avagy, egy társasút romantikája
Mindjárt az elején szeretnék eloszlatni egy esetleges félreértést. Ez a blogbejegyzés nem reklám, (nem kaptam kedvezményt az utazási irodától) egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni, milyen ma egy tengerentúli utazás csoportosan. Főleg, hogy mostanában a legtöbb blogger azzal menőzik, hogy fillérekből, hátizsákkal járja be az egzotikus helyeket, és persze egyedül megy mindenhová, mert úgy tudja igazán „megélni a látottakat”. Van azonban egy másik alternatíva is: rábízni magunkat egy profira, akik – helyi utazásszervező bevonásával – úgy tervezi meg rövidke szabadságunk mind a tizennégy napját, hogy a lehető legtöbbet lássunk az adott országból, optimális kényelem mellett. Nyilvánvaló, hogy a másokhoz alkalmazkodás jár némi lemondással, de ez a Fikatours bloggernek akár remek téma lehet utastársai rigolyáinak boncolgatása.
Az AB Agro utazási irodára azért esett a választásom, mert korábban jó tapasztalatom volt velük, és mert az egyik legnagyobb vesztesei a 2020-as lezárásoknak. Szerencsére túlélték, így most úgy éreztem, rajtam a sor. Ezúttal ne a hotelfoglalási oldalakat és repülőjegy közvetítői portálokat hizlaljam az utazásunkkal, hanem egy magyar cég és annak számos alkalmazottja megélhetéséhez nyújtsak némi támogatást.
Mindjárt a hétfő hajnali találkozón húztam egy strigulát az előnyök mellé: ha nem vagy még nyugger, biztos lehetsz benne, hogy egy ilyen úton az átlagnál fiatalabb életkorod cirógatja majd a hiúságodat, és erre még egy hatvanpluszosnak is van esélye. Talán ha három ember volt, aki még nem töltötte be az ötvenedik évét, és ebben már az idegenvezető is benne volt. Marcit egyébként már ismertük, tudtuk, hogy jól felkészült szakember, rábízhatjuk magunkat, csak győzzük befogadni a temérdek információt, amit ránk zúdít! Kiosztotta az utasbiztosítási kötvényeket, és egy információs füzetet, amit az iroda állított össze a látnivalókról.
Becsekkolásnál ért az első pofon, amit nyugodtan a társas út rovására írhatunk. Az átszállással együtt, több mint tizenhárom órás repülőútra szétültettek bennünket az asszonnyal. Most nyilván többen értetlenül csóválják a fejüket, hogy mi ebben a pofon, de el kell, hogy áruljam, én szeretek a nejem mellett ülni. (Főleg, hogy ő leglelkesebb olvasóm.) Csakhogy, amikor egy utazási iroda – a legkedvezőbb kondíciókkal – lefoglalja a helyeket, még neveket sem tud megadni a légitársaságnak, ezért aztán intézkedni sem tud a helyek kiosztásáról. A KLM-nek (bár nem fapados járat) eszébe sem jut, hogy az azonos vezetéknevűeket egymás mellé ossza be. Mindegy, megoldottuk a fedélzeten egy hármas cserével a dolgot.
Átugrom a várakozással együtt 22 órás utazás gyötrelmeit, mert elszégyellem magam, ha arra gondolok, mennyi idő és kényelmetlenség kellett Kolumbusznak, ugyanennek a távolságnak a leküzdéséhez.
A mexikóvárosi repülőtéren, a rengeteg szolgálatban lévő hivatalnok ellenére, egy órába tellett, míg átjutottunk az ellenőrzésen, pedig nem sokat vacakoltak. A Covid igazolás nem érdekelte a határőrt, csak a visszaútra szóló repülőjegyet kérte. Még jó, hogy az utazási iroda abból is nyomtatott egy példányt, különben azt hihetnék, hogy emigrálni szeretnék egy olyan országba, aminek fele annyi a GDP-je, mint nekünk. (Mert "Magyarország jobban teljesít".)
A csomagok átvétele után első dolgom volt váltani egy kevés pénzt, mert ahogy olvastam, Mexikóban sok helyen nem fogadják el a bankkártyát, de van, aki még a dollártól is ódzkodik. Szerencsére a reptéren óriási a konkurenciaharc, több mint húsz pénzváltó ablakot számoltam meg. Érdemes volt elsétálni a távolabb esőkhöz, mert néhány pesóval többet kaptam a dolláromért. (Itt jegyzem meg: a városban elég kevés a pénzváltóhely és rosszabb árfolyamon váltanak.)
Újabb pontot könyveltem el a társasút mellett, amikor ott állt a buszunk a kijáratnál, és nem kellett hulla fáradtan, transzferről gondoskodnom, vagy egy mérsékelt angoltudással bíró autókölcsönzőssel kínlódnom.
Jócskán beesteledett, amikor a hotelbe értünk. Bezuhantunk az ágyba azzal, hogy mi már át is álltunk a hét órával későbbi időzónára...
Mexikóváros, Teotihuacan, Guadalupe
Hát nem. Hajnali háromkor már kukorékoltunk és vártuk a nyolcórás indulást. Akarom mondani, először a hét órai reggelit. A középkategóriás hotel azonban nem kényeztetett el minket finomságok garmadájával, mindössze kétféle péksütemény, vaj, dzsem és kihűlt rántotta fogadott minket. Ezen kívül, ízelítőt kaphattunk két helyi jellegű ételből, amit meg is kóstoltam, de nem sikerült megállapítanom, mit töltöttek a féltenyérnyi lepénybe. Nem baj, úgyis fogyózok!
A buszba szállva ért az első meglepetés, hogy ültek a helyünkön, pedig tegnap is már csak a negyedik sorba tudtunk lehuppanni. Semmi baj, jó nagy a busz és fele annyian voltunk, mint a férőhelyek száma. Csakhogy az éber utastársak, akik korábban felszálltak, úgy szóródtak szét, hogy mindenki egyedül üljön egy üléspáron (még házastársak is), így a busz hátuljába kényszerültünk. (társasút: -1 pont)
A hírhedten szmogos, agglomerációval együtt 22 milliós Mexikóvárost szinte lehetetlen elhagyni a reggeli csúcsforgalomban. Egyik kerület követi a másikat, ahogy távolodunk a központtól, annál szakadtabb házak, roggyantabb ipartelepek váltják egymást. A táj változatos, kisebb hegyek és dombok követik egymást, mindegyik beépítve addig, amíg a telek dőlésszöge megengedi, és néha még azon is túl. A dombokon elhelyezkedő külvárosi telepek színes házainak lakói, gyakran kötélvasúttal (értsd: lanovka) ereszkednek le a völgybe, ahol aztán kisebb buszokon (értsd: marsutka) juthatnak el a város szívébe. A szerencsésebbekhez kifut valamelyik metróvonal felszíni toldása. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy New York után Mexico City-nek van a leghosszabb metróhálózata a kontinensen.
Végül másfél óra alatt abszolváltuk a várostól északra eső, Teotihuacanig tartó hatvan kilométeres távot. A Mexikói-fennsík itt 2500 méter magas. Tíz órakor a nap már olyan erősen süt, hogy előkerültek a fejfedők, de a 25 fokos hőmérséklet és az alacsony páratartalom miatt kellemes kirándulóidőben indultunk el a parkolóból az olmékok által emelt piramisokhoz.
Ennek a blognak nem tisztje, hogy részletesen beszámoljon a különböző indián kultúrák tündökléséről és bukásáról, de azért nem árt mindjárt az elején tisztázni, hogy a majákon és az aztékokon kívül jó néhány törzs itt hagyta a nyomát. Ilyenek voltak a toltékok és az olmékok is. A kutatók többsége szerint ez utóbbiak állnak nyerésre, már amikor Teotihuacan alapítóiról vitatkoznak.
Segítségképp kijegyzeteltem a Közép-Amerikai térségben uralkodó nagyobb törzsek tündöklésének aranykorát.
- Olmékok: i. e. 16-4. század (Kultúrájuk példaként szolgált az utánuk jövő maják számára is.)
- Maják: 4-10. század (Leszármazottaik ma 6 millióan élnek.)
- Toltékok: 9-12. század
- Aztékok: 14-15. század. (Magukat mexikáknak nevezték.) (Ma élő leszármazottaik száma kb. 2 millió fő.)
Ami biztos, hogy Teotihuacan városát már az időszámításunk előtt elkezdték építeni és az ötödik században több mint kétszázezres lakosság tobzódott a ma is látható piramisok környékén. A Nap piramis mellett haladtunk el, ami egy 63 m magas csonka gúla és roppant tömegével a legnagyobb feltárt piramis a kontinensen. Ennél fotogénebb testvérét a Hold piramist a Holtak útja végében találjuk. Ezt a nevet még az aztékok adták neki, akik – amikor felfedezték az elhagyatott várost – azt hitték, hogy temetkezési helynek használták elődeik az út menti építményeket. Ma már tudjuk, hogy csak vallási szertartási célokat szolgáltak a lapos kőemelvények. Ne legyenek kétségeink, nem misebort kortyolgattak itt a papok, sokkal inkább fejeket vágtak le és szíveket téptek ki, hogy aztán a lépcsőn legurítva imponáljanak isteneiknek. Bár, ha úgy vesszük, ebben az esetben is stimmel a Holtak útja elnevezés.
A covidveszélynek „hála” a máskor tömegek látogatta (évi kétmillió) világörökségnél alig lézengtek a turisták. A grandiózus teret áthatotta a sípárusok muzsikája. Márpedig árus akad itt szép számmal. Legtöbbjük kedvelt szórakozása, hogy speciális „körtemuzsikájukkal” jaguár üvöltés hangját imitálják, ijesztgetve a gyanútlan látogatót.
Áhítattal merültünk el az építmények szépségében és hallgattuk Marci előadását, aki annyi információt tömött a fejünkbe, mintha ebből készülnénk megírni a szakdolgozatunkat. (Ezúton kérek elnézést tőle, ha valamit rosszul idéznék.)
Nem úsztuk meg a helyi kézműves bolt meglátogatását sem. A turistabuszokra berendezkedett kereskedés udvarán rögtönzött bemutatót kaptunk, mi mindenre lehet felhasználni az agávét a tequilagyártáson kívül. Rostjait mind a mai napig felhasználják kötélgyártásra, de ha elég ügyesen fejtünk le belsejéből egy réteget, akkor egy selyempapír vékonyságú anyagot kapunk, amire elkezdhetjük felírni a kódexünket, hogy aztán majd a spanyol hódítók módszeresen elégethessék azokat. Itt találkoztunk először obszidiánból csiszolt késsel, merthogy szerencsétlen indiánoknak nem sikerült felfedezniük a vasat, így ebből az üveg keménységű, vulkanikus kőzetből farigcsálták szerszámaikat.
A városba vezető visszaúton szerencsére feloszlott a reggeli dugó, így zökkenőmentesen eljutottunk a Guadalupei bazilikához, ami a világ leglátogatottabb Mária-kegyhelye. Az 1976-ban megnyitott, vitatható szépségű székesegyház bejáratával szemben szálltunk ki a buszból (+1 pont) és pillanatokon belül elérhető közelségbe került Mexikó legértékesebb vallási ereklyéje, Juan Diego tilmája (indiánköpeny) a Mária-képpel.
A sztori leegyszerűsítve annyi, hogy ez a Diego az első indiánok egyike volt, aki áttért a keresztény hitre, miután néhány ferences rendi szerzetes meggyőzte őt. Hálából megjelent neki a Szűzanya, nem is egyszer. A püspök eleinte nem vette be történetét. Bizonyítékot kért tőle a hit felszentelt követe. 1531-ben aztán, egy szép tavaszi napon, Diego hetykén a püspök elé vetette köpenyét, amelyen ott tündökölt Mária egész alakos képe, összekulcsolt kezekkel.
Ezt a „tilmát” nézhettük meg az új bazilika alagsorában kialakított leselkedő helyről. A folyamat úgy zajlik, hogy a belépőjeggyel elindultunk lefelé egy lépcsőn, majd négy sorban mozgójárda fogadja a látogatókat, és csak annyi idő van bámészkodni, amíg a mozgójárda végére nem érkezünk. A fél perc alatt, viszont annyi fotót készíthettünk, amennyit csak akartunk. Eközben a templomban javában zajlott a mise. A hívők persze végig látják a szent ereklyét, de aki lekésett, annak bizony sorba kell állnia, hogy a következő szertartásra beengedjék.
A betongyűrű formájú modern épület mellett áll a régi bazilika is, amit egyszerű templommá minősítettek azóta, hogy az ereklyét új helyére szállították. Nemcsak az egyre növekvő zarándokok száma miatt volt erre szükség, hanem mert a folyamatosan süllyedésben lévő várost gyakran sújtják komoly földrengések, és nem jó ötlet hívők tömegeit egy csálén álló templomba tömöríteni, még ha hisznek is Mária gondviselésében. A közeli Pocito kápolna előtti földnyílás jelzi, mennyire komolyan kell venni a Kordillerák alatt húzódó törésvonalakat.
A kápolna mögötti dombon kialakított parkban, csobogók és virágágyások ölelésében ámuldozhatunk egy szoborcsoporton, ahol indiánok és fehérek együtt adóznak Szűzanya tiszteletének, miközben churros illatfelhő kúszik be az elárusító bodegák irányából.
A nap hátralévő részében a belvárosban csalinkáztunk, még mindig csoportosan. A Szépművészeti Palota elől indultunk, melynek érdekessége, hogy a tetején magasodó szobor, a színpadot elválasztó speciális üvegfüggöny és a terem áttetsző mennyezete, mind magyar művészek alkotása.
Átellenben található az ötvenes években emelt Latin-Amerika torony, ami sokáig a legmagasabb épülete volt Mexikónak, de 1973-ig a világ legnagyobb épületeként tartották számon a ráktérítőtől délre. (Bármiből lehet „leget” kreálni, csak kreatív kritériumokkal kell szűkíteni a lehetséges vetélytársak számát.) A téren éppen demonstráció zajlott a nők egyenjogúságának elismeréséért, ami régóta kedvenc téma a városban. Nagy hátránya, hogy mindenhová felfirkálják a rózsaszín logójukat.
Mexikóváros „Váci utcája” (Av Francisco I. Madero) 700 m hosszú és Zócalo téren ér véget, amit szintén a legnagyobbak között emlegetnek, de nem tudom, milyen szűrők alapján, mert csak magam fél tucat nagyobb főteret láttam. Persze ez mit sem von le értékéből, ami az, hogy itt fekszik az 1523-ban épült Nemzeti Palota és a Szűz Mária Székesegyház (Catedral Metropolitana). Ez utóbbiba be is tudtunk menni és megcsodáltuk a spanyol katedrálisokra jellemző ornamentikát. Az 1524-es építkezést az itt található azték piramis templom helyén, annak köveiből kezdték meg. Mentségükre legyen mondva, húsz év elteltével az egyházi hatóságok elrendelték a katedrális bővítését, hogy a spanyolok mellett az indiánok is használhassák templomként.
Az egykori azték fővárosból, Tenochtitlánból mindössze egy régészeti ásatás tárt fel maradványokat a közelben, ahol néhány maketten ábrázolták, hogyan nézhetett ki az egykori birodalom központja.
Xochimilco, Coyoacán
Tenochtitlánt 1325 táján alapították azték törzsek a Texcoco-tó egyik szigetén (a mai Mexikóváros helyén). Ahogy a város fejlődött, feltöltésekkel növelték az eredeti szigetet, és újabbakat is építettek. A kitermelt iszapból termékeny, kisebb szigeteket alkottak növénytermesztés céljából. Ennek a tradíciónak maradványait látogattuk meg Mexikóváros Xochimilco nevű kerületében. Nem akarom a vadnyugat Velencéjének hívni a területet, mert kissé elcsépelt lenne, inkább használom a Mexikó Giethoornja kifejezést, mert engem a holland falucskára emlékeztet a csatornáival és virágos kertjeivel, csak ez teljesen más. Ez olyan mexikói. Kissé kopott, jócskán gazos és turista hordákkal terhelt.
A csónakok viszont igazi fotócsemegének számítanak. Nem győztünk ámulni a tarka festésen, a csicsás homlokzaton és a csónakosok leleményén, ahogy hosszú, bambuszrúdjaikkal kinavigálnak a kikötői káoszból a nyílt vízre. A csónakos fiú mellé kaptunk egy helyi „utastársat” egy nyakláncárus hölgy személyében, aki végig kísért másfél órás utunkon abban a reményben, hátha valamelyikünknek kedve támadna a bizsuvásárláshoz. És milyen igaza volt. Minden csoportban vannak vásárlási kényszerrel küzdő hölgyek, akik nem bírnak ellenállni néhány színes üveggolyónak, mert az itt nagyon olcsó. A mi kompániánkban több ilyen is akadt. Amúgy az árusok errefelé nem tolakodóak. Egyszer megkérdezik, hogy nincs-e szükségem sombreróra, vagy egy maja uralkodó halotti maszkjának másolatára, de ha elhárítottam a közeledésüket, nem görcsölnek tovább, mint keleti kollégáik.
A vízi utakat használják helyiek is közlekedésre és áruszállításra, de megtörtént, hogy egy főtt kukorica árus oldalazott a csónakunkhoz, kínálgatva portékáját. Kisvártatva egy másik hajó közeledett felénk és talpig mariachinak öltözött zenészek ugráltak át a hajónkra, majd csaptak a húrok közé. Ezt nyilván a helyi iroda rendelte meg nekünk, mert a néhány perces produkció után a kíséretünkre rendelt hölgy rendezte a költségeket. Akármennyire is megrendezett, műbalhé ez az egész hajókázás, összességében jó móka volt.
Frida Kahlo talán a legismertebb mexikói festőnő nem mindennapi külseje és viszontagságokkal teli sorsa miatt is. Az utazás előtt – ráhangolódásképp – újra megnéztük az életéről szóló filmet, így, amikor a ma múzeumként funkcionáló házuk elé értünk, nem csodálkoztam, hogy a látogatók sora az utcán kígyózott. Hiába volt pontos időre foglalt belépőjegyünk, így is fél órát kellett várni, míg sikerült bejutni. A bejáratnál a szokásos lázmérés és kötelező kézfertőtlenítés várt, de egy meglepetéssel is szolgáltak a tulajdonosok. Ha fotózni is akarsz, fizess még harminc pesót, és ragassz ki egy matricát magadra, hogy az éber csőszök lássák, lecsengetted az extra sarcot. Bent aztán megy a totyogás és a másfél méteres követési távolság szigorú ellenőrzése. A leghíresebb képei többnyire a világ neves képtáraiban tekinthetők meg, de itt is lógott szép számmal a szürrealista alkotásokból. Ahogy férjének, Diego Riverának (az ötvenes évek legfelkapottabb mexikói festője) a munkáiból is lehet találni néhányat. Szép nagy ház, biztonságos belsőudvarral, nem csoda, hogy sokáig sikeresen tudták bújtatni kommunista elvbarátjukat Trockijt. Néhány szobát berendeztek eredeti bútorokkal és Frida sokat mondó tárgyaival, majd a végén az elmaradhatatlan shop, ahol emléktárgyakat vásárolhatnak a művésznő rajongói.
Coyoacán negyed Mexikóvárosnak az elegánsabbnak tartott környéke. Nem mondom, láttunk néhány impozáns villát (kőfalak és szögesdrót tekercsek mögött), de az összkép alapján nem jött meg a kedvem, hogy oda költözzek. Általában a fővárosról elmondható, hogy nagyon szegényes. Bár az utcákat rendszeresen felsöprik és a szemetet is elhordják, mégis olyan piszok érzése van az embernek. Mocskosak az épületek ablakai, koszosak és lepukkadtak az autók, az emberek porlepte lábbelijei viseltesek, és még életükben nem láttak cipőkrémet. Minderre rátesz egy lapáttal a villanyvezeték erdő és az eget gyakran elhomályosító szmog. Bár ez utóbbi azért nem tűnt olyan vészesnek, mint ahogy a híradások kommunikálják.
Kaptunk egy óra szabadidőt, és amíg mások a közeli piacot kutatták át újabb kincsek után, mi kiültünk egy étterem teraszára, hogy kulináris örömökhöz juttassuk kiéhezett gyomrunkat. Miután rögtön egy galambszar landolt a vállamon, áthelyezést kértünk a fedett részre. Csakhogy a bájos pincérlányka nehezen értette mit akarok, mert híján volt az angol nyelv ismeretének, és az én spanyol tudásommal csak a galambot tudtam volna lefordítani az ürüléket már nem. Végül megoldódott a helyzet, mert amíg beszélgettünk, a felettünk terebélyesedő lombkoronából újabb fehér folt pottyant az asztalra, egyértelművé téve a problémát. De, hogy a lényegről is szó essék: végül ettünk egy levest, két tányér finom és bőséges ételt, aminek máig nem tudom a nevét, és ittunk mellé két sört. Ezért fizettünk nagyjából ezer pesót, ami egy otthoni erős-közepes ár lenne, de itt ennyiért már a környék legmenőbb csehójában falatozhattunk.
Az itteni élelmiszerárak amúgy hasonlítanak az otthonira, de ezt leginkább csak a kólán és a csipszen tudjuk összehasonlítani, mert a disznósajtot, és a túrórúdit hiába keressük a polcokon. A legelterjedtebb bolti hálózat az Oxxo is csak italokat, kávét és nasit árul. Minden nagyvárosban vannak hipermarketek, ott nyilván nagyobb a választék, de a kínálat annyira amerikai, hogy gyakran éri csalódás az európai utazót. Amiben nagyon erősek, az a zöldség kínálat (a gyümölcsválasztéktól nem voltunk elájulva) és a péksütemény. A legtöbb üzletben az a rendszer, hogy egy alumínium tálcát markolunk fel a bejáratnál, és mint ahogy az önkiszolgáló étteremben, felpakoljuk rá, amit meg szeretnénk venni, majd azzal megyünk a pénztárhoz.
Puebla
Mielőtt még nekivágnánk hosszú, piramisokkal szegélyezett kulturális utazásunknak, nem árt, ha megismerkedünk az itteni őslakosok múltjával. Erre mi más lenne a legalkalmasabb hely, mint a Mexikói Nemzeti Embertani Múzeum, ahol 44 ezer négyzetméteren csodálhatjuk meg a Kolumbusz előtti kultúra kőbevésett maradványait. Nem részletezném a grandiózus kiállításon látottakat, csak egy dolgot emelnék ki, hogy itt kaphattuk lencsevégre azt a híres, nevezetes azték naptárt, aminek kicsinyített változatát gyakran látjuk jósoló automaták homlokzatán. Az amerikai kontinens legrégebbi írott anyagaként számon tartott 3,6 m átmérőjű bazaltkorong jóval nagyobb, mint azt elképzeltem, mégsem láttam rajta kristály tisztán, hogy akkor most hányadika van, de még az aktuális világvégére sem találtam utalást.
Felhőkarcolók között, az attraktív Pasaei de la Reforma sugárúton sétáltunk vissza buszunkhoz, amely a Függetlenség-emlékmű lábánál várt ránk, és megkezdtük utazásunkat Puebla városába.
Hogy mennyire nagy város ez a Mexico City, csak most éreztem igazán. Órákig tartott, míg elhagytuk a lakott települést. Az utak állapota hagy némi kívánnivalót maga után, de a járművezetők előtt le a sombreróval! Én még ilyen déli országot nem láttam, ahol nem nyomják izomból a dudát, és nem akarja minden autós maga mögé utasítani a közlekedés többi résztvevőjét. Urambocsá’ még a zebra előtt is megállnak, ha gyalogos készül átmenni. Ha több lett volna a Volvo, már azt hittem volna, Svédországban vagyunk. A gyalogosok is fegyelmezettek, szinte mindenki visel maszkot, pedig szabadtérben nem lenne kötelező. Kerékpárost elvétve látni, de még a motorosok száma is elenyésző a város méretéhez képest.
Puebla nagyon más. Elsőre egy bájos kisváros arcát mutatja színes házsoraival, hangulatos tereivel, pedig egy másfél milliós iparvárosról beszélünk. A főtéri dóm és a városháza akár egy andalúz városka központjában is állhatna. A sétáló utcában elegáns butikok és olcsó cipőboltok váltják egymást. A fő látnivaló viszont a Szent Domonkos templomhoz tartozó barokk oldalkápolna gazdagon faragott és aranyozott borítása. Ide ingyen benézhettünk, csak azt kellett megvárni, amíg annyi látogató jön ki a templomból, ahányan a csoportban vagyunk. Komolyan veszik a távolságtartást. Mondanom sem kell, itt is csak hőmérés és fertőtlenítés után engedtek be.
Hotelünk a belvárosban volt és a negyedik emeleti étterméből rálátás nyílt a békésen pöfékelő Popocatépetl vulkáni csúcsra. Kell ennél szebb napzárás?
Cholula piramis
Komoly gondom van ezzel a piramissal. Jöhetnek nekem azzal a szöveggel, hogy 180 ezer négyzetméter alapterületű, meg hogy térfogata alapján a legnagyobb, ez valójában akkor is csak egy domb. Elhiszem, hogy vannak alatta kövek, hiszen a déli oldalon feltártak egy szakaszt, de ez akkor is olyan, mintha én lemutatnék a földre otthon, hogy tessék, ez itt a Pannon-tenger, tele ősbálna csontvázzal. Csak most éppen föld takarja... Ráadásul azzal hergelik a kedélyeket, hogy a 154 hektárnyi történelmi lelőhelyből csupán hatot tártak fel. Tessék szólni, ha majd végeztek a munkával, és akkor visszajövök ámuldozni! Elképzelni otthonról is eltudom a karosszékemből.
Megmásztuk a dombtetőre vezető utat, hogy egy jelentéktelen spanyol templomot megnézzünk, aztán irány vissza a fővárosba!
Na jó, elmesélem, valójában min húztam fel magam. Ismét elfoglalták a helyünket, pedig ez már a jármű hátsó harmadában volt. Az oka, hogy egyik utastársunknak már korán reggel szemet csípő izzadságszaga volt a busz elején, ezért néhányan hátra költöztek.
Ezen a ponton kénytelen vagyok egy nagy mínuszt bekönyvelni az utazási irodának, mert máshol már régen találtak megoldást az ülésvitákra. Az idegenvezetőnél van egy lista a résztvevők jelentkezési sorrendjéről, és ez alapján lehet felszállni a buszra. Aki korábban fizetett be az útra, előbb választhat. Korrekt, nem? Az utastárs ideológiáját pedig, hogy „nincs foglalt hely” még a második nap elfogadtam, de amikor már három napja mindenki ugyanott ül, akkor kissé sántít ez az érvelés. Juszt sem fogok hajnalban ott toporogni a buszajtónál, hogy kikönyököljek magamnak egy jobb helyet! (Inkább itt nyafogok a blogon.)
Akik jártak már társas úton, bizonyára ráismernek azokra a karakterekre, akik szinte minden csoportban felbukkannak. „Büdöskénél” már csak egy zavaróbb figura van, az „okoska”. Ő mindent jobban tud, mindenről van véleménye és folyton kiegészíti az idegenvezetőt. Elmaradhatatlan „kellékei” egy ilyen útnak a notórius késők. Újra és újra elkésnek a megbeszélt időpontról és még csak nem is érzik, milyen gáz, hogy egy busznyi utas vár rájuk. Aztán ott vannak a masszív dohányosok és a vizelettartással küszködők, akik miatt óránként meg kell állni. A fázósak, akik képtelenek egy pulóvert, vagy egy kendőt magukra tenni a légkondicionáló ellen, inkább letekertetik a klímát, hadd pusztuljon, akinek melege van. Végül nagy kedvencem a „folyton pofázós”, aki miatt nem hallom a buszban, mit mesél az idegenvezető.
Egy ilyen illusztris társaságban tértünk vissza Mexikóvárosba, ahol mindössze egy program maradt hátra: Diego Rivera néhány falfestményének szemügyre vétele. Frida Kahlo egykori férje világhírnévnek örvendett már a saját korában is, és közismerten kommunista nézeteket vallott. Az Oktatási Minisztérium árkádjai alatt megtekinthettük igazi szocreál stílusban készült freskóit, ahol a burzsoázia képviselőit ellenszenves, dagadt embereknek ábrázolja, míg a nép gyermekeit, indiánokat és fehéreket szimpatikus, dolgos figuráknak. Nem tudom megállni, hogy ne kritizáljam Riverát, és a kormány megrendelésére készült képeit. Az Európában tanult, tehetséges Diegót, hazatérése után, állami megrendelésekkel tömtek ki, amikor is nagyüzemben tolta a mexikói kultúrát ábrázoló alkotásait. Ezek engem sokkal inkább emlékeztettek a naiv művészek munkáira, mint egy, a Párizsi iskolán nevelkedett festőére, aki barátai közé sorolhatta Modiglianit. Ebből aztán jól megszedte magát, és hatalmas házat építtetett Mexikóvárosban, majd három évre az Egyesült Államokba költözött, hogy onnan hirdesse a Szovjetunió igéit...
Az este leszállta előtt, szabadprogram keretében elsétáltunk a hotelhez közel eső kínai negyedbe, ami valójában csak egy utcaszakaszt jelent lampionokkal és éttermekkel. Igazi kínait még nyomokban sem láttunk, csak a burritó tekercseket tavaszi tekercsek váltották fel mexikói vendéglősök.
Sumidero Canyon, San Cristóbal
Hajnalban keltünk, hogy elérjük az Aeromexico belföldi járatát, ezzel átugorva mintegy ezer kilométeres távot, hogy aztán Tuxtla városában landoljunk. A repülőtéren kisebb kellemetlenséget okozott csoportunk maszktagadó, renitens tagja, a maszkellenállás Che Guevarája, aki többszöri felszólítás ellenére is csak tokatartóként viselte ötven forintos sebészeti maszkját. Csakúgy, mint társasághoz tartozó legidősebb hölgy, aki nyilván szeret veszélyesen élni. Nem mindenki vállalja az egészségkárosodás kockázatát, mert többeknél megfigyeltem, hogy vízszintesen tartják szájuk elé a telefonjukat, mint valami zsíroskenyeret, amikor beszélnek. Viszont, ha nem hallják a vonal túlsó feléről válaszolót, akkor szintén vízszintesen halántékukhoz emelik a készüléket, mert így biztos nem okoz agyrákot. Agyrém...
Tuxtlában újabb busz várt ránk és ugyanaz a helyi idegenvezető hölgy, csak már egy kissé könnyedebb ruhában, mert Mexikó legdélibb tartományában, Chiapas-ban jóval melegebb az idő, mint a fővárosban. Rövid utazás után értünk el a környék fő látványosságához, a Sumidero Canyonhoz, ahol motorcsónakokba ültünk, hogy egy másfél órás kanyart tegyünk a Grijalva folyó felduzzasztott vizén. Több vállalkozás is ráállt a turistaforgalomra és bivalyerős ladikokkal száguldoznak a sziklafalak tövében. Olykor megállnak egy fotószünetre krokodil, vagy pókmajom láttán, illetve a Csend Barlangjának keresztelt bemélyedésnél. A fő látványosságnak a Karácsonyfa nevű, hatalmas, moha lepte tufaképződmény, amelyen olykor vízesés hullik alá. Most éppen csak, hogy csorgott a víz ezért egész közel merészkedtünk a sziklafalhoz, hogy aztán, ha lehet, még tempósabban térjünk vissza a kikötőbe.
Buszunkkal nekivágtunk az előttünk álló hágó leküzdésének, ahol utunkat nemcsak a meredek emelkedők, de számos fekvő- és álló rendőr lassította. Az országút (nem autópálya) fizetős, ráadásul nem is olcsó. A benzin viszont 220 peso volt, ami csupán 330,- forintnak felel meg, de akkor a ruszkik még nem mentek be „békét fenntartani” Ukrajnába.
Szállásunk San Cristobal óvárosában volt, így a cuccunk lepakolása után azonnal nyakunkba vettük a várost. Nem kellett sok lépést tennünk a sétálóutcán, hogy rádöbbenjünk, ez a település egy valóságos hippi tanya. Kiöregedett egykori- és fiatal műhippik lepték el az utcákat feltűnő gúnyájukban. Többségük amerikai turista, ezért is volt furcsa, hogy sem a pincérek, de még a recepciós lány sem tudott egy kukkot sem angolul. Cancunt kivéve egyébként ez volt a tapasztalatunk az összes városra, amin azért meglepődtem.
A hangulatos utcácskákat ellepik az árusok és a vendéglátóhelyek. Be is faltunk egy helyi „specialitást”, ami a világ bármelyik konyhájába beleillene, semmi lepény vagy tekercs, csak hús és köret.
A főétkezések nagyrészt este, a szállásokon, félpanzió keretében zajlottak, ahol inkább a gazdaságosság volt a fő szempont, mintsem a világhírű mexikói ételekkel való elkápráztatás. Pedig készültem, még otthon kiírtam, mi a különbség burrito, tacco és enchillada között. Ezt most meg is osztanám:
- Tortilla: Mindennek az alapja, a kukoricalisztből készült lepény, amiből az alábbi ételeket készítik.
- Nachos: Feldarabolt, ropogósra sült tortilla, amit különböző szószokkal kínálnak.
- Burrito: Tortilla tekercs, amit többféle finomsággal tölthetnek, majd a végeit behajtogatják, hogy könnyen kezelhető legyen.
- Fajíta: Lényegében egy burrito, aminek végei nincsenek behajtva.
- Tacco: Egy olyan fajíta, amit még visszatesznek a sütőbe, hogy ropogós legyen.
- Enchilada: Amikor több burritót tepsibe raknak, leöntik szósszal, majd egybesütik. (Rakott burrito.)
- Quesadilla: Itt nem vacakolnak a tekeréssel, csak félbehajtják a torrtillát és megtöltik sajtos bármivel.
Tehát az olasz konyhához tudnám hasonlítani, mármint ami a kreatív elnevezéseket illeti. A taljánok is kifőznek egy egyszerű tésztát, és attól függően milyen formájú, számtalan, jól csengő névvel látják el.
Hogy ledolgozzuk a bevitt kalóriákat, még a naplemente előtt felmásztunk egy kápolnához, de erről mindenkit lebeszélek, mert fent a lombkoronák miatt nem lehet igazán jó fotót kattintani a városról. Nem beszélve arról a demoralizáló tényről, hogy, ami lentről csak gyalogosan megmászható dombnak tűnt, oda a túloldalról hatalmas parkolóban végződő műút vezet fel.
Chamula, Zinacantan
Agua Azul, Palenque
A nagy indián autonómiának ára
van. Kinyílt a csipájuk, és egyre több támogatást követelnek a kormánytól, amit
útlezárásokkal igyekeznek kikényszeríteni. Aggasztó hírek érkeztek, hogy a mi
utunk következő szakaszát is érinti egy tervezett demonstráció. Ez pedig több
annál, mint egy traktoros felvonulás otthon. Gyakran az útzár útonállássá
fajul, amikor pénzt követelnek a továbbhaladásért. Ezért buszsofőrünk – aki
négy évig szolgált dzsungelharcosként a seregben – javaslatára kora hajnalban
indultunk. Hiába keltünk fel háromkor, végül úgy döntött a kupaktanács (sofőr
és dzsungelharcos, helyi idegenvezető és belépőjegyharcos, magyar idegenvezető
és utasnyugtató), hogy nem kockáztatunk, inkább választjuk a 250 kilométerrel
hosszabb kerülőutat. Az utastársak többségét nem izgatta fel, hogy emiatt
elveszítünk egy programpontot, a lényeg, hogy legyen tele a hasuk és újabb
haszontalan szuvenírekkel gyarapíthassák gyűjteményüket.
Késő délután értünk az Agua Azul
vízeséshez. Itt kétszer is lehúzzák a gyanútlan látogatót, ugyanis a park
bejáratát olyan messze helyezték el a látnivalótól, hogy ne legyen kedve
senkinek gyalogolni. Amikor beértünk a parkolóba akkor kell megvásárolni a
belépőjegyet, ami egy karszalag és ezzel már nyugodtan kóvályoghatunk az elárusító
bódékkal szegélyezett, lépcsős vízesés mentén. Bátrabbak fürödhetnek is. A
turistákat csecsebecseárus gyerekek rohanták le, ami inkább tűnt koldulásnak,
mint valós üzleti ajánlatnak, de hamar eltűntek. A kalcium fehérítette
vízlépcsők helyenként elérik a hat méteres magasságot. A türkizkék folyó nagy
robajjal zubog lefelé, hogy aztán eltűnjön Chiapas tartomány trópusi erdeiben.
A látvány megkapó, de egy óránál több nincs a programban és ebbe még az is
belefért, hogy egy ebéddel örvendeztessük meg magunkat egy családi kifőzdében,
vállalva egy komolyabb bélfertőzés lehetőségét.
Valójában tiszta volt a hely és a
robbantott csirke is finom, csak összekötőnek szántam, hogy rátérjek a nagy
mexikói klotyó bizniszre. Ugyanis országszerte rendkívül népszerű vállalkozás a
nyilvános vécék üzemeltetése. 5 pesóért cserébe, (75 Ft) tiszta
mellékhelyiségeket és papírt is kaptunk szinte mindenhol, amerre jártunk. A
másik infó, amit még gyorsan beszúrok ide, hogy a nyilvános internet kapcsolódási
pontok száma is meglehetősen gyakori. Nagyvárosok főbb csomópontjain ott virít
a wifi logó az oszlopokon, és jelszó nélkül működik az „állami” net. Így,
amikor telefonunk egy újabb csatlakozási pontot talál, már automatikusan
fellép.
Másnap reggel utunk talán legromantikusabb helyszínét látogattuk meg az őserdő közepén. A Palenque piramisok teljesen más élmény, mint az eddigiek és nem csak a buja növényzet miatt. Az itteni építményeken már gazdagon látni faragásokat, vagy éppen maja írásokat, amelyek nagy részét már sikerült megfejteni. De itt találták a mexikóvárosi múzeumban korábban megtekintett Pakal király sírját is. A szarkofágot borító fedlap domborművét itt csak az emléktárgy árusok kínálatában nézhetjük meg tányéralátétre vagy asztalterítőre nyomtatva. A karcolat igencsak emlékeztet a Star Wars filmekből ismert légsiklóra, így nem csoda, ha beindította az UFO hívők fantáziáját. Némi párhuzamot én is látok benne. Amikor a spanyol hódítók megjelentek hatalmas bárkáikkal az Azték partok mentén, majd páncélos lovasok lepték el a partot, az indiánok valóban úgy nézhettek rájuk, mint mi néznénk egy földönkívülire. Mivel ők sem vasat sem lovat nem láttak addig, kezdetben azt hitték, hogy állat és utasa egyazon teremtmény. Csoda, hogy istenségnek vélték Cortés első katonáit?
Már a kijárat felé vettük az irányt, amikor halk morajra, majd ütemes dobolásra lettünk figyelmesek. Csak nem a maják szelleme tért vissza? Kiderült, hogy egy amerikai „nap imádó” szekta tartja éves közgyűlését a helyszínen. A fehér ruhába öltözött, unatkozó társaságnak nincs jobb dolga, mint idejönni a történelmi emlékhelyre, hogy eljárják rituáléjukat. Egészségükre!
Campeche, Uxmal, Merida
Izamal, Chichen Itza
Cancun
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése