Folyamatosan locsogott, megvillantotta magyar tudását is, ezalatt végig csattogtatta a kis ollót, mintha csak valami kényszeres betegség lenne. Nem kellett hozzá két perc (és 50 kuna), hogy a fekete lapból az asszony tökéletes kontúrját kiszabja. Egy előre bekészített, átlátszó tasakba helyezte fehér háttér elé és már kész is volt a szuvenír.

A középkori Balbi kapun át indultunk felfelé a dombtetőre, ahol a Szent Eufémia-székesegyház kémleli a tengert évszázadok óta. Hatvanhárom méteres harangtornyát ugyanaz az építész tervezte, mint a Velence ikonjának számító Szent Márk téri tornyot. A templombelsőtől nagy újdonságot ne várjunk, átlagos, barokk díszítésű, háromhajós megoldás. Engem inkább egy XIX. századi festmény fogott meg Eufémia az oroszlánok között címmel.

Csábító éttermek között, hangulatos utcákon ereszkedtünk visszafelé a parkolóhoz. A kísértésnek végül nem is tudtunk ellenállni, és az egyik vendéglőben benyomtunk egy rostonsült tintahalat, – amit tapasztalatból mondhatom – a horvátok készítenek el legjobban a világon. Be is magoltam az eredeti nevét: lignje na žaru.

Kastav

Isztriától Budapestig hat óra az út, így bőven belefért az utolsó nap délelőttjébe egy kitérő az autópályáról. Rijeka agglomerációjához tartozó Kastav település kevéssé ismert az utazók között. Ezt támasztja alá, hogy ingyenes a parkolás és ürességtől konganak az óváros utcái. Sehol egy turista, szuvenír boltból is csak egy árválkodik a középkori városkapu mellett. Az időszámításunk előtt hatszázzal már lakott település gazdái folyamatosan adták át a kulcsot egymásnak (legtöbbször nem önszántukból). Rómaiak, gótok, bizánciak, szlávok, frankok és habsburg uralkodók váltották egymást. Mindenki próbált hozzátenni valamennyit a hegyoldalban álló Szent Ilona templomhoz, míg az elnyerte mai képét.

A templom mögött, kiskerteken átvágva jutottunk fel az egyik bástyáig, ahonnan egykoron a várost védték. Ha másért nem, a panoráma miatt érdemes volt felmászni. Két középkori kápolnát érintve jutottunk vissza az autónkhoz, hogy aztán elinduljunk hazafelé.