Onnan indítanám a történetet, hogy volt egy TAP voucherem (portugál légitársaság), amit egy 2020-as törölt járat miatt kaptam és 2021-októberéig le kellett vásárolnom. Csakhogy a TAP nem indította újra a budapesti járatait, ezért kénytelen voltam „bécsi” indulású repülőjegyek közül válogatni. Nehezítette a döntést, hogy a lehetséges desztinációk közül már mindenhol jártam. Viszont Madeirán meglehetősen régen voltam, és emlékeimben a világ egyik legszebb szigeteként marad meg, szóval megszületett a döntés. Persze, közvetlen járat nincs, és a kiválasztott időszakban csak olyan megoldást találtam, ahol 19 óra az átszállási idő. Sebaj, Lisszabon szép város, teszünk egy esti sétát, alszunk valahol, és reggel visszamegyünk a repülőtérre a csatlakozáshoz.
Egy hűvös novemberi péntek reggel autóba pattantunk és lezúztunk a jó öreg Schwechatra. Autónkat egy pandáról elkeresztelt parkolóban hagytuk, amiről írnék néhány sort. (Csak azért, hogy hol is tart ma a „hanyatló nyugat”.) A helyfoglalást még otthonról intéztem, a magyarul is elérhető honlapjukon. Néhány adat kitöltése után kaptam egy QR kódot, amit a parkolóba érkezve, odatartottam egy leolvasó elé. A szerkezet kinyitotta nekem a sorompót és kiírta, hogy hányas sorba állítsam le a vasat. Ezután a slusszkulccsal beléptem az irodába és átadtam a személyzet egyik tagjának, aki közben (ajándék) kávéval kínált. Két percen belül már egy Mercedes kisbuszban ültünk, ami pillanatok alatt elvitt a közeli repülőtérre.
Hazafelé felhívtam őket a bőröndök átvétele után, és mire kiértem a terminál elé, márt ott várt a járda mellett egy pandás autó, több nyelven beszélő sofőrrel. A fizetés roppant egyszerű: ugyanazt a QR kódot kell odatartani egy automatához, ami kiírja a fizetendő összeget. Miután kiválasztottam a készpénzes opciót és megetettem euróval, kiszámolta a visszajárót, nyugtát adott, és felpattintotta a kulcstároló szekrény megfelelő fiókját, amiben megtaláltam az autónk kulcsát. Az éjjeli órákban már nincs személyzet a pultnál, ezért kiszolgáltam magam a kávé automatából – csak semmi kapkodás – és egy tábla útmutatása alapján megkerestem az autónkat.
Na, de hol is tartottam? Hát persze, Lisszabon! Ne felejtsük: Portugália is nyugat, és nem csak égtáj tekintetében... A városi metró majdhogynem a csomagkiadó szalagig megy ki, így szükségtelen taxira vagy költséges transzferbuszokra áldozni. Automatákból tudunk jegyet venni, aminek kezelése olyan egyszerű, hogy egy óvodás szinten megrekedt angol tudással is gyerekjáték, de jegypénztárhoz is mehettünk volna. Egy metrójegy 1,40 € és át is szállhatunk vele. Annyi még, hogy meg kell vennünk hozzá egy feltöltőkártyát 50 centért, de ezt is adja az automata, amikor az első kérdésnél azt választjuk, hogy nincs kártyánk. Erre aztán annyi utat tölthetünk fel, amennyit csak akarunk. A szerelvénybe szállva egészen egyedi megoldást vettem észre, amit még sehol nem láttam: az üléseket parafával díszítették. Ez egyfajta országimázs is lehet annak a szemében, aki tisztában van vele, hogy Portugália a világ legnagyobb paratölgy termesztője. (Az egész világ hagyományos parafa dugójának több mint felét itt gyártják.)
A járvány betett az itteni szállodaiparnak is, fél áron jutottunk hozzá egy tisztességes szobához egy ürességtől kongó belvárosi hotelben. Ledobtuk a poggyászt, és azonnal nyakunkba vettük a várost. A Liberdade sugárúton bandukoltunk az óceán irányába, amikor elsőként belebotlottunk egy ikonikus villamosba (Funicular Lavra), amit speciálisan a meredek domboldalra fejlesztettek ki. Néhány üzlet és étterem mellett elhaladva egy újabb siklószerű tömegközlekedési eszközt kaphattunk lencsevégre, ami az Elevador da Glóra nevet kapta. A graffitisek itt sem bírnak magukkal, ezért ritka az olyan villamos, ami eredeti sárga színében pompázik.
A Nemzeti Múzeum előtt elhaladva, kiértünk a Restauradores térre, ahol az emlékmű mellett megcsodáltunk egy tavaly felújított irodaépületet és a párját ritkítóan szép Rossio pályaudvar homlokzatát. A Praça Dom Pedro IV téren találtunk egy olyan üzletet, ami képes megélni csupán szardínia konzervek árusításából. De más, bizarr kínálatú shopokból is akad itt szép számmal.
Kissé lejjebb haladva egy újabb, jellegzetes közösségi „közlekedési eszközhöz” értünk. Az Elevador de Santa Justa valójában egy 1902-ben épült, 45 méter magas felvonó, amely összeköti a Baixa negyedet a magasabban fekvő Carmo térrel. Elvileg 29 fő fér be egy kabinba és érdemes metrókártyával fizetni, mert ha a helyszínen veszünk rá jegyet, sokkal drágább.
Az Arco da Rua Augusta diadalív alatt áthaladva, a Praça do Comércio máskor oly nyüzsgő terére értünk ki. Az óceán, sötétségen áthatoló, metsző széllel fogadott, ezért gyorsan visszafordultunk a szűk utcák közé, ahol találtunk egy nem annyira turistás éttermet. Lazaccal és könnyű portugál borral zártuk az estét, hogy aztán másnap, kora hajnalban folytassuk az utunkat Madeira-szigetre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése