Egy újabb sétaútvonalat ajánlok azoknak, akiknek nincs ötletük, hová mozdulhatnának ki egy szép hétvégi délelőttön. Miután a nappalok mostanában elég rövidek, viszont nem volt kedvünk vasárnap korán kelni, ezért a fővárostól nem túl távoli úti célt kerestünk, ahol még nem jártunk, és rövid idő alatt bejárható érdekességeket láthatunk. A térképet böngészve találtam rá a Velencei-tó felett lévő Sár-hegyre, ahol egy öt kilométeres, könnyű sétával bejárható néhány igazán figyelemreméltó természeti látványosság, (hogy a panorámáról ne is beszéljünk).
A kirándulást Pákozdon, a 2017-ben felavatott Miskahuszár szobránál kezdtük. Az M7-es autópályáról is látható száz tonnás emlékmű lábánál állva döbbentünk csak rá mekkora betonmonstrumot emeltek itt lelkes hagyományőrzők. Autónkat a falu északi határában parkoltuk le, és elindultunk a + jelzésen felfelé. Bár a Velencei-hegység nem tűnt turisztikailag frekventált területnek, mégis sokakat vonzott ki a szabadba a decemberi napsütés és langymeleg. Hogy kerüljük a kirándulók népes táborát, egy ponton letértünk a jelzett útról, és egy kocsinyomtáv szélességű ösvényen bevetettük magunkat a sűrűbe. Hamar kiderült, hogy ez csak egy vadleshez vezet, de úgy tűnt, mintha egy keskeny csapás tovább haladt volna a Gomba-kő irányába. Néhány száz méter megtétele után már biztos voltam benne, hogy ezt a csapást vaddisznók járták ki, és ember nem járt erre az elmúlt száz évben. Ekkora viszont úgy bekavartunk a vadonba, hogy már visszatalálni is nehéz lett volna, ráadásul a GPS szerint csak száz méterre jártunk a sziklaképződménytől, ahonnan normális turistaúton folytathatnánk utunkat. Az aljnövényzet egyre sűrűbbé és egyre tüskésebbé vált, ami jócskán lelassította a haladást, ráadásul a fakoronák között a helyzet meghatározás sem ment gördülékenyen. Aggódni csak akkor kezdtünk, amikor egy fatörzsön olyan nyomokat véltünk felfedezni, mintha egy vadkan élezte volna rajta agyarát. Később megtépázott szőrpamacsok hevertek mindenfelé. A félórás dzsungeltúránk szerencsés véget ért, amikor kikeveredtünk a hőn áhított turistaútra. A sárga – jelzés egy itatókút mellett haladt az erdő szélén, amikor egy zöld tölgyfalevél alakú felfestés mutatta egy újabb gránitszikla képződmény felé az utat. Nem tudtunk rájönni, hogy a térképen jelzett helyen melyik kőre találták ki a „Kis-cipó” elnevezést, minden esetre mi egy nagy lepényt és egy tapírfeneket fotóztunk le.
Fenyőligetekkel tarkított, romantikus tölgyfaerdő szakaszon jutottunk el a fő attrakciónak számító, Pandúr-kő sziklákhoz. Alulról közelítve félelmetes látványt nyújtanak a fejünk felett tornyosuló, egymásra „pakolt” óriási bazalttömbök. Még szerencse, hogy nem földrengésveszélyes a környék. Felkapaszkodva a fennsíkra ennél is látványosabbnak mutatja magát a képződmény. Az embernek az az érzése: nem létezik, hogy ezt a természet alkotta meg így! Mintha csak Gulliver járt volna erre, és a környéken talált kavicsokból falat emelt volna. Ha én lennék itt a polgármester, elterjeszteném, hogy a köveket egy előző civilizáció, vagy netán idegen bolygók lakói helyezték egymásra. Akárcsak Stonehenge-nek, Pákozdnak is jól jönne egy kis extra turisztikai bevétel.
A fennsík egyik kitüremkedésének tetején helyezkedik el a Pogány-kő, amit nem normális graffitizők csúfítottak el. Itt található az Ingókő is, ami szentbékkálai névrokonához képest, nem inog, csak úgy néz ki, mintha... Még számos izgalmas sziklát fedezhettünk volna fel a környéken, de a nap lebukott a látóhatáron és kezdett rohamosan sötétedni, ezért egy másik útvonalon visszasétáltunk a parkolóhoz, és kellemesen elfáradva indultunk hazafelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése