Fokváros

Cape Town, Dél-Afrika négymilliós, törvényhozási fővárosa és egyben egész Afrika legdélibb gyöngyszeme, teljesen más, mint amit egy európai ember elvárna a fekete kontinenstől. A kikötőt luxus plázák, mulatóhelyek, és kulturált közparkok veszik körül. A mólók mellett pazar jachtok himbálóznak, az utcákon jól öltözött emberek jönnek-mennek. Itt az etnikai összetétel is kicsit más, mint az ország többi részében. Valamennyivel több a fehérbőrű lakosok aránya (16%) és a világosabb színesbőrűeké (35%), mint az ország belsejében. Ebben a városban a búrok nyelvét beszélik a legtöbben (35%), ami valójában a holland egy helyi dialektusa indonéz és maláj elemekkel. Az afrikaans megőrizte a hollandból a torokhangokat, így nem csoda, hogy pár éve, egy angol magazin szavazásán a világ legundorítóbb nyelvének győztese lett. Ez után jön a Xhosa 29 százalékkal és csak őt követi az angol (28%), de szerencsére, akivel szóba elegyedtünk mindenki megértette a britek nyelvét.
Az idilli képet csak egy apróság zavarta meg, a szakadó eső. Az „ingyenes” kirándulásunk csak délután indult, de nem tudtunk előtte kimenni a városba a zord időjárásnak köszönhetően. A tizenötfokos csúcshőmérsékletet még csak elviselném, de az, hogy a város ékkövének számító Table Mountaint (Asztal hegy) teljes egészében felhőtakaró fedte, erősen csökkentette a motivációmat, hogy szarrá ázzak, csakhogy Kata beszerezhessen néhány újabb kendőt a gyűjteményébe. Délutánra valamelyest enyhült a csapadék, cserébe hideg szél süvített az Antarktisz felől, amikor egyórás késéssel felszállhattunk a buszunkra. Már rég fikáztam idegenvezetőt (tudatosan), de ez a pali kereste az angol szavakat… Nyögdécselve dicsekedett, hogy ő már tizenkét éve űzi ezt a szakmát, amióta nyugdíjba ment. Szerintem a Rigó utcában még a középfokot sem kapta volna meg ezzel a tudással. (Mondom ezt én, aki a konyhanyelv-tanfolyamon szerzett diplomát, és a nyelvtanról csak azt tudom, nincs köze az anatómiához.)
Első utunk a Jóreménység várához vezetett. Afrika legrégebbi, fennmaradt gyarmati épületét 1666 és 1679 között építették. Az erődítmény sokáig a Holland Kelet-indiai Társaság hajóit volt hivatott kiszolgálni és megvédeni a dolgozóit. Később börtönként használták, és csak 1936-óta történelmi emlékhely. Végig szaladtunk a múzeumon, majd vissza a buszba.
A Camps Bay-nél megálltunk egy fotószünetre, ki tud elfogadhatóbb képet lőni esőben és szürke párában? Legnagyobb meglepetésünkre a parkolóban egy fiatal feketékből álló tánccsoport tolta a folklórt. Remélem, megfizette őket az utazási iroda, mert szükségük lesz az orvosi kezelés költségeire, mivel mezítláb ropták a hideg aszfalton.
Ezután átvágtunk a Constantia-völgyön, amely történelmi szőlőültetvényeiről és minőségi borászatairól ismert. Betértünk egy helyi piacra is, ami kívülről elég bénán festett, bent aztán leesett az állunk az igényes, kézműves termékek láttán. A csarnok végében, helyiek fogyasztották éppen a vasárnapi ebédjüket. Idegenvezetőnktől megtudtuk, hogy egy felmérés szerint, a világon legtöbben Fokvárosban járnak el kajálni éttermekbe. Nem tudom, ki és milyen szempontok mentén készítette ezt a statisztikát, de az biztos, hogy nem járt még Thaiföldön, ahol a bérlakások zömében nincs is konyha, annyira nem esznek otthon az ott élő emberek.
A félsziget keleti oldalán fekvő Fish Hoek Beach-nél fordultunk vissza, ahol előbb még lencsevégre kaphattunk néhány jelenetet a halászfalu kikötőjében. Egy egészen más terepen vezetett a visszaút. Kopár dombok váltották egymást az Ou Kaapse Weg hágó felé, a tavalyi bozóttűz sebei még szemmel láthatóan nem gyógyultak be. Szerencsére a buszsofőr figyelmeztette az elmélázó idegenvezetőt, hogy egy olyan börtön mellett haladunk el, ahol Mandelát is évekig fogva tartották, mielőtt átszállították volna a hírhedt Robben Islandre.
A felejthető körutazás után még maradt időnk körülnézni a Victoria & Alfred Waterfrontban, ami nem csak egy pláza a kikötőnél, hanem szórakoztató és kulturális negyed. Ezúttal nem a hét múzeum egyikében kerestünk menedéket a még mindig szakadó eső elől, hanem a nagyáruház kínálatát vizsgáltuk meg behatóbban. (Mármint Kata magára vállalta ezt az igen fontos feladatot, amíg én egy kávézóban felzárkóztam, az otthoni hírekből.)

Másnapra kisütött a nap. Juhé! Azonnal megvásároltam a jegyet a hopp on hopp of járatra, ami már a kábeles felvonó árát is tartalmazta (kb. 50 USD). Szerencsénkre az egyik emeletes buszuk odakanyarodott a terminál elé, így nem kellett kigyalogolnunk a legközelebbi megállóig sem. A csípős, hideg szél ellenére a tető nélküli részre ültünk ki, hogy jobb képeket tudjunk készíteni. A tegnapról ismerős utcák egészen más képet mutattak a reggeli nap súroló fényében. Éppen a ’94-es első szabadon választásukat ünnepelték, ezért a munkaszüneti napon sokan vonultak le a tengerpartra egy kis egészségügyi sétára, vagy piknikezni. A gond csak az, hogy ország (egyesek szerint egész Afrika) legértékesebb ingatlanjai előtti strandon sem lehet fürdeni az erős hullámzás és a víz alacsony hőmérséklete miatt. Ez persze a szörfösöket nem zavarja, neoprén ruhában mindent ki lehet bírni. A lényeg, hogy menőzni lehessen a csajok előtt, mert fókák közt hullámlovagolni szívás, de még szerintem is lazac.
A busz felvitt az Asztal hegy oldalán ameddig csak lehet, és a kábelvasút (csehszlovák nevén lanovka) alsó állomásán tette ki az utasokat. Az előre megváltott jegyünkön az állt, hogy ugorjuk át a jegyért állók sorát. Ezt a marketing húzást bekajáltam. A jegypénztárnál mindössze két-három ember őgyelgett, míg a jeggyel rendelkezők sora hosszasan kígyózott az út mentén. Végül egy óra alatt értünk a felvonóhoz. A kábelvasút érdekessége, hogy azalatt a 4-6 perc alatt, amíg felér a hegytetőre, 360 fokot fordul a saját tengelye körül, így teljesen felesleges élet-halál harcot vívni a jobb pozícióért, mert mindenki láthat minden irányba egyszer. A 65 fő befogadására képes szerkezet szépséghibája, hogy csak a padlólemez forog, ezért a kocsi fala (függőleges tartószerkezetei) folyamatosan haladnak el az ember orra előtt, ami kissé zavaró.
A fennsíkra érve rögtön láttam, hogy komoly fejlődésen esett át a környék, amióta utoljára itt jártam. Az egykori csapások helyén kikövezett sétányokon gyalogolhattunk körbe, a sziklaperemek mentén mellvéd és korlát akadályozta, hogy a meggondolatlan szelfizők a mélybe zuhanhassanak. Az egykor kis nyomi büfé helyett egy komplett éttermet húztak fel, és a vécék mennyisége is megfelel a turistaáradat okozta kihívásnak. Sajnos most nem találkoztunk egyetlen szirti borzzal sem, de így is sikerült egy kellemes órát eltöltenünk a földgolyó egyik legöregebb hegyén, ami felkerült a Világ 7 új természeti csodája listára. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen, pedig már 2011-ben lezárult az a két évig tartó internetes szavazás, ahol ötszázmillió voks megszámlálása után hirdették meg a győzteseket.
Hiába a megtisztelő cím, nem ez a hegy a leglátogatottabb helyszín Dél-Afrikában, de még csak nem is a Krüger Nemzeti Park, hanem mi? Hát a Waterfront bevásárlóközpont a régi kikötőnél – tudtuk meg a városnéző busz fülhallgatójából. Ugyan már, ez csak egy hegy, amaz pedig csak egy rét sok vadállattal… A pláza! Az már valami. Nem akartunk kilógni a sorból, ezért még egyszer felkerestük az ikonikus helyszínt, hogy megszabaduljunk néhány randtól és gazdagabbak legyünk három nélkülözhetetlen kendővel. 

Még több Dél-Afrika

Fotók később

◄Előző kikötő: Réunion		Következő kikötő: Walvis Bay►