1. nap: Helsinki
Tekintettel arra, hogy öt és fél óránk volt az átszállásra, kitaláltuk, hogy megnézzük a finn fővárost, már amennyi az időnkbe belefér. Ebben nagy segítség az az elővárosi vonat, ami érinti a repülőteret is és 30 perc alatt repít be a belváros közepén álló központi pályaudvarra. Az állomás remekül ki van táblázva attól kezdve, hogy kilépünk a váróból és az öt percenkét járó vonat miatt még a menetrendet sem kell böngésznünk. Az 5 eurós jegyet pedig a peronon álló automatából vehetjük meg nagyon egyszerűen, de ha esetleg nem boldogulnánk ott áll két leányka is, hogy segítsen a bénázó külföldinek. A vagon feltűnően széles, ha bőröndünket is cipelni kellett volna, akkor sem gond, hogy hova állítsuk, hogy ne legyenek útba senkinek. A teljes hosszban végigjárható szerelvény inkább hasonlított egy villamos belsőre, mint vonatra, talán csak a mozgássérültek számára is használható, tiszta és szagtalan (!) WC fülke jelezte, nem a városon belül utazunk. Tetszett az ülések mellett elhelyezett 220-as konnektor, nagy segítség lehet a mai világban, amikor az emberek nem tudnak elszakadni a telefonjuktól, ami így hamarabb le is merül. Aztán amikor elindultunk, jött a következő meglepetés. Gyakorlatilag hangtalanul suhantunk 120-szal a síneken, mintha legalábbis gumi kerekekkel lenne szerelve a jármű. A tájat nem mondanám változatosnak, barakk szerű blokkházak és festett falambériás lakóépületek váltották egymást a teljes szürkeség ölelésében. A tájat hó lepte, a néha keresztezett autóutakon gyér volt a forgalom. Leginkább azzal szórakoztattuk magunkat, hogy próbáltuk a hangosbemondót utánozva, helyesen kiejteni a következő megálló neveit. Aztán amikor Tikkurilába értünk, a búgó férfi hang hosszasan kezdte sorolni mi mindenre szállhatunk itt át, de lehet, hogy csak a Kalevalából idézett néhány sort, annyira dallamos volt a mondókája.
A központi pályaudvar már olyan volt, mint bármelyik a világban. Nyüzsgő tömeg, kolduló cigány asszony és utasellátó boltocskák. Csak a -1 fok éreztette velünk, hogy Skandináviában vagyunk. Az utcára kilépve metsző szél vágott az arcunkba, jelezve, hogy ezek nem viccelnek, már most elő kell vennünk a sarkkörön túlra tartogatott sísapkánkat. Helsinki belvárosa nem túl nagy, minden attrakció elérhető gyalogosan. Az egyik ilyen, a sokat mondó Tuomiokirkko névre hallgató katedrális, ami kívülről impozáns, fehér, nagy templom, de evangélikus lévén, belül nem sok látni való van benne, talán csak a monumentális orgonát említeném meg.
Ha rákeresünk a neten, mi a top 10 látnivaló Helsinkiben, elsők között említik a kikötőben álló piacteret. Csak azt nem említik, hogy hideg délutánokon itt bizony senki nem árul semmit. A tenger befagyva, (március idusán) csak két óceánjáró vesztegel a kikötőben, szomorúan várva a következő karibi útjukra. A part mentén egy régi villamos remízre emlékeztető épület húzódik, valaha ez is piac lehetett, de most gyakorlatilag csak kajáldák, és édesség árusok népesítik be. Se szeri, se száma a füstölt lazac árusoknak, de tudunk itt szerény levest venni 10 euróért. Egy szelet almás pitéért van képük elkérni 1500 forintot. Végig sétáltunk a város sugárútján, ha hangzatos lennék úgy mondanám, észak Champs-Élysées-jén vissza a pályaudvar art deco épületéig. A vonatunk az 1-es vágányról indult, aminek elejében ott állt a jól ismert jegyautomata, de ez nem fogadott el papírpénzt, csak érméket vagy bankkártyát.
Ivalo, Európa legészakibb nagy repülőtere havas. Gondolom a leszállópálya nem volt az, de amíg beballagtunk az Airbustól a váróban árválkodó egyetlen csomagszalagig, bizony figyelni kellett, hasra ne essünk. A csomagunk utolsónak érkezett meg, de a reptér előtt ácsorgó öreg, menetrend szerinti busz megvár mindenkit. Nem csoda, hisz 10 eurót zsebelnek be fejenként 30 kilométerre. Sajnos ülőhely már nem maradt jó pár utasnak, de itt ez nem gond. Talán még rendőr sincs, annyira távol vagyunk mindentől. Sofőrünk tép vagy nyolcvannal a nagy, sötét lapp éjszakában a keményre fagyott havon. Értem én, hogy szöges gumi, meg minden, de azért egy zsúfolt helyi járat sofőrje ne akarja megdönteni Ari Vatanen ralibajnok körrekordját.
Saariselkä-be érkezve aztán minden szálloda előtt megállt, és készségesen segített kibányászni a bőröndöket a busz gyomrából.
Hotelünk, a Holiday Club központi helyen feküdt, ezt abból gondolom, hogy közvetlen mellettünk állt a Mikulás hivatala. A télapó egyébként most szabin van, mert az iroda üres, mozgásnak semmi jele. A központi elhelyezkedést egyébként errefelé úgy kell értelmezni, hogy nincs több száz méter az épületek között. Mert hogy itt aztán hely van bőven. Az 5,5 millió finnek négyszer akkora terület áll rendelkezésére, mint Magyarország. Lappföldön ez az arány még durvább. Olyan, mintha Miskolc lakosságát hagynánk szétszéledni egy kiürített Magyarországon.
2. nap: Husky és Társa Bt.
Tekintettel arra, hogy a Mikulás ismeretlen helyen tartózkodik a rénszarvas fogatával együtt, kénytelenek voltunk kutyákat befogni a szánkó elé. Ebben segítségünkre volt Husky & Co helyi vállalkozás, akik az idelátogatóknak különböző „szafarikat” kínálnak idejük eltöltésére. A hoteltől egy mikrobusszal vittek ki a kutyafarmig, ahol már vonyítottak az ebek, türelmetlenül várva az indulást. Rövid tájékoztatást kaptunk, mi a teendő különböző szituációkban, de a lényege mindennek az volt, hogy fékezzél. Irányítani úgysem lehet, de a kutyák pontosan tudják merre kell menniük. Szívem választottja ezután lehuppant a szánkó aljába, amire hanyagul egy kisebb szarvas bőrét dobták kárpit gyanánt, egyéb ülés nincs, szóval nem mondanám komfortosnak. Én a szánkótalpak hátsó nyúlványára álltam fel kis terpeszben, egy fél cipőtalpnyi szélességű felületre, és a lábam között volt egy emberes pedál nagy karmokkal lefelé, erre taposva lehet lassítani a fogatot. Féltucat kutyát kötöttek a szánkó elé drótkötelekkel, amiből négy volt husky, de nem az a kitenyésztett díjnyertes fajta, amit ölebként dédelgetnek a városiak. Ezek kőkemény, tundrához szokott négylábúak ronda szőrzettel, ámde annál szívósabb izomzattal várták, hogy végre sportolhassanak egy kicsit. Legalábbis ez a hivatalos verzió. Nekem azért volt egy olyan érzésem, mintha a gályarabokról azt állítanánk, hogy isteni dolguk van, egész nap kint lehetnek a vízen, élvezhetik a napsütést, és sportolhatnak úgy, hogy még a csónakért sem kell fizetniük.
Elindult a fogat, felemelő érzés, ez aztán tényleg jó móka. Egészen addig, míg az egyik dög, elkezdett futás közben szarni, és a lábaival hátradobálni az ürülék és a hó szagos egyvelegét a feleségem ölébe. Aztán a következő kanyarban a kutyák pisi szünetet tartottak, mintha eddig nem lett volna idejük elintézni az efféle szükségleteket. Később pedig más kutyák pisilő falánál kellett megállni egy kis szagolgatásra és még csak pár száz métert tettünk meg. Ezekkel bizony nem indulnék el az alaszkai 1800 kilométeres maratonon, gondoltam magamban, miközben jól tudjuk, hogy semmivel sem indulnék neki -10 fokban egy ilyen távnak farkasok és medvék hazájában.
Az emelkedőknél volt, hogy le kellett szállnom és futni a szánkó mögött, hogy ne lépjenek sztrájkba, miközben a fogantyút semmiképpen nem engedhettem el, mert akkor az asszonynak annyi. Ezek az kutyák meg sem állnak vele a Barents-tengerig
Féltávnál egy számi kuriózumban lehetett részünk, egy füstös menedékházban költhettük el az ebédünket, ami lazac levesből és egy parázson sütött lepénykéből állt. A fakunyhó úgy néz ki, mint egy alpesi nyaraló tetőtere, de itt egy méteres rés húzódik a nyeregben, hogy a bent rakott tábortűz füstje el tudjon távozni. Erről csak a füstöt felejtették el értesíteni, úgyhogy könnyes szemmel, de kint kellett megvárnunk míg felforrósodik az előre elkészített leves.
A visszaúton bár másik ösvényen haladtunk, a táj pontosan ugyanazt a képét mutatta, mint bárhol errefelé. Ritkás erdei fenyő szanaszét, melynek ágain különböző zuzmók és mohák nehezítik az amúgy sem könnyű növekedés.
A megállásokkal, kifüstöléssel együtt kb. négy órás program sűrű hóesésben ért véget. Egy újabb romantikus álom vált színes, szagos valósággá.
Délután felsétáltunk a közeli sípályára, ami Európa legészakibb ilyen intézményeként hirdeti magát. Otthon még volt egy olyan tervünk, hogy bérelünk felszerelést, és kipróbáljuk az igencsak lájtos pályát, de amikor a csúcson az arcunkba vágott a jeges szél, úgy döntöttem, nem költünk sok ezer forintot azért, hogy egy órát csúszkálhassunk zárásig. Ez az óra viszont pont elég egy forralt borozáshoz a hüttében. A pultnál tábla hirdette, hogy háromféle mulled wine is van a kínálatukban, mindegyik 5 euróért. Jó, azt már megszoktam, hogy itt nem olyan árak vannak, mint a Normafánál, de hogy még le is húzzon a kis finn csapos lány, arra nem számítottam. Miután elmagyaráztam neki, hogy két pohárral kérünk a vörösből, fogott egy pont olyan gyári forralt bort, mint amilyet az Aldiban is árultak karácsony előtt, és talpas pohárba töltötte ki őket, majd be a mikróba. Na, ennek sem volt gyerekszobája! Ezután bájos mosollyal benyögi, hogy 14 euró lesz. Én még a Bolyai, Lobachevsky matematikát tanultam, és ott az 5+5 az 10 volt. Erre előszed nekem valami finn üveget a pult alól, és mutogatja, hogy abból tudott volna 5 eurós löttyöt mikrózni. Aztán eszembe jutott, hogy ez biztos nem finn. Itt is, mint mindenhol a fejlett nyugaton, kelet-európaiak végzik az alja munkát, és öregbítik a nemzeti vendéglátás hírnevét.
3. nap: Hótalpon járni élvezet?
Gyakran megkapom azt a kritikát, hogy ha mindentől fanyalgok és csak a rosszat látom benne, mi a fenének utazgatok. Először is, szeretem a kihívásokat. Azon kívül vannak dolgok, amit ha otthon nézünk a tévében egy kényelmes karosszékből, rendkívül romantikusnak tűnnek. Ha meg kipróbálás után úgy ítélem meg, hogy a valóság köszönő viszonyban sincs a Travel Chanel-en sugalltakhoz képest, akkor sporttársi kötelességemnek érzem, hogy a sötét oldal hátrányaira is felhívjam a figyelmet. Én például szívásként éltem meg a mai túránkat, ami egy hótalpas csoszogás volt egy közeli hegy tetejére. Most már tudom, milyen érzés, és megosztanám azokkal, akik még a karosszékben tervezgetik a vadregényes túrájukat a végtelen hó világába.
A talpakat természetesen Husky vagy a társa adja bérbe, és kérhetünk hozzá síbotot is. A bakancsra erősítése nem túl bonyolult, de azért beöltözve michelin-bábúnak nem is olyan könnyű kint a fagyban. Ne legyenek illúzióink, mély, szűz hóban semmit sem ér. Úgy merültem el vele, mint Hummer a jeges Balatonba. Arra jó, hogy a letaposott ösvényeken tudjunk vele lépkedni, és az aljából kiálló fém tüskék segítenek abban, hogy ne csússzunk vissza a meredek emelkedőkön.
A terület, ahol haladtunk a csúcs felé, Urho Kekkonen-ről elnevezett nemzeti park, pont olyan volt, mint az egész környék, fenyő liget és zuzmó minden mennyiségben, csak itt egy kicsit meredekebb részek is voltak. A csúcson aztán a szokásos jeges szél egy kis köddel fűszerezve, hogy még a panorámával se feledtethessük a verejtékesen magunk mögött hagyott kilométereket. Az utunkat gyakran keresztezte szépen ratrakolt sífutó pálya, de ide gyalogosan be nem tehetjük a lábunkat, ha nem akarjuk, hogy szitkokat szórjanak felénk öreg nénik, akik még hatvan felett is művelik ezt a sportot. A túra vége előtt megpihentünk egy menedékházban, (nem volt füst) és megkóstolhattuk a finnek nagy kedvencét az erdei gyümölcs teát. Én inkább meleg gumibogyó szörpnek hívnám, mert egyértelműen valami sűrítmény volt felöntve vízzel. Pont ilyet adtak a repülőn is idefelé. (Persze pénzért, mert a finn nemzeti légitársaság beállt a sorba, és fapadossá sorvasztotta magát.)
A legjobb része a túrának az volt, amikor leadtuk a talpakat Huskynak vagy a társának, (ezt már soha sem fogom megtudni) és a szomszédos kocsmában pótoltuk az elvesztett folyadékot. Csak a sörbarátok kedvéért írom, ne ide jöjjenek szomjukat oltani, mert 7 euró egy korsóval. Kivéve ha bírják a metált, mert ma este valami skandináv deathmetál banda húzza a talp alá valót.
4. nap: Hómobil
Nem fogod kitalálni. Husky & Co-nak motorosszánjuk is van. Közvetlen a kutyaólak mellett garazsíroznak a viszonylag újnak kinéző, piros BRP szánok. 150,- € egy négyórás szafari, de ezért az árért el kell, hogy viselj néhány társat is, akivel konvojban haladtok, helyi vezetők kíséretében. Sajnos a mi konvojunk elég hosszú volt, (16 szán) aminél ugye nagyobb a lehetőség, hogy gyengébb láncszem kerül a csapatba, márpedig ilyenkor a többiek sebességét is ehhez kell igazítani. Ebből kifolyólag 30-nál többel nemigen tudtunk haladni, pedig a terep rém egyszerű, két szán széles, jól kijárt ösvény, minimális szintkülönbségekkel. Első próbálkozóknak nagy élmény lehet ez is, de aki volt már Erdélyben hasonló túrán, az itt unatkozni fog. A táj sokkal egyhangúbb, a finnek sokkal fosósabbak, itt nincs olyan, hogy szabad félóra, és akkor egy tisztáson mindenki csapathatja, ami belefér, vagy kipróbálhatja tudását mély hóban. Itt csak libasor van és lassú döcögés. Mondjuk ennek ellenére volt, akinek sikerült megborítania a járgányt.
Féltávnál kaptunk ebédet is, ráadásul egy hangulatos erdei hüttében. Most is leves volt a menü, de legalább választani lehetett. Én megkóstoltam a rénszarvas levest és a paradicsom levesüket is. Az előbbi gyakorlatilag egy marhagulyás pirospaprika nélkül. Annál érdekesebb volt a második. Úgy kell elképzelni, mintha egy zöldséges húslevest összeöntenék a mi paradicsom levesünkkel és hozzá dobnák a tegnapról megmaradt lecsót. Hangzása ellenére ehető volt, de azért nem nyaltam ki a tányért.
Visszafelé átadtam az irányítást a hitvesemnek, hogy legyen valami kis izgalom is, de kiderült, a tavalyi két napos erdélyi gyakorlás még benne volt a kezében és a profik lazaságával teljesítettük a hazautat. Sok érdekeset itt sem láttunk, hacsak az a két lakókocsi nem számít annak, amit az erdő közepén, teljesen indokolatlan helyeken parkoltattak félig belepve hóval.
Megköszöntük a viking fejű kísérőnknek, hogy zárta az utat a kereszteződéseknél, (más dolga nem volt) és beültünk a kisbuszba, ami visszarepített a szállodába. Na persze szigorúan százzal a havas úton.
Délután még elmentünk a falu egyetlen kisboltjába, ami egy igazi mindenes hely. Élelmiszerek mellet vásárolhatunk itt ruhát, vagy akár vasszeget is, de kapható a nyolcvanas évekből megmaradt képeslap és egy elszeparált helyiségben mindenféle szeszes italt, köztük Unicum is.
Este pedig betértünk egy közeli grillbárba, ahol rénszarvas burgert kínáltak. A hambi jó volt, csak egy kicsit vont le az élvezeti értékéből, hogy valójában egy kínai büféről beszélhetünk papírtányérral és műanyag evőeszközzel. Cserébe viszont megúsztuk 23 euróból a két adag kaját.
5. nap: Hazafelé
Sajnos az utolsó esténk is felhős volt, ezzel végképp elszállt az esélye, hogy aurora borealist lássunk. Sovány vigasz, hogy ha tiszta lenne az égbolt, akkor sem gyönyörködhettünk volna a sarki fényben, mert a www.aurora-service.eu szerint ma Szibériában és Alaszkában erős a napszél tevékenység. Ezért aztán szépen nyugovóra tértem, de a nejem még tett egy utolsó kísérletet és tíz óra tájban kisétált az utcára, mert a felhő szakadozni látszott, viszont az északi fénynek nyoma nem volt.
Ellenben a reggelinél találkoztunk olyan emberrel, aki váltig állította, hogy 11 órakor, a városon kívüli megfigyelő kunyhóból sikerült elkapni a várva várt élményt.
Hát így jártunk. Ezt hívja a szakirodalom szívásnak.
 |
| Feltűnés nélkül kövess! |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése