Az egész ott kezdődött, hogy egy reggeli rádióműsorban feltűnő lelkesedéssel számolt be a műsorvezető, az osztrák vasút Nightjet járatairól, hogy milyen remek áron lehet eljutni Szicíliába, vagy Európa más országaiba. Az éjszaka közlekedő vonatra Bécsben kell felszállni este, és másnap reggel már a kiszemelt városban ébredsz. Nosza, utánanéztem a lehetőségeknek (ez még tavasszal volt), és kiderült, hogy Párizsba is megy egy ilyen vonat hetente kétszer.
Párizs! A szerelem városa. Nem kellett Katát sokáig győzködnöm, hogy milyen romantikus lenne, ha a névnapját egy Montmarte-on kanyarogó kis utca hangulatos szállodájában ünnepelnénk, francia pezsgőt kortyolgatva. Meg kellett ígérnem, hogy olyan vasúti fülkét foglalok, ahol csak ketten leszünk, mert valamiért nem szeret idegenekkel egy kusettben aludni. Miután voltam katona, és aludtam többedmagammal marhavagonban, ezt a kérését örömmel teljesítettem.
A rádióműsorban elnagyolták azt az apróságot, hogy az „olcsó” utazási lehetőség leginkább azokra a fülkékre vonatkozik, ahol hatan ülnek, és az üléstámlát maximum annyira lehet lehajtani, mint egy repülőgép turista osztályán. WC a folyosó végén, oszt jó napot. Ahogy elmélyültem az ÖBB honlapjának tanulmányozásával, egyre inkább rá kellett, hogy jöjjek, az utazásnak ez a formája értelmezhetetlenül drága. Konkrétan: ha veszek két repülőjegyet és egy éjszakára szállást, akkor olcsóbban kijövök. Gondoltam, talán az olimpia miatt, és visszatértem szeptemberben, hátha akkor versenyképes árat kapok, de a kiszemelt fülke még mindig 400 (!) euró fölött volt. Végül novemberben találtam egy járatot, ami két héten belül indult, viszont „csak” 200 euróba került egy „fullextrás” kabin Párizsba. Megvettem a jegyet, jöhet a kaland!
Advent Bécsben
November 18-án reggel, Kelenföldön szálltunk fel az osztrák fővárosba tartó Hortobágy EC-re. A vonat csak öt percet késett, és ez nagy szó – ismerve a MÁV-nál uralkodó helyzetet –, mert néhány kocsija Kijevből érkezett. Sajnos ezt a pontosságot nem sikerült tartania, mert a dunántúli szakaszon csak 120 km/h csúcssebességre volt képes, azt is csak ritkán. Viszont kényelmes, és tiszta kocsiban utazhattunk, ahol még a telefonunkat is fel tudtuk volna tölteni, ha lemerült volna. Tekintettel, hogy a szolgáltatás nem terjedt ki a wifi kapcsolatra, ez a veszély nem fenyegetett. Némi meglepetéssel szolgált, hogy a fülke, ahová a helyjegyünk szólt lefüggönyözve várt ránk. A meglepetés meghökkenésbe váltott, amikor kinyitottam az ajtót, és egy halom egyenruhás rendőrt találtam bent. Magyart, osztrákot vegyesen. De nem volt gond, a jegyemet lobogtatva, finoman elküldtem őket egy melegebb kupéba, amit szó nélkül végrehajtottak. (Van még remény, hogy nem rendőrállamban élünk.)
Hegyeshalomnál megálltunk ugyan néhány percre, de se rendőr, se finánc nem nyitott be hozzánk. Mindössze egy kalauz nénivel találkoztunk, aki lyukasztóval érvényesítette a kinyomtatott jegyünket. Retró, mondanám, de észrevettem, hogy ez már nem az a lyukasztó, mint régen, képes a jegykezelés időpontját is rögzíteni a papíron.
Végül egy órás késéssel futottunk be Bécs Hauptbanhoff pályaudvarra. A Párizsi járat este indult ugyaninnen, ezért a csomagunkat egy automata poggyászmegőrzőben helyeztük el, és elindultunk a belvárosba, hogy elmerüljünk az adventi vásárok forgatagában. Na ja! Csak nem hétfő délelőtt, nulla fok körüli hőmérsékletben. Amikor feljöttünk a metróból a Maria-Theresien-Platz-nál, mindössze néhány tucat nézelődőt lehetett látni a standok körül. Azok közül is legtöbben egy kis finomságra vágytak, a kézműves bódéknál nem igazán tolongtak. Bécsben komolyan veszik az adventi vásárt, ezért a belváros szinte minden terén kialakítanak ideiglenes piacokat, ahol hangulatos kunyhókból vásárolhatjuk meg a karácsonyi ajándéknak valót. Mi egy forralt borral ajándékoztuk meg magunkat, és már mentünk is tovább a Városháza irányába. A parlament épülete után találtuk meg a Rathausplatz-ot, ahol a kereskedők mellett egyéb attrakciók is várják az odalátogatót sőt, még egy komplett jégpályát is találtunk. Ezután a kisebb terek vásárait látogattuk végig, egyre haladva a centrum irányába. A gazdagság diszkrét bája sugárzott az épületekből, a cukrászdák hívogató kirakatából, de még egy egyszerű nápolyis bódéból is. Eszembe jutott Lézer Jani néhány évvel ezelőtti kirohanása, amikor a menekült propaganda túlfűtött környezetében olyat talált mondani, hogy Bécs élhetetlen város a sok migráns miatt. Hát lehet, hogy Hódmezővásárhelyen nincs színes bőrű bevándorló, de ha választanom kéne, hogy hová tegyem át a székhelyemet, nem biztos, hogy az alföldi várost választanám.
A Freyung és az Am Hof tereken újabb portékák várták az arra fogékonyakat, de engem továbbra is a kajaválasztékuk nyűgözött le. Éhes is lettem, de a terv az volt, hogy egy híres bécsi étteremben fogunk egy borjú bécsit betolni, hamisítatlan krumplisalátával. Előtte még ki kellett bekkelnem, amíg Kata végig mustrálja a Julius Meinl élelmiszerbolt teljes választékát, de a Stephansdom melletti vásár kínálatára már nem volt kíváncsi. Korgó gyomorral fordultunk be a Figlmüller étterem utcájába, de már messziről láttam azt a kígyózó sort, akik szintén szerettek volna falatozni egy kis túlárazott rántott húst. Van ugyan a közelben egy másik vendéglőjük, de oda eleve csak asztalfoglalással lehet bejutni, és egy héttel korábban már nem volt szabad asztaluk. Megszületett a döntés, ott hagytuk a túlzsúfolt belvárosi éttermeket, és visszametróztunk a pályaudvarhoz, hogy ott keressünk egy nyugis helyet. A Colombus étterem nyert, ahol feleannyiért mérték a wiener schnitzelt, és mint hamar kiderült, a teljes személyzet magyar. Győri fiataloknak lett elege az itthoni kilátástalanságból, és „emigráltak” a biztos megélhetés reményében.
Visszasétáltunk a pályaudvarra, kiváltottuk a csomagjainkat és türelmesen vártuk, hogy kiírják, melyik vágányról indul a szerelvényünk. Nemrég voltunk Kínában, ahol a nagy pályaudvarok már olyan szinten fejlettek, mint nálunk egy repülőtér, ezért kissé csalódást okozott, hogy Bécsben, egy nemzetközi, hálókocsis járat megközelíthetősége nincs kiírva az indulás előtt fél órával. Igaz, itt nincs cirkusz a bőrönd átvilágításával, beléptetőkapus vetkőzéssel, és hasonló paranoiás óvintézkedéssel. Egyszerűen csak felsétáltunk a hatos peronra, mintha csak Balatonszemesről mennénk át Lellére, és amikor beérkezett a vonatunk, csak fel kellett szállnunk rá, és lehuppanni a fülkénkben.
Amikor az idill rémálommá válik
Meg kellett, hogy állapítsam, ezt a hálófülkés vonatozást, egy kicsit túlidealizáltam. Talán az Orient expressz helyett a Transzszibériai expresszen játszódó filmeket kellett volna néznem. A Nightjet expresszre háromféle jegyet lehet vásárolni. A már említett hatszemélyes, csak üléses fülkén kívül, létezik egy háromszintes, lehajtható ággyal felszerelt kabin is, ami csak annyiban komfortosabb, hogy vízszintesben tölthetjük az éjszakát, de a körülmények elég spártaiak. A privátszférát is tiszteletben tartó kabin, amilyen a miénk is volt, saját mosdófülkével rendelkezik, és az utazáshoz jár reggeli is, nem beszélve az ágyneműről és a tiszta törölközőről. Jól hangzik, nem? Csakhogy a valóság a részletekben rejlik. A fülkében az összes lámpát bekapcsolva is csak félhomály uralkodott. A barátságtalan enteriőr nem csak, hogy szűkös, de kényelmetlen is. Az ülések kemények, a vizesblokk kisebb, mint egy lakókocsiban, a poggyászt pedig csak akrobatikus mutatvánnyal lehet a tetejére feldobni. Még szerencse, hogy nem volt nálunk nagy bőrönd, mert azzal bajban lettünk volna. Amin a leginkább meglepődtem, hogy még egy nyomorult wifi-kapcsolatuk sincs. Az ablak retkes, mint minden vonaton, amiről az jutott eszembe, hogy talán érdemes lett volna egy teleszkópos ablaklemosót magunkkal hozni, és az állomásoknál kiugrani, megtisztítani az üveget, hogy valamit lássunk is a tájból.
Minden kocsihoz tartozik egy fő személyzet, amit Rejtő Jenő még szerecsen szolgának nevezhetett, de én csak speciális feladatokkal megbízott kallernak hívom. Neki kell szólni, ha elálmosodtunk, és ő rutinos mozdulattal kapta ki a kisasztalunkat, és helyezte el a folyosón lévő kapaszkodó mögé. Az üléstámlákat előredöntötte, majd a robusztus ágyakat lehajtotta a falról. Ezeken már ott volt a matrac lepedővel és egy paplanhuzatba húzott pokróccal. A meglepetés ezután jött: párna helyett egy csoffadt kis valamit kaptunk, ami még arra sem méltó, hogy fejalátétnek nevezzünk. Kénytelen voltam a kabátomból párnát hajtogatni, és úgy tértem nyugovóra.
Bármennyire is korszerűek az osztrák vonatok és vasúti pályák, azért óhatatlanul megrángat néhány döccenő, és fékezéskor gyakran rágyűrődtem a falra. Katának a felső ágyon be kellett szíjaznia magát, ha nem akart leesni. Mindezek ellenére sikerült elszenderednünk úgy tíz óra tájban. Már jó mélyen aludtam, amikor azt álmodtam, hogy egy második világháborús vonaton utazom, és egy német obersturmbannführer dörömböl az ajtómon géppisztollyal a nyakában, hogy „hände hoch”. Eltartott egy darabig, míg ráeszméltem, ez maga a valóság, és egy eszement rendőr veri az ajtónkat. „Öffne die Tür, Polizei.” Anyád! (Ez már én voltam.) Félálomban feltápászkodtam, kinyitottam az ajtó, majd farkasszemet néztem egy elemlámpával. Tisztára úgy éreztem magam, mint a híradóban azok a bűnözők, akikre álmukban csap le a TEK, és kisgatyában várják, hogy megbilincseljék őket. Félkómában előkerestem a személyiket és odaadtam neki. Rápillantott, majd távozott. A hígagyú meg sem nézte, hogy nem rejtegetek-e egy migráncsot a budiban. Mindez a müncheni pályaudvaron, az Európai Unió közepén.
Éjfél körül sikerült visszaaludnom, de minden megálláskor felriadtam a nagy csöndre. Összességében sikerült nettó hét órát aludnom, még ha szakaszokban is. Kezdett pirkadni, ezért úgy döntöttünk, hogy eltüntetjük a nyomasztó emeletes ágyakat, de matricák hívják fel a figyelmet minden bútordarabon, hogy ne önállóskodjunk, hanem hívjuk a személyzetet. Így hát szóltunk az embernek, hogy állítsa vissza a nappali belrendet, és ha végzett, akár hozhatná a reggelit is. A finom falatokat majszolva bámultuk a francia vidéket. Meg kell, hogy mondjam, nem olyan, mint a Spektrum TV-n látható vonatos sorozatokban. Franciaország nagy részén a vidék képe olyan lehangoló, mintha Kelet-Európában lennénk. A falvak szegényesek, a parasztok udvaraiban költői a káosz. A traktorroncsok és rozsdás szerelvények költői összevisszaságban hevernek a gazban. „Jó lesz az még valamire.” Alig vártuk már, hogy Párizsba érkezzünk. Ha egy órás késéssel is, de sikerült, ami a 15 és félórás tervezett menetidőt tekintve elfogadható.
Párizs, avagy a lucskos romantika.
Jelenesetben nem kell kitennem a 18-as karikát, sőt még befóliáztatnom sem szükséges a blogbejegyzést, mert a címben szereplő halmazállapotot, eső és hó formában kaptuk a nyakunkba. Amikor megérkeztünk Paris Est pályaudvarára még nem éreztünk semmit az időjárás kevésbé szívélyes fogadtatásából, mert az előcsarnokból azonnal elsüllyedtünk a metró mindent átszövő hálózatába. A 2,15 eurós jegy nem olcsó, de a tágabb értelemben vett belváros bármelyik pontjára eljuthatunk vele, akár több átszállással is. A jegy könnyen megvásárolható a megállók előtt elhelyezett automatáknál, de a jegypénztárak többsége már bezárt, vagy csak nem szolgál ki az ott posztoló ügyeletes. Ráadásul a tízes tömböt, amivel olcsóbban hozzájuthatunk a jegyhez, már csak applikáción keresztül vehetjük meg. Ilyen világot élünk: a kormányok és monopolhelyzetben lévő nagyvállalatok (meg gyakorlatilag mindenki) próbál az applikáció felé terelni, amihez minimum kell egy okos telefon, és mobilinternet, ami ugye nekünk költség, és akkor még nem beszéltem arról, hogy a Nagytestvérnek magunk szolgáltatjuk ki, merre járunk, mit csinálunk éppen. A bérletekről és egyéb utazási lehetőségekről nem írnék többet, mert erről épp elég anyag van fenn a neten, és mi amúgy sem használtuk őket. De egy fontos figyelmeztetést mindenképp lejegyeznék, mert bár többször voltam Párizsban, most is elkövettem azt a hibát, hogy kimentem egy olyan ajtón, amin nem kellett volna, így újra blokkolhattunk két jegyet teljesen feleslegesen. A lényeg, hogy nem szabad kapkodni az átszállásoknál annak, aki nem ismeri jól a terepet. Két dolgot kell szem előtt tartanunk: a járatszámot, amire át szeretnénk szállni, és azt a végállomás nevet, ami a helyes peronhoz vezet. Mindenhol egyértelműen kitáblázták, merre kell mennünk, de egyszer, birkamód követtem a tömeget, és csak akkor vettem észre a csapóajtót, amikor már a túloldalán találtam magunkat.
Egy bájos kis hotelt szemeltem ki a Montmarte-on, mert a belvárosi szállodák még így, holtszezonban is pofátlanul drágák. A szobánkat még nem foglalhattuk el délben, de legalább a felesleges poggyászt ott hagyhattuk, hogy könnyedén sétálgathassunk a városban. Visszametróztunk Cité-szigetre, mert Kata feltétlenül meg akarta nekem mutatni a XIII. században épített Sainte-Chapelle, egykori templomot. Neki már volt alkalma megcsodálni a korai gótika csúcsteljesítményének számító királyi imahely bibliai történeteket ábrázoló, eredeti rózsaablakait, míg én csak az olyan elcsépelt helyeket jártam végig, mint a Louvre vagy a Rodin Múzeum. Majdnem sírógörcsöt kaptam, amikor kiderült, hogy ide is csak online lehet jegyet foglalni, és a mai napra már elfogytak a belépők, így sajnos nem állhattam be abba a hosszú sorba, ahová a kivételezettek.
A nulla fokhoz közeli hőmérséklet és a folyamatosan arcunkba csapó eső nem könnyítette meg a dolgunkat, de felkészülten mentünk, vastag kabáttal, és két esernyővel vágtunk neki a sétának. Éppen csak a kedvenc cipőmet nem ellenőriztem, hogyan teljesít pocsolyában, és hát mit mondjak... Megbukott. Ezért aztán hamar egy étteremben találtuk magunkat, ahol egy kicsit felmelegedhetett a csatakossá ázott zoknim. Megállapítottam, hogy a helyi szakács itt igencsak újragondolta a recepteket, mert a francia hagymalevesük ízre és küllemre inkább hasonlított egy indiai ételkülönlegességhez, de legalább meleg volt. Nem úgy a pizza, amit a nagy hajtás miatt, néhány perccel korábban vettek ki a sütőből a kelleténél, mert elég sápadtra sikerült szegényke.
Elsétáltunk a közeli Notre-Dame-székesegyházhoz, ahol még javában dolgoztak a munkások a december 8-i újranyitásra. Emlékszel még, amikor az egész világ döbbenten nézte, ahogy a közel hétszáz éves templom egyik tornya, és az egész tetőszerkezete leégett? Már öt és fél éve volt. A tűzvész előtt évente 12 millióan nézték meg, amivel Párizs leglátogatottabb nevezetessége volt.
Átkeltünk a Szajna felett, és a Quartier Latin szűk utcáin át eljutottunk a XVI. században befejezett St-Séverin templomig. Ha nem a francia fővárosban lenne, akár a világhírnévig vihette volna, de itt csak egy a sok gótikus templom közül. Amivel talán mégis kitűnik, hogy ebben a templomkertben végezték a világ első epeműtétjét még 1474-ben. (Arról már nem szól a fáma, hogy a páciens hogyan végezte.)
A híres Sorbonne egyetem előtt visszafordultunk a metrómegálló felé, hogy eredeti küldetésünket teljesítsük, és meglátogassuk a négy év szünet után újra megnyitó nagy karácsonyi vásárt a Jardin des Tuileries-ben. A Concord térnél kiszállva a földalattiból, még egy fontos kötelezettségünknek kellett eleget tennünk, amit Kata kért névnapjára. A Tuileries parkot egy kis kerülővel közelítettük meg, hogy átélhessük a francia burzsoáziának életérzését, amikor végigsétálunk a divatmárkák Kánaánjának számító Rue Saint-Honorén. Szerencsére, Kata beérte néhány macaron sütivel Pierre Hermé üzletében, és nem kellett egy éves fizetésünket otthagyni egy táskáért Dior bácsinál vagy Vuitton Lajosnál. Ez amúgy is csak NER körökben módi itthon, mi meg elhatárolódunk az ebül szerezett vagyonból vásárolgató hűbéresektől.
Dehogy az adventi vásárról is meséljek valamit: hideg, csúszós, és szánalmasan kevés a látogató. Csak remélni tudom, hogy a karácsonyig hátralévő egy hónapban sikerül megszednie magukat a vendéglátósoknak, kereskedőknek és mutatványosoknak, mert nem lehetett két fillér felépíteni egy emeletes kocsmát vagy egy elvarázsolt kastélyt, hogy a terület bérleti díjáról ne is beszéljek. Merthogy Párizsban vannak ám ingatlanárak, csakúgy kapkodtam a fejem egy-egy közvetítőiroda kirakata előtt. Úgy röpködtek a 4-5 milliós négyzetméterárak, mint TV2-n az álhírek. Oké, oké, visszatérek az eredeti témához. Miután az összes bódé választéka megmustráltatott és drágának találtatott, vásárfia nélkül tértünk vissza szálláshelyünkre.
Másnap kegyes volt hozzánk Hermész (nem a parfümös, hanem az utazók istene), és szikrázó napsütéssel ébresztett. A fali hajszárító segítségével, sikerült az átázott cipőmet megszárítani, úgyhogy vidáman vágtunk neki a város felfedezésének. Lehet, hogy későn kérek elnézést azoktól, akik a rómaihoz hasonló élménybeszámolót várnak tőlem, az összes látványosság említésével, de ez a négynapos kiruccanás csak a lazulásról és persze a vonatozásról szólt. Ennek a fényében a Champs Élysées-n költöttük el reggelinket, kéz a kézben sétáltunk el a Diadalívhez, és jót nevettünk a kínai turistákon, akik az úttest közepén fényképeztették magukat, különböző pózokban. Tudtad, hogy az Étoile de Gaulle nem is kőrforgalom? Legalábbis KRESZ értelemben. Ugyanis a Diadalív melletti körben autózóknak elsőbbséget kell biztosítaniuk a sugárutakról becsatlakozóknak, ami nem kis kihívás, ha tekintetbe vesszük, hogy a csillagkereszteződésbe 12 irányból futnak be az utcák. Éjjel-nappal megy a kimittud, és természetesen itt is az erősebb kutya elve érvényesül. De működik a rendszer, már nem látni csendőrsapkás Funès fazonokat síppal a szájukban irányítani. (Negyven éve jártam itt először, akkor még tényleg voltak.)
A Concorde tér előtt visszafordultunk az Av. Montaigne-n, mert luxusbutikból sosem elég, és célba vettük az Eiffel-tornyot. A monstrum talapzatát mára teljesen körbekerítették, már nem lehet csak úgy alá sétálni, mert itt is majréznak (joggal) a terroristáktól. Szerencsére nem kígyózott hosszú sor az átvilágító kapu előtt, de a morcos tekintetű, nagydarab, fekete néni (olyan, akivel nem szeretnél találkozni egy kihalt utcán) még a zsebeket is kipakoltatta. Ezzel persze a sorbaállás még nem fejeződött be, ezután kezdődött csak igazán. Először a jegyért, aztán pedig a lifthez. Azt kell, hogy mondjam, a legjobbkor mentünk. A fagyos novemberi hétköznapon mindössze egy óra alatt feljutottunk a csúcsra, beleértve az összes várakozást. Jó, 1986-ban ez egy húszperces procedúra volt a nyári csúcsidőben, de akkor még nem lepték el ázsiai turistahordák az európai nevezetességeket, és mi, kelet-európaiak sem ugrottunk át hetenként a vasfüggönyön. Beleborzongok, ha visszagondolok az árpilisi, római látogatásunkra, hogy milyen hihetetlenül nagy tömeg zsúfolódott össze minden híres helyszínen.
Na, persze a toronyban már nem kellett tartanom a magánytól, a lift ötpercenként húz fel több tucat embert a második szintre, és ahogy néztem, a látogatók fele egészen a harmadik szintig váltott jegyet (35,-€). Fent, 300 méteren egy egészen más perspektívából láthatjuk a várost. Mondjuk, mióta megjelentek a drónok, ez már nem olyan nagy szám, de azért azt kevesen mondhatják el magukról, hogy az Eiffel-torony tetején pezsgőztek. (Ugyanis az élelmes franciák potom 27 euróért vesztegetnek egy műanyagpohár pezsgőt a csúcson.) Találunk itt még egy kis fülkét viasz Eiffellel és Edisonnal, mert a tábla szerint itt húzta meg magát a híres építész olykor. Tehette ezt, mert húsz éves koncessziós használati jogot kapott az építményre miután felépítette azt az 1889-es világkiállításra. A négy égtáj lefotózása után, a hideg szél elől bemenekültünk a fedett részbe, ahol megtudtam, hogy a mi lakihegyi rádióadónk csak néhány centivel marad el az Eiffel-torony magasságától. A büszkeségtől (meg a sonkás bagettől) dagadva szálltunk vissza liftbe és ereszkedtünk le a második szintre. Tériszonyosoknak üzenem, hogy nem kell megvenniük a drágábbik jegyet a csúcsig, mert ebből a szögből jobb fotókat lehet lőni a városról. A szuveníreket is beszerezhetik ezen a szinten, de ha fele annyiért szeretnének hozzájutni egy jó kis világító, műanyag toronyhoz, akkor ajánlom a kijáratnál tolongó afrikai kalmárokat.
Mi több, a Trocadéro felé vezető hídon albán bűvészek mutatványába is bekapcsolódhatunk, akik a méltán népszerű „itt a piros, hol a piros” játékra buzdítják az arra haladókat. (És még mindig van, aki beszopja.) A Trocadéro és körülötte a Chaillot-negyed a város legelőkelőbb környékének számít, de a téli nap hanyatlóba váltott, ezzel együtt a hőmérséklet is erősen csökkent, ezért újból metróra szálltunk, és meg sem álltunk a párizsi operaházig. Csak körbejártuk a Palais Garnier-t – pedig úgy beültem volna egy jó kis Berlioz darabra – és ismét visszatértünk arra, hogy készülnek a karácsonyra a párizsiak.
Van ember, aki ne hallott volna a Lafayette áruházról? (Na jó, biztos van egy csomó, de kellett egy hangzatos indítás.) A XIX. században nyitott, impozáns bevásárlóközpont azzal nyert magának hírnevet, hogy minden terméken feltüntették az árakat, és (most figyelj) bevezették a ruhapróba lehetőségét. Ma a turisták két dolog miatt látogatják leginkább. A tetőteraszról ingyen gyönyörködhetünk a város panorámájában, valamint egy üvegjárdát építettek több emelet magasságba, ahol kedvünkre borzonghatunk. Nem tudom, ez mennyivel járul hozzá, hogy többet vásároljanak a látogatók, mert a legtöbb feltüntetett ártól már önmagában is csak borzongani tudtam.
A szomszédos Printemps áruházat már kevesebben ismerik, pedig legalább akkora múltú intézmény, és a választéka is hasonló. Nem mondom, hogy olcsóbb, de itt lényegesen kisebb a tolongás. Olyannyira, hogy sikerült ablak melletti helyet kapnunk a legfelső szint egyik éttermében, míg a Lafayette-ben egy nyamvadt kávéért is sorba kellett volna állni. A halvacsorát egy fenséges Chardonnay-val öblítettük le, majd visszatértünk szálláshelyünkre.
Az utolsó napra havazást jósoltak, de amikor elindultunk felfedezni a Montmarte lankáin húzódó utcákat, még csak a hófelhők gyülekeztek az ég peremén. Lefotóztuk a La Maison Rose éttermet, ami ikonikus helyszíne volt az Emily Párizsban című filmsorozatnak. Átvágtunk egy kis téren, amit Dalidáról, a tragikus sorú énekesnőről (Parole, parole, parole) neveztek el. Nagyobb tereken, amit fogalmam sincs kiről neveztek el, majd eljutottunk a Sacré-Coeur bazilikához. Először azt hittem, zárva van, olyan kevés ember lézengett előtte. De kiderült, hogy csak beborult, ezért maradtak távol a turisták. Benéztünk a templomba, Kata felolvasta az összes tudnivalót az útikönyvből, majd elindultunk lefele a lépcsőn. Közben persze mi is elkészítettük a kötelező fotót a montmarte-i „ferde” házról. Használhattuk volna a siklót is, amire érvényes a metrójegy, de már csak két bilétánk maradt, ami kellett a délutáni, repülőtérre vezető utunkhoz.
Éppen a Pigalle kirakatait tanulmányoztam, amikor nagy pelyhekben elkezdett esni a hó. A Moulin Rouge elé érve, elkövettem azt a hibát, hogy megjegyeztem „de legalább nem marad meg”. Ez elkiabálásnak bizonyult, de erről majd később. Öles léptekkel elindultunk vissza a hotelhez, kicsekkoltunk, és megkezdtük a hazautat. Szerencsére nem kellett végig csinálnunk a vonatos tortúrát, mert sikerült egy olcsó jegyet szereznem a Ryanair esti járatára. A gond csak az, hogy a fapados légitársaság párizsi gépe Beauvais repülőteréről indul, ami száz kilométerre van a fővárostól, és kisebb logisztikát követel meg az odajutás.
Az 1-es metróval kimentünk a végállomásig. A Défense negyedből indul ugyanis az egyetlen repülőtéri buszjárat. A Terminal Jules Vernét sem könnyű megtalálni, de hogy ott melyik állásról indul a buszunk az is teljes homályba burkolódzott, akárcsak a modern városrész felhőkarcolói a sűrű hóesésben. Az Aérobus járataira csak online lehet foglalni, a helyszínen nincs pénztár, és könnyen lehet, hogy már nincs szabad hely sem a kiszemelt buszra, szóval nem árt minimum egy hétre előre lefoglalni. A buszindulásig hátralévő másfél órát ugyanebben a csomópontban található plázában húztuk ki, ahol megebédeltünk, és beszereztünk egy-két finomságot az otthoniaknak. A repülőtéri járat pontosan startolt el a földalatti buszpályaudvarról, csak amikor kiértünk a szabadba, akkor derült ki, mekkora a baj. A parkoló autók tetejét már vastag hólepel borította, az utcák latyakosak, a forgalom lépésben haladt. Az út elvileg másfél óráig tartott volna, de negyven perc után még mindig Párizsban totyogtunk. Akkor még nem izgultunk, mert még három óránk volt a gép indulásáig. Csakhogy az autópályára kiérve, nem sokat változott a helyzet. A hó reménytelenül szakadt, a busz harminccal vánszorgott előre. Amikor megláttam a túloldalon elakadt kamiont, már kezdtem aggódni, hogyha sikerül is időben kiérnünk a reptérre, vajon a gép fel tud-e szállni? Végül kiderült a lassú tempó oka, amikor a hótoló teherautók lehajtottak az egyik kijáratnál. Rögtön megindult a sor, és pik-pak kiértünk Beauvais, Tilléi repülőtérre, ami nagyjából akkora, mint a debreceni, de két termináljuk is van. (?) A gépünknél sem villogott a késik felirat, pedig a Barcelonába tartó járat már több mint egy órát csúszott. Aztán, csak hogy ne legyen olyan könnyű az élet, még egy órát ücsörögtünk a repülőben, fagytalanításra várva, mert a franciáknak csak egy berendezésük volt erre a célra, miközben még három gép várt előttünk, hogy fagyállóval fújják át a szárnyak mozgó alkatrészeit. Azt már csak itthon tudtuk meg, hogy a Wizzair aznapi járatát törölték a hó miatt.
Másnap Magyarországra is megérkezett a hófelhő, amiben még maradt annyi szufla, hogy összeomoljon tőle a vonatközlekedésünk, szóval jó, hogy nem vasúton jöttünk haza, és úgy hiszem, továbbra sem ez lesz a kedvenc utazási formám.
