Made in China

Emberek, nagy a baj! Kína elhúzott mellettünk, mint Nils Holgersson fölött egy Gripen. És a mellettünk alatt ezúttal nem Magyarországot értem, mert azt még Románia is könnyedén állva hagyta, hanem egész Európát ámblok.
   Húsz éve egy üzleti úton jártam Sanghajban, és már akkor meglepett, hogy a kínaiak átültek a bicikliről az autóba, és hogy a metróba már mágneskártyával lehet lejutni, de úgy gondoltam, hogy ez csak egy kirakatváros, Kína egésze nyilván nem ilyen. Hiszen, honnan tudnák előállítani olyan olcsón azt a sok bóvlit, amivel elárasztják a világot, ha nem egy marék rizsért dolgoznának a munkások. Most felkészültebben vágtam neki az útnak, így a sokk már itthon megtalált. A kínai átlagkereset (amibe a legutolsó ujgur kis falut is beleértjük), nettó 350 ezer forint felett van, de Sanghajban ugyanez a szám már meghaladja a 600 ezret. (Most már értem, miért jönnek ide akkugyárat építeni.)
   Idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a Négy Tigris eredetileg nem egy kőbányai piac volt, hanem azoknak a távol-keleti országoknak a gyűjtőneve, akik a hatvanas évektől csodaszámba menő gazdasági fejlődést produkáltak, ami meghozta az emberek jólétét is. Valami ilyesmi tapasztalható meg a XXI. századi Kínában, és ez az, amire mi is vágyunk immár 1128 éve, de úgy tűnik... Áh, inkább hagyjuk!

Három legfontosabb intézni való, mielőtt elutaznál Kínába

  Az ország fejlettsége többek között abban is megnyilvánul, hogy a készpénzes fizetés szinte teljesen eltűnt az országból, és a kártyás fizetés is kikopott már. Mindenki QR-kódos átutalással fizet, az automaták többségét pedig csak így tudjuk használni.

1. Ezért első dolgom volt letölteni egy applikációt (Alipay), amihez hozzárendeltem a bankkártyám adatait és már működik is (Kínában). A tapasztalataim jók voltak, flottul fizettem vele mindenhol, csakhogy ez a rendszer állandó internetkapcsolatot igényel.

2. Ezért beszereztem egy e-sim kártyát (nem minden készülék alkalmas hozzá), amelynek segítségével két hétig felcsatlakozhatok a Chinacom mobilinternet-hálózatára. Bármennyire is ez tűnt a legjobbnak, sajnos az Airalo céget nem tudom javasolni, mert nekem csupán két városban működött a net, az összes többiben képtelen volt felcsatlakozni a hálózatra, és így értelemszerűen fizetni sem tudtam a boltokban.

3. A Nagy Kínai Tűzfalról még fogok írni, előzetesen csak annyi, hogy a rezsim korlátozza bizonyos oldalakhoz való hozzáférést, így blokkolja a Google szolgáltatásokat is: nincs Gmail, térkép, Youtube, stb. Ez ellen hatékony védekezésnek tűnt egy VPN beszerzése. (Ez egy kis program, amivel átvághatjuk a rendszert.) Hosszas kutatás után megállapítottam, hogy az ExpressVPN a legbiztosabb alkalmazás, ezért előfizettem a szolgáltatásra, egy hónapra 13 dollárért, de csak néhány napig működött kintlétem során, ezért egy hétig nem fértem hozzá az e-mailjeimhez. (Mentségükre legyen mondva, hogy a reklamálási procedúra végén visszafizették a pénzem.)

   Rendkívül bosszantó, ha egy ilyen alapos felkészülés (és költségek) után, odakint derül ki, hogy nem működik a rendszer. Sajnos már javában róttam Kína utcáit pénzváltási lehetőség után kutatva, és kénytelen-kelletlen, a meglehetősen veszélyes nyílt wifi hálózatokra hagyatkoztam, amikor tudomásomra jutott, hogy a repülőtereken 40 dollárért árulnak olyan telefonkártyákat, amivel két hétig korlátlanul netezhetünk, és aki ezt veszi meg, még a blokkolt tartalmakhoz is hozzáfér. (Más kérdés, hogy a kínai hírszerzés is a levelezésükhöz.)

Peking

A Qatar Airways járatával, Doha érintésével jutottunk el a kínai főváros új nemzetközi repülőterére. Mire a délutáni csúcsforgalomban bearaszoltunk a belvárosba, épp csak annyi időnk maradt sötétedés előtt, hogy sétáljunk egyet az Olimpiai parkban.

   2008 nyarán itt tartották a 29. nyári olimpiát. Magyarországot 174 sportoló képviselte 20 sportágban. Elég ramatyul szerepeltünk, mindössze 3 aranyérmesünk volt. Vajda Attila kenu, Janics-Kovács páros kajak, és a vízilabda válogatott. Az öt ezüst- és két bronzéremmel az éremtábla 21. helyén végeztünk. (2004-ben, Athénban még 8 arannyal a 12-ek voltunk, 2012-es Londoni játékokon szintén 8 arannyal, 4 ezüsttel és 6 bronzéremmel sikerült a 10. helyet megkaparintanunk.) Nem úgy a kínaiak. Amikor megkapták a rendezési jogot, pénzt, energiát nem kímélve „edző” táborokat hoztak létre, hogy az előttük álló kilenc évben „kitenyésszenek” néhány aranyesélyes sportolót. Meg is lett az eredménye, az éremtáblázaton hatalmas fölénnyel végeztek az USA előtt, ami teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy az ő rendszerük jobb, mint a rothadó nyugati demokráciák.

   Csak még egy utolsó adat: 43 milliárd dollárt költöttek a kínaiak az olimpiára, ami hússzorosa az Atlantában megrendezett játékoknak, de még az utána következő Londoni rendezvénynek is a négyszerese, pedig az angolok abba már beleszámolták a teljes városi infrastruktúra fejlesztését is. (Drótkötélpálya a Temze felett és hasonlók.)

   Az Olympic Green nevű park népszerű hely a környéken lakók számára, de a vidékről fellátogató turisták is szép számban elzarándokolnak ide. A szmoggal keveredett délutáni szürkületben nem a legszebb oldalát mutatta a közvetítő torony, de a híres Madárfészek stadion is csak egy felállványozott gáztartálynak tűnt. Aztán, ahogy leszállt az este, kigyúltak a fények, és sikerült egy-két elfogadható fotót kattintani. A napot egy hagyományos, családi étteremben zártuk, ahol a fogásokat egy forgóasztalra helyezik ki, és onnan csipegetnek pálcikáikkal az éhes vendégek. Aki nem bánik jól az eszközzel, azzal könnyen megeshet, hogy éhes is marad. (A legtöbb helyen, némi unszolásra azért tudnak villát keríteni.)

   Másnap nyakunkba vettük a várost, és az első meglepetés ekkor ért. Tiszták az utcák, ápoltak a parkok és a közlekedési kultúra is sokat változott, mióta itt jártam. (Nyilván a temérdek megfigyelő kamerának és trafipaxnak köszönhetően.) Már nem akarja minden autós legyűrni a másikat, és nem tekintik versenypályának az egész várost behálózó széles úthálózatot. Az autópark elképesztően modern, alig látni tíz évnél öregebb személygépkocsit. Főleg a kínai márkák népszerűek, de rengeteg európai és japán modell is látható. Az elektromos autók aránya nagyjából egyharmad (saját sac/kb), és itt is zöld rendszámmal különböztetik meg őket. Elképedtem, mennyi BMW és Mercedes rohangál, de Porsche, Maybach és Cadillac is látható szép számban. Miután egyre több kíninak van pénze megvásárolni ezeket a modelleket, komoly probléma a közúti közlekedés az állandó dugók miatt. A helyi tanács ez ellen úgy próbál meg védekezni, hogy mesterségesen visszafogják az új rendszámok kiadását (állítólag 2000 db/év egy nyolcmilliós városban), és a szmogra hivatkozva is (nem nehéz) gyakran korlátozzák az autóhasználatot.

A téliesítő szett extra felszerelés

   De nehogy azt higgyük, hogy a szegényebbek biciklivel járnak. Frászt. A megszámlálhatatlan, olcsón bérelhető közösségi kerékpár hiába várja, hogy odébb kerekezzenek vele, mert a pekingi melós elektromos robogóval jár munkába. (Kipufogós robogót nem is láttam.) Nem csoda, hiszen 100 és 300 ezer forintért árulnak pofás modelleket, amelyek akár száz kilométert is elrobognak két-három órás töltés után. Nekünk, gyalogoknak sok fejfájást okoztak a néma csendben suhanó járművek, amelyek a legváratlanabb irányból törtek az életünkre. Merthogy a közlekedési szabályokat annyira lazán értelmezik, hogy még a piros lámpát is csak ajánlásnak tekintik, csak a lúzerek állnak meg előtte. A móka kedvéért legtöbben még a világítást sem kapcsolják be sötétben, de a bérbicikliken eleve nincs lámpa. Talán jobb is, hogy Kínában nem vezethet külföldi, mert valószínű feldöntenék a bérautóval egy-két motoros kollégát.

   A turistának marad a metró, és a jól szervezett buszhálózat. A 24 vonalból álló, és 800 km hosszú földalatti hálózat teljesen automatizált és elképesztően olcsó. (A belvárosi közlekedést megúszhatjuk 150 forintból.) Nem csoda, hogy folyton zsúfolt, van olyan nap, amikor 13 millió utas veszi igénybe. Ezért az utolsó öt éves tervben további száz kilométeres bővítést irányoztak elő az elvtársak.

   Első kulturális célpontunk az egykori óváros helyén található Ég temploma volt, ami egy kis előtanulmányt igényel, mert az útikönyvek taoista épületegyüttesként emlegetik. Márpedig a taoizmus nem klasszikus vallás, nincs szükség imádkozásra, ergo templomra sem. A taoizmus inkább filozófia, amely elfogadja a világot olyannak amilyen, és a szakadatlanul változó folyamatokat (tao) természetesnek tartja, és azt hirdeti, hogy nem szabad ellenállni ennek az erőnek, hanem hozzá kell igazítanunk a cselekedeteinket. (Nesze semmi, fogd meg jól!) A részleteket Lao-ce (feltételezett bölcs) írta meg még Krisztus előtt öt-hatszáz évvel, csakhogy a materializmus filozófiáját nehezen fogadja be a pórnép, ezért a misztikum a vallások szintjére emelte.

   Mindegy is, minket amúgy is csak építészetileg érdekelt, és ebbéli igényünket messzemenően kielégítette az 1420-ban emelt építmény, ahová a császárok jártak évszázadokon át őseik előtt tisztelegni, és jó termésért fohászkodni. Most semmilyen szakrális jelentősége nincs, viszont remek turistacsalogató. Özönlenek is az emberek népes csoportokban Kína minden tájáról (és esetünkben Magyarországról). A hűvös októberi hétköznapon is több ezren tették tiszteletüket, hogy aztán egymást taposva fotózhassák az arannyal pingált oszlopokat és a gyér berendezést. Állítólag néhány éve még be lehetett menni a szentélybe, de a tömeg olyan kezelhetetlenné vált, hogy most már csak kívülről kukkanthatunk be az ajtókon.

   A főépületen kívül még számos kapu és udvar együttesen képezi az Ég templomát, amelyet egy élettel teli park vesz körül. Emlékszem, amikor először láttam tai-chizó néniket egy parkban, New York kínai negyedében, azt gondoltam, majomkodás az egész, néhány exhibicionista ázsiai származású egyén részéről, de most meggyőződhettem, hogy igencsak komolyan veszik magukat, és átszellemülten tolják a figurákat (érjen is az bármit). Aki meg már unja a karlengetést, azok tollaslabdás tengóval múlatják az időt. Vicces, ahogy a hetvenéves hölgy oxival passzolja tovább a tollast.

   Innen a Láma-templomhoz zarándokoltunk, ami az egyik legnagyobb és legjelentősebb tibeti buddhista monostor a világon. Eredetileg eunuchok számára készült, még a XVII. század végén, aztán átalakították az éppen regnáló császárnak, aki a fele ingatlant átadta a szerzeteseknek. 1949-ben, a kínai polgárháború idején a templomot bezárták és műemlékké nyilvánították. Csak 1981-ben nyitották meg a nyilvánosság előtt, akik mindmáig csodájára járnak a 26 méteres Maitreya Buddha-szobornak, amelyet egyetlen szantálfából faragtak ki.

   A helyszínt áthatja a hit, és az imádság kultúrája. Bár a legtöbb hívő csupán annyit tesz, hogy meggyújt néhány füstölőt, és a négy égtáj felé meghajol háromszor. (Mennyivel egyszerűbb, mint végigülni egy órás misét.)

   Érdekes, hogy a történelmi épületek elrendezései mennyire hasonlítanak egymáshoz, tök mindegy, hogy palotáról, kolostorról vagy egy templomról beszélünk. A téglalap alakú telket téglafallal veszik körül, amit egy méretes épülettel szakítják meg, ez kapuként funkcionál. innen egy keskeny udvarba lépünk, amit egy hosszúkás fogadóépület vagy „előszentély” zár le. Ezen áthaladva juthatunk el a következő udvarba, ahol egy újabb hosszúkás épület állja el az utunkat, és így tovább, attól függően, mekkora a létesítmény. Mindig az utolsó csarnokban találhatjuk a legnagyobb, legdrágább, stb. Buddha szobrot, vagy a császár privát részlegét. Az épületekben az a közös, hogy mindegyikbe egy harminc centi magas küszöbön kell átlépnünk, kész akadályfutás.

   Elérkezettnek látom a pillanatot, hogy mielőtt még a további történelmi látványosságokról írnék, beillesszek egy puskát a dinasztiákról, akik uralták a mai Kína kisebb-nagyobb részét. (Türelmetlenek átugorhatják, csak azért szúrom be, hogy ne a levegőbe dobálózzak a nevekkel, vissza lehessen keresni később.)

Xia-dinasztia (i.e.2200 – i.e. 1700) Istenszerű uralkodóknak és császároknak tartották őket, akik ajándékul adták az életet. Zhou-dinasztia (i.e. 1100 – i.e 221) Őket már csak a mennyország meghatalmazottjainak tartották, akik megmondták a népnek mi a rossz és a jó. Ez képezte a taoizmus alapját, és ekkor tűnt fel a konfucianizmus is. Qin-dinasztia (i.e. 221 – i. sz. 205) A kínai nép ekkor egyesült először igazi császársággá. Ekkor alakultak meg az első adminisztratív intézmények, ami a kínai államiság alapját képezték. A Nagy falat is ekkor kezdték építeni. Han-dinasztia (206-220) Rövid regnálásuk után oszlott szét az ország királyságokra. Sui-dinasztia (589-618) Egységbe kovácsolták a káoszba torkolló országot. Tang-dinasztia (618-908) Katonai győzelmeik után újra biztonságossá tették a Selyem Utakat és az ország virágzásnak indult. Song-dinasztia (960-1279) Újra központosították a hatalmat és erős kormányzást alakítottak ki. Yuan-dinasztia (1271-1368) Dzsingisz Kán mongol vezér unokája alapította meg. A mongolok a mai Peking helyén építették fel a fővárosukat. Ming-dinasztia (1368-1644) Ebben az időszakban alakult ki Kína tengeri flottája, mellyel expedíciókat szerveztek Délkelet-Ázsiába, Perzsiába, Arábiába és Kelet-Afrikába. (Mígnem jöttek a még erősebb európaiak és átvették az irányítást.) Quing-dinasztia (ejtsd: Csing) (1644–1912) Az utolsó dinasztia a polgári elégedetlenség és lázadások korszakát hozta a Kínában élő népekre. Uralkodásuk végén próbálkoztak az alkotmányos monarchiával, de nem segített rajtuk. 1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot.

   A templomból kilépve egy hutongnál találtuk magunkat. A hutongok a régi Pekingre emlékeztetnek, amelyek sikátorait szürke téglás, cseréppel fedett, egyszintes házak szegélyeznek. Ezek közül a ma is látható legrégebbit még a Yuan dinasztia idején építették, de a hutong szó még a hétszázas évekből való és mongol eredetű. Jelentése: vízi kút. Sajnos nem tudtunk időt szakítani, hogy felfedezzük, mit rejt egy ilyen lakónegyed, mert buszra szálltunk, és a Peking északnyugati részén található Nyári Palotába ugrottunk ki, hogy a délutánt egy kellemes sétával töltsük, mert még nem jártuk le csonkig a lábunkat.

   A Kunming-tó partján kiépített kertet és palotát az egyik Quing (Csing) kezdte építeni anyukájának ajándékba még 1750-ben, most pénzért mutogatják. A jegyet egy vonalkód leolvasóhoz kell érintenünk a kapunál, majd az útlevelet is beszkenneli a segítő ember, végül egy fotót készít a beléptető rendszer, és csak ezután engednek be. Ezt a procedúrát egyébként minden fizetős látványosságnál végig kell csinálni, mert a nagy testvér mindig tudni akarja, hol jársz. Erről majd még később írok, de most vissza a „Tiszta hullámok kertjébe”! A tópart rendezett, látszik, hogy folyamatosan karban tartják, de a tömeg itt sem kisebb. Újra kell értékelnem azt a magyar szólást, hogy „annyian vannak, mint az oroszok”. Ez mától az én szótáramban annyit tesz: sokan vannak, de elférnek egy spájzban. A szólás update-elve így hangzik: annyian vannak, mint a kínaiak. Az országot járva az embernek az az érzése támad, hogy mind a másfél milliárd kínai éppen ott nyüzsög körülötte. Tolakodnak, hangoskodnak, de legalább már nem köpködnek (annyit).

   A palota utolsó császári lakója Pu Ji, a Quing-dinasztia és egyben Kína utolsó császára volt, aki nyolcévesen trónfosztottá vált. Kalandos életének utolsó időszakát többek között a Nyári Palota kertészeként töltötte. Kigyomlálhatta a 300 hektáros területet, végig söpörhette Kína leghosszabb fedett járdáját, de legalább megúszta a kubikolást. A Kunming-tó ugyanis két négyzetkilométeres, mesterséges vízgyűjtő, és a földből, amit kitermeltek a medréből egy hegyet halmoztak a partjára. Ennek a tetejére került a palota.

   A kijárathoz közeledve egy márvány hajót is megcsodálhatunk, ami praktikus lehet tengeri betegeknek, hiszen sohasem fut ki a vízre. Aztán még egy értelmezhetetlen, mű falut is láthatunk a csatorna partján, amivel Disneyland hatást váltanak ki a távozó látogatóból.

   És még nincs vége a napnak. Hogy kimaxoljuk a kliséket, este egy hamisítatlan kínai cirkuszt látogattunk meg, ahol a változatosság kedvéért ismét csak tolongtak a népek. A többnyire akrobaták nyújtotta műsor szórakoztatónak bizonyult, bár tartottam tőle, ez is csak egy turista lehúzó hely. A motoros záró számtól leesett az állam, még sosem láttam öt mocist egy ekkora gömbben körözni. 

   Nincs is jobb, mint a napot szemerkélő esőben egy zsúfolt téren kezdeni. Igen, a Tienanmen térről beszélek, ahol 35 évvel ezelőtt vérbe fojtottak egy diáktüntetést, csupán azért, mert demokratikus reformokat szerettek volna. Még hogy demokrácia! Phö. Görögnek képzelik ezek a fiatalok magukat? Kérem, ez itt Kína, ahol egy gyilkos diktátor a példakép. Bár elismerik Mao Ce-Tung Sztálint idéző módszereit (milliókat kényszerítettek munka- és átnevelő táborokba, a gazdaságot káoszba, a társadalmat éhínségbe vezette, több mint húszmillió áldozattal.), még a „kulturális forradalom” okozta károkat is, megbocsájtják neki, és mauzóleumot emeltek földi maradványainak a tér egyik végében. Hiába hagyta meg a dikti, hogy hamvasszák el, ma is díszőrség védi bebalzsamozott testét. 

   A tér közepén egy obeliszk csúcsosodik, amit a nép hőseinek emeltek 1958-ban. Na, nem az összesnek, csak a XIX. és XX. századi forradalmi harcok mártírjainak. Közelében egy gigantikus virágkosár jelzi, hogy néhány napja ünnepelték a kínai újévet. Csoportok fotózkodnak, párok szelfiznek előtte. Már korábban is feltűnt, hogy többen fotóznak minket, de legalább igyekeztek titkolni. Itt viszont pofátlanul tolják az arcomba a telefonjukat, sőt egy kamasz srác meg is szólított: can I take a picture? És mielőtt még felocsúdhattam volna, már be is állt a szelfihez, majd kattintott egyet, és gondolom, küldte fel a Tiktokra, hogy a haverok lássák, mennyire menő. Próbáltam visszakérdezni tőle valamit, de csak bambán nézett rám. Úgy látszik eddig terjedt az angol tudása. Ezzel persze nincs egyedül, még a szálloda recepciósa is fordítógéppel válaszolt a legalapvetőbb kérdésekre is. Pedig nincs betiltva az angol sőt, még a közterületi tájékoztató táblák többségén is ott áll angolul a tartalom, közvetlenül az ákombákomok alatt. Latin betűket használnak az angol fonetikának megfelelően, csakhogy a kínaiban olyan hangok is léteznek, amelyek a világ egyik nyelvében sem, ezért néha káosz alakul ki. Főleg egy magyar weboldalon, ahol viszont sokan a magyar kiejtésnek megfelelően használják a betűket. Csakhogy itt van a legalapvetőbb szavunk a köszönöm. "Xièxiè" írja az angol, miközben a kezdő hangnak köze sincs az ixhez. A legtöbben (amerre én jártam) egyfajta selypítős "siesie" szót mormoltak az orruk elé. (Persze csak ritkán, mert Kínában az udvariasság értelmezhetetlen fogalom.)

   A világ legnagyobb terének (440 ezer m2) másik végében áll a Tiltott Város kapuja. Na, ki tekint le ránk a Mennyei béke kapuja tetejéről? Természetesen Mao elvtárs. Úgy látszik, a kommunista vezér portréját tartották legalkalmasabbnak, hogy üdvözölje a félezer éves császári palota látogatóit. A tárgyszerűség kedvéért azért el kell, hogy mondjam, nem tapasztaltam személyi kultuszt az országban (na jó, minden pénznemen Mao feje virít), vagy propaganda plakátokat, mint mondjuk Thaiföldön a király képét, vagy... Hol is láttam még ilyen propaganda plakátokat?... Mindegy, majd eszembe jut.

   Bevallom, a Tiltott Város kissé csalódást okozott. Ugyanaz a létra elrendezésű telek, csak minden nagyobb. Az óriási lekövezett udvarokat hatalmas hodályok határolják el egymástól, amelyeknek nem túl látványos a berendezése. És bár van bőven kő- és fafaragás, nem süt belőle a pompa és ragyogás, mint a már emlegetett thaiföldi királyi palotánál. A tömeg látszólag céltalanul kóvályog, inkább magukat fényképeztetik, mint a házakat. Annál is inkább, mert a látnivalóhoz elég nehéz hozzáférni. Egy órát sem töltöttünk ott, pedig isten látja lelkemet, hogy kíváncsi voltam rá. Az 1925-ben alapított Palotamúzeum a világ egyik legnagyobb kulturális együttese, leltára szerint a műtárgyak száma meghaladja az 1,17 milliót. Erre sem időnk, sem igényünk nem mutatkozott, annál is inkább, mert a fő attrakció csak ezután következett. Buszra szálltunk, hogy tiszteletünket tegyük a Kínai nagy falnál, de ennek egy külön fejezetet szentelek.

A Kínai nagy fal

Hol is kezdjem? Anélkül, hogy számadatokkal untatnám az olvasót, azért azt mindenképp rögzítem, hogy egy több mint 7200 kilométeres építményről beszélünk. Ez akkor is döbbenetes szám, ha a jó részét már megette az enyészet. Gondoljunk csak bele! Ez annyi, mintha Magyarországról elautókáznánk az afganisztáni Kandahárig. Persze csak kevés szakaszt újítottak fel és nyitottak meg a látogatók előtt, de így is nagy dilemma, hogy melyiket válasszuk. Szerencsénkre nem kellett Pekingbe visszatérnünk az este, így nem a fővároshoz legközelebb eső látogatópontokat választottuk. Jin Shan Ling-et nehéz megtalálni a térképen, pedig szépen kiépített turista körzet. Egyébként bármit nehéz megtalálni a GoogleMapen, mert egyrészt a kínaiak blokkolják az oldalt, másrészt szándékosan máshova helyeznek el látványosságokat a térképen. Régi, ruszki módszer az ellenség és a kóbor apácák megtévesztésére. Csakhogy ma már mindannyiunk zsebében ott lapul a GPS-szel felvértezett telefon, amivel könnyen meghatározhatjuk a pontos koordinátákat. Más szóval: bekaphatják!

   Az időjárás kegyes volt hozzánk, amikor megérkeztünk a látogatóközponthoz. Egész nap lógott az eső lába, de a felhőtakaró kezdett vékonyodni, néha még egy kis kék szín is jutott a fotókra. Egy mikrobusz vitt el a kétszemélyes felvonóhoz, amivel könnyedén leküzdhettük a szintkülönbséget. A fal lábáig ugyan még kellett egy keveset gyalogolni, de már ott eltátottam a számat a látványtól. A bizsergető érzés, hogy végre eljutottam ide, még csak fokozódott, amikor felmásztam a toronyba és elém tárult a hegygerinceken kígyózó, monumentális, történelmi csoda. A felújított falszakaszok, mint ez is a Ming korszakban épültek. Mink a kisebbik körúton mentünk végig, ami alig három kilométeres, de a komoly szintkülönbségek miatt jóval többnek érezni. A fal itt kiváló állapotban van, és csak néhány bástyát hagytak meg romosan, gondolom, hogy az autentikus érzést fokozzák. Szinte hihetetlen, de alig találkoztunk az út alatt emberekkel. Már szinte hiányzott a tömeg. (Annyira, mint hátamra egy púp.) Miközben baktattam a mészkőből faragott kövezeten, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy alattam vajon hány holttest nyugszik. Egy legenda szerint az első császár (Qin) hadvezérének jövendőmondói azt jósolták, hogy csak úgy épülhet fel a Nagy fal, ha egy Van nevű embert, vagy helyette tízezer másikat befalaznak. Végül sikerült egy Van nevű embert találni, akit azonnal kivégeztek, és a falba applikáltak. (A mi Kőműves Kelemen sztorink durvább, mert ott élve falazták be az asszonyt.) Ettől függetlenül, az építési munkálatok során, bizonyítottan több tízezren vesztették életüket, akiket praktikusan a falba temettek el, így joggal nevezik a falat a világ leghosszabb temetőjének.

   Gyalogosan ereszkedtünk vissza a völgybe, egészen a kisbusz állomásáig. A megfigyelés persze az erdőben sem lankad, szinte alig van holttér a kamerák szövevényes hálózatában. Egy amerikai youtuber lány örvendezett a csatornáján, hogy mennyire biztonságban érezte magát Kínában a kameráknak köszönhetően. Kétségtelen, hogy jó hatással lehet a bűnözési statisztikára, csak hát a kamera telepítői nem arra kíváncsiak, hogy ki lopja el a válláról a retikült. Aki soha nem élt még olyan rendszerben, ahol az állampolgárokat megfigyelik és jelentést készítenek róluk, az el sem tudja képzelni, mennyit árthat neki a hatalom, ha valami nem tetszik nekik. Az ifjú megmondó embereknek (influencer) pedig azt javaslom, mielőtt véleményt formálnak ebben a kérdésben, olvassák el George Orwell, 1984 című regényét, mert az író már a negyvenes években vizionált egy olyan világot, amit most Kína épít. 

Chengde

Estére értünk a fővárostól 200 kilométerre, északra lévő 3,5 milliós kisvárosba. Hulla fáradtan vetem át a hotelszobánk kulcsát, ahol nagy meglepetésemre két kis dobozka várt a kávéfőző mellett. Nocsak, ilyen extrákkal még nem találkoztam – állapítottam meg – és szép csendben becsúsztattam a bibliás fiókba. Bekapcsoltam a tévét, a CCTV 26-on épp a főnök dirigál. A történelem ismétli önmagát a divatban is. Míg Mao elvtársnak egy munkásruhát álmodtak meg a sztájlisztjai, amivel divatot teremtett, Hszi Csin-ping elvtárs az Orion űrhajós egyenruhára emlékeztető, letisztult cipzáras kabátkát részesíti előnyben. Akárcsak az összes többi elvtárs, akik a padsorokban jegyzeteltek bőszen. Még a fejüket sem emelték fel, nehogy azt higgye valaki, hogy nem érdekli őket a főtitkár gondolatai, mert akkor hamar egy átnevelő táborban találják magukat. Ott pedig nem készítik olyan finoman a tobozlevest.

   Reggel a szálloda újabb meglepetésekkel szolgált. Az étterem közepén, ami a reggelit hivatott prezentálni, egy hatalmas akvárium állt, tele elfogyasztásra váró hallal. (Némelyiknek már nem volt türelme kivárni, amíg kiválasztják.) Fejben bizonyára jónak tűnt az ötlet megálmodójának, és ha az volt a célja, hogy kevesebbet egyenek a vendégek, akkor a látvány és a szagok megtették hatásukat. Na, nem mintha a választék annyira csábító lett volna. Igaz, főtt tojásból kétfélét is kínáltak: száznapost, és egyhetest.

   De nem ezért jöttünk ide, sokkal inkább a Puning-templom miatt, ami egy világörökség helyszín. „Az egyetemes béke templomát” gyakran nevezik Nagy Buddha-templomnak is az itt található, világ legnagyobb faszobra miatt. Bodhiszattva 22,28 méter magas és 110 tonna. A szobor ötféle fából épült, főleg fenyő, ciprus és szil. A pagoda 1755-ben, a Quing-dinasztia (Csing) idején épült, egy sikeresen levert lázadás emlékére. Maga Qianlong császár kezével aláírt táblát a templom oszlopos pavilonjában találjuk. A templom egy működő kolostor része, a szerzetesek lakóparkját közvetlenül mellette találjuk.

   A város másik látványossága a Chengdei Nyári Palota. Igen, tudom, hogy volt már egy ilyen Pekingben, de nyaralóból sosem elég. Ezt is egy Quing építette, de valamivel korábban (1703-1792). A szisztéma ugyanaz: mesterséges tó, sziklakert, és fedett járdák minden mennyiségben. Az 5.6 négyzetkilométeres komplexumnak csak azokat a részeit jártuk be, ahol, valami látnivaló is van, mert a terület nagy része „ősfű”, és az időjárás sem kedvezett igazán.

    Még a délutáni zárás előtt sikerült felérnünk a Putuo Zongcheng-templomhoz is. Ezt a templomot is Qianlong császár építette a nyaraló ingatlanfejlesztésével egy időben, (gondolom rabszolga volt bőven) és a Tibeti Palotát próbálta koppintani. A teljes templomegyüttes területe 220 ezer nm, ezzel a legnagyobb kolostor egész Kínában. Nem csupán buddhista templomként funkcionált, de a császár gyakran itt rendezett fesztiválokat a birodalom különböző etnikumai küldöttségeinek.

Datong

   A Pekingtől háromszáz kilométerre, nyugatra található bányászvárost vonattal közelítettük meg. Szerencsére nem a MÁV szolgáltatását kellett igénybe vennünk, hanem a KÁV ultramodern gyorsvasútjával suhantunk közel 300 km/h sebességgel. A korszerű jármű mellé, őt megillető pályaudvar is dukál, ami esetünkben nem feltétlenül pozitív élmény. A repülőterekhez hasonló várócsarnok és szervezettség mellé ugyanolyan biztonsági intézkedések is társulnak. Az összes csomagot átvizsgálják, és az utasokat is megmotozzák. Csakhogy a nagy bőröndöknek itt nincs kivételezett helyzete, hiszen az is velünk utazik a „fedélzeten”. Ergo, amiket otthon bepakoltunk különösen veszélyes tárgyakat, úgy mint bicska, olló, hajlakk, öngyújtó, stb. itt nincs hová suvasztanunk. Még az összecsukható esernyőért is harcolni kellett, hogy ne vegyék el.

   Az út kényelmesen telt, de amikor kiszálltunk, kellemetlen meglepetést kaptunk az arcunkba jeges szél formájában. Datong ezer méterrel a tengerszint felett fekszik, és mivel északról nem védik nagy hegyek, a szibériai áramlatok akadálytalanul hatolnak be a hárommilliós városba. Előkerültek a pulóverek, kis dzsekik, majd minden, amit magunkra húzhatunk, de másnap ez is kevésnek bizonyult. Némileg kárpótolt a hotel, ami a vártnál (és a közép kategóriás árnál) komfortosabb és modernebb volt. Általánosan elmondható, hogy a 3-4 csillagos kínai szállodák megfizethető árban vannak, és nem lehet panaszunk a tisztaságra. A személyzet ugyan a legtöbb helyen nem mélyült el az angol nyelv elsajátításában, de szemrebbenés nélkül előkapják a telefonjukat és fordítóprogrammal kommunikálnak.

   A Yungang sziklatemplomok Datong közelében található buddhista barlangtemplom-együttes. Az V. században alakították ki 53, homokkő falba vájt barlangját, melyekben több ezer Buddha alakot ábrázoltak, köztük húsz kolosszális méretűt. Szerencsére itt nem ügyködtek a tálibok (mint az afganisztáni buddhaszobrok esetében), ezért a többségük épségben megmaradt. Más kérdés, hogy megközelítésük igencsak nehézkes a látogatók tömege miatt. De, ha kivárjuk a sorunkat és elég keménynek bizonyulunk a korlátnál, lencsevégre kaphatunk néhány faragványt, aminek legfőbb értéke, hogy régi. Akinek nincs kedve közelharcot vívnia, az is lőhet néhány jó fotót a bejárattól.

   A létesítmény kijáratáig egy hangulatos parkon át vezet az út, és a kapun túl árusok hada várja a turistákat mindenféle finomsággal.

   A busz, ami visszavitt minket Datongba, semmit nem bízott a véletlenre. Csak a sofőr feje fölött négy kamerát számoltam meg. Nem is mertem lefotózni azt a gigantikus méretű laktanyát, ami mellett elhaladtunk. Kínában a katonaság elvileg önkéntes, de a törvényeik szerint bárki, bármikor besorozható. Állítólag van olyan, hogy a szülők fizetnek egy kis baksist az illetékeseknek, hogy a törvényre hivatkozva, hívják be kallódó fiukat, hogy gatyába rázzák őt odabent.

   Besötétedett, mire a városba értünk. A zord lakótelepek teljesen más megvilágításba kerültek. A harmincemeletes házak tetejét aranysárga led csíkok öltöztették ünnepi fénybe, a hidak karácsonyi villogásban íveltek át a folyón. Az utcákat szegélyező kopasz fákat pislákoló lampionok dobták föl. Olybá tűnt, ez itt teljesen hétköznapi.

   Az étterem, ahol elfogyasztottuk a vacsoránkat, hasonló rendszerű volt, mint korábban, csak most a forgóasztalon komolyabb fogások kellették magukat. Fotózás közben nagyokat nyeltem, mert akkor még nem tudtam, hogy a sült halat ánizzsal ízesítették, és a szaftos csirke olyan csípős, hogy még másnap is szenvedtem tőle. Ettől függetlenül a helyiek szerethetik az itteni konyhát, mert képesek órákig várakozni egy üres asztalért. Először azt hittem, eltévedtem, és egy SZTK várójában keresem a vendéglátóhelyet.

   Másnap a közeli Hengshan-hegyi függőtemplomokhoz utaztunk. A buszból kiszállva a szurdokon átsüvítő, metsző szél tudatta velünk, hogy otthon felejtettük az usankát. Nem úgy a környék szuvenír árusai, akik extraprofittal adták el a beragadt, pandamacis szőrmesapkákat és a bugyi-rózsaszín, kötött fejfedőket. (Kata külön jutalmat ígért, ha nem osztom meg a fotóját, pedig fel tudnám dobni vele a hangulatot.) A zord időjárásnak egy előnye mégis csak volt, hogy megúsztuk csupán félórás sorban állással. A Huyan Khong Tu vagy függőkolostort Kína 5 szent hegyének egyikére (Heng-san) építették egy meredek sziklafalra több mint 1400 éve. A negyven helyiségből álló, fabungalóban békésen megférnek a különböző vallások. Az első rész a taoizmusé, a második a buddhizmusé, majd az egész együttest a ,,Három tan csarnoka” zárja, amelynek közepén Buddha szobra ül, balján Konfuciusszal, jobbján pedig a taoizmust megalapító Lao-cé-val. A kolostort rejtett sziklaperemek és fagerendák támasztják alá. A 152 négyzetméteres területen egyirányú forgalomban araszolva, tyúklétrákon és tériszony-pozitív párkányokon egyensúlyozva juthatunk át. A kolostor belsejét díszítő szobrok és régi bútorok nem okoztak akkora kulturális élményt, de kétségtelenül sajátos hangulata van a helynek.

   Datong felé haladva feltűnt, hogy az út mentén minden elképzelhető területet megművelnek. Errefelé leginkább kukoricát termesztenek, és abból próbálnak megélni. A parasztok teljes bizonytalanságban túrják a földeket, ugyanis tulajdonjogot nem szerezhetnek rá. Minden az államé, aki földhasználati díjat szed. Ráadásul a zsarolásnak is egy remek formája ez a konstrukció: ha nem tetszik a földműves politikai nézete, azonnal másnak adják ki a területet, de van, hogy mindenféle indoklás nélkül elveszik az évtizedek óta művelt földedet. Az egyik faluban leszálltunk, hogy megnézzük, hogy élnek vidéken az emberek. Sokat nem láttunk, mert a telkeket magas fallal veszik körbe, (ezeknek a fal a mániájuk) de végül az egyik nyitott kapun sikerült bekukkantanunk. Mit mondjak? Nem veti fel a pénz őket. Nem csoda, hogy olyan mértékű az elvándorlás a falvakból, hogy sorban halnak ki a kis települések, mert a mai kínai modern metropolisokban próbálja megtalálni a jövőjét.

   Hogy mennyire modernek a városok, arra hadd mondjak két példát! Datong központjában találtunk olyan közlekedési lámpa- és kamerarendszert, ami lefényképezi azokat a gyalogokat, akik piros jelzésnél haladnak át a zebrán, majd az arcfelismerő rendszer beazonosítja a renitenst, és már megy is ki a büntetőpont. (A kínai kreditrendszerről most nem szeretnék bővebben írni, elég annyi, hogy akinek sok fekete pontja gyűlik össze, akár a tömegközlekedésből is kitilthatják.)

   A másik esetet, ha nem a saját szememmel látom, nem hiszem el. Egy nyilvános WC-ben éppen a kisdolgom végeztem, amikor látom, hogy a piszoár tetejébe egy tabletet applikáltak. Először azt hittem, csak reklámhordozó, de amikor végeztem és tettem el az anakondát, látom, hogy a kijelzőn számok jelennek meg. Egy komplett kislabort produkált a budi, olyat, amire itthon időpontot kell foglalni és talán egy-két héten belül hozzáférhetünk az eredményhez.

   Természetesen Datongnak is megvan a maga „kis” városfala, ami hét kilométer hosszú, szabályos négyzet, a tetején széles promenáddal. Hétvégenként, jó időben ide tódul ki a lakosság, múlatni az időt. A falakról figyelhetik, hogy dózerolják le a múltat, és építik fel az „ezeréves” óvárost. Sajnos otthon felejtettem a felkarra csatolható iPhone-tartómat, ezért nem futottam körbe a városfalat, hanem inkább beszédbe elegyedtem a helyi vezetőnkkel. Jack már megjelenésre is sokkal lazábbnak tűnt honfitársainál, és egy-két elejtett megjegyzése arra utalt, hogy nem feltétlen híve a rendszernek. Elmesélte, hogy a WeChaten (kínai Facebook és minden is app.) hozzászólt egy olyan poszthoz, ahol azzal büszkélkedett valaki, hogy Hszi Csin-ping lánya a Harwardra járt. Azért a kérdésért, hogy „miért nem jó neki a pekingi egyetem” két hónapra letiltották az alkalmazásról, ami azért baj, mert a kínaiak többsége a WeChaten keresztül tud fizetni a boltban, vagy intézni az ügyes-bajos dolgait. Hát így mennek itt a dolgok...

Ez az Aito Hima annyiba kerül, mint nálunk egy Dacia Duster.

   Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Jack dicsérte a város polgármesterét, hogy mennyi mindent tett a településért, és milyen fejlődésen ment át minden az elmúlt tíz évben. Kérdésemre elmondta, hogy itt nincsenek helyhatósági választások, még látszatból sem szavaznak a párt egyetlen jelöltjére. Itt a polgit (vagy tanácselnököt) fentről nevezik ki az elvtársak. 

   Rákérdeztem még a munkakörülményekre is. Kínában is öt napos egy munkahét, és nyolc óra a hivatalos munkaidő. Elvileg. Gyakorlatilag az 1864-es, londoni I. Internacionálé vívmányaira itt nem tartanak igényt a dolgozók, mert olyan jól fizetik a túlórát, hogy szinte mindenki hat napot és tíz órát melózik. Az üzletek pedig minden nap kinyitnak, némelyik tizenkét órára is.

Xi'an

Ismét gyorsvonatra szálltunk és alig több mint három óra alatt megérkeztünk a 900 kilométerre lévő, 12 milliós nagyvárosba, de erről majd később...

Folyt. köv...

Szombat délelőtt a Tihanyi Placcon

Három nagy piacot ismerek a Balaton környékén, amit érdemes meglátogatni nyaralás alatt, ha már unjuk a napfürdőzést, vagy éppen strandolásra alkalmatlan az időjárás. A területre legnagyobb fonyódi nem sokban különbözik a városi piacoktól, rengeteg a kínai bóvli, viszont jó áron bukkanhatunk rá olyan használati cikkekre vagy dísztárgyakra, amiről addig nem is tudtunk, hogy szükségünk van rá. Ennél sokkal hangulatosabb a káptalantóti Liliomkert piac, viszont a déli parton nyaralóknak komoly távolság lehet. A tó mindkét oldaláról könnyen megközelíthető Tihanyi Piac Placc kompromisszumos megoldást jelenthet nemcsak távolság tekintetében, hanem a kínálatot illetően is. Erről számolok be az alábbiakban.

  Ha a déli parton töltjük a szabadságot, megközelítésnek opció lehet a vonat, bár a földvári vasútállomástól félórás séta a Szántódi Rév. Lenyűgöző villák között vezet az út, de ezt mi már bejártuk párszor, meg amúgy is vége már az olimpiának, ezért inkább autóval közelítettük meg a kompállomást. Legnagyobb meglepetésemre egy ingyenes parkolót találtunk a helyszínen, de azon már nem lepődtem meg, hogy kilenc után nincs benne hely. A közeli nyaralósoron viszont gond nélkül le tudtuk támasztani a kocsit. Megvásároltuk a személyjegyeket koponyánként 1800 forintért oda-vissza, és felszálltunk az éppen kikötött kompra. Aki bringával kel át, további 900 forintot kell leszurkolnia egy retúrjegyért. Az idén átadott, új komphajók első pillantásra csak dizájnban térnek el öreg elődeiktől, de ez olyan, mint az autóknál: amikor a Wartburg után beülsz egy Volkswagenbe, hamar rájössz, mecsoda különbség. Legalábbis a kapitánynak mindenképp, aki légkondis fülkéjének kényelmében joystickkal navigálja a monstrumot Tihany felé. Csupán tíz percünk volt a földvári vitorlásverseny hajóiban gyönyörködni, és máris készülődhettünk a kiszálláshoz.

  A tihanyi oldalon, mintha megállt volna az idő. Üresen tátongó étteremépület és gazosodó park fogadott. A közelmúlt fejlesztéseként felépült nyaralóházon kókadt hirdetőtábla jelzi, hogy még mindig nem sikerült eladni a lakásokat. A blokkház mögött jobbra kanyarodva, a közelben találjuk a piacot. Az már első pillantásra is szembetűnt, hogy közel sincsenek annyian a kereskedők, mint két éve, amikor utoljára itt jártunk. Megcsappant az ószeresek száma is, de a kézműves termékeket árusító standból is jóval kevesebb volt. A színvonal szerencsére nem csökkent, olcsó tucatárut nem láttam. Viszont különösebb fejlődést sem a piac történetének tizenegy éve alatt. A bejáratnál felhúzott hangulatos vendéglátó komplexum itt-ott már megkopott, a közlekedőutakon továbbra is a porban csoszogva gusztálhatjuk  a rozoga asztalokra, vagy a földre terített ponyvákra kihelyezett csecsebecséket. Düledező installáció hirdeti, hogy az alapítóknak egykoron átgondolt koncepciója volt az egyedi hangulat megteremtésére, de mára elfogyott a lelkesedés. Ha valaki nem vásárlási szándékkal érkezik ide (min én), annak fél óra is elég, hogy végig pásztázza a kínálatot. Ha viszont itt intézzük az élelmiszer vásárlásunkat (mint Kata), és netán egy Ming korabeli vázára is alkudozni szeretnénk, akkor órákat is eltölthetünk ezen a helyen.

  Nagy rutinnal kerestem egy árnyékos sarkot, és egy kávé mellett elmerültem a magammal hozott regényemben, amíg az én Drágám bevetette magát a "kofák" közé. Szerencsére a családi kasszát nem fordította deficitbe, ami ebben az országban már komoly eredmény. Csak néhány "nélkülözhetetlen" termékkel és pár információval tért vissza. Beszámolt a helyi büfé ételkínálatáról és árairól, ami alapján úgy döntöttem, inkább máshol ebédelünk. Aztán elmesélte, hogy az egyik eladónéni szerint, miért van egyre kevesebb stand. A folyamatosan emelkedő helypénzt néhány kereskedő már képtelen kigazdálkodni. Ő is csak azért jár még ide, mert a közeli nyaralójukban tölti a nyári hónapokat, így a költségeit nem terheli a magas üzemanyagár és a folyamatosan emelkedő autópályadíj, de ősztől átteszi a székhelyét más városba.

  Befejezésképp illene valamiféle tanulságot levonnom, ezért úgy összegezném a tapasztalatomat, hogy, aki még nem járt ezen a piacon, és nincs jobb dolga szombat délelőtt a Balatonon, keresse fel a Placcot, hátha tetszik neki a forgatag, vagy rálel egy kincsre. A magam részéről néhány évet biztos kihagyok, de nem zárom ki, hogy egyszer még visszatérjek. I'll be back!

Még több fotó itt

Római városnézés a teljesség igénytelenségével

Kata szülinapjára azt kérte, hogy töltsük a kerek évfordulót az egyik kedvenc városában, amit közhelyesen „Örök Városként” szoktunk emlegetni. Tudod, ahová minden út vezet, stb.
Hogy mennyire kerek az eltelt éveinek száma, azt nem árulhatom el, de ha már Rómában vagyunk, ide írok egy kódot, hogy Tom Hanks meg tudja fejteni: L
  Miután már többször jártunk az olasz fővárosban, megfogadtuk, hogy ezt a hosszú hétvégét lazulással töltjük, csak könnyed sétákat teszünk, és inkább élvezzük a város szépségeit, mintsem lejárva a lábunkat, hullaként zuhanjunk az ágyba esténként.

  De, ha én egyszer elkezdek tervezni... Mint már oly sokszor, ismét a maximalizmus csapdájába estem. Bejelöltem a térképen néhány útvonalat a nagyobb látványosságok környékén, és ha már arra járunk, rögzítettem a kevésbé frekventált, ámde érdekes helyeket is. Végül azon kaptam magam, hogy szinte minden óvárosi építményt feltüntettem, amit az útikönyvek megemlítenek.

  Az öt-hat kilométeres séták nem tűnnek soknak, de ha hozzáadjuk, a sorbaállással eltöltött időt, a múzeumi csoszogást, a buszmegállókban várakozást, bizony épp elég egy napra egy ilyen szenior utazónak, mint én. Ha meg mégsem, biztonság kedvéért ott hagytam néhány jelet a térképen pluszban.

1. nap: Colosseum, Forum Romanum és egyéb ínyencségek

  A Ryanair reggeli járatával érkeztünk meg Ciampino repülőterére. Miután csak kézipoggyászt vittünk, hamar a terminál előtti parkolóban találtuk magunkat. Itt több alternatíva is kínálkozik, hogy bejussunk Rómába. A legolcsóbb (2,50€), hogy beállunk az Airlink buszmegállóba, és a busz elvisz minket a városka vasútállomására, ahol félóránként megáll egy olyan vonat, amivel bejutunk a Termini pályaudvarra. De egy úr legyen úr, ne garasoskodjon, ha a feleségének szülinapja van, ezért a gyorsabb és kényelmesebb módot választottam (6,90 €), a szintén a parkolóból induló shuttle buszt. (Természetesen vannak taxik is, de hülye azért nem vagyok.)

  Miután a szállásunkat csak délután foglalhattuk el, beterveztem néhány látnivalót. Az elsőt csak azért, mert útba esett. Az Acquario Romano egy 1887-ben elkészült, díszes épület, amelyben eredetileg hatalmas akváriumokat lehetett megtekinteni, ma már csak kiállításokat és koncerteket tartanak benne.

A következő épület viszont minden bizonnyal fent van a top tíz római látnivaló listáján.

  A Basilica Papale di Santa Maria Maggiore egyike Róma négy azon templomának, amelyek a Vatikán területén kívül esnek, mégis a pápai állam tulajdonában állnak. Még az V. században kezdték építeni, aztán az eltelt évszázadokban folyamatosan csinosítottak rajta. A XVIII. században késő barokk külsőt kapott, így nyerte el mai formáját. Számos remekmű mellett itt található a történelem legrégibb, márványból faragott Betleheme is, de ez még semmi! Egy díszes márványtalapzaton álló, aranyozott tartóba helyezett kristályurnában őrzik Jézus jászoljának egy darabját. A keleti jávorfa lécet még I. Constantinus édesanyja, Szent Heléna hozta magával a Szentföldről Rómába. Mint a római templomok többsége, ez is ingyen látogatható, de komoly biztonsági ellenőrzésen kell átesniük a turistáknak, ezért gyakran felduzzad a sor a bejárat előtt.

  Ehhez képest jelentéktelen kis kápolnának tűnik a közeli Santa Pudenziana-templom, de ha belépünk, egy meglepően nagy belső tér fogad, és egy elképesztő mozaikburkokat az V. századból. A legenda szerint, ezen a helyen lakott Szent Péter, amikor Pudens szenátor vendégül látta. A Via Urbana az ókori Róma legelőkelőbb utcája volt, és ha Péter apostolnak megfelelt, akkor – úgy véltem – jó lesz nekünk is, ezért elfoglaltuk a szállásunkat, rálátással a templomtoronyra.
  Gyors felfrissülés után, kellemesen simogató, kora nyári időjárás mellett folytattuk a sétát, nem sejtve, mi vár ránk a völgyben. A San Pietro inVincoli-bazilika lépcsőjénél alig néhány turista üldögélt, pedig itt őrzik Szent Péter rabláncait, és nem mellesleg Michelangelo, Mózes szobrát is itt találjuk. Aztán hamar kiderült, hogy szieszta idő van. Igen, ezzel számolni kell Olaszországban: szinte minden templom bezár kora délután néhány órára, megnehezítve ezzel a programszervezést. Tovább ballagtunk lefelé a dombról, amikor a szemünk elé tárult a Colosseum jól ismert karéja. Bevallom, mindkettőnknek könny szökött a szemébe. Katának az ókori remekmű látványától, nekem a jegypénztár előtt kígyózó, mérhetetlenül hosszú sortól.

  Nem tudom, milyen megfontolásból, de online nem lehet jegyet váltani, csak a Colosseumba. Egynapos bérletet tudunk venni az interneten, sokkal több pénzért, amiben benne van a Forum Romanum és a Palatinus-domb, de ezt a legtöbb látogató szereti megúszni, hiszen a kerítés mellől belátható majdnem az egész romváros. Több mint harminc éve jártam már bent az arénában, de ez történelmi léptékkel mérve semmi, így meggyőzhető voltam, hogy húzzunk el a helyszínről, ahogy csak tudunk.
  Egy gyors fotó Costantinus diadalívéről, majd az első lehetőségnél elhagytuk a zsúfolt teret. Sikerült egy zsákutcába tévednünk, de úgy látszik, a sors vezérelt így, mert különben soha nem találtunk volna rá a Santa Francesca-templomra. Azon kívül, hogy a templom az autósok zarándokhelye, merthogy Szent Franciska a védőszentjük, még egy érdekessége van: nevezetesen, hogy itt található a világ legrégebbinek tartott Szűz Mária festménye.

  A Fórum Romanum ókori templomromjaiban gyönyörködve, felsétáltunk a Campidoglioig. Sokan nem tudják (vagy csak én eddig), hogy a teret és az odavezető lépcsősort maga Michelangelo tervezte. A tér körül számos építészeti és történelmi csemege található. Mindjárt a sarkán a Capitoliumi farkas szobrát Romulusszal és Rémusszal. Ez ugyan csak másolat, de az eredetiért sem kell sokat gyalogolnunk, hiszen a téren található Palazzo dei Conservatori múzeumában helyezték el. Ezzel az épülettel szemben áll a Palazzo Nuovo, ahol az ókori szobrászat remekműveit ismerhetjük meg. A tér talán legimpozánsabb háza a Palazzo Senatorio mögül még egy utolsó pillantást vetettünk a romvárosra, majd egy sokkal későbbi, és az olaszokat is megosztó épület felé indultunk.

  A Piazza Venezia végében tornyosodik II. Victor Emmanuelnek 1911-ben átadott emlékműve, amit a helyiek csak írógépnek csúfolnak. Az irdatlan nagy, fehér építmény agresszíven uralja a tájat, nem beszélve arról, hogy számos ókori épületet el kellett távolítani a Capitolium-dombról, hogy felépíthessék. Mögötte, szinte elnyomva találjuk a Santa Maria in Ara coeli-templomot, melynek belterét huszonkét ókori oszlop ékesíti. Későn fedeztük fel, hogy az odavezető meredek lépcsősort megúszhattuk volna, ha farkasos szobornál, hátulról közelítjük meg az épületet.

  Visszatértünk az ókori emlékekhez, és a metróépítés okozta felfordulást kikerülve, eljutottunk Traianus oszlopához. A 38 m magas emlékművet 113-ban emelték, a dákok felett aratott győzelmére. Közvetlen mellette magasodik a császár vásárcsarnoka és annak lábánál húzódó fóruma, ami fénykorában (II. század), egész a Capitolium dombjáig érő épületkomplexum volt, melynek oszlopcsarnokából láthatunk néhány részletet.

  Alig kell néhány métert megtennünk, hogy Augustus fórumához érjünk. Sajnos ezeknek leginkább hűlt helyében gyönyörködhetünk, mindössze néhány lépcső és oszlop jelzi, hogy hol állt a bosszúálló Mars istennek emelt templom.

  Szellemileg jól lakva, ám korgó gyomorral vártuk az estét, hogy kinyissanak az éttermek. A hotelünk közelében az egyik vendéglátóhely előtt kisebb sor állt, azonnal odafurakodtam, mit adnak ingyé. Kiderült, hogy dzsesszkoncert kezdődik hamarosan, és a kajájuk is jó, úgyhogy beálltunk a sor végére. Sikerült bekerülnünk, és egy ötven eurós számlát összehoznunk, de hát a kultúrának adózni kell, nem igaz? Később egy közeli kis közértben azért vettünk némi nasit, hogy jól lakjunk.

Készítettem magamnak egy kis mankót, hogy a sok római vezért el tudjam helyezni az idősíkon. Megosztom itt is:

Római császárok a birodalom fénykorában

• Iulius Caesar (i.e.100–i.e.44) a Római Köztársaság diktátora, minden idők legnagyobbnak tartott hadvezére.  Köztársaságpártiak végeztek vele. (Te is fiam, Brutus?)
• Augustus (i.e. 63–i.sz.14) a Római Birodalom első császára.
• Tiberius (i.e. 16–i.sz.37) Augustus fogadott fia.
• Caligula (12–41) a kicsapongó, rövid életű császár.
• Claudius (i.e. 10–i.sz.54) rokkant létére lett császár.
• Nero (37–68) a véres kezű diktátor, aki felégette Rómát,  hogy új kecót építhessen a helyére.
• Galba (i.e. 9– i.sz.69) hét hónapig uralkodott, míg megölette utóda:
  
• Otho (32–69) csak három hónapig húzta a trónon, majd kardjába dőlt.
• Vitellius (15–69) nyolc hónap uralkodás után a fellázadt légiók végeztek vele.
• Vespasianus (9–79) kezdte el építeni a Colosseumot.
• Titus (39–81) Uralkodása alatt tört ki a Vezúv, elsöpörve Pompejit.
• Domitianus (51–96) kiterjesztette a limest Pannónia területére.
• Nerva (30–98) felszámolta a besúgók rendszerét, hazaengedte a száműzötteket.
• Traianus (53–117) uralkodása idején az állam elérte legnagyobb területi kiterjedését.
• Hadrianus (76–138) keménykezű uralkodása 20 évig tartott. Nagy utazó és műértő volt.
• Antoninus Pius (86–161) 22 éves uralkodása jelentette a birodalom történetének legbékésebb korszakát.
• Marcus Aurelius (121–180) halálával kezdődött meg a birodalom hanyatlása.
• Commodus (161–192) Néró stílusban nyomta, összeesküvés végzett vele.
• Septimius Severus (146–211) A pannóniai Gorsiumból került a császári trónra.
• Caracalla (188–217) az öccsét leszúrva került trónra, majd egy hasonló szúrás vetett véget életének.
• Maximianus (250–310) a mai Szávaszentdemeteren született Pannóniában. Többször is volt császár. 
• Constantinus (280–337) elsőként engedélyezte a keresztény vallást.
• és még sokan mások...
  

2. nap: Spanyol-lépcső, Trevi-kút, Pantheon. Tovább is van, mondjam még?

  Sétánkat a Palazzo del Quirinale előtti térről kezdtük. Ez a reneszánsz palota eredetileg Constantinus fürdőjének alapjaira épült a pápa nyári rezidenciájának. Később királyok lakhelyéül szolgált, ma a köztársasági elnök rezidenciája. Vele szemben található az egykori istálló, melyben 1932-ig az uralkodók lovai élhettek kicsit előkelőbb környezetben, mint az indokolt lenne. Ma múzeum. A palota mellett, az út túloldalán találjuk a Bernini (ő tervezte a Szent Péter-bazilikában található trónust) által épített, XVII. századi Sant'Andrea al Quirinale-templomot. Kicsi, de impozáns belső térben egy középkori mozaik látható, a kupolát pedig csak a Szentlélek tartja.

  Nem okozott nagy meglepetést, hogy néhány száz méterre egy újabb középkori templomot találtunk, a XVII. századi Chiesa di S. Carlinót. Róma belvárosában ugyanis majdnem mindegyik háztömbben van egy középkori templom. Az útikönyvünk a XVI. századnál későbbi épületeket már meg sem említi, annyi van belőlük. A kereszteződés viszont nem erről a templomról híres, hanem a négy sarkon álló házba applikált faragott kőkútról: Le Quatro Fontane.

  Innen egy köpésre találtuk a Barberini palotát, ami az Antik Művészetek Nemzeti Galériájának ad otthont. A VIII. Orbán pápától (XVII. sz.) származtatott hercegi család egészen a hatvanas évekig lakott ott. Előterében található szökőkút a már emlegetett Bernini munkája.

  Szintén a Barberiniekről elnevezett térről induló fasor elején található a Santa Maria della Concezione-templom, melynek pincéjében bizarr látvány fogadja a látogatókat. Már aki, hajlandó végigállni a sort, és kifizetni a 8,50-es belépődíjat. Nyitás előtt érkeztünk, mégis több mint fél órát kellett várakoznunk, hogy megnézhessünk egy szerény kiállítást, majd a Kapucinus Kriptát. Itt ugyanis négyezer halott szerzetes földi maradványait úgy rendezték el, hogy a koponyák és csontok egységes kompozíciót képezzenek. Kicsit beteg, de nem egyedi. Európában sok helyen láttam már hasonlót, de talán ez a legnagyobb ilyen kripta. És, ha még nem lettünk volna elég lehangoltak a látványtól, a kijárat felett ez a felirat várt: „Amik vagytok, voltunk mi. Amik vagyunk, lesztek ti.”

  Jó ez a Róma, hogy nem kell sokat gyalogolni, hogy egy újabb látnivalóba botoljunk. Alig ocsúdtunk fel az előző élményből, máris ott találtuk magunkat a Trinità dei Monti-templom előtti obeliszknél, ahonnan a híres-nevezetes Spanyol-lépcsőn juthatunk le a belvárosba. Ez az a lépcső, amin szinte minden Rómában játszódó akciófilmben lerobog egy autó, nyomában az üldözőivel. Nem is értem, hogy tudják a forgatáskor megtisztítani a környéket a temérdek turistáktól, annyian fényképezik magukat az 1725-ben épült lépcsősort díszítő bougainvilleák között. A lépcső aljában, csak úgy hanyagul terül el az 1625-ben készült Fontana della Barcaccia, a „csúnya hajó kútja”, ami szintén egy Bernini alkotás. Igaz, ezt nem híres, barokk művészetet terjesztő építész tervezte, hanem a fia.

  Végigsétáltunk a Via dei Condotti puccos üzletei között, aztán balra a Via del Corsón, mígnem elértünk Marcus Aurelius oszlopához. Ezeknek a császároknak mániájuk volt az oszlopépítés. Ha már elfogyott Egyiptomban az elcsórható obeliszk, akkor faragtattak maguknak egy sajátot. Mint ezt a cararai márványból készült, 30 méteres példányt, aminek díszítését Traianus oszlopáról koppintottak. Úgy látszik, a római jogban nem szerepeltek még az alkotók szellemi jogaival foglalkozó paragrafusok. Na, persze ha lett volna is ilyen, egy császárnak semmibe nem telik hatálytalanítani egy éjszaka benyújtott törvényjavaslattal.
  Az oszloppal szemben elegáns áruház magasodik. Onnan lehet tudni, hogy a Galleria Alberto Sordi egy bevásárlóközpont, hogy a kirakatok tövében unott férfiarcok várják, hogy kedvesük kiszabaduljon a cipők és hozzá illő táskák mámorító világából. Az áruház hátsó kijáratán távozva egy sarkot kellett csak menni, hogy megpillantsuk a Trevi-kutat.

  Amit eddig nyafogtam a tömegről, azt nyugodtan elfelejthetjük, mert a Piazza di Trevi szintet lépett. Konkrétan, nem lehetett megközelíteni a teret, csak igen erélyes tolongások árán. Az amúgy erősített védelem (katona, rendőr, csendőr) is csak bambán nézte, ahogy egyre több ember igyekszik bezsúfolódni a XVII. századi kút elé, hogy egy szelfivel tudja igazolni, hogy tényleg járt itt.
  Már mennyi mindent láttunk, és még alig múlt el dél. Na, persze nem csoda, mert mindenhonnan pánikszerűen menekültem, a tömeg elől. Hadrianus-templománál nem voltak sokan. Ennek oka, hogy a templomból mindössze a homlokzatát alkotó 11 korinthoszi oszlop maradt meg. Igaz, azok viszont kétezer évesek. Mögöttük jelenleg a római tőzsde rejtőzik.
  A közelben van  Sant'Ignazio di Loyola-nak szentelt templom, ami 1626-ban készült, különleges optikai illúziókat keltő, barokk belső teréről híres. A sík tetőfödémet úgy pingálták ki, hogy egy kupola látszatát keltsék. Parádés! Egy hatalmas, kissé domború tükör segíti a látogatókat, hogy ne kelljen a nyakukat forgatni a látványhoz, és nem kevesen voltak, akik ezért képesek egy hosszú sort végigállni.

  A napunk utolsó nagy látványossága lett volna a Pantheon, de Hadrianus i. sz. 125-ben emelt templomát csak kívülről csodáltuk meg. Igen, már megint a tömeg... Megértem azokat, akik most felszisszenek, hogy ha már ott jártam, képes voltam kihagyni ezt a műremeket egy kis sorbaállás miatt. Mentségünkre szolgáljon, hogy már voltunk bent korábban, és nem hinném, hogy nagyon átpingálták volna azóta az ókori templomot. Meg aztán, sürgetett a szükség... Kerestünk hát egy olyan éttermet, ahol normális áron ehetünk valamit, és ennek ürügyén meglátogathattuk a slozit is. Megnéztük a közeli, híres szendvicsező helyet, de hát az a sor... Elképesztő. Rengeteg a vendéglátóhely a belvárosban, szinte egymásba érnek, de még így is kevésnek bizonyult ebédidőben. Nem elég a sok millió turista, még a rómaiaknak is van pofája étteremben ebédelni. Hihetetlen... Nagy naivan, úgy képzeltem, hogy ha majd elfáradok délután, akkor csak beülünk egy kávéra vagy egy sörre valahova, és kilógatjuk a lábunkból a délelőtt megpróbáltatásait. Csakhogy vagy nincs hely, vagy ha mégis találunk egyet, elhajtanak, amikor meghallják, hogy csak egy Aperol spitzet akarunk szopogatni. Végül találtunk egy kockás abroszos helyet, ahol épp megüresedett egy asztal, és rendeltünk némi harapnivalót, de a főétkezést estére hagytuk.

  Templom, templom hátán... A San Luigi dei Francesi nincs is benne az útikönyvünkben, pedig belsejét Caravaggio, Szent Mátéról készült képei díszítik. A bejáratnál kint van ugyan egy tábla, hogy fedetlen vállal és látható térdekkel nem szabad belépni, de miután ezt nem ellenőrzi senki, bamba fruskák szemérmetlenül tódulnak be vállpántos semmiségben. Nem úgy a  Piazza Navonán található Sant'Agnese in Agone-templomban, ahol szigorú tekintetű őr bácsi ügyeli a rendet, nehogy valaki átlépje a demarkációs vonalat, és percenként mondja be hangosbemondón, hogy volnánk kedvesek szilenciózni, mert őt idegesíti a zsibongás. Kata körbejárta a domborműveket, míg én egy márványborításon méláztam, hogy mire is emlékeztet. A téren aztán megcsodáltuk a XVII. századi kutakat, majd a sarkon befordultunk egy mellékutcába.

  Kiérve a Pasquino térre belebotlottunk Pasquino III. századi, csonka szobrába, amiről annyit kell tudni, hogy már a középkorban is egyfajta rendszerkritikus tacepaóként szolgált. A torzó lábazatára éjszaka kiragasztott írásokat reggel nagy élvezettel olvasgatták az arra járók. Bár ezt a hagyományt több pápa be akarta tiltatni, mind a mai napig olvashatunk ott verseket, fohászokat, és egyéb írásokat névtelen alkotók soraiból.
  Szűk, ámde hangulatos utcákon át jutottunk el a nap utolsó érdekességéhez, a XV. századi Santa Maria Della Pace-templomba, amit Raffaelo mellett, több híres itáliai piktor festménye díszít. Ezután már csak a buszmegállóig kellett elvonszolni fáradt végtagjainkat, hogy visszakerüljünk a bázisra.

3. nap: Vatikán minden mennyiségben

A buszjegy-vásárlással kapcsolatos tapasztalataimmal kezdem, mert ez okozott egy kis meglepetést, pedig felkészültnek éreztem magam. Mindenhol azt olvasni, hogy a buszjegy (metró, villamos) 1,50 € és 100 percig érvényesek, korlátlan átszállással. Valamint, hogy újság- és dohányárusoknál tudunk vásárolni. Ezt egy kicsit pontosítanám. Először is nem minden trafikban lehet jegyet váltani, csak a nagyobb metróállomások környékén. Automata is többnyire csak metrókijárat közelében található, és nem ad ki egy jegyet, csak feltöltőkártyát, rajta minimum két jeggyel és plusz 50 cent kártyaköltséggel. Van persze mindenféle lehetőség: napijegy, különböző bérletek, de nekünk ez nem érte volna meg, így váltottunk egy-egy kártyát rajta 6-6 utazást biztosító feltöltéssel. A masina több nyelven „beszél”, és kártya mellett a készpénznek is örül. Egyszerű a kezelése.

  A buszokra bármelyik ajtónál felszállhatunk, és a legközelebbi automatához érintve érvényesíthetjük az utazást. A százperces lehetőséget sosem használtuk ki, és néha komoly kísértést éreztem, hogy megspóroljam az 1,50-et, amikor a zsúfolt járműre alig tudtuk felpasszírozni magunkat, vagy csak két megálló erejéig vettük igénybe a tömegközlekedést. Végül elvetettem ezt az opciót, bár kevés ellenőrt ismerek, aki ilyen viszonyok mellett felszállna. (Mondjuk, semmilyen ellenőrt nem ismerek.)

  A metrónál nincs mese, addig nem nyílik a kapu, amíg le nem húzom a kártyát. Metróról metróra (nincs sok belőlük) át lehet szállni minden procedúra nélkül, de ha metróról buszra akarunk váltani, a jegyünket újra a kezelőautomatához kell érinteni és reménykedni, hogy nem húz le még egyszer 1,50-et. Mi csak három megállót tettünk meg a föld alatt, és megérkeztünk sétánk kiindulópontjára a Piazza del Popolóra, amit természetesen nem a hátsó fertályról neveztek el. A tér közepén mi más, mint egy i.e. 1300-ban készült egyiptomi obeliszk magasodik. A tér déli végében szimmetrikusan álló, XVII. századi templomból csak az egyikbe mentünk be, mert hát nem pazaroljuk a drága időnket, holmi négyszáz éves épületekre, másrészt csak az volt nyitva reggel.

 Lesétáltunk az időszámításunk előtt épült, Augustus császárról elnevezett mauzóleumhoz, ahol rajta kívül még jó néhány császárt is ide temettek praktikus okokból. Ezerrel építkeznek, így nem látható, viszont a mellette fekvő, tájidegen házban (Museo dell'Ara Pacis) némi ellenszolgáltatás fejében (12,-€) megtekinthetjük Augustus híres békeoltárát.

  A Tevere partján andalogva jutottunk el az Angyalvárhoz, ami eredetileg szintén temetkezési helynek épült Hadrianus császár számára, de az V. századtól erődként használták a masszív építményt. Akkoriban nevezte el Gergely pápa Angyalvárnak. 1270-ben egy titkos, földalatti folyosót építettek a Szent Péter-bazilikáig, hogy ha megzavarnák nyugalmában a pápát rosszakarói, akkor az Angyalvárba menekülhessen.

  A turistáknak marad a felszínen húzódó Via della Conciliazione, hacsak nem kell kerülgetni gigantikus építkezéseket.  Jó régen jártam már a Szent Péter-bazilikában igaz, de emlékszem, úgy sétáltunk be a kapun, mintha csak a vasárnapi misére mennénk a taktaharkányi templomba. A Pietába úgy botlottunk bele, hogy ni má’, mi ez az ismerős szobor itt az ajtóval szemben? Most? Hát nem ilyen... A belépés előtt át kell esnünk egy reptérihez hasonló, biztonsági átvilágításon. Hiába eresztik át a tömeget több beléptető kapun is, úgy megfogja az embereket ez a procedúra, hogy a sokadalom csigavonalban áll a Szent Péter tér peremén, majd kígyófarokként kunkorodik a placc közepére. A zárás előtti órában sem sokkal jobb a helyzet, de akkor „csak” egy órát kellett állnunk a napon, hogy bejussunk. Viszont a világ legnagyobb bazilikájába mindenképp be akartunk menni. (Most tekintsünk el attól az elefántcsontparti monstrumról, amit a megalomán elnök építtetett a szülőfalujába.) (Különben is Yamoussoukro ’85 óta kétszázezres város lett, és még a kétezres Felcsút is lehet megapolisz, mondjuk egy ott rendezett Olimpia után.)

  Szóval, kivártuk a sorunkat és szájtátva néztük a bazilika márványszobrait. A már emlegetett Pietát, amit Michelangelo 25 évesen faragott, és amit a 33 éves Tóth László kalapáccsal átdekorált ’71-ben. Giotto és Raffaello alkotásait, a monumentális tereket és az altemplomot, ahol Szent Péter földi maradványait őrzik. (Miközben az öreg odafent vár minket kulccsal a kezében.) Megkerestük a sekrestyét is, és az odavezető folyosón egy érdekes emléktáblát pillantottunk meg. 2000-ben egy márványtáblát helyeztek ki Szent István királyunk megkoronázásának napján. (Már ha jól fordította a Google a latint.) 

A Vatikánt körbeölelő, középkori falak mentén húzódott az a több száz méteres emberáradat, aki bebocsájtásra várt a világ egyik legjelentősebb múzeumába.  Az 1506-ban alapított Vatikáni Múzeumokat évente 7 millió látogató keresi fel. A múzeumegyüttesben található a világ egyik legjelentősebb, 200 ezer műalkotásából álló műgyűjteménye, amiből 20 ezer megtekinthető. Ezekből talán 2 ezret vesz szemügyre egy lelkes látogató, én talán, ha kétszázat. Viszont két hely miatt feltétlenül be akartam menni. Az egyik a Sixtus-kápolna, ami már évek óta csak a múzeumon át közelíthető meg (árukapcsolás), a másik a Stanza névre hallgató néhány terem, amit Raffaello graffitizett tele érdekes jelenetekkel. Csakhogy a sort nem akaródzott végigállnom, ezért már jó előre gondoskodtam belépőjegyről. A gond csak az volt, hogy hónapokkal előre sem sikerült hagyományos (egyéni) jegyet vásárolnom a neten, csak csoportos vezetésű utak maradtak dupla áron. Még ez sem lett volna gond, de ott tartózkodásunk minden napjára elfogyott az összes hely az angol csoportokba. Végül – mit lehet tenni – egy németnyelvű idegenvezetésre fizettem be, miközben a német tudásom csak egyetlen mondatra szorítkozik: Ein großes Bier, bitte! Megjelentünk a megadott időpontban a voucherünkkel, és a jegypénztárban fizikai jegyre cseréltük, majd közöltem a csoport vezetőjével, hogy egy kukkot sem értek abból, amit mond. Közöltem, hogy mi saját kézbe vennénk a tárlatvezetést (Kata amúgy is jártas a reneszánsz művészet világában). Erre visszakísért a pénztárhoz, hogy kicserélje a 40 eurós jegyünket 20 eurósra, hogy azzal be fogunk tudni menni egyénileg, majd elköszönt... De legalább nem kellett sorban állnom órákig a napon.

  Pápa bácsi elődeinek jó kis kéglit sikerült összehozni a perselypénzből. Amerre csak a szem ellát pompa és ragyogás. Az élvezeti értéket némiképp beárnyékolta az a mérhetetlen tömeg, ami miatt nehézkes az előre haladás, és a híresebb alkotások környékére szinte lehetetlen odaférkőzni a szelfiző turisták gyűrűjétől. Az útvonalakat úgy alakították ki, hogy egy irányba tereljék a népet, melynek végpontja a Sixtus-kápolna. Zegzugos folyosókon át, végül megérkeztünk a világ talán leghíresebb freskójához. Az embereket tagbaszakadt biztonsági őrök fogadják, és hajtják előre: nincs itt kérem semmi látnivaló. Fényképezni tilos! Persze mindig van egy két próbálkozó, de ha lebukik – márpedig kiszúrják –, akkor nem a nyugdíjas teremőr néni néz rá szúrós szemmel, hanem egy százhúsz kilós, kopasz férfi. Elvileg akármennyi időt tölthetünk bent állva, kitekert nyakkal a mennyezetet fürkészve, de úgy éreztem, mérföldekre kerültem a komfortzónámtól és türelmetlenül vártam, hogy elhagyjuk Michelangelo játszóterét. Elmaradt az áhítat, de örültem, hogy itt is jártam, innentől nem fogom túl misztifikálni a helyet.

4. nap: Vonatkirándulás a tengerpartra

  Jóból is megárt a sok – tartja a mondás – így, a negyedik napra kezdett elegünk lenni a városnézésből. Könyökömön jött ki a sok régi templom és még régebbi rom, ezért dobtuk a tervben szereplő Trastevere negyedet, és a jó időt (25 fok/napsütés) kihasználva, lerobogtunk a Tirrén-tengerre. A számtalan lehetőség közül, a rómaiak egyik kedvenc helyét, Ladispolit szemeltem ki.

  Kisétáltunk hát a Termini pályaudvarra, ahol jegyautomaták garmadája sorakozik, de hagyományos jegypénztárnál is kifizethetjük a viteldíjat. Miután kevesen álltak a pultnál, inkább azt választottam az ismeretlen masina helyett. Kár volt. Kifogtunk egy problémás embert, aki nemzetközi jegyet szeretett volna vásárolni, amihez elkérték az útlevelét, amit nem hozott magával, stb... Nem ragozom, elkéstük a kiszemelt járatot, csak a fél órával későbbire tudtunk felszállni. Arról nem is beszélve, hogy a visszaútra, nem arra az időpontra adta a jegyet a kiscsaj, amire kértem. (Másnap már az automatánál vettem a jegyet, és nyugodtan mondhatom, pofonegyszerű a kezelése.)

  Minden jegyen ott a járatszám, az alapján könnyen megtaláltuk, hogy a mi szerelvényünk melyik vágányról indul, de csak tíz perccel az indulás előtt írták ki. Majd amikor áthaladtunk a beléptető kapun, akkor derült ki, hogy néhány vágány az épületen kívül, jókora távolságra van, szóval nem árt résen lenni, és nem elveszni az ínycsiklandó illatokat árasztó büfézóna látványtengerében.

A vonat? Hát, igen... Van még hova fejlődni a MÁV-nak. Az emeletes kocsikban kényelmes ülések várják az utazókat wifi kapcsolattal (nem mindig) és telefontöltési lehetőséggel. Már bánom, hogy a retyóra nem kellett kimennem, hogy meggyőződjek a vécépapír puhaságáról.

  Negyven perc suhanás után (150 km/h) megérkeztünk Ladispoli állomásra, amire egy felirat figyelmeztetett a menyezettől lógó monitoron. Akárcsak a balatonszemesi vonatállomás, csak minden egy kicsit modernebb. Viszont nincs lángossütő. A partra vezető út mentén a tipikus olasz nyaralóhelyekre jellemző, emeletes társasházakat találtuk, hatalmas erkélyekkel, és a földszinten vendéglátóhelyekkel vagy üzletekkel. A part (leszámítva a sötét színű homokot), ha lehet, még jellemzőbb. Bérelhető napernyők és nyugágyak katonás sorrendben, és az azúrkék tenger. Koszos húsz euróért leheveredtünk az egyikre, és csak élveztük a semmittevést. A szülinapi ebédért sem kellett messze mennünk, mert a privát strand (van nyilvános is) remek étteremmel rendelkezett, melynek bizonyítéka, hogy délben ellepték a helyi erők. Igaz, kétszer annyit hagytunk ott, mint előző héten a Halvödörben, de keszeg helyett olyan herkentyűket burkoltunk, aminek otthon is megkérik az árát. Meg hát szülinapi ebédnél az ember fia ne bámulja a ló fogát, vagy mi... 

5. nap: Regola negyed, plusz, ami még belefért.

Kipihenten, újult erővel vágtunk neki az utolsó napi sétának. Miután a repülőnk csak késő este indult, gyakorlatilag teljes nappal számoltam a tervezéskor. A 64-es buszról a Sant'Andrea della Valle bazilikánál szálltunk le. A XVII. századi templom a barokk korszak remek példája. A mennyezetet itt is megnézhetjük anélkül, hogy nyakunkat törnénk, de már elteltem a templombelsők egyhangú világától, ezért bevetettük magunkat az óváros szűk utcái közé.

  A közeli Pompei színházat külön ikonnal jelzi a GoogleMap de annak már csak a hűlt helyét találtuk. Csak a köríves utcák jelzik, hogy valaha itt amfiteátrum működött. Nem úgy a Campo de' Fiori, ami egy nyüzsgő piactér, közepén Giordano Bruno szobrával. Csórikám azt merte mondani, hogy nem a Föld a világ közepe, meg amúgy is túlzottan szabadszellemű volt, hát máglyára vetette az inkvizíció. Megittam tiszteletére egy kapucsínót, aztán továbbsétáltunk Piazza Farnese felé. A francia nagykövetségnek otthont adó Palazzo Farnese renoválás alatt állt, így hát folytattunk utunkat Galleria Spada XV. századi palota felé, ahol egy őr állta utunkat. Na, nem mintha nagy kedvet éreztem volna egy újabb múzeumhoz. A Santissima Trinità dei Pellegrini-templomba viszont betértünk, ha másért nem, hát szusszanni egyet. Előkerült az útikönyv és az ódon falak hűsében szívtuk magunkba a tudást.

  Amikorra a Piazza delle Cinque Scole szökőkútjához értünk, eleredt az eső. Akkor kezdtük csak értékelni igazán, milyen szerencsénk volt az elmúlt napok időjárásával. Hamarosan kiértünk a Tevere partjára, ahol Róma nagy zsinagógája áll. Miután zárva találtunk, átkeltünk a folyón a Tevere-szigetre, majd az esernyőbe kapaszkodva elsétáltunk a Trastevere negyed híres templomához. A Szent Cecíliának szentelt épületben annyival kisebb volt a belmagasság az eddig megszokottakhoz képest, hogy ha nem lett volna ott az oltár – komolyan mondom – egy hatvanpusztai lovardában éreztem volna magam.

  Visszatérve a folyó bal partjára, újból az ókori Rómába csöppentünk. Portunus és Hercules időszámításunk előtt épült templomai egy gondozott parkban kelletik magukat, hogy lencsevégre kapjuk, de a turisták zöme innen csupán száz méterre lévő Santa Maria in Cosmedin-templom előterében tolonganak. Ennek oka a Bocca della Verità, vagyis az Igazság Szája. Ha betesszük a kezünket az antik korból fennmaradt kőkorongon lévő faragott Folyóisten szájába, és hazudunk egy feltett kérdésre, akkor az istenség leharapja a kézfejünket. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk ezt a próbát. Nem mintha bármi titkolnivalónk lenne egymás előtt, ugyan dehogy, csak hát az az irdatlan sor ne lett volna...

  Marcellus színháza által uralt régészeti területet megkerülve jutottunk el Portico d'Octavia romjaihoz. Az i.e. 147-ben, Augustus császár alatt épült oszlopcsarnokban hajdanán Görögországból zsákmányolt szobrok sorakoztak, ma csak a homlokzat maradványaiban gyönyörködhetünk, már ha nem zavar a folyamatosan zuhogó eső. Az égi áldással mit sem törődve, a Piazza Mattei közepén álló, Fontana delle Tartarughe köpi magából a friss vizet.

  Utunk végén kiérkeztünk a Largo di Torre Argentinához. A régészeti feltárás az i.e. III. századból való négy templom maradványait mutatja meg, amit csak az 1920-as években fedeztek fel. Igazából, lett volna még időnk kóvályogni, de az eső nem csinált túl nagy kedvet hozzá, ezért visszamentünk a szállodához, ahol felvettük a csomagunkat, és elindultunk a pályaudvarra, csakhogy kipróbáljuk a reptérre kijutás ezen módozatát is. A 2,50-es árba nemcsak a vonatjegy, hanem a Ciampino vasútállomás elől induló repülőtéri transzferbusz viteldíja is beletartozik. Flottul ment minden, még a Ryanair sem okozott meglepetést, pedig őt aztán tudnak... Este tízkor, a saját ágyamban fekve már csak egy régi emléknek tűnt a római kiruccanás.