Karantén napló.

Az utolsó harc

Engem is utolért a gyilkos kór. Sikeresen kibekkeltem az elmúlt évet, és most, amikor már kapnám az oltást, beelőzött a vírus. 

Február 28. vasárnap:

Este rosszul éreztem magam, mértünk egy hőmérsékletet, 37,1. Ezt más észre sem veszi, én azonnal ágynak dőltem.

Március 1. hétfő:

Ma már 37,5 fokot mértünk, éjszakára bevettem egy Algopyrint. Éjjel már fájt a torkom is.

Március 2. kedd:

Alig aludtam valamit az éjjel. A lázam még mindig 38 fok alatt van, de hányinger is gyötört.

Március 3. szerda:

Ez már fele sem tréfa, sosem voltam négy napig lázas. Ez csak a kisebbik gond, de mára a család is belázasodott.

Március 4. csütörtök:

Felhívtam a háziorvost, és elmeséltem neki a tüneteinket: öt napja láz gyötör, a torkom már nem fáj, szórványosan köhögök, az sem száraz és érzem az ízeket is. Azt mondta, kihívja mindhármunknak a hivatalos tesztelőket. Egyben közölte, hogy innentől kezdve karanténban vagyunk, vegyük komolyan. Este megkaptam az sms-t a kormánytól, hogy szombaton mehetek oltásra. Ironikus. Más kérdés, hogy pénteken ezt vissza is vonták. Tragikomikus.

Március 5. péntek:

Ma éjjel már hánytam is. Az-az csak hánytam volna, mert a gyomrom teljesen üres. Estére felkúszott a lázmérő higanyszála 38,8 fokig, Feleségem, akinek meg sem kottyan egy kis hőemelkedés, prizniccel próbált rásegíteni a másfél szem Algopyrinre. Éjjel úgy levert a víz, hogy csatakosra izzadtam a párnát és a takarót.

Március 6. szombat:

Fiam utána olvasott a neten, és kiderítette, hogy nincs sok esély arra, hogy a PCR tesztelők egy héten belül ideérjenek, ezért megrendelt egy maszek cégtől antigén tesztet. Állítólag holnap kijönnek. Közben elkezdtünk fújni az orrunkba egy Allergodil nevű spray-t, állítólag használ valamit. Háziorvosunk tanácsára beruháztunk egy pulzoximéterre, ami a mutatóujjra csippentve, kiírja a vér oxigénszintjét. Azt mondta, ha 93% felett van, az jó. Nekem csak 92% lett, a többiek itt is jobban teljesítettek.

Március 7. vasárnap:

Fél kilenckor érkezett meg tesztelő hölgy. Kenetet vett az orrunkból és pár perc múlva megtudtuk az eredményt, amit addig is sejtettünk: mindhármunké pozitív. Ellátott jó tanácsokkal, hogy együnk sok C és D vitamint, de azt már eddig ipari mennyiségben szedtük. Még az Aspírin Protektet javasolta, nehogy trombózist kapjak a sok fekvésben.
Új elemként jelentkezett nálam a hasmenés. De úgy rendesen ám, tokától bokáig. Szerencsére a többiek továbbra is jól tarják magukat, bár a fiam már elvesztette az ízlelését.
A nap "fénypontja", amikor délután felhívtak az Állami Mentőszolgálattól, de nem azért, mert jönni szeretnének levenni a PCR tesztet, megpróbáltak rádumálni, hogy mi menjünk be a János kórházba. Miután közöltem, hogy folyamatosan 39 fok körül van a lázam, ami nálam egy hete tartó hányingerrel jár, legyenek oly kedvesek inkább kijönni. A telefon túlsó végén nyugtázták az igényemet, de még csak körülbelüli időt sem tudott mondani, hogy ez mikor fog megtörténni. Röhejes.

Március 8. hétfő:

Megkezdődött az érdemi gyógykezelésünk. A fő varázslat egy Favipiravir nevű készítmény, amit ugyan nem erre találtak ki, mégis hatékonyan alkalmazzák koronavírusos betegek kezelésében. Kaptunk antibiotikumot is, és még egy fontos adalék: hasba szúrható vérhígító, hogy elkerüljük az embólia kialakulását. Az én Drágám egy igaz hős: életében először döfött tűt a testembe, de nem remegett a keze, profi ápolónők ügyességével adta be az injekciót.
Na, délután befutott a mentő is, hogy ők bizony jöttek tesztelni. Csakhogy a protokolljuk szerint először ők is „csak” gyorstesztet alkalmaznak, és ha az nem mutat ki eredményt, csak akkor vetik be a nagyágyú PCR tesztet. Ez akkor a mi esetünkben érdektelen, hiszen már van pozitív gyorstesztünk. „Az nem jó, a miénk a hivatalos.” Újból orbapiszka és egy perc múlva közli az eredményt, mindhárman pozitívak vagyunk, leszünk szívesek karanténban maradni. Majd ahogy jöttek, úgy távoztak, semmilyen igazolást nem hagytak hátra.

Március 9. kedd:

Hajnalban ki kellett hívni a mentőt olyan rosszul voltam. Elviselhetetlen hányingerrel virrasztottam át az éjszakát. Ez volt az a pont, amikor azt mondtam, hogy talán a kórházban mégis csak több esélyem van a gyógyulásra. Fél órán belül megjelent a rohamkocsi három fiatalemberrel, akiből az egyik végzős orvostanhallgató. Korrektül megvizsgáltak, még EKG-t is tapasztottak rám. A véroxigén szintem 90 százalékosra csökkent, ami már nagyon rossznak számít, ezért kaptam tőlük egy oxigénmaszkot és rákötöttek egy kis palackra. Ezt szorongatva ültem be a jéghideg mentőautóba, hogy aztán a SOTE Üllői úti klinikájára vigyenek.

A sürgősségi osztályon arrogáns asszisztensnő fogadott, aki meg volt sértődve, hogy a műszak lejárta előtt fél órával zaklatni merészelem. Végül nagy kelletlenül levette a véremet, azzal, hogy a többi vizsgálatot majd a váltás végzi. Újból néztek egy EKG-t, majd kaptam egy saját oxigénpalackot és egy ideiglenes kórterembe toltak át, ahol két öreg néni agonizált. 

Délelőtt folyamán készítettek egy mellkas CT vizsgálatot, amiből kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladás alakult ki, ami 25 százalékát érinti a teljes tüdőmnek. Délután kettőkor toltak át a „vörös zónába” egy fertőző részleggé alakított épületszárny kilenc ágyas kórteremébe.

Délután ötkor találkoztam az első igazi orvossal. Úgy kellett belőle kihúzni minden egyes információmorzsát, hogy mégis milyen eredményeket hoztak a vizsgálatok? Mekkora a baj? Tartós tejet már ne vegyek?
A lényeg az adminisztráció. Írjam alá három helyen, hogy minden az én felelősségemre történik, mert a felajánlott kezelések csak klinikai kísérleti stádiumban vannak. Harmadszor is letesztelnek, merthogy a „hivatalos” OMSZ által végzett vizsgálatnak semmilyen nyoma sincs a felhőben. Gratulálok.

Felkötöttek egy infúziót és kaptam egy koktélt hányinger ellen, így bizakodva várom az éjszakát.

Március 10. szerda:

Hosszú, gyötrelmes napok után végre sikerült néhány órát egyben aludnom. Az éjszaka közepén ugyan ki kellett mennem a nővérekhez egy fájdalomcsillapítóért, mert majd’ felrobbant a fejem, de betoltak egy ampullával a karomba helyezett branülön át közvetlenül az erekbe és néhány perc után újból sikerült elaludnom.

A retro berendezésű kórterem békeidőben a fül-orr-gége betegeit ápolják, most azonban csakis a koronavírusos betegek ellátására rendezkedtek be. Ez annyival jelent többet, hogy minden ágynál egy hatalmas oxigénpalackot helyeztek el, amin a beteg plusz oxigénhez juthat mindaddig, amíg a tüdeje vissza nem nyeri teljesítőképességének száz százalékát. Én is kaptam egy csövet az orromba, úgy néztem ki, mint egy rozzant terminátor. A teremben három fiatal srác is feküdt (30+) és egy 92 éves bácsi. A többiek ötvenpluszos társaság. Krónikus betegsége két embernek volt csupán. Elhízottnak három fő tekinthető. Két kivétellel mindenki kapta az oxigént különböző intenzitással. A terápia másik eleme egy infúziós oldat, ami Remdesivir névre hallgat és még az Ebola járvány idején alkalmazták hatékonyan. Végül egy Dexametason nevű szteroid, amit elsősorban gyulladáscsökkentő hatása miatt alkalmaznak sikeresen a Covid 19-ben fertőzött betegeknél is.

A személyzet helyzete nem mondható rózsásnak. Levegőtlen szkafanderben izzadnak és próbálják ellátni a betegeket. Legtöbbjük nem jószántából van itt, úgy vezényelték őket ide. Egy középkorú hölgy elárulta nekem, semmilyen kórházi gyakorlata nincs, ő egy rendelőintézetben szakasszisztens. Napjában többször mérnek lázat, vérnyomást és oxigén-saturációt. Időnként vért vesznek laborvizsgálathoz. Közben persze megy a napi rutin is. Kajaosztás, gyógyszerosztás, infúziók bekötése, stb.

Március 11. csütörtök:

Ami leginkább zavar, az állandóság hiánya. Nincs kétszer ugyanaz az orvos vagy ápolónő. Olyan, mintha nem lenne igazán gazdája ennek az osztálynak, csak jön futószalagon a személyzet. Mikor, ki. A múlt éjszakás nővér, (akit kollégája Andinak hívott) egy igazi vadállat. Beviharzott este tízkor, jól lebaszta a betegeket miért így fekszenek, miért nem úgy? Ránk nyitotta az ablakot szellőztetés címén. A mínusz öt fokos szél átsüvített a kórtermen, vacogtatva lázas betegeket. Aztán fennhangon közölte mennyire tele van a töke az egésszel, és hogy reggel felmond. Alig vártam a reggelt, de addig is, felkeltem, hogy becsukjam az ablakot, mert én még nem hallottam, hogy tüdőgyulladásnak jót tett volna a fagyos huzat. Azzal, hogy ellenszegültem a hisztis nővérnek, kivívtam a szobatársaim tiszteletét, már ezért is megérte. Andi úgy állt bosszút, hogy a bénán becsatlakoztatott infúzióm miatt átázott véres lepedőmet nem volt hajlandó kicserélni azzal a felkiáltással, hogy „túl kevesen vannak”.

Ezen a napon egyetlen orvos sem látogatott meg minket...

20 betegre jutott ez a két puritán zuhanyfülke.

Március 12. péntek:

Az első napom, amikor azt merem mondani, hogy jobban vagyok. Már van étvágyam is, bár a kórház élelmezésével megbízott részleg mindent elkövetett, hogy ne így legyen. A reggelit rendszerint csak tíz óra után osztják ki. Gondolom addig a zsömléket egy szikkasztóban „érlelik”, mert nincs olyan napszak, hogy a pékárú frissen kerüljön elénk. Ehhez kapunk egy olcsó májkrém konzervet, oszt kalap, kabát. Tea, vagy efféle luxustermékek nem léteznek. Kérésre viszont mindenki kap palackozott, mentes vizet.

Az ebéd egy fokkal jobbnak mondható. Három fogás és legalább langyos. A vacsora viszont ismét szikkasztott, összepréselt zsemle három szelet párizsival. Nem csoda, hogy mindenki igyekszik bekérni a hozzátartozóktól egy kis táplálék kiegészítőt. Ma én is kaptam egy ilyen csomagot. Másik fiam, aki egészséges, volt olyan kedves és bevásárolt néhány löncs konzervet, ami hűtés nélkül is eláll és egy tubus gulyáskrémet, amivel a legborzasztóbb levesből is ki lehet hozni némi ízt. Feleségem küldött be könyvet is, így már lassan kezdtem magam szanatóriumban érezni.

Ma lejöttem a szerről. Oxigén utánpótlás nélkül is 94 százalékos saturációt mértek, ami biztató.

Edd meg leves, paradicsomos krumpli, birsalma pép

Március 13. szombat:

Az éjszakám akár jól is telhetett volna, de nem így történt. Éjfélkor álltak neki oxigénpalackot cserélni a fejem felett. Eleve nem értem, miért kell két óránként leolvasni az amúgy napokra elegendő palackokban lévő oxigén mennyiséget, ha aztán az utolsó pillanatban cserélik csak ki. A mellettem fekvő bácsi hallucinált az éjjel és kiabálni kezdett, hogy mit keres a lakásában ez a sok ember. Ahogy elcsendesedett, rázendített az ügyeletes horkoló, aki egy ipari láncfűrészt megszégyenítő frekvenciával hasított az éjszaka csendjébe.

Na, de egyszer csak reggel lett és szerencsére undi személyzetet egy rendi váltotta le. Megkaptam az utolsó adag infúziómat és orvossal is sikerült beszélnem, aki szerint biztatóak a laboreredményeim. Ráadásul már olvasni is tudok anélkül, hogy elszédülnék és a kórházi kajának is csak a felét dobtam ki. Látom a fényt az alagút végén.

Nyomásellenőrzés az éjszaka közepén

Március 14. vasárnap:

A hazamenetellel kapcsolatban folyamatos a hitegetés. Az ágyszomszédjaimnak, akik egy nappal korábban érkeztek, mint én, beígérték a vasárnapi zárójelentést, végül csak egyet engedtek haza, aki a legtöbbet rinyált, hogy neki mennyire fontos lenne otthon tartózkodnia. Ehhez képest a meglepetés erejével hatott, amikor közölték, hogy tüdőröntgenre kell mennem, ahol, ha jó az eredmény, akár már ma hazaengednek. Szerencsére így történt és délután háromkor „szabaduló levéllel” a kezemben robogtam hazafelé.

Így utólag visszatekintve már nem volt annyira félelmetes történet, mint amikor az ember még az elején tart, rosszul van és meg van rémülve, annyi szörnyűségről hallott a híradásokban. 

Ami egy nagy tapasztalás volt számomra, hogy lehet kétoldali tüdőgyulladása az embernek úgy is, hogy valójában semmije nem fáj, alig köhög és még levegőt is kap rendesen. Mégis, ha nem fordulunk vele időben orvoshoz, könnyen megeshet, hogy egyik pillanatról a másikra omlik össze a lélegzésünk és akkor jön a lélegeztető gép, amitől Isten óvjon mindannyiunkat!

"Nővérszoba"