Utazás híján, kénytelen vagyok kulturális gondolataimat megosztani, amit kedvenc blogom, a Kiszámoló egyik költségvetésről szóló bejegyzése ébresztett bennem. (Ajánlom mindenkinek, aki szeretne az állami újraelosztás számai mögé nézni.)
A cikk úgy indul, hogy megkérdőjelezi, kell-e támogatni az államnak a kultúrát? Előrebocsájtom, hogy megrögzött demokrata vagyok, és ami a gazdasági életet illeti, inkább liberális szemléletű, már csak azért is, mert az egy főre eső átlag adóbefizetésnek sokszorosát húzza le rólam az állam minden évben.
DE!
Abban az országban, ahol a lemezeladási listákat toronymagasan vezették a lakodalmas zenét játszó „művészek” produktumai, lehet-e pusztán a piacra bízni a kultúrát? Ott, ahol a lemezlovasokat már zenésznek hívjuk, és egy laptop előtt rángatózó ember tudja a legnagyobb tömegeket bevonzani egy fesztiválra, elgondolkodtató, hogy magára hagyhatjuk-e a kulturális hagyományainkat. Hagyjuk éhen halni a csellóst, a szaxofonost, vagy bárkit, aki nem egy mindent tudó szintetizátorral állítja elő a hangot? Zárjuk be a Zeneakadémiát, mert a piac nem tartja el a fagottosokat és hárfásokat? Pusztuljon az opera, mert már csak a nagyanyánk kíváncsi a kövér nő visítására?
 |
| A lemez 1,5 millió példányban kelt el. |
Én amondó vagyok, hogy igenis szükség van arra, hogy a nagy kalapból támogassunk olyan szubkultúrákat, amik színesítik a választékot, és szórakozást nyújthatnak olyan tömegeknek, akik önmaguk nem tudnák eltartani az adott területet, legyen az zene, irodalom, színház, múzeum, sportág vagy bármi, aminek eltűnésétől sokaknak szürkébb lenne az élete.
METÁL! \m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése